Centauri

Nyomtatóbarát változat

Utolsó, alkonyi útját járta Svalbard, s ez nem volt már olyan kalandos és gótikus, mint az évtizedekkel korábbi utak; némi jóindulattal kaptatónak mondhatnánk, még inkább kopár lankának, ahol könnyen szaladhatna, akár a szél űzte ördögszekér, hisz nem állja útját semmi, mégis, minden korábbinál vesződségesebb szakasznak tűnt. Míg az ifjúkori utak mérföldben kifejezve is hosszúak s lenyűgözők voltak, ez már csak néhány méterre korlátozódott, nem nőtt túl a lakás határain. Útnak is csak azért hatott, mert a naponta megtett lépéseket – néha csak araszokat – a fájdalom rusztikus mérföldkövei szegélyezték, egyre növekvő köd és sötétség övezte, s így, megalázó méretei ellenére is megőrizte heroikus jellegét.

A fásult férfi délnyugatra néző szobájában indokolatlanul korán, nem sokkal ebéd után szürkült, épp amikor a város aszfaltútjait a legádázabb ragyogással forralta a Nap. Svalbard úgy hitte, hogy a szoba valójában nem lesz szürkébb, levegője sem válik sűrűbbé vagy fojtogatóbbá, csak a kényszerű evést menetrendszerűen követő rosszullét miatt látja sötétebbnek. Ám a hatalmas, tengerre fordított üvegtáblák mögött valóban sokkal hamarabb ért véget a délután, mint a parton, a parkban vagy bárhol másutt. Ugyan nem vetett rá árnyékot sem a hegy, sem a Szt. Sebestyén-templom, hisz a téglavörös toronyszoba a sikátor hófehér skatulyái fölé emelkedett, virradattól szürkületig valósággal körbejárta a Nap, és besütött az ablakokon, azaz besüthetett volna keletről, délről, sőt nyugatról is, mégis: odabent már két óra felé esteledett. Jó ideje ment ez így, noha Svalbard – épp a korai sötét miatt – a jelenség első észlelése, vagyis 1983 óta, sosem zárta a spalettákat; tárva-nyitva hagyta őket, ha esett, ha fújt, ám a fény így sem talált utat a dolgozószoba rejteke felé. Mintha Svalbard áporodottsága a napfénnyel ellen-pólusú erőteret generálna. Ez a metafizikai hatás délután három óra tájban már a lakáson kívül is érvényesült. Hiába sütötte a Nap, a balkon is árnyba borult, ólomfeketévé vált a kövezete, és a legszárazabb napon is bűzös tócsa jelent meg a közepén. Svalbard ez utóbbival sosem foglalkozott, mivel titokban attól félt: a tócsa a saját vizelete, csak épp nem emlékszik rá, hogy rendszeresen odapisál. „Miért nem inkább a virágládákba, ha már egyszer nem használom a klotyót?” – kérdezte egyszer, de ez amolyan költői kérdés maradt, s nemcsak azért, mert nem adott rá választ, hanem mert azt sem érezte, hogy önmagára vonatkozna. Mintha csak egy környékbeli kandúrt korholna: „Miért nem a homokba, és miért inkább a járda közepére rondít?” Svalbard elcsoszogott a kancsóért, ismét megöntözte a hat éve elszáradt leandert, megvizsgálta az ágait, itt-ott a rügyezés előjeleit vélte felfedezni a pókhálós ágakon, amint 1981 óta, vagyis a kiszáradásától kezdve mindig, valahányszor meglocsolta. Mióta a leander meghalt, mindig megöntözte, „gondoskodott róla”, de a titokzatos tócsa eredetével sosem foglalkozott.

Viszont gyakran kémlelte a komor mennyboltozatot és a távoli horizontokat: mégis, honnan való ez a makacs és körvonalazhatatlan árnyék? A balkon fehér márványlapjai csak nem válhatnak feketévé miatta. Mégiscsak lenne valahol egy távoli, öreg cédrus, amely az égre tör? Mégiscsak elnyúlna a templomtorony árnya a házig? Netán a hegy fogja el épp itt, ezen a valószínűtlenül kicsi és jelentéktelen helyen, ilyen célzottan és furfangosan a fényt? Nem is árnyék volt az, csak egyfajta homály, mintha bárányfelhők vonulnának át a tető fö­­lött, de hiába kémlelődött, még egy kondenzcsík sem volt az égen. Zavartalanul tündökölt a Nap, elszántan forrósított mindent: piros padot, kék szélvédőt, járókelőt, kutyát, macskát, saruból kandikáló lebarnult lábfejet és fedetlen hófehér női tarkót egyaránt, csak az ő balkonját bojkottálta.

A korzóról feltekintve senki sem gondolhatta, hogy odafönt makacs, megmagyarázhatatlan félhomály az úr, és azt sem hitte volna senki, hogy a naponta ismétlődő szürkület valójában nem a Nap kíméletes tengerbe merülésével veszi kezdetét, sokkal inkább azzal, hogy a toronylakás megállíthatatlan félhomálya túlcsordul a falakon, helyesebben kinövi a molyirtótól és ósdi füzetektől bűzlő agglegénylakást. Ugyanis ez a cseppfolyós homály nem egyszerűen lecsöpögött a balkon konzoljairól – mintha vizeletet könnyezne a homlokzat –, hanem úgy terjedt, akár a dohos kenyérvégen a szürkepenész. Akár a rossz misztériuma. Repkényként kúszott le az útra, az útról észrevétlenül kapaszkodott fel az átellenes dombra, onnan a távoli dómra, a messzi hegyre, s végül – mielőtt lenyugodhatott volna – a Napra is, hogy az est előtti pillanatban, mint egy jókora liánpolip, magával ránthassa a horizont mögött háborgó hullámsírba. 1987. augusztus hetedikén, Svalbard hetvenedik születésnapján is így történt ez, négy évvel azt követően, hogy a korai árnyék a szobában s a tócsa a balkonon először megjelent.

Ennél is nyomasztóbb volt a szűnni nem akaró hideglelés, ami – megelőzve a homályt – már a 70-es évek elejétől sanyargatta. Télen is, nyáron is didergett, és a legforróbb napokon is vacogó múmiaként tett-vett a kacatjai között. Ezen a napon is állig húzta a pokrócot, és miután bevette a szívgyógyszereit, az egyre sötétebb balkonról a park szélén lődörgő fiatalokat mustrálta. Az önfeledt suhancok éppúgy kerülgették a csupasz vállú, jércehús-illatú bakfisokat, ahogy ő legyeskedett a fehér bőrű úrilányok körül annak idején. A régmúlt át nem élt boldogsága, a vágy és az erő tökéletesen átélt, jelenbéli hiánya a korral járó didergést járványos hidegrázássá fokozta, ezért a járókeretre támaszkodva visszaaraszolt a lakásba, és fittyet hányva napszakra-évszakra, begyújtott.

A lassan éledő tűznél kuporogva leginkább rosszul kitömött macskabagolyra vagy begubózott bögölylárvára hasonlított. Eszelősen halott tekintete a lángok fényét maradéktalanul nyelte el. Alsó szemhéjai csak az ödémák segítségével tudták megtartani az állandóan szivárgó könny és a szemzug-váladék elegyét. Ebben az egészségtelenül sűrű és sárga folyadékban úgy úsztak a vérágas, felfúvódott szemgolyók, akár a romlott főtt tojások, s az idő jelentős részében nem láttak semmit. Svalbard zavaros, üres és reszketeg tekintetétől még a szoba levegője is megváltozott: nőies finomsággal s ugyanakkor reménytelen félelemmel vibrált, akár valamiféle íztelen, szagtalan, céltalanul terjedő nyák.

Az orvosok szerint a látásával nem volt gond, legalábbis szervi eltéréseket nem találtak, Svalbard elől mégis gyakran tűnt el a világ. Hol csak a kontúrja, hol a színe is. Mintha egy ötletes időgép a húszas évekbe repítené vissza, s ott kiderülne, hogy akkortájt nemcsak a fotók voltak fekete-fehérek, hanem a virágzó rétek is; a sakktáblák éppúgy, mint a pipacsmezők. Az is megesett, hogy kimerevült előtte a kép. Megállt a kandallóban a láng, a park fáin az összes levél, a járdán minden gyalogos, az autók, minden megállt, repülők, szöszök, galambok, sirályok, hullámok, az apró csapágygolyóktól a viharfelhőkig minden – csak a hangok haladtak tovább. Továbbra is hallotta a lombok suhogását, az alagsori kutya csaholását, a fékező kocsi csikorgását, a szomszédból a délutáni szappanopera jajve­szé­kelő nőhangjait, távoli szirénaszót és az ereszen csiripelő verebeket. Jól hallotta, hogy az élet és az idő halad tovább, de a kép megállt, és ilyenkor pislognia kellett. Néha percekig is, és olyan erővel, mintha gerendát akarna kipislogni, míg végre a kandalló lángja tovább lobogott, a kereszteződésből kifordult a taxi, tovább ringatóztak a hársfák, és a levegőben, félúton az udvar és az eresz között megrekedt, lebegő, tökéletesen mozdulatlan galamb is folytatta útját a kanálisból felszálló, gomolygó gőzön át. A jelenségre semmiféle magyarázat nem született, még a neurológián sem. Bár volt olyan orvos, aki elismerte, hogy „ránézésre” valóban pocsék állapotban van Svalbard szeme, de ez inkább esztétikai ítélet volt, s nem pedig orvosi.

Svalbard gyűlölte a tükröt, és mindig háton aludt, mivel attól tartott, hogy a szemgolyóit már csak a látóidegek tartják, s előbb-utóbb kifordulnak a helyükből. Nem sokkal a szóban forgó nap előtt arra a viszolyogtató érzésre ébredt, hogy bekövetkezett az elkerülhetetlen, s a legvadabb rémálom valóra vált: amint évekkel korábban a fogai, most kihullottak a szemei is. Mert rosszul aludt. Nem csoda, hisz álmában valamiféle gél-állapotba került, elkocsonyásodtak a végtagjai, s minthogy az álombeli ágy is lejtett, hol az egyik keze, hol a másik lába araszolt a padló felé, nyúlósan, lassan, nyákosan. Svalbardnak pedig valami okból mindenképp meg kellett akadályozni, hogy bármiféle testrésze elérje az ágy szélét, s onnan bármi, ami belőle származtatható, lecsöppenjen. Gigászi küzdelem volt ez, hisz a zselékarokkal végül már fogni sem tudott, nem tudta megragadni az aszpiklábat, hogy az ágy széléről visszahúzza, inkább csak valamiféle vergődéssel, hempergőzéssel – mintegy önmagára csavarva elfolyó végtagjait – tudta megakadályozni, hogy teljesen szétterüljön. Úgy forgott, hullámzott, kínlódott álmában, mint az amőba, amely az akarata ellenére beinduló osztódás ellen küzd. Aki semmiképp sem akar egyből kettővé válni. Érthető hát, hogy Svalbard egész éjjel rémisztően hánykolódott, s eközben képtelen volt az évek óta megszokott, rideg testtartást megőrizni, vagyis a hátán maradni. Észre sem vette, mikor fordult az oldalára. Stabil oldalfekvésben ébredt, és azzal a meggyőződéssel, hogy a szemei kifordultak, leszakadtak a látóidegekről, és elgurultak. Valamikor az éj folyamán. „Talán már ki is száradtak!” – gondolta Svalbard, és szomorúan számolt azzal a lehetőséggel, hogy legjobb esetben is csak töppedt gubókat találhat, amelyeket képtelenség már visszahelyezni rendeltetési helyükre. Kétségbeesetten emelte fel a paplant, a párnát, lenézett az ágy mellé, és benézett az ágy alá, még az ágytálba is bekukkantott. „Amilyen az én formám, a szemem épp a szaromba esett bele!” Legalább negyedóra telt el, mire rájött, hogy ha a szemei kihullottak volna, már nem látna semmit, és erre az eszement keresésre sem nyílna mód. Nem is annak örült a leginkább, hogy lát, és nem kell tovább keresgélnie, hanem annak, hogy nem kell turkálnia a „kacsa” mocskában. Bár az ágytál jó ideje központi helyet foglalt el Svalbard életében, fontosabb volt a levegőnél, és több időt töltött rajta, mint az ágyban és az asztalnál együttesen, beszélt hozzá, gyakran tartotta az ölében, néha simogatta, mondhatni, olyan meghitt viszonyban állt vele, akár egy gyermek a kedvenc plüssállatával, no de a tartalmában turkálni egészen más, Svalbardtól is idegen műfaj lett volna.

Öt felé a parázs már aranypapír-ragyogással fészkelődött a rácson, átmelegítette Svalbard befáslizott lábát, és a kályha mellé támasztott ágytálat is. „Nincs annál rosszabb, mint hideg ágytálba csinálni. Ha már egyszer vért szarok kétóránként, legalább az ágytál legyen meleg” – gondolta Svalbard, mintegy összegezve szürkületi éveinek minden újonnan szerzett tapasztalatát.

Este hét felé a táj is önmagába fordult, s elzselésedett. Aki aznap a távoli hegyek platóiról vagy repülőről látta, jól érezhette: a táj – folyók, parkok, kanálisok és ligetek összessége –, vagyis mindaz, amit a tekintet befoghat, együttesen és összehangoltan töpreng. Az undorról gondolkodik. A folyóról felszálló köd sem más, mint egy még körvonalazhatatlan, de már ebben a bizonytalan formában is ördögi ötlet; a hirtelen támadt szélcsend is egyfajta mismásolás, a rossz szándék palástolása, s mögötte a bosszúszomj erői éledeznek. Az ilyen rejtezésnek, hallgatásnak csak az lehet a vége, hogy végül akkora szél ront a városra, hogy senkinek se lesz mersze az útjait járni, és az ezrével sodródó falevelek közül egyet sem lehet majd könnyű szívvel választani, mert mindegyik – legyen juhar- vagy platánlevél – egy-egy röpcédula. S mindegyik ugyanazt, a mulandóság kolosszális dicsőségét hirdeti.

Svalbard egykedvűen nézte végig a vihart, elégedetten süllyedt el a kitartóan szemerkélő eső zenéjében, végül pedig a késő esti köd diabolikus csöndjében. Úgy olvasott mindebből, mintha a leszakadt levelek üzeneteit böngészné, unottan és bólogatva, hisz neki nem volt semmi új mindebben; mintha ugyanazt a hírt olvasná századszor is. Lehullik, leomlik, lerohad minden; semmivé transzformálódik minden forma; szarrá mutálódik minden tartalom; itt a vég; már rég – ez állt az összes röpcédulán – juhar-, dió- és babérlevélen egyaránt –, és pontosan ez az, amit ő is rendszeresen írt meg: hol tollal, hol meg vérrel – egyszer az asztalnál, másszor az ágytálon.

Jólesett arra gondolnia, hogy a porózus köd, a nyúlós eső és az átokszerű sár is ugyanazt írja és tanítja, mert talán más valóban nem számít, csak a ritmus, a keletkezés és a vég barbár körforgása. A létből és nemlétből ki-be járó lelkek cipőinek kopogása, az értelmetlen s egyirányú masírozás, amint az eleve elítéltek szinkópára lépdelnek a nihil alagsorán. Így jár mindenki, az atomokra bomló táj, a nyomorúságos város, pogányok és keresztények mind, ő is, még az a violakék napernyővel korzózó papírgyári lány is, akit hajdanán, egy másik város parkjában halhatatlannak vélt, és akit eleinte héroszként, végül Heródesként üldözött. Az a lány is így üldögél s nyákosodik most valahol, és ahol él, ott is köd füstölög épp, és kémények görbülnek a nagyobb lámpák felé. Virágmintás ruháját egyszínűre cserélte, ősz haját feketére lakkoztatja, a napjait és ráncait számolgatja a foncsorhibás tükör előtt, mintha fekete esernyő ízléstelen, zöld rózsáit venné számba a pszichiátria hátsó traktusában, mielőtt átvergődne a szögesdróton. Nem mintha sok értelme lenne, számolhatná a macskaköveket is, mégis, mint elhagyott ház mennyezetén a hajszálrepedéseket, számolja a ráncot, arcon és lepedőn, ha tehetné, mosógépbe gyűrné mindkettőt. Kirázná, kihúzkodná az arcát aztán, a napfény kellős közepén szárítgatná, s végül gőzvasalóval esne neki, hogy újra olyan sima legyen, és fehér, májfoltmentes és illatos, mint annak előtte, de mivel erre nincs mód, néha ő is arra a parkra gondol vissza, ahol még hófehér, főtéri bőre úgy ragyogott, mint a Holdról hozott szatén. Ahova most tart szakadt, hintőporszagú hálóruhájában, s ahol nemet mondott a héroszi-heródesi Svalbardnak, annak az isteni férfiúnak, akiből mára ez a beárnyékolt, roggyant, negyedik emeleti, fingszagú házi istenke lett.

– Kit érdekel, miért vetül árny a balkonomra? – tette fel az újabb költői kérdést Svalbard nem sokkal éjfél előtt, és a nyelénél fogva az arca elé emelte az ágytálat.

– Tükröm, tükröm, mondd meg nékem! Kit érdekel?

„Ha a napfény elérne még, érezném-e egyáltalán? A bőröm kőszáraz krokodilbőr, az érzékeim holtak, nem talál be hozzám illat, az orromat a testszag dugója zárja el, ha akarnám, se tudnám önmagamból kipiszkálni, semmiféle eldugulást meg nem szüntethetek, nem kívánom az ételt, ásításra se akarom már kinyitni a számat, irritálja a fény a szemem, még a távoli emlékképektől is hunyorgásra áll, a sötétet kívánom csak, és fáj már minden szín. Alig hallok, s amit mégis, az a kevés, az a néhány belső susogás, az is sok, sőt, rengeteg, s nagy teher, és ha érzek is még valamit, azt az ágytálon érzem csak. Semmit sem, ami belém hatol, áramlik, folyik; semmit, amit nyelek, eszek, fogok; csakis azt, és semmi mást, ami elhagy alul. Ezért – mindezért – jön ide órákkal hamarabb az éj, mint máshová. Nem felhő, nem torony, hanem a félig még nyitott, ám lassan rám záródó égbolt, az egyelőre kéknek ható koporsófedél árnya vetül ide, és nem egyéb.”

Svalbard – a határozott, orvosi tiltás ellenére – megtömte a pipát, s amikor többszöri slukkolás után sem érezte a cherry-cavendish illatát, új, whiskys töméssel próbálkozott. Végül kiütötte a hamut, várt még félórát, s mivel késett az éjjel esedékes hasmars, úgy gondolta, talán itt az ideje, hogy ismét dolgozzon. Sokáig kaparászott a kéziratok között, aggályosan lapozgatta a füzeteit, időnként megállt, nem mozdult, elakadt előtte a kép, pislantott egyszer, pislantott kétszer. Később a gyomorhangjait figyelve azt latolgatta, hogy a jól érezhető bélmozgások vajon görcsökhöz vezetnek-e. Néha megnyomogatta a gyomorszáj környékét is, tompa fájdalmat érzett – mintha ott lenne egy betokozódott flakon –, de ha nem nyúlt hozzá, abbamaradt.

Mint mindig, ezúttal is olyan füzetet keresett, ami befejezett történettel ér véget. Svalbard ugyanis csak azokba a füzetekbe tudott írni, amit az emlékeiben korzózó violakék lány tizennyolc éves korában hordott neki esténként a papírgyár selejtraktárából. Mindennap néhányat, minthogy kereken ezer füzettel akarta az ifjú Svalbard tehetségét és szerelmét támogatni. Cserébe csak annyit kért: írja tele őket mihamarabb. Összejött volna az ezer darab bizonyára, ha valamivel később Svalbard, kissé elhamarkodottan, meg nem kéri a papírgyári lány kezét, s ki nem kosarazzák. Az ominózus estéig 365 füzetet kapott, és mivel úgy gondolta, hogy ez élete végéig is elég – amint egy életre elég az a fájdalom is, amit a szakítás pillanatában, a parkban érzett –, a továbbiakban, huszonegy éves korától semmi másba, csak a lány füzeteibe körmölt.

A 365 füzet is túl soknak bizonyult, hisz a papírgyári lány utáni harminckilenc évben Svalbard csak néhány darabot fejezett be. Mégis rögeszméjévé vált, hogy hamarosan a végére jár az utolsónak is, így mindig újabb füzeteket nyitott, s újabbakat hagyott félbe. Végül elért az utolsóig is, s így már mindegyikben befejezetlen novellák tucatjai árválkodtak. Bár az elmúlt évek során többször is átvizsgálta a különös kollekciót, ezúttal is azt remélte, hogy átlapozott egy befejezett írás fölött, vagy legutóbbi keresgélése óta mégiscsak a végére járt valamelyiknek, csak épp nem emlékszik arra, hogy melyik füzetben. A 23-asban, a 44-esben vagy a 112-esben? A gyorsan romló rövid távú emlékezet adott is némi alapot az efféle reménynek. Elvileg előfordulhatott volna, a gyakorlatban viszont erre esély sem volt. A káoszt és bizonytalanságot enyhítette, hogy Svalbard mindig rendet tartott. Az idővel elhalványuló számozást fekete tűfilccel újra és újra átírta, és nem volt példa arra, hogy a füzeteket ne emelkedő sorrendben rendezte volna össze az íróasztal két oldalán. Körülbelül kéthetente, amikor rátört az írhatnék, mindig az 1-es füzettől haladt a 365-ös felé, s egy alkalommal egészen a 212-esig jutott, bár az is igaz, hogy például a 99-esben csak annyi állt: Fekete esernyő zöld rózsákkal. Sosem folytatta a keresgélést az előző napi résztől, persze ezt is a gyakori memóriazavar számlájára írhatnánk, de ennyire nem volt szánalmas a helyzet. Svalbard tudta, hogy előző nap is elölről kezdte a kapirgálást, néha az utolsó átnézett füzet száma is beugrott, ennek ellenére mindig az elsőtől indult, mintha önmagát büntetné, ha kell, százszor is, az összes talonban maradt ötletért.

Már nem írt. Azaz a szóban forgó nap előtt néhány hónappal kitett egy üres lapot az asztallapra. Két óra múlva közelebb vitte a tollat, hogy azt írja: „Kedves”. Ám mielőtt a toll elérte volna a papírt, megállt, s újabb órát töltött mozdulatlanul. Végül – meglepő határozottsággal – azt véste fel: Sztrók. Aztán hátradőlt, mintha nem megírnia kellene, hanem átélnie. Miután hajnalig nem történt semmi, elaludt.    

Augusztus 7-én elmaradt a görcs. Svalbard örömének nagyságát jól mutatja, hogy ezen a napon – egy huszárvágással – gyökeresen szakított a jól bejáratott, de tökéletesen értelmetlen metódussal, s váratlanul a feje tetejére állította a füzetpagodát, és nem az 1-es, hanem a 365-ös füzettel nyitotta a keresést. Míg arra gondolt, hogy a papírgyári lány sem állhat sokkal jobban, talán katéterek járják át egykor tündöklő testét, talán jobban szenved mindenkinél, Svalbardot új örömmel töltötte el, hogy váratlanul megújhodási hajlamot mutat. Csaknem az ifjúkor vérmességét idézte fel az a remény, amivel a 365-ös számú füzetet nyitotta ki, mivel már fogalma sem lehetett arról, mit talál benne – talán csakugyan befejezett írásokat? Hiszen az utóbbi évtized legszebb napján is csak a 212-es füzetig jutott el, legutóbb 1983 tavaszán. Ám a 365-ös füzet csalódást okozott, amit benne talált, elkezdettnek sem tekinthette, nemhogy befejezettnek. Svalbard mégsem csüggedt, elővette a 364-es füzetet, aztán a 363-asat is, de ezek sem váltották be a hozzájuk fűzött vakreményt. Svalbard érezte, hogy sav marja a torkát, s forrong már a gyomra is, s ha így folytatja, másnap reggel erre az estére sem emlékszik majd tisztán, néhány óra múlva pedig mégiscsak az ágytálon landolhat, ahol ismét órákig nyögdécsel, mintha élete minden kínját passzírozná ki magából hajnalig. Ezt a veszélyérzetet kóstolgatta néhány percig, míg az ablakból az esőáztatta utat nézte, és a park szélében azt a piros padot, ahol huszonegy évesen órákig ült leforrázva a 365-ödik füzet átadása után. Azóta sem látott ott üldögélni senkit, pedig nyugalmas helyen állt az a köztéri lóca: egy kidőlni készülő kandeláber bűvkörében.

Visszatérve az íróasztalhoz, újabb merész lépésre szánta el magát. Ha egyszer évekig – ki tudja, mióta – semmit sem fejezett be, akkor miért is kerülgetné még mindig az évtizedekkel korábban kihagyott, tökéletesen üres helyeket? Kinyitotta hát a 365-ös füzetet a 44. oldalon, ott, ahol az utolsó üres lap sárgállott, szokásához hűen megdátumozta – 1987. augusztus 07. –, és végre írni kezdett:

Első, valamirevaló útja előtt állt az ifjú Hebrides, s ez – ha valóban végigmegy rajta – már nem lett volna olyan slampos és sivár, amilyenek a mindennapjai voltak; azok a hétköznapok, amelyeket a terhelés és cél nélküli lét, a szüntelen semmittevés olyan színtelenekké  s ugyanakkor kétségbeesettekké mosott, hogy szegény fiú közelében a fények is megfakultak, s végül – amint mondani szokás – önmaga árnyéka lett. Azok az utak, amelyek a valószínűtlen ébrenlét kómaszerű álmodozásai során úgy vitték előre, mint ördögszekeret a szél, mérföldben számolva is kalandosak és gótikusak voltak, ám amit ténylegesen, a naptári napok valóban tevékeny ideje alatt járt be, alig mérhető, némi túlzással azt mondhatnánk, néhány négyzetméterre korlátozódott csak, s alig mutatott túl a harmadik emeleti albérlet méretein. A hétköznapokon, az ébrenlét egyre növekvő sötétjében megtett, apró és öncélú lépések csak azért tűntek valamiféle életút első lépéseinek, mert mögöttük a fantázia provinciájának lázas szorgalommal járt borostyánútja állt, de hiába volt ez a képzeletbeli lét mozgalmas és grandiózus, felemelő méretei ellenére sem szüntette meg Hebrides mindennapjainak kaotikus jellegét. Az első és talán legfontosabb út az álomvilágból a tettek mezejére vezette volna, hogy elnyerhesse végre az őt megillető pompát és fényt, s hogy a parttalannak tűnő idő is megtalálja benne a helyét.

A korához mérten szokatlanul fásult fiú tágas, délnyugatra néző szobájában rendkívül korán, nem sokkal ebéd után szürkült, épp amikor a város aszfaltútjait a legádázabb ragyogással forralta a Nap. Hebrides úgy hitte, hogy a szoba valóban szürkébb lesz, és levegője is sűrűbbé, fojtogatóbbá válik, noha csak a mértéktelenül fogyasztott ital, a nyakra-főre szívott cigaretta, a lerészegedést követő másnaposság, a hányinger, a fejfájás, összefoglalva: az átdorbézolt éjszaka után menetrendszerűen következő rosszullét miatt érzékelte úgy, mintha már kora délután esteledne. Mégis szentül hitte, hogy az albérlet hatalmas, tengerre néző üvegtáblái mögött jóval hamarabb sötétedik, mint a parton, a parkban vagy bárhol másutt. Hogy nem vet rá árnyékot semmi, sem a hegy, sem a Szt. Sebestyén-templom tornya, hisz a tetőtéri bérlemény a sikátor hófehér skatulyái fölé emelkedik, virradattól szürkületig valósággal körbejárja a Nap, és besüt az ablakokon. Azaz besüthetne keletről, délről, sőt nyugatról is, odabent mégis mindig ebédidő után, két óra tájt esteledik. Ám ha néhány napig otthon marad, éjjel alszik, és reggel kel, láthatta volna, hogy nála is éppúgy szóródik a fény délelőtt, mint a világ összes, hasonló fekvésű albérletében. És rájött volna arra is, hogy nincs semmiféle hókuszpókusz, ami megvonja tőle a nappalokat, s ha van is rajta ilyen rontásféle, nem a korai sötétben mutatkozik meg, hanem az idő zavaros és kiszámíthatatlan örvénylésében.

Mint mindig, ha előző nap csak ivott és álmodozott, ezen a délutánon sem segített az aszpirin, a hideg víz, a kávé, és bár a fejfájása csillapodott, a didergése alig. Úgy feküdt, pokrócba csavarva a szoba sarkában, akár egy fiatalon elhunyt fáraó, maga sem értette, miért nem jön álom a szemére, továbbra is egyik cigarettát szívta a másik után, habár jól érezte, hogy a füsttől már egészen szálkás a tüdeje. A kandalló tüzébe bámult, mint aki az aranypapír-ragyogású parázstól várja az álmot, néha megfordította a kandalló mellé támasztott, elázott bakancsokat, és arra gondolt: „Nincs annál rosszabb, mint nyirkos és hideg bakancsban kezdeni a napot.”  

Este hét felé a táj is önmagába fordult, s aki aznap a távoli hegyek platóiról vagy repülőről látta, jól érezhette: a táj – folyók, parkok, kanálisok és ligetek összessége –, mindaz, amit a tekintet befoghat, együttesen és összehangoltan töpreng. Hebrides esélytelenségéről és forradalmi lehetőségeiről gondolkodik. A hirtelen támadt szélcsend mögött revolucionista nézetek éledeznek, és a köd sem más, mint a nagy és titkos összeesküvések homálya. Ezután csak az következhet, hogy végül akkora szél ront a városra, hogy senkinek sem lesz mersze az útjait járni, az ezrével sodródó falevelek közül egyet sem lehet majd könnyű szívvel választani, mert mindegyik – legyen babér- vagy fügefalevél – egy-egy röpcédula. S mindegyik ugyanazt, az ifjúság és a remény mulandóságát hirdeti.             

Hebrides egykedvűen nézte végig a vihart, később elégedetten adta át magát a kitartóan zuhogó eső zenéjének, és a késő esti köd diabolikus csöndjében is nyugalomra talált, hisz amit mindez jelentett, nem értette még. Azt sem érezte, hogy mindannak, ami odakint történik, ő nem alanya, hanem tárgya. Akkor sem érezte ezt, amikor kilépett a balkonra, és lenézett a város fölötti homályra. Ám a folyóvölgyből felszálló köd már szemet vetett rá, és valahol, nem is oly messze tőle, egy fodormenta illatú, világoskék ruhából kibújtatták a vállfát, nem sokkal később pedig egy mezítelen lány feje, szertelen és szemérmetlen szőkesége úgy siklott át a selyemruha nyakán, amint a szél süvít be a ház alatti sikátorba. Hebrides csak azért nem látott, hallott, érzett mindebből semmit, mert az ő örök, belső szmogja – a társtalanság megingathatatlan érzése – mindennél erősebb volt, s ha a halványkék ruhának egy százéves gesztenyefa a vállfája, a lány pedig lábujjhegyre állva megkondíthatta volna a harangokat is, ez a köd akkor is mindent eltakar.

Így ült ott tudatlanul, öntudatosan adva át magát a képzelt szenvedésnek, a meg nem tett, el sem kezdett utak valótlan fájdalmának, a kínszenvedésként megélt múló rosszullétnek, enyhe szédülésnek, és persze annak a magánynak, ami néhány évtizeddel később, 1987. augusztus hetedikén boldoggá tehette volna. Ezzel az át nem látott eséllyel, színpadiasan lépett ki kora délután a balkon koromfekete kövére, s azzal a nem titkolt reménnyel nézett le az útra, hogy olyasmit láthat, ami a „társtalanság megingathatatlan érzését” – talán egyetlen pillanat alatt – örökre megszünteti. Hebridest jól jellemzi, hogy a hőn óhajtott békét, megnyugvást, reményt, bármi effélét a megváltásra leginkább alkalmatlan pillanatban várta. Fogalmazhatunk úgy is, hogy számon kérte ilyenkor a sorson, mintha rég nem keresett adósához akkor lépne oda bevasalni a kamatos tartozást, amikor az épp egy külvárosi kukából száraz kiflit guberál. A város egy evakuált, katasztrófa utáni település képét mutatta, árva lélek sem mozdult, szakadt a víz az égből, és bugyogott a csatornafedelek alól, sötét volt, és hideg, az aszfalton pedig soha nem látott számú giliszta tekergőzött – úgy tűnt, hogy spagetti borítja az aszfaltot. Hebrides a hét csapás közül a béka­esőt képzelte el így, s valóban, hihetőbbnek tűnt, hogy a milliónyi giliszta az égből hullott, mint hogy mindannyian a földből másztak volna elő. A féreginvázió majdnem feledtette vele azt a határozott igényét, hogy ezen a napon, épp ebben a sírhantverő esőben mutasson megoldást, szolgáltasson igazságot neki a világ vagy a város, amikor a nyolcadik csapást szemlélve, elakadt a tekintete a park szélében. A ház alatti platánfák alatt ugyanis ütött-kopott, piros, moha lepte pad állt, épp az egyik kidőlni készülő kandeláber barátságos bűvkörében, mégsem látott rajta senkit, a legszebb, verőfényes tavaszi napon sem. Ezért még a gilisztainváziónál is valószínűtlenebbnek találta, hogy a padon, most először, épp az ítéletidőben, bőrig ázva, dideregve, megadva magát a szurtos esőnek, törékeny ernyőjét összecsukva és leeresztve, egy csapzott lány üldögél. Virágmintás szoknyácskája, áttetsző blúza teleszívta magát esővízzel, az ölénél beleázott a combok közti puha hasadékba, a derekára és hosszú-hosszú lábaira úgy tapadt, mintha nem volna más, mint egy távoli lámpa kénes csillámlása, még a mellbimbók szabályos, barna rajzolata is átütött rajta. Fenékig érő haja hullámos, világító nyalábokban állt, az arcáról pedig patakokban szaladt le a víz. Tisztának és ártatlannak hatott, fénylett a válla, az arca, játékosan függeszkedtek orrhegyén a homlokáról legördülő esőcseppek, olybá tűnt, hogy egyfajta fogócska zajlik az egész testén, s ehhez a játékhoz képest az eső maga, a városra boruló őszi homály, vagy az, hogy mindezt Hebrides oly kíváncsisággal figyeli, hogy majd kiesik az ablakon, mindez csak jelentéktelen mellékkörülmény. A lány csillogásán mindössze egyetlen, kicsit oda nem illő dolog ütött át, történetesen a saruja, amiről hatalmas csimbókokban lógott az agyag, mintegy sárból képezve papucsot a könnyű, nyári saru alján; olyasféle sárkolonc függött ott, amit aligha szedhetett össze a környéken.

Hebridesre delejes erővel hatott a lány: az elegancia, a játékosság, a simaság, a hajlékonyság, minden, amit lentről az albérlet magasságáig sugárzott. A fiú képtelen is volt másra figyelni, az ablak úgy vonzotta magához, mint egy hatalmas mágnes, ami élő húst vonz, s gondolkodni is elfelejtett. Kitágultak a pórusai, azokon keresztül is szívta és szívta magába a valószínűtlen látványt. Mindenekelőtt a gyönyörű, szőke ciklon mikroszkopikus részleteit. Követte a cseppek útját, ahogy elindulnak a szertelen és vad haj liánjairól a homlokon át, a kipirosodott arcon, beleszaladva a puha és vastag és forró ajkak barázdájába, s onnan rövid zuhanás után édes iramodással futnak a mellek közé, aztán végig a lapos és keskeny hason, végül abba a fantáziavilágokat felidéző pocsétába, ami az ölben gyűlik össze. Hebrides feszülten figyelte, hogyan játszik a lány a combjai között összegyűlő vízzel; ahogy sokáig erősen zárja a lábait, előrehajtja a fejét, a hajáról is odacsorgatja az esővizet, és amikor már rigók ihatnának az öléből, lassan széttárja a lábait, és átereszti az esővizet a szemérme fölött. Vitathatatlan: valószínűtlen erejű, éteri gyönyör volt nézni őt, ahogy ott üldögél, nem tűrve semmiféle okoskodást, ami várakozását vagy puszta létét magyarázná, csak ül és van, akár egy semmire sem vonatkozó cáfolat, épp ott, az ablaka alatt, épp azon a szerencsétlen, sosem használt kispadon.

A novella folytatását a február–márciusi számunkban olvashatják.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges