Egressy Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Nem nekem cuppogott a lány, a kutyáját hívta közelebb. Pórázon fogta az ideális távolságnál messzebbre kódorgott vizslát. Délután volt, csúcsforgalom, villamosra vártak ők is. Permetezett az eső, súlytalanul szórta magát, nem tűnt veszélyesnek, aztán három perc alatt vizes lett mindenem, főleg a cipőm. Mióta Éva elhagyott, nekem nincs esernyőm.

Az órám hosszú ideje pontosan harmincnégy percet siet. Ideális megoldás ahhoz, hogy mindenhová elegánsan, tíz perccel korábban érkezzek meg. A múltkor a Corvin-tetőre mentem sörözni, korábban nem jártam ott, meglepett, hogy lifttel is meg lehet közelíteni, tele volt a fülke, nálam fiatalabbak haladtak velem együtt felfelé. Még liftes fiú is volt, ezt szürreálisnak, de legalábbis anakronisztikusnak találtam, részeg lehetett, beszélt folyamatosan, úgy rémlik, többnyire hülyeségeket, talán órák óta, a lába mellett hűtőtáska hevert a földön. Miután elindította a liftet, szórólapokat vett ki belőle, jégbehűtött papírokat, mindenki kapott, már nem emlékszem, mit hirdetett, egy ideje úgy másfél-két napig tárolom az emlékeimet. Az alatt feldolgozok mindent, éppen elég ennyi idő.

Azzal együtt, hogy a józan ész ennek sok szempontból ellentmond, mégis azt hiszem, semmivel kapcsolatban nem a „mit” az igazi kérdés, még csak nem is a „miért”, sokkal inkább a „hogyan”. Nagyon nagy valami, erő, vagy nem tudom én, mi kell ahhoz, hogy tudd, hogyan, nem csak azt, hogy mit.

Van még egy kis szívem, azt tartogatom. Azt mondják, gyakrabban kellene emberek közé mennem, más is van egyedül a világon, önmagában nincs azzal semmi baj. A Corvin-tetős estéből nem emlékszem sok mindenre, valószínűleg nem történt érdemleges esemény, egy ideje nem próbálom már D-kosarasra nyújtani senki melltartóját sem ilyen helyen, sem kapualjakban. Csak a lift maradt meg bennem, a hideg szórólap, amit már akkor, fenn eldobtam, és még annyi, hogy pár percig a csillagokat néztem, meg a fekete eget kelet, északkelet felé. Utána jött egy hét szünet, nem mozdultam ki a szobámból.

Most végre erőt vettem magamon, bár alapvetően nem volt kedvem az előadáshoz, ráadásul már az ablakból láttam jól, hogy esik, kis permet csak, de akkor is, emiatt nyugodtan el lehet tekinteni az indulástól, nincs esernyőm egy ideje. Vacsoráztam, utána színház, micsoda sorrend! A megállóban dohányzással próbálkoztam, nem esett jól, egyébként se szokott, ráadásul a szél mindig elszívta a cigimet, mikor harmadszor aludt el, eldobtam. Jött a villamos viszonylag gyorsan, feltuszkolódtam rá, nagy Combino, mégis eszembe jutott Esti Kornél útja, annyian voltunk. Néztem a kis harcokat, könyökeltartásokat, a többiek közelsége miatt tomboló, szánalmasan leplezett általános sértődöttséget. A Nyugati pályaudvar következik. Átszállhatnak a 3-as metróra. Az ajtók a jobb oldalon nyílnak.

Aki ült, kifelé bámult az ablakon, aki állt, szintén, ha volt rá módja. Fejek egymástól húsz-harminc centire, a szemek kényszeresen kerülték egymást, ennek mindig megvan a bája, vagy inkább iróniája, más szempontból viszont éppen a humor hiányzik leginkább az utazás perceiből. Komolynak tűnő emberek sugároznak büszke közönyt, pedig nagyon vibrálnak, érzékenyebbek, mint máskor. Úgy tesznek, mintha nem a szűk hely zavarná őket, az idegenek szaga, a párolgás, mint a strandon, mikor hevernek fürdőruhában, ott is úgy csinálnak, mintha természetes lenne a melléjük letelepedők kövér testének látványa, egyáltalán, bármilyen idegen meztelen vagy félmeztelen test közelsége.

Frissen szült trocheus-sort mondogattam ma­gam­ban, Panda Zsolt a konyhaséf a Resti étteremben, a Keletinél láttam a nevet kiírva délelőtt, intéztem valamit arrafelé. Nem szeretem azt a környéket, nem látom át rendesen. Ilyen esetekben, párnapos otthon­ülések után a felfedezés erejével hatnak rám a feli­ratok, a színek, és hát az embertársaim. Találgatom, ki hova mehet, mit csinált aznap, kivel él, mit gondol a világról. Könnyen ítélek, arcról, pillantásról, túl könnyen és igazságtalanul. Mintha nem tudnám, mennyi meglepetés érheti az embert. Katonakoromban az ügyeletes őrmester… Akitől a Mit csinál, bassza meg-mondaton kívül soha semmi mást nem hallott senki. Egy eltávozás utáni visszaérkezésemkor aztán, hajnali hat előtt néhány perccel, miközben a laktanya bejáratánál vizsgálgatta a táskámat, nem viszek-e be tiltott árut, váratlanul megszólalt, mielőtt továbbengedett: Fusson, akinek nincs bora, ez a fekete zongora. Emlékszem, kicsit elszégyelltem magam, milyen keveset tudunk a másik emberről, mi minden lehet benne, aztán pár hónappal később elvitték, mert érthetetlen módon lövöldözni kezdett hajnalban az ügyeletes­helyiségben, véletlen vagy szerencse, hogy nem halt meg senki.

Ha néha utcára megyek, próbálom elterelni a gondolataimat arról, ami miatt nemigen megyek ut­cára. A probléma megoldása többnyire az, ha megszabadulunk tőle. Egyébként meg egyszerűen nem más – a probléma –, mint a rosszul feltett kérdés. Időnként olyanokat gondolok, hogy irigyelni kezdem az ostobákat. Igyekszem nem magammal foglalkozni, verslábakkal bíbelődöm vagy énekelek. Esetleg rokon értelmű szavakat keresek. Ahogy mentem a megálló felé, a „nyilvánvaló” szinonimáin gondolkodtam, nem sikerült túl gazdag rokonságot összeszednem, aztán új feladatot adtam magamnak, a „függ” szó jutott eszembe. Később otthon ellenőriztem, mit írnak a szinonimaszótárban. „csüng; (kapaszkodva) függeszkedik, (vkitől vmi) vkin áll (v. bukik); (vkitől, vmitől:) megfordul vkin, vmin, (pongyola szóhaszn.) múlik vkin, vmin.” Állandóan Éván jár az agyam, legszívesebben megállás nélkül üvöltenék, tulajdonképpen egyáltalán nem kéne utcára mennem, még meglátom, és akkor végképp megbolondulok. Azt mondtam neki, soha ne függjön senkitől, az nyilvánvalóan veszélyes kiszolgáltatottság. Néha már majdnem olyan, mintha én se függnék tőle. De azt azért nem mondanám, hogy nem múlok rajta.

A villamoson körbenéztem, óvatosan, nehogy valaki provokatív szemkontaktusnak értékelje kíváncsiságomat, mindig akad legalább egy kötekedni vágyó utas, nem hiányzott. A szokásos levertséget érzékeltem, nyúzott, csüngő arcok, sokmázsányi sértettség bámult ki az ablakon, amiért itt kell ülni, állni, miközben nem itt kéne lenni. Tőlem balra görnyedt hátú ember szorongott egy ülésen, pilóta lehetett valamikor, vagy inkább tengerész, talán tengerész, de már elszomorodott, mert hazatért, hazajött megnősülni, nem ment vissza a nagy vizekre, hiányzik neki. Ő ott tanárnő lehet, gondoltam, kihúzza magát, nem bánja, hogy nézik a szép, fiatal melleit, nemrég állhatott munkába, de mintha már megbánta volna, lehet, hogy éppen ma talál valakit, akire majd ráfogja a szerencsétlen sorsát. Őt meg ott ismerem véletlenül, egyszer bemutattak neki, biztos nem emlékszik, úgy intézem, hogy ne találkozzon a tekintetünk, Vertesz Abának hívják, ékszerész. Sikeresen ügyeskedtem, nem néztünk egyszerre egymásra. Akkor, ott a villamoson még nem tudta, hogy négy nap múlva meghal. Láttam az újságban a hírt, különös eset, bizarr halált halt, szívének minden hajszálere szétroncsolódott, nem láttak még ilyet, minden, ami a szívnek fájhat, fájt neki, mielőtt meghalt.

Néztem tovább az arcokat, ahogy játszottak a megúszásra, ne történjen semmi szokatlan, kibírják valahogy a leszállásig, aztán haza, vagy bárhová, ma rosszabb, mint tegnap volt, esik az eső, bár inkább csak permetezés ez. Születtek kis mosolyok is, mindig akadnak, egy-egy elnéző tekintet ütközéskor, véletlen könyökléskor, apró mosolyok, kedvesek, mintha cseresznye íze áradna szét a szájakban, mintha jó lenne itt lenni, örömöt hirdetnek, ezek a mosolyok tussolják el, mi az, ami nincs meg. Ettől eltekintve normál utazási állapotot tapasztaltam, arcok az utca felé, álltam, néztem én is ki. Felordított egy gyerek.

Nem szokványos, egyszerű ordítás dúlta fel a semmit, hangosabb, vérfagyasztóbb volt annál. Mindjárt az a gondolatom támadt, hogy semmi fék nincs a hangban. Aki kiadja, mindenféle kontroll nélkül adja ki, a legalapvetőbb gátlás nélkül, és ez még akkor is különösnek tűnt, ha a hang gyerektorokból érkezett. Annyira meghökkentett mindenkit az egyenesen ki­tartott üvöltés, hogy nem ébredt sajnálat vagy szánalom senkiben. Inkább csak némi zavar, rögtön utána pedig düh vett erőt az utasokon. Valamint feszengés. Egy vastag szájú, telerúzsos lány mellettem levette az MP3-lejátszóját, hangosan szólt a zene a fülében, mé­gis meghallotta a velőtrázó hangot. Az is érezhető volt mindjárt, hogy nincs konkrét oka a kiabálásnak, nem fájdult meg semmi, nem ijedség okozza, és az is, hogy elhatározott dolog, megtervezett, végiggondolt; a torok hosszú ideig tartó hangkibocsátásra rendez­kedett be.

A tengerész, néztem, megrezzent kicsit, Vertesz Aba összehúzta magán a kabátját, és bámult tovább kifelé, ahogy az utasok döntő többsége, várták, hogy vége legyen a kínos közjátéknak, el lehessen felejteni, ha hamar vége lesz, olyan, mintha nem történt volna semmi. A titkos félelmek azonban beigazolódni látszottak, nem csillapodott a kiabálás, nemhogy megszűnni, halkulni sem akart. Szabályos levegővételekkel dolgozott a gyerek, komoly technikával. Lassan, lopva azért oda-odapillantott, akinek lehetőségében állt, láttam én is a négy-ötéves, szőkésbarna, piros kabátos fiúcskát, idős nő állt mellette, nyilván a nagymamája, fogta görcsösen unokája kezét, nem nézett rá, összeszorította a száját, igyekezett nem tudomást venni a környezetről, a kiváltott hatásról. Meredt ő is ki az ablakon. Nyugati pályaudvar.

Az ajtók kinyíltak, akiknek kellett, leszálltak, akiknek kellett, fel. Szünetelt picit az ordítás, de a megkönnyebbülés csak néhány másodpercig tartott. Az Oktogon következik. Átszállhatnak a földalattira. Az ajtók a baloldalon nyílnak. A villamos esetenként hirtelen fékezésre kényszerül, kérjük, mindig szíveskedjenek ka­pasz­kodni. Minden újrakezdődött. Az új felszállók kezdtek szörnyülködni, gyors pillantásokat váltottak a régiekkel, egyelőre nem szólalt meg senki, csak a kisfiú egy idő után, teljesen váratlanul. Le akarok ülni! Mintha meglepődött volna a nagymama, mozdult egyet bizonytalanul, tétovázott, tanácstalanul nézett körbe. A következő pillanatban legalább öten pattantak fel a székeikről. Készségesen ajánlotta fel a helyet öt vagy hat utas, a nagymama nem köszönte meg, viszont suta mozdulattal az egyik ülés felé bökött, és végre ránézett a fiúra, aki újra ordítani kezdett. Oktogon.

Viszonylag hosszú ideig állt a villamos a megállóban, a tengerész leszállt, visszanézett, ő csak akkor, az utcáról tekintett a gyerekre, aki ismét torkaszakadtából kiabált. A szabadon maradt helyekre sorban ültek le az új érkezők, egy ülést azonban fenntartott egy néni, nem messze tőlem. Indultunk tovább. Kérjük, tartsák csukva az ablakot, mert működik a klímaberendezés. Köszönjük. Please, keep the windows closed as the air-conditioner is in operation. Thank you. A Király utca következik. Az ajtók a jobb oldalon nyílnak. A srác először figyelt, közben a nagymama lenyomta az ülésre, de mire megtudtuk, melyik oldalon nyílnak az ajtók, már újra kiabált. Nem akarok leülni!

A helyfenntartó néni a nagymamára nézett, aki az ülés mellé lépett, és leült. Megpróbálta magához vonni a gyereket, aki ellenállt, miközben a hangja egészen harciassá vált. Fokozta a hangerőt, ami pedig elképzelhetetlennek tűnt. A néni ekkor hozzám fordult, minthogy én álltam mellette. Szegénynek a fejével lehet valami. A mondatot nekem szánta, de nem csak én hallottam. Megtört a jég. Először bátortalanul, majd egyre magabiztosabban szólalt meg a többi utas. Nem bánták már, hogy a nagymama is hallotta a megjegyzéseket. Király utca. A kezdeti elhúzódás, kibámulás, kivonulás időszaka véget ért, izgatott készülődés kezdődött, zavart félmosolyok villantak össze, egyre hosszabb időre pihentek meg a tekintetek egymáson, csóválódtak a fejek, bosszús szemrángásokkal bátorították erélyesebb fellépésre egymást az eddigi közönyösök. A Wesselényi utca következik.

Lázadás előszele érződött a levegőben. Ekkor, viszonylag hosszú idővel a korábbi probléma elcsitulása után nyugodt hangon megszólalt a nagymama. Jól van, nem kell leülnöd. Óvatosan felállt, a gyerek után kapott, aki egy sikollyal kirántotta a ráncos tenyérből puha, de erős kezét. Toppantott egyet, nem szándékosan, de határozottan rátaposva egy ötven év körüli, az átlagnál idegesebb férfi jobb lábára. Érezhető volt, hogy baj lesz. A férfi fújt kettőt vagy hármat, egyébként is régóta készülődött, megvörösítette a fejét, majd meglehetősen hangosan szólalt meg. Aztán megnő, és tanárt ver, mi? Miért nem vágja szájon? Indult némi helyeslő morajlás, de messze voltunk még a lincshangulattól. A nagymama nem szólt, maga elé meredt, sejtette, hogy valami elkezdődik. A jóindulatúak nem akartak konfrontálódni, elnéztek inkább, csak egy fiatal nő kelt a gyerek védelmére. Véletlen volt. Nem látja, hogy beteg? Alig volt érthető, mit mondott, egyfelől a csekély hangerő, másrészt a nem szűnő kiabálás miatt. Wesselényi utca.

Az ötvenes férfi megbátorodott a gyávábbak biztató tekintetétől. Érezte, hogy várják tőle a kemény fellépést, tőle várják a megoldást. Közelről láttam rajta a fontosságtudat mámorát, a vezérré válás borzalmas pillanatát. Jól szájon kéne baszni. Ezzel nem aratott osztatlan sikert, néhány felszálló értetlenkedett, sietve tovább próbált lépni, egyelőre csak magát a konfliktust érzékelték. Aztán hallották már a kiabálást is, őket még nem bosszantotta annyira, mint az ősutasokat, mindenesetre bólogattak, miközben a vörös fejű folytatta. A liberálisok miatt van ez is! Birka nép meg hagyja! Páran összenéztek, néhány arcon az irónia kétségbevonhatatlan jele jelent meg, egymás felé fordultak, találkoztak, sokatmondóan összenéztek, a tömeghangulat azonban nem kedvezett sem nekik, sem az iróniának. Egyre több szem forgott vérben, lélegzetvételek gyorsultak fel, de ellenségnek valahogy nem tűnt kellően komolynak a kisfiú és a nagymamája, sem létszámban, sem jelentőségben, ráadásul rasszjegyeket sem lehetett felfedezni rajtuk. Ha legalább cigányok lennének. Érezhető volt a tehetetlen düh, minél erősebbek vagyunk, annál nagyobb ellenségre van szükségünk, különben megalázódunk, és akkor befelé fröccsen az indulat. Nem egészséges. Az ötvenéves is érezte, hogy az agresszió-potenciál aránytalanul na­gyobb, mint amennyire táplálva van, kevés ennyi provokáció, ezzel együtt nem hagyta abba, próbálkozott lázító mondatokkal. Óvatosan bekapcsolódtak mások is, nagyjából egyetértettek abban, hogy ez nem véletlen, feljebb kell keresni a felelősöket, előrehozott választásokról esett szó, a Combino is hibás lett, aztán valamiért lepattantak a politikai vonalról, mi több, hirtelen abbahagyták a háborgást, mert észrevették, hogy pár másodperccel korábban csend állt be. A gyerek elhallgatott. A Blaha Lujza tér következik. Átszáll­hatnak a 2-es metróra. A villamos esetenként hirtelen fé­kezésre kényszerül, kérjük, mindig szíveskedjenek kapaszkodni.

Váratlan volt a csend, tulajdonképpen nem értette senki. A néni ekkor a gyerek mellé húzódott. Mi van, kicsikém, mi a baj, messze van az anyukád? Az ordítás újrakezdődött. A jobb érzésűek értetlen tekinteteket lövöldöztek a nénire, aki nem értette, mit csinált rosszul. A gyerek körbenézett, most először szemügyre vette áldozatait, majd megszólalt. Nem akarok finomságot enni! Ez volt az utolsó pillanat, amikor még el lehetett volna nevetni az egészet, a tömegnek azonban nincs humora, ráadásul a gyerek ismét teljes erőből kezdett ordítani. Most sem sírt, csak ki­abált. A bajtársi közösség, a sokat szenvedett, elnyomott nép felkelt, lábra kapott, gyilkos sereggé vált, mert az újrakezdődő gyerektombolás muníciót jelentett számára. Egyszerre több helyről indult meg a támadás. Elkényeztetett kis pöcs! Vigye innen a picsába most már! Takarodjon a kis szarházijával! Ha beteg, kezeltessék! A kurva zsidó hétszentségit!

Vertesz Aba lassan felállt, leszálláshoz készülődött, ő csak nézett maga elé. A támadók akolmelegben tartották magukat, összeértek a vállak, a nagymama jégszigetként állt a gyerekkel, akinek most már görcsösen szorította a kezét. Nem nézett senkire, nem próbálta csitítani unokáját, hallgatott összeszorított szájjal. A gyűlölködők közben taktikát váltottak, gúnyos megjegyzések hangzottak el, röhögések, a tehetetlen düh megnyilvánulásai, mert ütni senki nem mert. Nem tudtak mit kezdeni a kisfiúval és az idős nővel, nem tudtak érvényt szerezni az erejüknek, csúfolták hát őket. Balra néztem, egy villanásnyi ideig látszott a Keleti, a több mint százéves pályaudvar. Lassítottunk. Blaha Lujza tér.

Tulajdonképpen váratlanul szálltak le, valószínűleg gyors elhatározás eredményeként. Amikor leléptek a lépcsőn, a gyerek még mindig kiabált. Ahogy távolodtak az aluljáró felé, elöl az ordító kis ember, mögötte terelgető mozdulatokkal a nagymama, az a hülyeség jutott eszembe, hogy végső soron elköszönhettek volna. Néztünk utánuk egy darabig, sokan sajnálták, hogy vége, és feszült némi büszkeség is néhány szempárban, mégiscsak elkergettük őket, pár ócska megjegyzés elhangzott még, ázzatok csak, gecik, de már felszálltak új emberek, akik nem tudtak semmiről, az ajtók bezáródtak. A Rákóczi tér következik.

Mire odaért a villamos, mindenki kifújta magát, a vörös arcú is lecsillapodott, csendben volt, aki tehette, nézett ki az ablakon. Néztem ki én is. Maradt még pármegállónyi utaznivalóm, szinonimákat kezdtem keresgetni a „mámor” szóra. Aztán a „rémület”-re. A vizsla engedelmesen üldögélt a lány mellett, a tanárnő megtörölte a szemeit. Látszott az ablakon át, hogy nem javul a helyzet, az eső csöndben szórta magát, permetezett, de ez becsapós, kis semmiségnek tűnik, aztán három perc alatt lesz vizes az ember tőle.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges