Centauri

Nyomtatóbarát változat

Hebridesről (utoljára)

Hebrides feltűnően sokszor nézett ki szellőztetés közben, s úgy látta: a park fái neki integetnek, mi több, a házfalakra vetülő árnyak is azon igyekeznek, hogy elkapják a grabancát, elragadják az ablakból, lerántsák az útra, s belefojtsák a tovarohanó mocsokba. Hihetetlennek tűnt, hogy a tomboló vihar semmit sem lankadt. Szakadt az eső, meg lehetett fulladni benne, függönyként ereszkedett le a víz a tetőről, a csatornák nem elnyelték, hanem visszaköpték, s jött ott minden, víz, sár, szenny, s minden felfelé, az összes a föld alól, a kiálló, félrebillent macskaköveken pedig szélsebesen rohant tovább. Nem is annyira a lejtés miatt vágtatott, mint inkább a tébolyult széltől, ami hajtotta-űzte, és még az emelkedőkön is átkergette. Fodrozódott és habzott az ár, viharosan tajtékzott, a szél el-elkapott belőle valamennyit, és időről időre az égbe dobta. Sötét volt már, s az öreg platánok a ki-kihagyó lámpák előtt valóságos párbajt vívtak, mintha azon civakodnának, kit illet majd az ifjú Hebrides hullája.

Hebrides viszont csak néhány pillanat erejéig foglalkozott mindezzel, sokkal inkább lekötötte, hogy aznap mégsem jelentkezett a delejes erejű, violakék lány, noha egészen biztos volt abban, hogy jönni fog. Az írás befejeztével, elalvás előtt sokat fantáziált az újabb találkozás részleteiről, s azt gondolta, hogy jó előre, mérnöki pontossággal ismeri a részleteket.

Kinéz majd az ablakon, épp ahogy az imént, a park fái pontosan így fognak integetni, az árnyak éppígy akarják majd elragadni őt az ablakból, az úton tovarohanó ár szakasztott mása lesz annak, ami valóban ott hömpölyög, és akkor megpillantja őt. Csukott ernyőjét lógázva, szökellve, cikkcakkban fut, vidáman trappol majd a legmélyebb vízfolyás sodrában, de még a piros kispad vonalát sem éri el, amikor megszólal a csengő, ő meg szalad ajtót nyitni, leakasztja a rigliket, és akkor, igen, ott fog állni ismét, ázottan, forrón, érdekesen, meghazudtolva minden logikát, és megelőzve a mindenkori időt, vagy épp jócskán lemaradva mögötte. Ha valaki hamarabb csenget, mint hogy az ajtóhoz érne, az vajon megelőzi az időt és önmagát, vagy épp lemarad mögötte és önmaga mögött? A kérdés nyitva maradt. Előreküldhet-e valaki egy gondolatot? És érkezhet-e az előreküldött gondolat oly konkrétan, mint egy távirat? Létezhet-e, hogy valaki az ajtónál áll már, míg a látványa még csak az utak árját rója. Lehet-e valaki gyorsabb a fénynél? Ugyanis ha előbb csönget, mint a látványa, az csak azt jelentheti, hogy fürgébb a fénynél.

– Jaj, ne haragudj, látom, álmos vagy, nagyon kedves tőled, hogy mégis ajtót nyitsz – hadarja majd a fénynél is sebesebb lány –, de ha tudom, fel sem jövök, csak hát zuhog az eső, bőrig áztam, tegnap pedig olyan kedves voltál hozzám, gondoltam, meghálálom. Ajándékot hoztam, de nem megyek be, ha nincs ínyedre, persze örülnék, látod, csurom víz lettem megint – mondja majd, míg gátlástalanul ömlik belőle a diszkrét életerő bájossága, és látszik rajta, hogy jól tudja: úgysem kell kívül maradnia. Jól tudja, hogy ellenállhatatlan, és tisztában van vele, hogy tegnap óta lehetetlen nem gondolni rá. Gőzölög, forró a teste a fagyos ruhák alatt, és ebből a forróságból jelentős rész vonatkozik arra a vágyra, ami őt is fűti tegnap óta, érződik a lány mozgásán, amint a csípője ring, szeme rebben, rokokósan ficereg benne minden ideg, csak épp – amint a jó házból való úrilányok – visszafogja magát.

– Dolgoztál éjjel? Ugye, dolgoztál, látszik rajtad, szegény, de semmi baj, mindjárt alhatsz, már itt sem vagyok – mondja majd a violakék lány, s már fordulna is vissza, ám akkor behívja.
A lány zavarba ejtően és gyönyörűen áll majd az előtérben, kerek lesz, ahol kereknek kell lennie; gömbölyded, ahol az a jó; és lapos, ahol más nem lehet. A csepegő ernyőt a fogasra akasztja, újabb szélroham döngeti majd a spalettákat, amikor a lány így szól majd:

– Tényleg nem akarok útban lenni, de nagyon átfáztam. Ellenedre való lenne, ha gyorsan lezuhanyoznék? Hálás volnék. Egy kis forró víz megmentene a megfázástól, és addig, esetleg, persze csak ha van kedved, csinálhatnál fahéjas teát, úgy, mint tegnap, esetleg rumosat. Amit csak kívánsz. Mit szólsz? Megvan még az a puha törölköző? Tudod, az a fantasztikus rózsamintás. Hihetetlen mennyire szép, és olyan jó vele törölközni, komolyan, jobb, mint a fürdés maga, ha egészen őszinte akarok lenni, szívem szerint mindig azt használnám.

És miután megkapja a fekete frottírtörölközőt, hálásan mosolyog, forgolódik, kicsit tanácstalan, nem tudja, hová rakja a sáros sarut, villog a bokája, finoman metszett elefántcsontékszer, tökéletes testidom, s azt üzeni: Úgy végy kézbe, mintha kéz lennék én is, és csókolj, csókolj, sokszor és sokáig csókolj mindenütt!

– Egy perc az egész, addig vedd ki a táskából az ajándékod, csak óvatosan, kényes és törékeny! – ezt már a fürdőből kiáltja majd, a félig behajtott ajtó mögül, nyikordul a csap, csobog a víz, gőzillat száll, a táska akár koffernek is beválna, és meglepően súlyos. Hogy mi van, azaz mi lesz benne, milyen ajándék, nem érdekes, egyelőre nem, gondolta Hebrides a fantáziálás során, valójában azért, mert az ajándék elképzelésének pillanatát – mint a fény – megelőzte a konyhába lépő lány képe. A melle fölött összefogott törölközőben áll majd, ő pedig egy szemvillanás alatt úgy megkívánja, hogy eltűnik belőle a mérlegelés képessége, feloldódik minden korábbi félelme és gátlása, hisz nem vitás: egy lány sem jelenne meg másodjára is, s főként nem fürödne, és végképp nem jönne ki voltaképp pucéran a konyhába, ha nem azt akarná, amit ő is – tegnap óta. A következő snitt után már a dolgozószobában lesznek, a lány ruhátlanul, mint kivágott pálma, rádőlve lágyan az ágyra, türelmetlenül vetkőzteti majd, a szíját oldja, ingét tépi, nadrágját gombolja, csókolja, lovagolja, és nyalja-falja. Forró lesz, ahol annak kell lennie; édes, ahol az a legjobb; és síkos, ahol más nem is lehetne.

Mindezzel szemben nem szólt csengő, nem jött violakék lány, és ajándék sem. Nem történt semmi, és Hebrides – bár korábban úgy gondolta, hogy váratlan fordulatot vett az élete, és előző nap érzett furcsa félelmeit is elfújta a szél – pontosan olyan bambán könyökölt az asztalnál, mintha a lány mégis feljött volna, ám a viharos együttlét után (amely a gyengéd szeretkezés és az állati közösülés öszvéreként írható le leg­inkább) valószínűtlen gyorsasággal állt volna tovább. Alig néhány perc múlva felöltözött, s hipp-hopp, lesiklott volna a csobogóktól visszhangos lépcsősoron.

Hebrides fát dobott a tűzre, becsukta az ablakot, és visszaült a székbe. Lassan, kíméletesen eszmélt rá, hogy nem történt semmi. Talán tévedett. Nem elég, hogy a lány minden várakozása ellenére sem jött, de könnyen lehet, hogy soha többé nem látja. A nevét sem tudja, esetleg belefuthat még valahol, valamikor a városban, de ennek sincs komoly esélye. Nem olyan lány, nem olyan lény ő, akibe csak úgy belebotolhat az ember, vagy jön, s akkor van, vagy nem jön, s akkor nincs. És ha nincs, nemcsak ott nincs, a lépcsőházban, az ajtó előtt, a fürdőben, konyhában és ágyban, hanem sehol se. Ha valahol mégis, akkor bizonyára olyan messze, ahol ő sosem járna.

Hebrides csalódott volt, aztán kétségbeesett, végül dühös. Igyekezett végiggondolni, mi történik vele, de még kevesebbre jutott, mint délután, s csak a kérdésekből lett több; úgy szaporodtak, mint a pánikszerűen osztódó kórokozók. S válaszok egyáltalán nem születtek. Kizárólag abban volt minden kétséget kizáróan biztos, hogy pokolian fáradt. Gondolta is, hogy talán az ingerültségnek sincs más oka, csak ez a terjengő fáradtság. Egyfajta végkimerülés. Persze azonnal felötlött benne a dilemma: kimerültsége miatt dühös a lányra vagy netán épp fordítva, azért merült ki, mert dühös rá. Erre sem volt válasz. A meddő és csiszolatlan kérdések valósággal kisúrolták Hebridest, s végül masszív őstompaság borította el.

Az ereszről csorgó víz szinkópát dobolt a bádogon, s a csatornákból mély duruzsolás szivárgott. Hebrides pislantani is elfelejtett, olyan meredten bámulta a füstkígyókat, hogy szinte belevakult, az ujjai között filterig parázslott az utolsó cigaretta, s a hosszú hamuhurka a szőnyegre pottyant. Szíve szerint csukott szemmel adta volna át magát a monotóniának s az öntudatlanság állapotának, de rossz sejtései támadtak. A nagy üresség mögött fenyegető veszély sejlett, ezért erőtlen kísérletképp az előző éjjel írt szöveget olvasgatta, mintegy korábbi önmagától kérve erőt, biztatást, bármit, ám ezzel csak tovább romlott a helyzet. Az írás minden mondata üres barakknak hatott, s minden bekezdés egy kopár belsőudvar sarkának, amelybe szél hordta össze a szemetet. Ez már nem okozott csalódást. Ugyanaz a szél, ami az írásban a szemetet hordta össze, elfújta Hebrides egójának maradékát is, kihullottak kezéből a lapok, és olyan automatikusan csukódott le a szeme, mint a hanyatt dőlő hajasbabáké. Tapintható sötét ereszkedett a szobára, és Hebrides halántéka mögött akkora szélcsend támadt, amilyen sosem volt még. Megszűnt minden mozgás, minden fény, semmi sem derengett benne, nem tartalmazott többé terveket és emlékeket, még függőkérdéseket sem, csak és kizárólag teljesen üres, hónál fehérebb lapok voltak benne, azok is összevissza, a legcsekélyebb rendszer nélkül. A testéből is eltűnt a tartás; kihajított, elázott próbababa módjára, abszolút alaktalanul csúszott egyre lejjebb a székben, az álla lezuhant, szájszegletéből nyál szivárgott, a karja úgy akadt fenn a karfán, akár a rongy. A feje hátrabukott, haja a szemébe hullott, s nyitott száján ki-be járt a gél állagú sötétség.

Az éjszaka hosszú volt, s oly egynemű, mint egy tál spenótfőzelék. Csak az íróasztal kislámpájában vibrált a piros, húszwattos fény. Éjfél körül járt az idő, amikor a nyakatekert pózban alvó Hebrides őrjítő zsibbadásra ébredt. A renyhe testtartásból eredő, gátlástalan és természetellenes nehézkedés elnyomta az ereket és idegeket, s kis híján az élet is megállt benne. Néhányszor még a szívverése is kimaradt. Hebrides belemarkolt a karfákba, feljebb húzódzkodott, letörölte az arcáról és a nyakáról a nyálat, és masszírozni kezdte a lábát, amelyből millió tűszúráson át spriccelt szét a fájdalom. Mihelyst jobb lett a helyzet, arra lett figyelmes, hogy jól hallhatóan zörög a bejárati ajtó. Felpattant, de az első lépések után elesett. Bár nem zsibbadt már annyira, mégsem állt meg a lábán. Így aztán kicsit előrecsúszott a szőnyegen, hogy kilásson a folyosóra, és megdöbbenve látta, hogy a kopottas ajtóban veszettül ugrándozik a kilincs. Úgy tűnt, hogy magától ugrál, mintha lázadozna ezen a kései órán, mivel oly sok év után, nem tudni, mi okból, szabadulni akar végre. Hebrides a későn érő kamaszok bambaságával csüngött a rebellis kilincs látványán, s jellemző módon, az ég egy adta világon semmi sem jutott eszébe. Nem jutottak eszébe a szemetes sarkok, nem gondolt a violakék lányra, s nemhogy válaszai, de kérdései sem voltak már, csak bámulta a kilincs egyre fokozódó dervistáncát. Öntudatlanul mászott egyre kijjebb, észre sem vette, mikor állt fel újra, és mikor került a kilincshez egészen közel. Még egyáltalán nem gondolkodott, amikor már azt érezte, hogy jó lenne odamenni, és egyszerűen lefogni: „Nyughass már!” Még az is felötlött benne, hogy ha a kilincs észreveszi őt, magától is megáll, akár a csintalan gyermek, ha rajtakapják. Végül ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy csakugyan lefogja, habár semmitől sem félt jobban, mint az érintésétől. Levette cipőjét, és zokniban surrant még közelebb. A kilincs nem látta őt, és nem hagyta abba. Hebrides ekkor magához tért, és abban a pillanatban rettegés fogta el. Hasonló volt ez ahhoz, amit a violakék lány látogatásának végén érzett, ám annál nagyságrendekkel volt nagyobb. Ennél sötétebb félelmet hirtelenjében elképzelni se tudott volna, ám teljes pompájában csak akkor mutatkozott meg, amikor érzékelte, hogy akarata ellenére cselekszik. Tudja már, mert magához tért, hogy sehol a világon, egyetlen kilincs sem ugrálhat önmagától, nyilván van valaki odakint, aki a kilincset rázza, érthetetlen, miért, mit akar ezzel, találgatni se lehet, ki az, de hogy a kilincs nem magától ugrál, az biztos. Amint az is, hogy az odakint álló emberből magnetikus erő árad, és egyértelmű, hogy tökéletesen ostoba cselekedet lenne megfogni a kilincset, legjobb tudomást sem venni róla, visszavonulni a szobába, és megvárni, míg a dolog abbamarad. Okosabb volna kisurranni a balkonra, és bárhogy zuhog is az eső, lemászni a csatornán az utcára, és felverni a házfelügyelőt, jöjjön, segítsen, mert betörő jár a házban. Ez lenne ésszerű, tudja is ezt, szíve szerint hátrálna, és mégsem ez történik, mégsem ezt cselekszi, hanem valami egészen mást. Tótágast áll benne a világ, a logika csak papundekli, és bár halálra rémül, mégis, váratlanul, akarata ellenére, valósággal lecsap a tébolyult kilincsre. Tudja, hogy téves a gondolat, valójában nem foghatja le, mégis megkísérli, és akkor erős áramosság járja át, a kilincs pedig tudomást sem vesz róla, se a testsúlyáról, se a szorításáról, és éppúgy ráng, vonaglik, lázad, amint korábban, így aztán a kilinccsel együtt rövid ideig fel és alá rángatózik ő is.

Hebrides igyekezett elengedni mihamarabb, de ez egészen addig nem sikerült, amíg a kilincs voltaképp le nem rázta magáról. Akkor azonban – néhány pillanattal később, mintha elgondolkozna – maga is megállt. Bárki próbálkozott is a túloldalon, bármilyen eszelős erővel tépte a kilincset, valamit csak megérzett Hebrides erőtlen és nevetséges, a kilincs megfékezésére irányuló kísérletéből.

– Na végre, már azt hittem, hogy sosem nyitsz ajtót – mondta egy hang, a violakék lány félreismerhetetlen, búvópatak hangja. Hebrides egy pillanatra megkönnyebbült. „Hisz csak a lány az, hát mégis jól sejtettem, valóban eljött” – ám a következő gondolata ez volt: „De miért nem csengetett, és miért akar betörni hozzám?”

– Bőrig áztam, attól félek, megfázom, mondjuk, meg is érdemelném, engedj be! Hoztam ajándékot is.

Hebrides tanácstalanságában az állát dörzsölgette, majd arra gondolt: „Furcsa, nagyon is az, hogy nem csöngetett, s így próbált bejutni, de végtére is erre vártam, hogy jöjjön” – s majdnem ajtót nyitott, és pusztán megszokásból nézett ki a kémlelőnyíláson. Akkor azonban úgy érezte, hogy megnyúlnak a végtagjai, a szeme a nyílásra tapad, míg minden más testrésze zuhan, méghozzá cseppekre porladva, és a fejében is szétspriccel valami.

Valóban a lány állt az ajtó előtt, nemcsak a hangja, hanem bizonyos vonásai is félreismerhetetlenek voltak, de mennyire megváltozott! Feketében érkezett, s nem violakékben, halványkék ernyőjét is feketére cserélte. Ez lett volna a legkevesebb, de legalább ötven évvel tűnt idősebbnek, s még ha vénült volna csak. Az öregedés valamennyi jele közül a legiszonyúbb vonásokat szedte magára egyetlen nap alatt. A homlokán harmonikaszerűen torlódtak egymásra a ráncok, a szemzugokból száz meg száz szarkaláb indult, mintha betokozódott gyufaszálak százai rejtőznének a gyulladt bőr alatt. Az arc petyhüdten lógott rá a kiálló pofacsontokra, a fültőtől pedig rózsaszín varasodás indult ki, átlósan vágott át az arcon, átszelve az ajkakat is, lekúszva a vézna, dohánybarna pulykanyakra, a kiálló kulcscsontok magasságában pedig szerteágazott, akár a villám, s úgy tűnt el a mély, zöldcsipkés dekoltázsban.

– Nézd csak, pont olyan esernyőm van, amilyen a törölköződ – rikkantotta a lány vidáman, és meglengette hatalmas ernyőjét, s valóban, a fekete ernyőn éppolyan ízléstelen, salátazöld rózsák éktelenkedtek, mint Hebrides törölközőjén.

Hebrides ijedten pislogott, és úgy érezte, rohamosan zsugorodik, akkora már csak, mint egy egér, s nem is baj ez, bár lenne annál is kisebb, mondjuk, bolhányi. Ám legnagyobb szerencsétlenségére cseppet sem zsugorodott, nem lett egér vagy bolha, hajszálrepedés a falban vagy piszok a köröm alatt, sokkal inkább egy végtelenül magányos szemmé vált, semmi mássá. Szemgolyóvá, amely leszakadt a testről, és most rémülten a kémlelőn csüng; nemcsak gazdája, vagyis teste nincs, de még szemhéja sem, amivel pisloghatna, amit lecsukhatna, hogy ne lásson. „Ennek nincs értelme, semmi, de semmi értelme” – gondolta Hebrides.

– Engedj be – kérte a fekete lány.

– Későre jár – válaszolta Hebrides, s maga is meglepődött, milyen nyugodt a hangja, bár legbelül minden ina remeg.

– Ugyan, mit számít az?

– Tényleg késő van, és beteg vagyok.

– Na jó, ne haragudj, tudom, nem a legalkalmasabb időpontban jöttem, tudom, álmos vagy, már az is nagyon kedves tőled, hogy felkeltél – hadarta a fénynél is sebesebb lány. – Ha azt is tudom, hogy beteg vagy, talán fel sem jövök, csak hát arra gondoltam, hogy végtelenül rendes voltál hozzám tegnap, szeretném meghálálni. Boldoggá tennél, ha elfogadnád. Tényleg ajándékot hoztam, de tudod, mit? Ha nincs ínyedre, be sem megyek, persze örülnék, látod, csurom víz lettem megint, de ha nem, hát nem. Csak nyiss ajtót, hadd adjam oda, és már itt sem vagyok.

– Hozd el inkább holnap, most tényleg nagyon fáradt vagyok, és nagyon beteg. – válaszolta Hebrides.

– Most viccelsz? Ugye csak viccelsz? Minek hoznám el kétszer, ha egyszer csak egy mozdulatodba kerül, és most is átveheted.

– Oké, igazad van. Rakd csak le az ajtó elé. Kimegyek érte majd, ha jobban leszek.

– Engedj be.

Hebrides tanácstalanul toporgott az ajtó előtt, és fogalma se volt arról, mi történik, s mit tegyen. Álom ez? Nyilván. S az álomban kell-e tenni valamit? Az álomban megteheti az ember, hogy egyszerűen otthagyja az ajtót, visszaballag a szobába, lefekszik, és akkor álmában elalszik, azt álmodja, hogy mélyen és édesen alszik, és valami egészen mást álmodik, ennél jobbat, megnyugtatóbbat vagy esetleg ennél is rosszabbat, ki tudja.

– Ezt nem teheted meg velem – folytatta hosszú szünet után a lány, ezúttal jóval ingerültebben. – Idejövök éjnek idején, te meg be sem engedsz. Tudd meg, hogy már ez is elég szemét dolog. De hogy még az ajándékot sem adhatom oda, sőt, azt akarod, hogy tegyem a küszöbre, mondd meg, ez milyen vircsaft? Tudod, milyen megalázó? Engedj be! Magadba bolondítasz, most meg ez van? Hát milyen eljárás ez?

– Én nem bolondítottalak magamba.

– Igazán? Hát akkor ki a fene adott nekem tegnap teát? És a törölköző? Azzal mi van? És ki engedte, hogy nála szárítkozzak?

– Az még nem jelent semmit.

– Csakugyan? Valóban így gondolod? És az sem jelent semmit, hogy behívtál?

– Nem hívtalak, magadtól jöttél. Nem hívtalak.

– Igenis hívtál, mégpedig azzal, hogy kinéztél az ablakon. Akartad, hogy feljöjjek, ez így volt, te is tudod, ne hazudj, aztán alaposan magadba bolondítottál, és most aljas módon szórakozol velem.

Hebrides látta, hogy a lány minden porcikájában remeg, és mint a szélkakas, úgy forog a tengelye körül. Lázasan gondolkodott, mire hivatkozzon, és már fájdalmasan szánta-bánta, hogy lefogta a kilincset, hogy szóba állt a lánnyal, hogy felébredt, és hogy megszületett.

– Mit hadoválsz itt? Miért nem mondod meg inkább egyenesen, hogy mi a bajod a velem? – kérdezte a lány, míg izgalmában a falat bökdöste az esernyővel.

– Semmi bajom veled.

– Hazudsz! – sziszegte a fekete lány. – Ne merészeld még egyszer ezt állítani! Tudom én, mi bajod. Nem tetszem már, ez az igazság, te meg egy gyáva szar vagy, hogy nem ismered be, és úgy kell harapófogóval kihúznom belőled.

Hebrides szinte jéggé vált a lány őszintesége miatt.

– Nem így van?

– Nem – felelte bizonytalanul Hebrides.

– Szóval, akkor tetszem neked?

Hebridesben két érzés kavargott. Szerette volna azt mondani, igen, tetszel, abban a reményben, hogy így megszabadulhat tőle. Megint csak ez lett volna a logikus, és minden ösztöne ezt diktálta, „mondd ki, mondd ki, hogy tetszik, hazudd, hogy szép, mi több, gyönyörű ma is, légy eszednél, és tedd meg”, de amint a kilincs esetében is, Hebrides tökéletesen híján volt saját akaratnak, és képtelen volt kimondani, csak hallgatott és hallgatott.

– Nem mondod? – kérdezte a lány közelebb hajolva az ajtóhoz.

„Mondd már, valld meg, most, rögtön” – parancsolta a belső hang, ám Hebrides csak a száját tátotta, s egy árva hangot nem adott ki. A következő pillanatban a lány sikítva, egyfajta tremolóban felordított:

– Tudtam, tudtam, ó, mennyire éreztem, rohadj meg, szemét, rohadj meg!

Hebrides látta, amint a lány őrülten forog, esernyőjével a falat, a korlátot csapkodja, a ruháját, a haját, végül az arcát tépi, fröcsög a nyála, villog a szeme, lobog a haja, s arra gondolt: „Nagyszerű, üvöltözzön csak! Felveri az egész házat, kijön a szomszéd, feljön a gondnok, és lerendezik.” Még közelebb hajolt a kémlelőhöz, abban a reményben, hogy bármelyik másodpercben feltűnhet valaki a házból, ám akkor a fekete lány váratlanul, ostorcsapásszerű mozdulattal szembe fordult vele, s az esernyővel, halálos pontossággal a kémlelőbe döfött. Hebridesnek épp csak annyi ideje maradt, hogy kissé lejjebb húzza a fejét, de a nyílást átszakító ernyő így is fejen találta.

A lány megtörölte a homlokát, és felnézett a mennyezetre, ahonnan egyre sűrűbben zuhantak kövér és koppanós vízcseppek, csípőre tette a kezét, és büszke kanca módra bámult a lyukba.

– Meglásd, te állat, a farkadnál fogva rángatlak ki onnan!

Hebrides a fejét fogva a földön feküdt. Az ütés pillanatában fájdalom nélküli reccsenést hallott a fejében, fehér villanást látott, aztán vér öntötte el az arcát, s eltűnt előle a kép. Tudta, hogy fetreng, érezte, hogy a szoba irányába mászik, nekiütközik a falnak, lesodorja a lócáról a ledobált kabátokat, de nem látott mást, csak egy matt fekete felületet, s a közepén jókora, fehéren fluoreszkáló lyukat. Biztos volt abban, hogy a lány kiszúrta a szemét, nyilván csak az egyiket, ennek ellenére semelyikkel sem lát. „Megvakított a ribanc”, gondolta, „ez nem lehet igaz”, és szánalmas erőtlenséggel, féregként tekergett, azt hitte, egyre messzebb az istenverte ajtótól és az istenverte démontól, ám valójában csak faltól falig vergődött a szűk előszobában. Csak akkor jött rá, hogy alapvetően önmaga körül kering, amikor a közeli fürdőszoba szennyestartójának ütődött, és megreccsent a fonott kosár.

– Engedj be! Engedj be! Ezt még megbánod! – üvöltötte a lány változatlan erővel, később recsegés-ropogás keveredett a kiáltozásába, és ajtócsapódások hallatszottak. Hebrides abban bízott, hogy hamarosan felfeszítik az ajtaját, nem a lány, ő ott sem lesz már, a házból jön valaki, hogy segítsen. Aztán mentők érkeznek, hordágyra fektetik, betakarják, és kórházba, biztonságba viszik. Elaltatják – azt sem bánná már, ha örökre.

Kissé erősebbnek érezve magát lerántott egy törölközőt, és az arcát tisztogatta. A száraz frottír beleragadt a vérbe, Hebrides fejében villámok cikáztak, odakint pedig egyszeriben csönd lett. Összeszedte magát, kitapogatta a mosdót, megnyitotta a csapot, és megmosakodott, s ahogy az arca tisztult, tisztult a látása is. Kissé homályosan ugyan, de végül éppúgy látott, mint a döfés előtt, s a tükörben azt is láthatta, hogy egyik szemét sem érintette az ütés, csak a homlokán van jókora seb, abból patakzik a vér. Nem tudta eldönteni, hogy az esernyő milyen mélyre hatolt, de valószínűtlennek tűnt, hogy átszakította volna a koponyáját is. Papírtörlőt vett magához, a fejére szorította, és reménykedve lépett ki, ismét az ajtó elé. A kémlelő helyén tátongó nyíláson beviláglott a lépcsőházi világítás, és azt is látta, hogy időnként lekapcsolódik a lámpa, majd kattan az automata, s megint felkapcsolódik. Ebből biztosan tudta, hogy valaki még mindig mozog a lépcsőházban. Már épp azon volt, hogy óvatosan, nagyon óvatosan ismét kinéz, de ismét megszólalt a lány:

– Nekem így is jó. Ha nem nyitsz ajtót, csak csókot küldhetek – s azzal eltömődött a nyílás. Hebrides rendkívül óvatosan, centinként hajolt közelebb, hogy lássa, mi a fene került oda. Egészen közel volt már hozzá, amikor a lány a nyílásra tapasztott száját kitárta, Hebrides, attól félve, hogy leköpi, hátrahőkölt, ám a lány csak levegőt fújt a lakásba? De miféle levegőt?

Eleinte csak az ajtó közelében érződött szúrós záptojásszag, ám csakhamar elöntötte az egész előszobát, a fürdőt és a konyhát is. Hebrides a szobáig hátrált, és magára zárta az ajtót. Kezdetben a szag csak szúrt, később azonban sűrű, édes, émelygős, dögszaggá vált, amely nemcsak az orrot irritálta, hanem a szemet is, csípett, aztán a bőrt, mintha beletapadt volna a pórusokba, végül, amikor e hatások összeadódtak, fergeteges hányingert váltottak ki. Hebrides felkapta a pokrócokat, és az ajtó réseit tömködte velük, a sebére szánt papírtörlővel a kulcslyukat igye­kezett megszüntetni, mindhiába. A bűz másodpercenként duplázódott. Amikor Hebridesre először tört rá az elfojthatatlan öklendezés, megvilágosodott, s első reflexével a vécé felé futott. Ismét hallotta a lányt, aki azt kiáltotta:

– Ne gondold, hogy van esélyed. Ha nem engedsz be, nem megyek. Semmit sem tudok kinyitni, de tudd meg, bármit bezárhatok!

Hebrides feje majd meghasadt, hogy megértse, mit jelenthet ez. Kisvártatva a legközelebbi ablakhoz ugrott, hogy kereszthuzatot csináljon, ám amint az várható volt, nem nyílt. Próbálgatta a többit is, de azok is beragadtak, nyitotta volna már a balkonajtót is, nem is annyira az ordenáré bűz miatt, sokkal inkább azért, hogy lemásszon az ereszen, az ajtóról viszont letörött a kilincs. Hebrides eldobta a kezében szorongatott papírtörlőket, és a szoba tárgyaival az ablakokat bombázta. Hiába. Az üvegtáblákról minden visszapattant, könyvek, cipők, kövek, és amikor végső elkeseredésében a dohányzóasztalt emelte a feje fölé, és minden erejével a balkonajtó üvegtáblájának vágta, az is olyan erővel pattant vissza, hogy csaknem leütötte. Nem maradt más választása, összekucorodott, a fejére húzott minden lepedőt, pokrócot, ágyneműt, persze hasztalan. Hamarosan sugárban hányt ki mindent, amit valaha evett. Kijött belőle az étel, kijött belőle, ami szilárd, ami folyékony, kijött belőle az összes epe, szétmarta a torkát és az orrát, legvégül pedig édeset hányt – vagyis vért. Kiokádta minden vágyát, életkedvét, és erejét, alighanem még a lelkét is. Megtapasztalta azt is, amit igen kevesen, nevezetesen, hogy a bomló hús szaga elérheti azt a koncentrációt, amikor nem egyszerűen legyűrhetetlen undort vált ki, hanem már halál­félelmet is. Hebrides vacogott, makogó hangok hagyták el, és ijesztő gyorsasággal zsugorodott. Összetöppedt a teste, négykézláb állva is bezuhant a hasa, s mindenféle szégyenletes nedve összekeveredett. Elfolyt a teste, akár a dögkút leve, s egyszersmind kiszáradt, mint egy múmia, ennek ellenére megkezdte útját az ajtó felé – azt az utat, amelyet évtizedekig tartó vánszorgásként élt meg, és amihez arra volt szükség, hogy minden megmaradt ösztönét egyetlenegy cél szolgálatába állítsa. Ez a cél pedig nem volt más, mint hogy a lányt mégiscsak beengedje.

Amint leakasztotta a rigliket, az ajtó kivágódott, és földre terítette. Próbált kilesni a lépcsőházba, van-e ott valaki, de már nem látott el odáig. A tekintetnek, a szeméből induló gyenge fénysugárnak is évtizedekig tartó utat kellett volna megtenni azon a pár méteren, hát inkább lehunyta a szemét megint, és elterült. A lány nem szólt semmit. A lábánál fogva vonszolta be a belső szobába.

– Könyörgöm, ne bánts. Könyörülj rajtam – rimánkodott Hebrides végigszánkázva a linóleumon. A bűz megszűnt, de a félelem nem. A lány nem felelt, Hebrides továbbra is csukott szemmel hevert, azt sem tudta, hogy pontosan hol, és már nem beszélt, csak gondolta: könyörülj rajtam, ölj meg vagy menj el, mindegy, csak legyen vége. Aztán elvesztette az eszméletét – vagy az életét. Elájult vagy meghalt, utóbb már nem tudta eldönteni, hogy melyik történt. Amikor magához tért (vagy feltámadt), a lány még mindig ott volt, s Hebrides fölött szuszogott.

– Rendben. Lásd, hogy kivel van dolgod – szólalt meg nagy sokára. – Szedd össze magad, és nézz rám!

Hebrides annyira erőtlen volt, s oly jól esett feküdnie a bűz nélküli csöndben, hogy képtelen volt kinyitni a szemét. A lány a hajánál fogva emelte fel a fejét, és közel hajolt az arcához.

– Hallod? Nézz rám!

Hebrides még ebben a test nélküli állapotban is érezte, hogy aligha lesz képes engedelmeskedni, mivel a szemhéjait csiriz tapasztja le, ám végül, pokoli erőfeszítéssel, mégiscsak résnyire nyitotta. A lány már távolabb állt, Hebrides csodálkozva látta, hogy már az egyik karja is letörött. Úgy törött le, akár egy szobornak. A szájában tollat tartott. Sokáig megvetéssel szemlélte a mozdulatlan Hebridest, aztán összeseperte a szék körül szétszóródott papírokat, de nem rendezte össze őket, csak valamiféle laza galacsinba gyűrte hanyagul, és Hebridesre szórta. Aztán megfogta a kezét, görcsbe rándult markát kinyitotta, a tollat a tenyerébe illesztette, és ráhajtogatta a merev ujjakat.

– Tessék. Változtasd meg halálod! Ha tudod – azzal átlépett fölötte, s eltűnt.

Hebrides aludni szeretett volna vagy meghalni, bár egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ez utóbbi nem következett már be, mégis némi szuszogás után felkapaszkodott a székre, a székből az asztalra, pihegett kicsit, az asztalon álló kancsóból megnedvesítette az arcát, az abrosz sarkával megtörölte, és amikor valamelyest erősebbnek érezte magát, közel vitte a papírhoz a tollat, és írni kezdett:

A harmadik személyről (utoljára)

Írás után szellőztetek, a tömény füst egészen eltömített, hányingerem támad tőle, ellenállhatatlan öklendezés gyötör, s olyan szagokat érzek, amit korábban sosem. Persze nem hiszem komolyan, hogy a füst az oka, dolgoztam már ennél nagyobban is. Úgy vélem, ez is Lejlával magyarázható. Rosszul vagyok, mi tagadás, mert Lejlával nem leszünk együtt többé. Vagy azért válunk el, mert rosszul vagyok?

Fél hét felé nyugodtan könyökölhetek az ablakban, hisz Lejla délelőttös, vagyis kizárt, hogy épp reggel jöjjön. Látom, hogy odakint a helyzet változatlan, illetve csak romlott, szétmállik a kozmosz, és teljesen feloldódik, valamiféle bombasztikus lúggá válik minden. Jólesik arra gondolni, hogy ez a porózus köd, a nyúlós eső és az átokszerű sár is ugyanazt tanítja, amit én gondolok, mert talán más valóban nem számít, csak a ritmus, a keletkezés és a vég barbár körforgása. A lét és nemlét között ingázók cipőinek kopogása hallatszik csak, épp abban a ritmusban, amint az eső dobol a bádogomon. Csak az értelmetlen s egyirányú masírozás, amint az eleve elítélt lelkek engedelmesen lépdelnek a semmi alagsorán. Így jár mindenki, az atomokra bomló táj, a nyomorúságos város, pogányok és keresztények mind, az egész plebsz, én is, még Lejla, a papírgyári lány is, akit eleinte halhatatlannak hittem, legalábbis olyannak, aki bennem soha meg nem halhat, és akit eleinte héroszként, végül Heródesként üldöztem, és akit most elhagyok. Lejla is így üldögél majd egyszer, ahogyan én, bűzt érez, és rosszul lesz, és éppígy nem tudja majd, mitől. Köd füstölög majd ott, ahol akkor él, és belülről rothadó kémények görbülnek a nagyobb lámpák felé. Virágmintás ruháját egyszínűre cseréli majd, ősz haját feketére lakkoztatja, a napjait és ráncait számolgatja a foncsorhibás tükör előtt, mintha fekete esernyő ízléstelen, zöld rózsáit venné számba a pszichiátria hátsó traktusában, mielőtt lázadó zombiként átvergődne a szögesdrót fölött. És amikor erre gondolok, tisztán érzem, mégsem leszek képes a véglépésre. Mire elérkezik az ideje annak, hogy megint jöjjön, s megjelenik, és a padra is leül, megesik rajta a szívem, ezért, bármilyen rosszul vagyok is, legjobb, ha elmegyek. Bárhová, csak ne legyek itthon. Legkésőbb kettőig maradhatok, akkor végez, s alig tíz perc az út a papírgyártól idáig, még jobb lenne kicsit hamarabb, ki tudja, mi jön közbe?

Elmegyek, elhúzom a függönyt, és ő, amikor eléri a kultikus kispadot, azt hiheti, hogy itthon várom, örülni fog, azt hiszi, nem alszom, nem dolgozom, a konyhában kávézok, az ágyon heverek, esetleg alszom mégis, de bejöhet, mellém fekhet, összebújhatunk, alhatunk, együtt alélhatunk. Úgy lehetek következetes és kegyetlen, hogy nem kell ténylegesen jelen lennem a saját tettemben. Nem kell ott állnom az ajtó túloldalán, lélegzetvisszafojtva, küszködve önmagammal, a kételyekkel, az érzésekkel, legyűrve megindultságomat, leigázva bizonytalankodásom, porrá zúzva lelkifurdalásom, mert nem lesz lehetőségem arra, hogy visszalépjek, és Lejla helyzetén változtassak. Nem nyithatok ajtót, mivel ott sem vagyok. Így lesz a legjobb.

Vastagon öltözöm, és bakancs helyett fűzős gumicsizmába lépek. Esernyő helyett anorákot veszek, elhúzom a függönyt, kilépek, és az ajtót bezárom. Megtorpanok, gondolkodom, kinyitom az ajtót, és visszamegyek a lakásba, hogy néhány lámpát is felkapcsoljak, így ha sötétedés után érkezne Lejla, akkor is azt hiszi, hogy itthon vagyok, s nem érti majd, miért nem nyitok ajtót. Ahogy azt akarom.

A lépcsőházban tart az áradás, a mennyezetről néhol szabályosan lóg a vakolat, ömlik a víz, sehol senki, el sem képzelhetem, a házfelügyelő mi végre van, s milyen alapon kap fizetést, ha egyszer eláraszthatja a víz a házat, ömölhet két napig, s a füle bojtját sem mozdítja. Nyilván a padlástér is átázott, mivel a hézagokon át denevérek másznak lefelé. Szánalmasan didergő, csatakos kölykök függeszkednek az ajtó mellett, összevissza araszolnak, vaksin kutatnak száraz és sötét hely után. Azon meg sem lepődök, hogy a földszint térdig érő vízében szórólapok és egértetemek keringőznek.
Három napot és három éjjelt töltök a városban. Nem gondoltam, hogy ennyi lesz, de így sikerül, mindig akad valamiféle kifogásom, miért ne menjek haza még. Így hát Lejla három napig próbálkozik. Mindhárom napon úgy látja, otthon vagyok, s nem egyszeri kín a nyílni sehogy sem akaró ajtó, képes arra, hogy visszamenjen, keressen egy napon többször is.

Járok mindenütt. A kikötőben, különböző parkokban, buszmegállókban, éjjel-nappali talponállókban, rég nem látott ismerősöknél, moziban, alszom ágyban, padon, asztal alatt, és három napig tartó sodródásom éppoly organikus s ugyanakkor valószínűtlen, mint az esőzés, a tomboló szél, erről beszél mindenki, s nem véletlenül.

Nem elég, hogy a lépcsőházakban elázott denevérek küszködnek a falakon, és városszerte elázott patkányok függeszkednek a folyosói rácsokon, de amikor elindulok a Red Dragonba, az utcán elázott madarakat is látok. Úgy vergődnek az árban, mintha olajfoltba ragadtak volna. Korábban is feltűnt már, amikor szellőztetéskor kibámultam az ablakon, hogy valamiért furcsa a város, és rájövök, hogy miért. Sehol egy repülő madár, noha madarak mindig és mindenhol vannak: galambok nyilallnak, sirályok libbennek, varjak köröznek. Ezúttal viszont egyetlen madár sincs a levegőben, az ég üres, s az ég madarai, valamennyien, kivétel egy sincs, a földön vergődnek, a pocsolyákban, a sodrásokban, a mocsokban: rigók, galambok, verebek, a kikötő táján sirályok is. A Neptuntól nem messze, egy helyen azt látom, hogy a csatornanyílás hörögve szívja magába a sikátorból lezúduló vizet, mintha vízből lenne ott tornádó. A rácson fennakadva, magatehetetlenül, csontig ázott galamb ül, csak a feje bukkan ki az örvénylő vízből, a teste a csatorna szívóerejétől a rácsra tapad, nem ellenkezik, nem próbálkozik, egyáltalán nem mozdul, csak ül az örvény közepén szétázott fejjel, a szemei kidüllednek, fásultan bámul rám, a tekintete üres és vizenyős, s csak néha pislant egyet. Ezen töprengek egész úton. Néha megállok, felötlik bennem, hogy összeszedhetném a madarakat, megszáríthatnám őket, de ennyi madarat úgysem tudnék megmenteni, ráadásul a szétázott, vergődő, esetenként magatehetetlenül sodródó madarak visszataszítóak. Egyébként is, hol száríthatnám őket? Otthon? Nem mehetek haza, Lejla miatt nem, nehogy otthon találjon, s ha még madarakat is kellene pátyolgatnom, végképp nem állnám meg, hogy ne hívjam magamhoz: segítsen verebeket és galambokat szárogatni. Ha csak erre gondolok, máris szép-érzésem támad, s elgyengülök, szívem szerint hazahúznék, két láda veréb-galamb keverékkel, de nem szabad. Erősnek – ha tetszik, gyengének – kell maradnom.

Két nappal később a Grottó melletti park egyik pavilonjában ébredek, nyirkosan és dideregve, és az első, reggeli cigaretta közben a közeli utat bámulom. Forgalom egyáltalán nincs, csak a víz rohan ott. Keskeny, de sebes sugárban szalad a part felé, az út egyenetlenségeit követve újra és újra hullámokat vet, s még mindig verebek sodródnak benne. Temérdek veréb, hosszú perceken át, meg sem moccannak, kitárt szárnnyal, hogy el ne süllyedjenek, magatehetetlenül, akár a papírcsónakok, úgy úsznak a víz tetején, mintha hullámvasúton utaznának. Én meg csak cigizek, és nézem őket, felpislant rám némelyik madárka, s úsznak szépen sorban a lábam előtt egy távoli csatorna felé, amelyen vagy fennakadnak, mint a Neptunnál látott galamb, vagy elnyeli őket, egyiket a másik után, szép sorjában. Azon morfondírozok, hogy a madarak elvileg el sem ázhatnak, úgy tudom, vízhatlan a tollruhájuk, sosem láttam még ehhez foghatót, és az esőben keresem az okot, talán savas, talán olajos, bizonyára valami különleges és titkos nyavalya került a felhőkbe, amitől odalesz a madarak impregnáltsága. A kocsmában kérdezek is valakit:

– Láttad a madarakat?

– Miféle madarakat? A Hitchcockot?

– Dehogy. A rengeteg elázott madarat. Tele van az utca velük, úgy viszi őket a víz, mint a buszjegyeket.

– Ki nem szarja le a madarakat? – válaszolja Baltazár, és tovább iszik.

Felöntök a garatra én is, és amikor úgy döntök, visszamegyek a Red Dragonba, mert ott kvalifikáltabb figurák isznak, isznak azok is, de kvalifikáltabbak, szóval, amikor megint a Red Dragonba tartok, még különösebb dologba botlok.

A Sauget állatkereskedés előtt haladok el, és látom, a kirakata tele van vízzel. Nyilvánvaló, hogy a lépcsőházunkhoz hasonlóan, ott is átázott a födém, és fölülről akadálytalanul ömlik be víz. Az ajtók és az ablakok viszont igen jól zárnak, mert a víz alig szivárog kifelé, így hát a kereskedés majdnem színültig teli. A kirakat óriási akváriummá alakul, s mögötte nemcsak a kereskedés halai, guppik, aranyhalak, szifók és gurámik úszkálnak, hanem egyéb kacatok is, gumicsontok, tálak, itatók, zacskók, és ami egészen valószínűtlen, díszmadarak is: hullámos papagájok, zebrapintyek, nimfák és kanárik; továbbá pár tengerimalac, néhány szíriai aranyhörcsög és vagy tucatnyi ékszerteknős. Emlősök és madarak, plüss-szerű szőrrel, fátyolosan lobogó tollakkal úgy úszkálnak a kijáratot keresve a víz alatt, mintha mindannyian azonos osztályhoz, a halak osztályához tartoznának. Egyrészt meghökkenek, másfelől gyönyörködtetőnek találom a látványt, és nem győzök azon csodálkozni, milyen ügyesen úsznak a madarak. Kiváltképp a papagájok! Nem hittem volna. A pintyfélék és a kanárik kissé rendezetlenül, vízibolhaszerűen mozognak, köröket írnak le a vízben, és úszkálásuk kimondottan céltalannak hat. A papagájok viszont szépen buknak, kanyarodnak, bejárják a kirakat végpontjait. Tervszerűen úsznak föl és le, egyik saroktól a másikig, és amikor megiramodnak, csaknem olyan sebesek, mint a halak. A nimfák bóbitája szépen simul rá a tarkójukra, szárnyaik légies könnyedséggel lengedeznek, szemük nyitva, ügyesen kerülgetik egymást és a hullámos papagájokat, akik csapatosan úsznak, hirtelen fordulatokat csinálva, mint a heringek.

Tanácstalanul álldogálok a kirakat előtt, nem tudom, mitévő legyek, körbenézek, az utca kihalt, csak néhány egér sodródik a főtér felé tartó sebes sugárban. Végül átvágok a patakon, a park felázott földjéből kirángatok egy korlátvasat, visszaballagok a kereskedéshez, újra körbenézek, látom, az utca továbbra is üres, az ablakok is sötétek, sehol senki, és erős ütést mérek a kirakat alsó harmadára. Az üvegtábla ezerfelé reped, áll még néhány másodpercig, mögötte egyetlen csapatba tömörülnek a riadt halak és madarak, a következő pillanatban pedig az üveg és a víz, madarak és halak egyvelege olyan erővel zúdul az útra, hogy néhány méter erejéig engem is magával sodor. Elégedetten s ugyanakkor némiképp félve ülök a földön, és nézem, amint az állatkereskedés vize felduzzasztja az úton rohanó patakot, és a kisebbfajta szökőárban, a kimerült verebek között immár sárga, zöld és kék papagájok, piros kanárik, pintyek és díszhalak, gumicsontok és kutyatálak is bukdácsolnak. Felállok, s mint aki jól végezte dolgát, tovább kutyagolok a Red Dragon irányába.

Ott aztán, ahogy számoltam is vele, valóban érdekes dolgokat hallok. A legkülönbözőbb teóriákat arra vonatkozóan, mitől van ennyi eső, és hogyan fújhat állandóan ilyen viharos szél. Engem viszont nem ezek az elméletek csigáznak fel igazán, a figyelmemet sokkal inkább leköti egy addig ismeretlen figura, aki bambuszpálinkával kínál, és édeskeserűen ismerős történetről számol be idegtépő részletességgel. Azaz idegtépő csak akkor volna, ha nem innám minden szavát, még kérdezek is, ha úgy érzem, valamit elnagyolt. Valamiféle lányról van szó, azért valamiféle, mert a szóban forgó ember épp attól kínlódik, ha jól értem, hogy még azt sem képes eldönteni, létezik-e vagy sem. És ezért, ott, a Red Dragonban nem röhögi ki senki! Ez nagy szó, mondhatni, fegyvertény. Ezer és egy dolgot mond és állít róla, ám semmiben sem biztos. Talán egy dologban mégis: mióta erről a lányról gondolkodik, ismeri a félelmet, s ez a félelem minden nappal egyre nagyobb. Néhányan úgy vélik, a lány csak álombeli lény, csak így lehetséges, hogy legyen is meg nem is, álmodni pedig, többek véleménye szerint akkor is jó, ha az álom rémálom, így hát iszunk az álmokra. Az ismeretlen lányra is, aki nem volt más, csak egy hosszú, furcsa álom. Újabb pohár után arra is, hogy minden más is csak egy hosszú, furcsa álom: az eső, a szélvihar, a fák, s az utcán minden ember; mi is, akik álomba isszuk magunkat most, egy különös, másolhatatlan józanságba, mely viharos, eszelős hahotázásokban és kitartó ténfergésben nyilvánul meg, s legvégül már a soron következő pohár is álomnak tűnik csupán.

Nem csoda hát, hogy ezek után különös hangulatban, némiképp bizony­talan körülmények között botorkálok haza. Eláztam, felfáztam, mindenütt bezártak, volt, ahol már ki sem nyitottak, a kocsmák jelentős része is beázik, víz alá kerülnek a pincék és raktárak, nem érkeznek meg a szállítmányok, a magas vízben lefulladnak a furgonok, így aztán jobbnak látom hazamenni. Annyira elfáradok, hogy azt sem gondolom problémának, ha netán Lejlával futok össze a lépcsőházban. Tudom is, hogy ha ott lesz, feladom, feladok minden szörnyű tervet, azon nyomban átölelem, bemegyünk aztán, fahéjas teát készítünk, és forró fürdőt veszünk, együtt, ketten a kádban, és átalszunk legalább három napot. Ezért boltot keresek, ne menjek haza üres kézzel, kényeztessük el magunkat egymásra találásunk és visszakozásom alkalmából, bűnbánatom jeléül, és a maradék pénzből bevásárolok. Míg boltot nem találok, egy szökőkútból enyhítem a szomjam. Nem értem, miért nem kapcsolják le, egyszerűen röhejes, hogy szakad a víz, városszerte tökig állunk benne, más sincs a városban, csakis víz, ömlik a házak orrán és száján, ott meg áll egy szökőkút, és vizet fröcsköl a magasba, nevetséges, nekem viszont kapóra jön, mert az legalább többé-kevésbé tiszta, vagyis ihatok belőle. Mivel az alsógatyám is csuromvíz, az anorákom ugyanis elszakadt, és tudom, hogy hamarosan otthon ülök a forró kádban, szemközt a meztelen Lejlával, nem számít már, ha vizesebb leszek, begázolok a szökőkútba, és a fellövellő víz alá állva, mint egy ellenszökőkút, tátott szájjal iszok. Aztán betocsogok egy kisboltba, és gyakorlatilag mindent megveszek: hétféle csokoládét, zselét, narancsot, zöldséget, sajtot, datolyát, banánt, naspolyát, epret, fügét, mogyorókrémet, mirelit lazacot, sózott heringet, továbbá gusztusos dobozkákat, amikről azt sem tudom, mi van bennük. Mondom a pénztárnál, hogy mennyim van, s csak addig számoljanak, így az ismeretlen tartalmú dobozkák némelyike visszakerül a polcokra, kapok szatyrokat, és kezdetét veszi hosszú vándorlásom hazafelé.

Délelőtt tíz felé járhat az idő, amikor útnak indulok, és négy óra tájt érkezem a lépcsőházhoz. Valamivel csökkent már a víz magassága, az egerek is eltűntek belőle, mi több, a park fölött egy percre megnyílik az ég, és egy gyorsan tovarohanó, ragyogó fénypászma vetül a kultikus kispadra. Elámulok a jelenség fölött, körben homály, összedőlt park, feldúlt város, esőfüggöny, sár és mocsár, ott meg a kispad, s lángol! Ragyog és világlik. Aztán fokról fokra tuszkolom fel magam a temérdek cuccal, és minden fordulóban megállok. Amikor felérek a lakáshoz, és lepakolok, szemembe ötlik, hogy az ajtó mellett rendkívül sáros saruk hevernek. Magam sem tudom, miért, de az egyiket odébb rúgom, és meglepődöm azon, hogy valóban ott van, abszolút valóságosan bucskázik le a vízmosta lépcsőn, egészen a következő fordulóig. Hosszasan keresgélem a kulcsokat, az ázott zsebekben összetapadnak az amúgy is összekeveredett dolgok, semmi sincs ott, ahol három nappal korábban, végül mégis megtalálom. Nem kevés kínlódással betolom a zárba és fordítanám, ám valahogy nemigen sikerül. Kiveszem, beteszem, újra próbálom, de az istennek sem akar elfordulni. Kimelegedek. Ledobom az anorákot, szeretnék már odabent lenni, ledobálni magamról mindent, ázott zoknit, hideg gatyát, beugrani a forró vízbe, lemosni magamról ezt a didergést és ezt a kocsmamocskot, de a kulcs megmakacsolja magát. Esetleg az ajtó is megszívta magát vízzel, megfeszült, elmozdult benne a zár, s azért nem megy? Nincs mit tenni, újra és újra próbálom, időnként a kilincset is lenyomom, hátha beszorult a nyelve, előfordult már ilyen, kulcs ki és be, kilincs le és föl, újabb kísérlet, és semmi. Végül azon kapom magam, hogy veszettül rázom a kilincset, végül olyan dühvel, mintha nem kinyitni, hanem feltépni akarnám az ajtót. Már azon vagyok, hogy elhátrálok a szomszéd ajtóig, és nekifutásból berúgom azt a kurva ajtót, amikor egy hang szól ki a lakásomból.

– Hagyd abba.

Nem hiszek a fülemnek.

– Lejla, te vagy az? – kérdezem bizonytalanul.

– Hagyj békén, bárki vagy is – válaszolja a hang, s úgy vélem, ez bizony Lejla hangja, bár el sem képzelhetem, hogyan kerülhetett a lakásba, mert hisz kulcsa nincs, az ajtó sincs feltörve, de persze Lejla ilyet nem is tenne, soha, hogy feltörjön bármit is. Az kizárt.

– Engedj be – kérem meglepően nyugodtan, noha a fejem lángba borul, mert miféle válaszok ezek? Hagyjam békén, bárki vagyok is? Miért, ki a fene lennék, ha nem önmagam? Egyébként is, mit képzel, hogy befurakodik a lakásomba. Ezt meg hogy gondolja? Azért, mert eltűntem három napra? Nagy ügy, talán nem lehet? De igyekszem higgadt maradni, és békülékeny hangnemet megütni.

– Bőrig áztam, attól félek, megfázom, jó, mondjuk, én tehetek róla, de akkor is, hadd menjek már be, megbeszélünk mindent, és hoztam ajándékot is. Sok-sok ajándékot.

– Eridj békével és hagyj aludni – válaszolja Lejla, mire idegességemben teszek néhány kört az előtérben. Megáll az ész, gondolom, ilyen nincs, bazd meg.

– Most viccelsz? Ugye, viccelsz csak?

– Mondtam, hagyj békén, bárki vagy is.

– Oké, Lejla, figyelj ide. Nézz ki, én vagyok az, látod? Nézz rám! Hallod? – mondom, és hátrébb állok, hogy jól lásson. Fogalmam nincs arról, néz-e egyáltalán, mindenesetre nem válaszol.

– Ezt nem teheted meg. Idecipekedem a sok ajándékkal, te meg be sem engedsz? A saját lakásomba! Hát miféle vircsaft ez, mondd meg? Normális ez?

– Rakd le az ajtóban – hangzik a válasz, én meg arra gondolok, hogy ez nem lehet Lejla, lehetetlen. Egy idegen lehet csak, vagy valami hasonló.

– Micsoda? Rakjam le neked a cuccot a saját ajtómban? És aztán mit csináljak?

– Menj el – válaszolja a hang ridegen, erre aztán elszakad bennem a cérna.

– Azonnal nyisd ki az ajtót, mert különben megbánod. Hülye picsa, mit képzelsz? Meglásd, bazd meg, a hajadnál fogva húzlak ki onnan, úgy rúglak le a lépcsőről, mint egy bakancsot! – ordítom teli torokkal, és közelebb hajlok a kémlelőhöz, bár tudom, hogy befelé nem működik, ám hátha mégis, legalább valamiféle mozgást látok, bár jogos, hogy attól sem lennék okosabb. Amint közel hajolok, egy esernyő hegye szakítja át a kémlelőt, s épp csak annyi időm marad, hogy egy kicsit lejjebb húzzam a fejem. Az esernyő így is eltalál, méghozzá egész emberesen, vér önti el a homlokomat, aztán az arcomat is, ekkor aztán nincs megállás, ütöm-verem az ajtót, rugdosom, végül a lépcsőház korlátjából rángatok ki egy darabot, és az ajtót feszegetem.

– Ne csináld, mert megbánod – fenyeget bentről Lejla, ám én már alig várom, hogy bejussak. Együttérzés, elérzékenyedés, vágy? – minden semmivé lesz, csak vak gyűlölet marad, széttépem, egyszerűen széttépem, s alig várom, hogy megtehessem, az ajtót ütöm-vágom, s amikor észreveszem, hogy a küszöbnél víz szivárog, vagyis beázott a lakás is, még inkább. Végül kifulladok. Az ajtó nem enged. Hülyeség volt megvasaltatnom évekkel ezelőtt. Rágyújtok, hallgatózom, töprengek, kit hívjak, mit csináljak, a cigaretta végén pedig még egyszer, egyfajta reménytelenséggel, s hogy megbizonyosodjam róla, nem álmodom, me­­gint lenyomom a kilincset, és lássunk csodát, az ajtó flottul nyílik, és szélesre tárul. Azonnal látom, hogy a fürdőből árad a víz, belépek, a kád tele, forró víz zubog, gőzillat száll, a kádban csipkés fekete ruhák, a mosdó mellett pedig akkora esernyő, hogy alig férek a kádhoz. De milyen esernyő? Fekete, és ízléstelenül nagy, hivalkodó, salátazöld rózsák éktelenkednek rajta. Gusztustalan. A legvisszataszítóbb tárgy, amit valaha láttam. Elzárom a csapot. Bűz terjeng. „Mi a szart művelt ez a nő a lakásban?” – és beljebb merészkedem.

Lejla – vagy valami hasonló – ott áll a szobámban, a falitükör előtt, anyaszült meztelen, az egyik kezével a haját fésülgeti, a másikkal ugyanakkor sminkel. Halványzöld krémmel mázolja az arcát, s úgy vélem, abból a kencéből jön az egész lakást elárasztó dögszag. Ám néhány másodperc múlva ebben sem vagyok biztos, mivel Lejla – vagy valami hasonló – megfordul, és az arcomba néz. Néz? Nem, vigyorog vagy vicsorog, és alig hallhatóan vinnyog is, disznóorrát törli repedezett könyökével, felpüffedt arcát valósággal felfújja, és amikor meglát, a hiú nők félreismerhetetlen, büszke és nevetséges mozdulatával igazít lelógó mellén. Nem is annyira Lejla vagy Lejla hullája – igen, épp olyan, mint amilyen Lejla kéthetes hullája volna – rémiszt meg, sokkal inkább az a szag. Rájövök, nem a halványzöld kence szaga terjeng, hanem a Lejla-hulla bőrének, foszlott húsának, halottságának, megöltségének, zombiságának szaga fojtogat. Először csak fojt, aztán szúr és mar, végül halálfélelemmel tölt el, és mit sem tudva arról, mi történik, mit akarok, mi van, mi volt, mi lesz, kivágtatok a lakásból.

Esek-kelek a lépcsőházban, bukdácsolok az árban, nem is értem, mit tesznek és mit nem tesznek a lábaim, miért gabalyodik össze alattam minden, még az utcán is, ahogy kilépek a folyosóról, esek egy óriásit, anélkül hogy elbotlanék, elhasalok a sárban, a következő pillanatban pedig egy tengelyig merülő, szirénázó rohammentő húz el az orrom előtt. A kurva életbe, majdnem aláestem, gondolom, és felpattanok, egy pillanatra még a Lejla-hulláról is megfeledkezem. A szomszéd lépcsőház előtt ázott, szomorú arcú emberek beszélgetnek izgatottan a szakadó esőben, néhányan odébb húzzák a kidőlt kandelábert, hogy a mentő a bejárathoz farolhasson. Felnézek az ablakomra, függöny fedi el, a balkonról valóságos vízesés zuhan alá, elhagy minden erőm, de már biztonságban érzem magam, csak épp jártányi erőm sem maradt, leülök egy kicsit, rágyújtok, azt tervezem, közben a mentők kijönnek a szomszéd folyosóról, és hord­ágyon egy hullazsákot hoznak. A park szélében botorkálok, a kultikus kispadot keresem, s egy helyen megállok. És akkor fájdalmasan, élesen hasít belém a felismerés: de hiszen ott sosem volt pad! Ismét felpillantok a lakásomra, szabad az ablak, elhúzták a függönyt, gondolhatnám tehát, hogy szabad az út is, mehetek, felmehetek a sajátomba, vár a kisminkelt Lejla-hulla, nem, nem gondolhatom mégsem, mivel kint áll a balkonon, és integet, kedvesen s ugyanakkor csúfondárosan, mintha azt mondaná, viszlát, édes, viszlát! És bennem akkor elszakad valami, a szívem táján csomóba dermednek az izmok, kimarad még a lélegzetem is, kimarad egy, kimarad kettő, a harmadik, meg a negyedik is, fájdalmat nem érzek, „meghalt szegény Svalbard bácsi”, mondja egy ázott kisfiú a szomszéd kapualjban, és akkor megáll előttem a kép. A hangok haladnak tovább, hallom például, ahogy a hullazsákot tartó hordágy a mentő belsejébe szánkázik. Hallom, becsapják az ajtót, pöfög a kipufogó félig-meddig a víz alatt, duruzsolnak a szomszédok és az ereszek, de a kép azon a ponton megáll, ahogy Lejla integet, viszlát. Nincs időm megrémülni, újabb hangot is hallok, de azt messziről, ilyen messziről nem hallottam még semmit, ez bizonyos, s nem adhatja más, csak a lélek – vagy valami hasonló –, mert valahol már kiszemeltek, rám böktek, érzem, s valahol már egy nő vajúdik. Az a hang, amit vakon hallok a park szélében, nem más, mint egy csecsemő sírása. Hallom még a nevemet is, fogalmam sincs, ki mondja, de tudom, hogy amiben eddig voltam, ennek itt vége, megszűnik bennem a vér szakadatlan áramlása, s ugyanakkor valakiben, egy hozzám hasonlóban most indul el először, neki hajnalodik, nekem pedig bealkonyul. Bűz és sötét tárja karját, nem mozdulok, mégis, vagy épp ezért, egyenesen tartok abba a megsemmisítő ölelésbe, sebaj, valahol végre megszületett valami hozzám hasonló is, ami új utat jár, kalandos utat, amit majd ugyanúgy a fájdalom mérföldkövei szegélyeznek, s ugyanaz a köd és sötétség övez, ami ezt itt, ezt, amit, éppúgy, ahogy Lejlát, most elhagyok.

VÉGE

Előző részek:

I. rész
II. rész
III. rész

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges