Egressy Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Türelmesen várakozom, míg befejezi a telefonálást, mást nemigen tehetek, próbálok a lehető legkevésbé bután állni az ajtaja előtt, nem könnyű ez, egészen addig kell várnom, míg abba nem hagyja a társalgást, nem siet különösebben, egyenlőtlen a helyzet, ki vagyok szolgáltatva, amit nem szeretek. Egyébként is ez lenne a felállás, hiszen ő a megrendelő, én meg a küldönc, de ez azért sok így.
Állok, mintha mindegy lenne, csak úgy mellékesen, tulajdonképpen ez az igazság, tök mindegy nekem, meddig dumál, mutathatnék felé némi ingerültséget, jelezhetném, hogy nem érek rá erre, kelthetnék benne lelkiismeret-furdalást, de felesleges kísérletezés volna, pontosan érzem, egyébként is nevetséges minden, amivel a fontosságára próbálja valaki felhívni a figyelmet, én e pillanatban szolga vagyok. Nem akarom hallgatni, mit mond, de nem tudok nem értesülni róla, hogy szerinte a WC nagy energiavámpír, mindig le kell hajtani az ülőkét, meg a fedelet is, különben lefolyik a csí. Kibaszott fontos beszélgetés lehet, ezek szerint feng shui-érzékeny a nő, azok foglalkoznak ilyesmikkel, hallgatja a választ, aztán más témára tér át, egyértelműen ő irányítja a beszélgetést, három napja depressziós a macskája, most erről beszél, volt ilyen korábban is, akkor gyorsan elmúlt, de ez más, tartósabb, nem tudja, mi lesz. Én úgy félpercenként jutok eszébe, olyankor rám néz, újra és újra türelmet kér, most már nemcsak a pillantásával, hanem felemelt mutatóujjával is, ráncolja a szemöldökét, toporog, talán unja, a macskás témán viszonylag hamar túljutott, annyit tudtam még meg, hogy az állat öreg már, és Tibi bácsinak hívják. Bólogat, ezt nem látja a beszélgetőtárs, mindenesetre egyetérthetnek, próbálok bekukkantani mögé, de csak sötétet látok, aztán mindenféle előzmény nélkül búcsúzkodni kezd, a BMW-s­ről nem ejt szót, ja, talán vele beszél, ez csak most jut eszembe, bentről, a lakás mélyéből, a sötét világból nagydarab macska vánszorog kifelé, idősnek tűnik, Tibi bácsi lesz, nézem, depressziós-e, tény, hogy egykedvűen ül le a lány lába mellé, a beszélgetés közben véget ér.

Mosolyog a lány, bal lábával kevéssé finoman arrébb tolja a macskát, bocs, a pasim volt, muszáj reagálnom, a vőlegényed, derűs, miért lenne az, ezt nem értem, azt mondtad, menyasszony vagy, már nem nevet, gondoltam, a vőlegényed, mindegy, csak mondom, most nincs semmi pozitív az arcán, nem a vőlegényem volt, hanem a pasim, jó, nem feszegetem ezt tovább, vagy totál hülye, vagy nagyon bonyolult, nem akarom a nyakát bámulni, krákogok és mozdulok egyet, ne álljunk tovább ügyetlenül, venném el a csomagot tőle, visszahúzza a kezét, kérdez, elviszel akkor a Vidámparkba?, felhúzom mindkét szemöldökömet, önkéntelenül fordul félre a fejem, elnézek az arcáról, mit lehet erre válaszolni, add a csomagot, ennél lehetett volna jobbat is, késő van ahhoz, mindjárt bezár, teszem hozzá szánalmasan, szerintem vörös lett az arcom, éget a szégyen, pedig velem az ritkán fordul elő, picit megrántja a vállát, átadja a küldeményt, pontosítjuk a címet, megkérdezem, nem törékeny-e, csak hogy beszéljek, nem válaszol, készpénzzel fizet, borravalót szerencsére nem kapok, a legszívesebben árkon-bokron túl járnék már, gyorsan elbúcsúzom, szeretnék láthatatlanná válni, húzok a csigalépcső felé.

Okos lány lehet. A tárgyi tudása nyilván nem nagy, nem erre gondolok, de otthon van az életben, én meg nem, ez derült ki ebből a pár percből, egyszerűen lemosott, már a kocsmában is, aztán itt a telefonálással, utána ez a dialógus, ha nem tudok mit kezdeni a szituációkkal, arról nem a helyzetek tehetnek, úgy érzem magam, mint egy patás állat, ahogy felszállok a robogómra. Éhes vagyok, ehettem volna melegszendvicset a kocsmában, nem ettem, keresek majd Rákoskeresztúr felé egy McDonaldsot, belefér az időbe, jó, ha elterelődik a figyelmem, kínos volt ez a rendelésfelvétel, próbálok a gyomromra koncentrálni.

Dől rám a kánikula, szenved az aszfalt is, nem csak én, csorog rólam az izzadság, zavar a bukósisak. A járdán ismerőst látok meg, ösztönösen fékezek, aztán mégse hajtok mellé, nem vesz észre, visszagyorsulok, Molekula az, régi cimborám, nem láttam vagy öt éve, akkor éppen előzetesből szabadult, egy apró közértben találkoztunk utoljára, öt éve lehet vagy hat, bosszús volt, láttam egy fasza John Lennon-tetkót a sitten, és nem tudom felrakatni, nem fér már rám sehova, ez volt a legnagyobb problémája, súlyos testi sértésért vitték be megannyiszor, engem soha nem bántott, más volt a viszonyunk. A közértben, észrevettem, figyelték, nem lop-e, aki ránézett, indulatos lett, esetleg zavarba jött, így volt ez mindig, állította, hogy soha nem ő kezdeményezte a bunyókat, folyamatosan belekötöttek, és én el tudom képzelni, olyan a feje. Van ez a jelenség, nem tudom, tudják-e ezek magukról, mennyire kihívó az arcberendezésük, a szemükben lakó gúny vagy a szájuk fittyedése, megmondhatatlan, ha Molekula bemenne a kocsmámba, a halőr vagy a futóbolond biztosan megszólítaná, vannak szado-mazo lelki párok, akik tévedhetetlenül ismerik fel egymást a másodperc törtrésze alatt, az egyiknek verés kell, a másik ütni szeret. Lehet, hogy tévedek, mert a halőr is inkább szado, mint mazo, akkor ő talán mégse kötne bele, két domináns lény inkább kerüli egymást. Molekulának kifejezetten tenyérbe mászó az arca, ez tagadhatatlan, mint ahogy az is, hogy mindig rengeteg csaj volt szerelmes belé, jó nők ráadásul, továbbmegyek, az igazi jó nők, izgathatta őket az arcára kiülő kíméletlenség, akinek viszont nem jött be, az nem kicsit nem szerette, az egyenesen ki nem állhatta; na azoknak a lányoknak tetszettem én.

Molekulának odaadná magát a szőke, ez nem is kérdés, hiszen jó nő, csak akkor a gyilkos fiát nem értem, abban az arcban mindössze butaság van, és némi jóindulat, vadság semmi, meg én is hogy jövök a képbe, mert hát maradjunk annyiban, hogy velem is kikezdett, próbálkozott ezzel a Vidámpark-dologgal, értelmetlen magyarázat lenne, hogy csak úgy, hogy ne akart volna semmit, én basztam el, már ott, aztán most a csomagátvételnél még egyszer, most csúnyán és végérvényesen. Nem szűröm le ebből azt, hogy nekem is tenyérbe mászó az ábrázatom, hiszen nem az a gyilkos fiáé sem, akkor viszont kurva lehet a nő, ringyó és szuka egy személyben, végül is van pasija meg vőlegénye, ott lenne neki a gyilkos fia és még én is, és Molekula, arról nem beszélve, hogy valakinek a csomagot is elküldte, pont velem küldi, a szajha.

Túl váratlan volt a vidámparkos kérdés, hirtelen jött, reflexből válaszoltam, pedig ha máshogy reagálok, lassan már ott lennénk, ehelyett a tizenhetedik kerület felé tartok, a távoli szektorba, nem értem, miért nem enyhül a hőség legalább egy kicsit, az év legmelegebb napja a mai, visszafelé jobb lesz jönni, este bemegyek majd a kocsmába, átbeszélem a halőrrel az eseményeket, ha ő is szeretné, vagy ma kezdünk el társalogni, vagy soha, különösebben nem vagyok kíváncsi rá, csak úgy érzem, lassan illene szóba elegyednünk. Mióta iszunk már egymás mellett, röhögünk Sala bácsin meg a többieken, miközben egy mondatot se pazarlunk egymásra, egyszer szembe jött az utcán, vigyorogtunk egymásra, mint két régi barát, akkor se álltunk meg beszélgetni, eszünkbe se jutott, hülye érzés találkozni valakivel, akit konkrétan egy másik helyhez kötsz magadban. Kikészít ez a nap, nyáron pihenni kéne, nem dolgozni, nyaralni kellene a tenger mellett, a Fekete-tenger mellett, kenni magamra a naptejet, bemenni a hideg vízbe, beúszni mélyen, messzire, ahonnan már kicsi a part, köpködni a sós vizet a levegőbe, aztán erőteljes karcsapásokkal kiúszni, lihegve bedőlni a homokba, egyedül lenni, nézni a nőket, az lenne jó. Megtehetném, nincs ebben semmi irrealitás, még túl sokba se kerülne, de akkor mire vágyakoznék, jó, a Karib-tengerre attól még lehetne, az megmaradhatna célnak, más úgysincs nagyon, ő már nincs, tudod, az utolsó szerelmem, majd elmesélem, ha lesz hozzá kedvem, a tenger még érdekel, a Fekete is, és attól, hogy oda elmegyek, még nyafoghatnék a Karibról.

Még mindig itt van velem valamennyire ez a lány, mégiscsak az ő csomagját viszem, aztán ahogy átadom majd, elvesztem őt örökre, a címét és a nevét tudom, de akár el is felejthetem, úgyse fogom megkeresni, a történtek után nincs az a mondat, ami működőképes lenne, és hát nyilvánvalóan kurva, akkor meg minek erőlködni. Jött és ment, ahogy Molekula is elsuhant öt év után, lehet hogy hat, megmutatta magát, még itt van a világon, ráadásul itt vagy nekem te is, ez jobban érdekel, ismeretlen kapu nyílt meg, jelzed, hogy figyelsz, én meg beavatlak minden gondolatomba, furcsán állhatnak a csillagok, érdekes nap, csak túl meleg, ez az egyetlen baj vele, közeledik a McDonalds, eszem mindjárt egy sajtos McRoyal-menüt vaníliás shake-kel. Piszkoskék, kötött, agyonmosott kardigán, gusztustalanul koszos fekete kordnadrág, boka fölött ér véget a szára, minősíthetetlen zokni, lerongyolt szürke szandál, az ölben vastag, üres Tesco-szatyor, az arcon sokdioptriás szemüveg és valami egészen idiotisztikus mosoly, ül a McDonalds egyik sarkában, onnan figyel. Békesség jön belőle, mélységes ártalmatlanság, nem ez a furcsa, hanem az időnként fel-feltörő, egész testét megrázkódtató nevetgélések, igaziak, nem rápakolósak, hatvanéves lehet. Nincs tálca előtte, olyan, mintha ezer éve itt lenne, talán előbb került ide, mint az épület, azt később húzták fel köré, leülhetett egyszer fáradtan ide, aztán derűsen tűrte a munkálatokat, figyelte, mi lesz, mit építenek köré, még tetszett is neki, ez persze értelmetlen, mégis ez az érzésem, jó őt nézni. Úgy látszik, megtűrik, hely van elég, nem kell senkinek állni miatta, ahogy belépek, egyből odavonzza a tekintetemet, szelíden néz egy suttyó, negyvenes házaspárt. Ők ezt még nem vették észre, érezhető, hogy kontaktus esetén baj lesz. A legszívesebben szólnék neki, inkább engem stíröljön, én uralkodom magamon, toleráns napom van, nemrég leverhettem volna két bámulót, és nem tettem.

A nő előtt sincs semmi, csak az üres asztal, nem eszik, nem iszik, a férfi ezzel szemben zabál, két kézzel nyomja magába a Big Macet, és van még egy bontatlan a tálcáján, kövér, izmos, mindkettő egyszerre, evés közben zihál, csúnyán köhög. Lehet, hogy a nő is éhes, utalnak rá jelek, de ő nem kapott vacsorát, el tudom képzelni, hogy büntetésben van, nem szólnak egymáshoz, beállok a sorba, lassan halad, percek telnek el, a szatyros végtelen türelemmel még mindig a különös párost nézi, egyre komolyabban aggódom, nehogy észrevegyék. Az asszony lehajtott fejjel várja, hogy a férfi végezzen a második Big Mackel, időközben már az fogy, most hirtelen a félhülyére néz, miután megérzi a simogató szempárt, elcsodálkozik, aztán jó érzékkel, gyorsan visszafordul, a következő pillanatban mégis hibát követ el: fejét ösztönösen visszairányítja a sarok felé, ahonnan változatlanul boldog együgyűséggel mosolyog rá a kardigános ember, a férfi ekkor sajnos ránéz a nőjére, azonnal vakkant, mi faszt nézel, ahogy mondja, kiesik a szájából egy félig megrágott hamburgerfalat, mielőtt feleletet kapna, ha kíváncsi rá egyáltalán, leköveti a nő tekintetét, felfogja, mi történik, nem kis hangon odakiabál a sarok felé, megszopatlak, köcsög buzi, a szemüveges nem néz el róla, mert nem jön zavarba, talán süket vagy beszámíthatatlan, ez ennyi idő alatt nem derül ki, az, hogy nincs reakció, a legrosszabb, ami történhet, a férfi leteszi lassan a szendvicset, felálláshoz készülődik, a nő lehajtja a fejét.

Ekkor kerülök sorra, szia, köszön a lány, akkor biztosan viszláttal búcsúzik majd, McDonaldsban ez nem történhet máshogy, felváltva tegeznek és magáznak, ha jónapottal köszönnek, abból szia lesz fizetés után, ha sziával, akkor viszlát. Kérem a menümet, elhangzik a szokásos két kérdés, van-e Smart-kártyám, és hogy itt fogyassza?, ez inkább magázásnak tűnik, most itt tartunk, de még sokszor fordulhat a kocka. Nincs Smart-kártyám, itt fogyasztom. Nem nézek hátra, egyelőre semmiféle csatazajt nem hallok, még nem borult fel se szék, se ember, nincsenek sikolyok, örülök, ugyanakkor tudom, hogy nem simulhatott el ilyen könnyen a dolog, ha már megjött a harci kedv, nem párolog el csak úgy. Kérsz még valamit, kérdezi a lány, látom a nevét, ki van rá írva, Ibolya, mindig megnézem, hogy hívják szegényeket, nem kérek, viszlát, búcsúzik, jól van, Ibolya, a helyeden vagy, fordulok a tálcával, szó sincs elpárolgott indulatról, a férfi lényegesen dühösebb, mint az előbb volt, de a harag új célpontot talált, a szokásosat, már a nőjére irányul, a szemüveges valahogy kievezett nehéz helyzetéből, feltéve, hogy észrevette egyáltalán, a lényeg, hogy már máshova néz, most egy tíz év körüli gyerek felé kuncog, itt már nem lesz baj, majd csak ha hazaér a nő és a Big Mac-es.

Indulnak is, haladnak a kijárat felé, a férfi böfög egy nagyot, kibaszott cigány, veti oda a szemüvegesnek, aki nem cigány egyébként, valaki rá is néz a bunkóra csodálkozva, nehogymá ezér rasszista legyek, ez az utolsó benti mondata, meglöki kicsit az asszonyt, majdhogynem finoman, nyilván csak ahogy szokta, nyissa az ajtót neki, a nő nyitja, kimennek. A férfi az utcán oldalra néz, templomnak vél egy tornyos épületet, keresztet vet, közben harákolva köhög, ez még hallatszik, induljá, tolja a nőt, nincs náluk cucc, a férfin atlétatrikó feszül, és most látom csak, papucs, közel lakhatnak, a nő sóhajt, nem sok idő, míg hazaérnek.

Eszem a sajtos McRoyalomat, a szomszéd asztalnál ül a kisfiú, akit a sarokból az öreg figyel, fociról beszélget az apjával, gondolom, az apja lehet, Céronaldót emlegetik, így, hogy Céronaldo, jó lehet neki, az apjával dumálja meg a legutóbbi meccset, nem azért mondom, hogy bármire utaljak ezzel, amikor gyerek voltam, semmiképpen nem tudtunk volna Céronaldóról beszélgetni, ő sokkal fiatalabb, mint én, hol volt még akkor, Madeirán utcakölykösködött, másról mondjuk azért lehetett volna társalogni. Az apuka előtt sajtburger, kiszedi az uborkát belőle, a gyerek elé teszi, aki berakja a hamburgerébe, valami menüt eszik, jóízűen falatozik, közben muszáj a sarokba néznem, olyan ez a somolygó ember, mintha rajzolták volna, képregényfigurának simán el tudnám képzelni, és onnan már csak egy lépés a South Park, beférne oda, meg persze a kocsmámba, bár egyik helyen sem bírnák annyira ezt a megbocsátó szeretettel teli nézést, naponta konfrontálódhat szerencsétlen. Az apuka közben elterelte a szót Cristiano Ronaldóról, az allergia azért van, tudod, mert akármilyen jó az immunrendszered, azért, bármilyen jó, tudod, azért, ezt mondja a kissrác tüsszentése után, mert apró roham kezdődött, legalább tízet tüsszentett a gyerek, értjük mindketten, mit akart mondani, a fiú is és én is, más meg nem hallotta az elhangzottakat.

Repülőgép húz el a McDonalds felett, hangos, mert nincs már magasan, viszonylag közel a reptér, lennék pilóta szívesen, lennék egy pilóta, legjobban a leszállást élvezném, a célra tartást, a megérkezést, de csak úgy a magam örömére, nem a felelősség vonz, gondolhatod. A szorongásnak ébren tartó ereje van, minél görcsösebben figyelsz magadra, annál elevenebb vagy, és ennek semmi köze ahhoz, hogy kifelé mit mutatsz, mennyire tűnsz nemtörődömnek, lazának, leszarósnak, ha van összefüggés, akkor inkább fordított arányosság áll fenn, ilyenformán akkor van köze hozzá mégis, ahogy a shake-emet szívogatom, érzem, mekkora hülyeség ilyesmiről okoskodnom egy elszálló repülőgép kapcsán, de ez jut eszembe, és én ma megosztok veled mindent, ami átszalad az agyamon, nem tudom, a megérkezésről ugrott be a zavaros gondolatsor, a célra tartásról vagy a felelősségről, esetleg az attól való menekülés kényszeréről. Mindegy is teljesen, amire most koncentrálnom érdemes, az az italom, vagy mi ez, shake, inkább ital, mint fagyi, szeretem, de csak a vaníliásat, úgy jó, ha még alig tud átjönni a szívószálon, akkor még nem folyékony, a hideg az ideális állapota, ha már megolvadt, akkor egyszerűen csak édes, és ami langyos, azt én nem bírom; a kávé forró legyen, az ital meg jéghideg.

A shake-kel élet árad a számba, energia, főleg így nyáron isteni érzés, és főleg ilyen napokon, hihetetlen, hogy nem akar csitulni a hőség, még a végén nem megy le a nap. Számítottam gyerekkoromban ilyen eshetőségre, sokszor eljátszottam a gondolattal, fel voltam rá készülve, mint ahogy az ellenkezőjére is, az örökös éjszakára, arra, hogy nem kel fel a nap egy hajnalon, jön egy globális érdekesség, egy nagy döbbenet, nem jött persze, nem is lett volna jó, a nagy csapások unalmasak, ha nincs megoldás, az ugyanolyan megfoghatatlan, mint amikor háromnál több választási lehetőség van. Százféle út, mondjuk, nem állhat az ember előtt, egyetlen problémát nem lehet végtelen számú módon megoldani, sőt, négyféleképpen sem, a három még átlátható és végiggondolható, többnyire van az igen, a nem és a harmadik, az, amelyikre én hajlani szoktam.

A kisfiú abbahagyja a tüsszögést, eszik még pár falatot, aztán végez az evéssel, hagyott egy picit, azt bekapja az apja. Csend van, nem beszélgetnek, az allergia elrontott most valamit, véget vetett a jókedvnek, nem esik több szó Céronaldo cseleiről, még egy kis szünet, aztán a papa feláll, viszi a tálcát, becsúsztatja a gyűjtőhelyre, visszamegy a kisfiához, aki már állva várja őt, nyújtja a kezét, az apuka megfogja, aztán elengedi, és inkább ügyetlenül a gyerek vállára teszi a kezét, maga elé engedi, indulnak a kijárat felé. Az öreget figyelem a sarokban, szemmel tartja-e őket, nem, már átkapcsolta magát, most a pult mögé néz, Ibolyát fixírozza, aki azt hiszi, mint férfi nézi őt, azt hiszi, egy férfi néz egy nőt, grimaszt vág a kollégái felé, ezt figyeljétek, valaki gyorsan a szövetségese lesz, nevetni kezd bentről, a bácsin röhög, őt ez nem zavarja, mosolyog Ibolyára, aki lassan azért zavarba jönne, de hozzálép valaki, és ez megold mindent, mert meg kell tőle kérdeznie, miben segíthet, van-e Smart-kártyája, és hogy itt fogyassza-e, amit kér.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges