Centauri

Nyomtatóbarát változat

Lejla sem más persze. Frázis a szépségről, a kellemességről, a türelemről, a bőrről, hajról, testmelegről, kéjről, ezért nehéz vele szakítani. Egyfelől tökéletes, aligha találni kívánatosabb nőt, másfelől, ha jobban megvizsgálom, vonzó és felkorbácsoló tökélye alapvetően unalmas paneleknek köszönhető. Egészében minden klappol, és ez jó; ám ha izgalmas, különleges részleteket keresek benne, egyet sem találok.

Jobban szeretném, ha lenne benne valami egyedi, egy kis hiba. Ha az egyik szeme zöld lenne, míg a másik kék. Az aszimmetria miatt odalenne a görögös tökély, viszont megszokni se tudnám, s mindennap rácsodálkozhatnék: hogyan lehet az egyik szeme sötétkék, a másik pedig világoszöld? Talán sosem tudnám eldönteni, melyiket szeretem jobban, a kék vagy a zöld szemét. A kék vagy a zöld napjait? A jobb vagy a bal oldalát? És tévedhetnék is. Gondolhatnám, hogy tévedtem tegnap, amikor esküdtem a kékre, nem, nem azt, a zöldet sokkal inkább. Néha jólesne tévedni, de ez a lehetőség nem adott, amint Lejla sem téved soha, hiszen frázisokban beszél, a frázisok pedig igazak, ha mégsem, akkor meg üresek, amint mondják, de az üresség még nem tévedés. Egy részlet üressége nem az. Más kérdés, hogy az egész minden részének üressége már komoly gond.

Lejla füzeteit nézegettem. Gusztusos füzetek, nem is értem, miért nem használom őket. Több ez, mint dac. Nem csak arról van szó, hogy nem osztozom Lejla elképzeléseiben, azzal sem értek egyet, hogy ezer füzetet kellene teleírnom, és nem akarom legitimálni a „közös jövőről” alkotott elképzeléseit azzal, hogy a füzetekbe dolgozom. A füzetek végesek. Nem számoltam, hány oldalasak, de eleje és vége van mindegyiknek, és azt sugallják: az első oldalon megkezdett történettel azt kezdek, amit csak akarok, de legkésőbb az utolsó oldalra le kell zárnom. Ez korlátozza a szabadságom, deformálja a tudatomat. Ugyanakkor persze kereteket ad, amint a füzetek módszeres gyűjtésével Lejla is kereteket teremt a munkámnak és – nem kétséges! – az együttlétünknek is. De nem tudom, akarok-e ilyen határokat. Ha levélpapírra írok, nem érzek korlátot, mindig újabbat és újabbat vehetek elő, s az adott munkát gyakorlatilag a végtelenségig bővíthetem. Írom ezt annak ellenére, hogy jól tudom, milyen nagy érzés befejezni egy könyvet, amint azt is tudom, milyen pocsék félbehagyni. S főként mennyire nyomasztó, ha több tucat félbehagyott írás terheli a lelkemet. Tudom, mivel huszonévesen egyre-másra gyártottam a torzókat. Akkoriban ez cseppet sem zavart, magasról tettem az időre, nem osztottam be, és nem gondoltam úgy, hogy félbeszakadt dolgaim az idő elfecsérlésének rekvizitumai, ám később megtanultam rendet tartani, és befejezni mindent. Újabban, talán mert öregszem, nosztalgiával gondolok vissza a totálkáosz időszakára, a fesztelen és felelőtlen szabadságra, és vágyom arra, hogy visszahozzam az írásba azokat az időket. A könnyűlégzés technikáját és a született slendriánság békebeli ízét. Kereteket, emberi léptéket egyáltalán nem tartó, arányokhoz egyáltalán nem igazodó írásokat akarnék. Egyik napról a másikra végteleníteni valamit, ami korábban nagyon is véges volt. Tizenkilenc évesen ez is csak egy pár másodperces gondolat marad, de húsz év alatt sokat változott a helyzet, amit gondolok, teszem is, általában rögtön, még mielőtt megfontolnám. Míg a meg nem fontoltat teszem, akad idő fontolóra venni a következő megfontolatlan lépést. A végest ilyen ballépésekkel sikerült most is vég nélkülivé transzponálnom, és persze jókora slamasztikában vagyok. Nemhogy felszabadított volna, épp ellenkezőleg. Lejla mondta is, hogy aggódik, attól fél, valami bajom esik, kikészülök és összeroppanok.

Sziszegett az eső, áradás volt a lépcsőházban, aludni nem tudtam, és ha valami dolgom volt, akkor épp egy olyan történet befejezése, amit végtelenné, vagyis befejezhetetlenné fabrikáltam, és ami ezért szinte megőrjített.

Mint Lejla. A nő és az írás között – már ha összevethető bármiféle ivarság bármiféle műnemmel – ez a legfontosabb különbség. A nőben a végesség komikus, jobb esetben tragikomikus, a végtelensége, mondják, kiismerhetetlensége a vonzó. Nem a szeszélye, hanem az, hogy mindennap más, mint korábban, más a színe, illata, ruhája, ölelése, más az ajtóban, más az úton és az ágyban, s a történet, amit vele élünk, az is más, minden pillanatban, minden napon. Az írás viszont – amikor végtelenné válik – csupa kín. Csapnivaló tragédia. Mintha ezer labdát tartanék a levegőben, s micsoda erő és megfeszítettség – igen, mintha keresztfára szegeznének – kell ahhoz, hogy mindegyiket időben kapjam el és lódítsam tovább, és amíg csak tucatnyi labdával zsonglőrködöm, játszi szórakozás, de amikor százával repülnek és hullnak a labdák, akkor csúcs-koncentráltságra és alvilági támogatásra van szükségem. Főként ahhoz, hogy legalább én értsem, hová tart a játék, arról nem beszélve, hogy minél több a labda, annál inkább magasra kell dobni őket, mert minél magasabbra dobom az egyiket, annál hosszabban repül, és minél hosszabban repül, annál több idő marad a többire. Így aztán, ha már száz labda van a levegőben, akkor mindegyiket az egekbe, igen, a mennyekbe kell hajítani, végül oly magasra, hogy úgy tűnik, a labdák ívéhez képest olyan mélyen vagyok, ami nem lehet másutt, csakis a pokolban. És megérti az ember, hogy a menny nem érhető el a pokol talapzata nélkül. Nincs ilyen meg olyan, rossz meg jó út, nincs választás. Ha a jót akarom, akarom a rosszat is. Ha a rosszra török, törekszem a jóra is, nincs mit szétválasztanom, nem vihetem a jó és rossz terheit külön-külön, együtt kell áthurcolni a sorsomon, hisz az egyik a másiknak a zsákja. Elpattannak ettől az idegeim, nyugalomra vágyom, de abban nincs se üdv, se kárhozat, az a semmi maga, és ekkor kellene Lejla, hogy feledtesse velem a poklot éppúgy, amint a menny magasát, hogy a mindenség kavargásának helyébe álljon, hatalmasan és lágyan, szelíden és kérlelhetetlenül, hogy elszigeteljen. És ő? Ehelyett – gondolván, hogy óv és véd – nem szigetel, hanem bezár. Bezárna, ha engedném. Véglegességre tör, s nem látja, hogy az maga a semmi, amiben ő is, én is csak semmik lehetünk. A semmiknek persze nem fáj semmi, a nulla nem oszt, nem szoroz, ez igaz, de érdemes-e nyugalomba kerülni ilyen áron? Amint mondják, holtpontra – hullaként. Két halott együtt az már élő? Ó nem, két halott együtt is csak két halott, dupla annyi hulla.

Halott nő lépdel a felázott sétányon, a Canale purpurea mentén, egyenesen a kultikus kis pad felé. Tudom, hogy szégyen, szégyen és gyalázat ezt gondolni, meglátva Lejlát a violakék ernyővel a szakadó esőben. Micsoda fertő van bennem, mekkora önzés, micsoda mocsok, de nincs mit tenni. Állok az ablakban, és ez van, ez lakozik bennem. Ugyanakkor érzem azt is, hogy visszasírom még ezt a pillanatot, amikor meglátom őt az úton, hatalmas batyuval, és jól tudom, füzeteket hoz, hogy meglegyen mind az ezer, ezt teszi makacsul, fittyet hányva rám és a nő szivárványszerűségéről alkotott ideámra. Tudom, hogy eljön majd az a pillanat is, amikor már én sem akarok élő lenni. Halni akarok, nem mozdulni, amikor majd a semmit szeretném a legjobban, és fájni fog, kegyetlenül sajogni Lejla hiánya, és úgy látom majd, hogy kihagytam valamit, és ez akkor következik majd be, amikor az utolsó labdát is feldobom, amikor olyan ügyes leszek, hogy a labdákat olyan magasra lódítom, ahonnan nem térnek már vissza. Elszállnak, elillannak az űrbe, s az nem lesz már zsonglőr­­­kö­dés, nem kell már akkor ügyesség, koncentrálni sem kell, hisz minden gondolatom elszáll. Odajut minden, ahol jelentéktelen kacat a meteorok és üstökösök, a galaxisok és uni­verzum­félék között. Olyanná válik ez a játszma, mintha egy életen át a tengerbe köpködnék. Nevetségessé. És akkor egy szemvillanás alatt unalmassá lesz menny és pokol, külön-külön és együtt is, és nem kívánok majd jobban semmit, mint Lejlát, s hogy legyünk holtak együtt, s nem lesz alternatíva vonzóbb, mint a dupla annyi hulla.

Ki tudja, Lejla élt-e valaha? Talán igen, és a különbség csak annyi, hogy ő halt meg hamarabb. De nem vitás, ezt jól tudom, én sem maradok élő örökre. Hamarabb leszek semmi, mint a piros kispad, ahová Lejla most tart. Micsoda lány, valójában csodálatra méltó, mennyit nyomta már azt a padot, hogy ne zavarjon munka közben. Leül oda mindig, ha behúzom a függönyt, s csak akkor jön fel, amikor látja, újra szabad az ablak, vagy­is befejeztem a munkát vagy felkeltem. Hányszor láttam, őszi és tavaszi na­­­­pon, rekkenő hőségben, az első pillanatban, amikor az ablakhoz léptem, hogy ott ücsörög, olvas, beszélget a járókelőkkel, vagy a galambokat eteti.

Ébren vagyok, nem dolgozom, mégis, rezzen a karom, hogy a függönyt elhúzzam, de szakad az eső, vigasztalanul és súlyosan szakad, merő sár a város, mocsárrá változott a sétány, nincs szívem behúzni, bár talán ezúttal Lejla fel sem néz az ablakra, hanem egyesen bejön. Nincs ember, aki ebben az ítéletidőben arra a nyirkos, hideg padra ülne, a kidőlni látszó kandeláber alá, de ha mégis? És mire észbe kapok, a függönyt az ablak elé rántom, s ugyanabban a pillanatban heves fájdalom tör rám, lüktet a mellkasom, és a levegő darabossá válik. Minden légvétel metsző és fagyos – lelkifurdalás ez, érzem, míg kilesek a résen. Látom, Lejla eléri a padot, felpillant az ablakra, csalódottság és tanácstalanság tükröződik rajta, víz csorog az álláról, hátranéz, mintha követték volna, igazít a ruháján, aztán odalép a padhoz, lesöpri róla a vizet, és leül. Magához öleli a táskát, hol jobbra néz, hol meg balra, megesik rajta a szívem, és ez jó érzés. Nem mozdulok. Nem húzom el a függönyt, inkább a szívbéli sajgásomban gyönyörködöm. Szadista Nárcisz, azzá lettem. Mikor, kitől, melyik nőtől tanultam én ezt? Korábban. Vagy eleve lett volna bennem egy efféle ridegvérű állat? S ha igen, hím volt-e vagy nőstény eredetileg? Kan vagy szuka? Ünő vagy bika? Honnan származik a titkos kegyetlenség nemtől független, de férfi-nő viszonyban együttállva sokkal hathatósabb, okkult szörnytudománya? És miért épp az ártatlan Lejlán gyakorlom? Mintha arra készülnék, hogy lesz majd valaki hamarosan, aki nem ilyen ártatlan, s akin nem fog oly könnyen a brutalitásom, épp ellenkezőleg. Aki nagyobb szuka, mint amekkora kan én vagyok (már ha összevethető ugyanazon mágnes két pólusa). Aki nálam sokkal magasabb fokon áll ebben a pokolsági tudományban, s akivel szemben életveszélyesen esetlen és esélytelen leszek. Lejla véd meg akkor, öntudatlanul, ő vérzik most mit sem tudva, jó előre, az én jövőbeli ballépésem miatt? Áldozatot mutatok be? Hagyom, hadd ázzon-fázzon, hadd áldozzon nekem mindhiába. Ezt a tudottan felesleges áldozatot ajánlom fel, áldozom be egy arctalan, de jól körvonalazható, sötét erőnek, vegye el, nem kell, vigye, ami most az enyém, cserébe segítsen nekem majdan ennél is kegyetlenebbnek lenni, ha majd az ő förtelmes világából származó nehézsúlyú démon szereti és gyűlöli pehelysúlyú pszichém, amikor vele küzdök majd életre-halálra, alighanem a vesztemre. Tegyen róla, hogy ússzam meg, abból a hitelből, amit e pillanatokban, a padon üldögélve a jámbor Lejla helyettem törlesztget.

Virágmintás szoknyácskája, áttetsző blúza teleszívja magát, az ölénél beleázik a combok közti puha hasadékba, hosszú lábára pedig úgy tapad, mintha nem volna más, mint egy távoli lámpa kénes csillámlása. Jaj, hányszor merültem el abban a forró hasadékban, és hányszor aludtam az ölelő lábak között? Derékig érő haja világító nyalábokba áll, mellbimbója átüt a blúzon, ovális arcáról pedig kacskaringózva patakzik a víz. Jaj, hányszor temetett be engem az a haj, hányszor csókoltam a mellét, és hány könnyet láttam már ezen az arcon? Magányosnak és ártatlannak tűnik, sejlik a válla, fénylik az arca, játékosan függeszkednek orrhegyén a homlokáról legördülő esőcseppek, s olybá tűnik, hogy egyfajta fogócska zajlik a testén, mint amikor csókok fogócskáznak, és ehhez a játékhoz képest az eső maga, a városra boruló homály vagy a gyors faustosodás elvitathatatlan ténye is csak silány mellékkörülmény. Lehetséges volna? Ezek szerint Lejla mindannyiunknál – evilágiaknál és túlvilágiaknál is – erősebb? Delejes erővel hat rám ekkor a halottnak hitt Lejla, nagyon is élőnek tűnik, mindig megújulónak, végre kicsit rémisztőnek, naivitása emeli halhatatlanná, s nem az ereje, ám az öröklét birtokosánál nincs erősebb senki, így aztán Lejla angyalvolta szül egy pillanat alatt pokoli erőt, és olyan kérlelhetetlenül vonz, mint egy magasfeszültségre kapcsolt elektromágnes; mágnes, amely húst vonz, s a húsnál is jobban az ádáz s immár voltaképp eladott vért. Kitágulnak a pórusaim, követem a cseppek útját, ahogy elindulnak a szertelen és vad haj liánjairól, át a pirosló arcon, belefutva a puha és vastag és forró ajkak barázdájába, s onnan némi állon függeszkedés, majd rövid zuhanás után a mellek közé iramodnak, aztán végiggyöngyöznek a lapos és keskeny hason, végül abban a pocsétában végzik, ami az ölében gyűlik össze. Feszülten figyelem, miként játszik Lejla az ölbeli vízzel: összeszorítja a lábát, előrehajtja a fejét, a hajáról is odacsorgatja az esőt, és amikor rigók is kortyolhatnának onnan, széttárja a lábát, az ezüstös matériát pedig átereszti a szeméremgátja fölött. Jaj, hányszor szorította így a lábát sikítva, hányszor hajtotta így a fejét az ágyékomra, s hányszor tárta szét a lábait így a kislámpa fényénél, ezzel
a lassú, génerejű mozdulattal?

Éteri öröm nézni őt, ahogy ott üldögél, nem tűrve semmiféle okoskodást, mely várakozását vagy a puszta létét magyarázná, csak ül és van, akár egy semmire sem vonatkozó cáfolat, épp ott, az ablak alatti pogány helyen, épp azon a kultikus, rontást hozó, kispad alakú oltáron.

Két erő háborog. Még mindig jó érezni a saját megindultságomat és Lejla meg­adását, figyelmét meg tapintatát, és erősen tör rám a vágy is, hogy a bőrét és haját magamon érezzem, hogy letépjem róla az átázott ruhát, és kihűlt testére forró sirokkóként zúduljak. Utóbbi vágy kiütéssel győz, és elhúzom a függönyt, ám abban a pillanatban erős késztetést érzek, hogy mégse nyissak ajtót. Lejla a vízzel játszik, nem néz fel az ablakra, rigó ugrál körötte, őt figyeli, én meg arra gondolok, hogy amikor feljön, úgy teszek, mintha nem hallanám a kopogást. Kimegyek a szobából, de megállok az ajtó előtt, és nem nyitom ki. Kinézek a kémlelőnyíláson, onnan nézem őt, a szemét, a száját, a homlokát; onnan figyelem, amint várakozik, egyik lábáról a másikra áll, újra kopog, és újra meg újra, de nem engedek. Kívánom, és mégsem. Hátborzongató, bűnös érzés. Lejla majd közelebb hajol, belenéz a kémlelőbe, mintha beláthatna ő is, és azt súgja:

– Tudom, hogy itt vagy, ne tréfálj, engedj be, kérlek.

Vigyázok a mozdulataimra, ne csapjak zajt, még közelebb hajolok, orrom az ajtót éri, látom a cseppeket az arcán, látom, a mennyezetről is esővíz csöpög, aztán lassan, hangtalanul, merészen hátrálok. Nem tréfálok. Ha eljön az ideje, velem sem fognak.

– Engedj be, kérlek – mondja újra, és halkan megint kopogtat. Továbbra is hátrálok, a folyosó végén megtorpanok, nem kopogtat, de tudom, ott áll, végül a dolgozószobába megyek, óvatosan beteszem az ajtót, hogy többé ne halljak semmit, mert tudom, ha most gyengének bizonyulok, évekkel később ugyanezen a horgon én leszek a laposkeszeg. Azt is tudom – nem áltatom magamat –, hogy kegyetlennek lenni a gyengeség maga. De arra gondolok, ebből nyerek erőt, akár a vámpír. Éppoly szánalmas ez, mint mások vérén élősködni, mindegy, miből él a parazita, vérből vagy a másik érzéseiből, a másikban áradó vérből vagy a másikban kavargó, nyugtalanító, lázas gondolatokból, érzésekből, mindegy. A féreg így is, úgy is az marad, aminek elrendelték. De egyszer talán megtisztulva átalakul, a korábban gyávaságból nyert erőket valódi őserővé transzformálja, gondolom, holott jól tudom, ez hazugság. Ilyen nincs, a parazita csak parazita marad, a gyönge nem nyer önmagából erőt soha, mégis, maradok majd a tervnél, elhúzom a függönyt megint, és a réshez állok, hogy lássam, amikor feladja, és elmegy, vagy visszaül a kultikus kispadra.

Valami azt súgja, ezt kell tennem, egyszer meg kell tennem ezt, hogy tudjam, milyen. És ezt senki mással nem lehet, csak Lejlával, mert egyedül ő az, akinek ez fájna, mások vállat rándítanak, és elmennek, nem foglalkoznak az üggyel, igaz, senki más nem várakozna a padon esőben, senki más nem figyelné a függönyt, senki más énrám így nem vigyázna. Milyen kis fájdalmakat okozni? Úton-útfélen. Most fog kiderülni. Miért is nem akartam megtenni ezt, vagy bármi hasonlót, másokkal korábban? Miért nem tartottam zárva az ajtót akkor is, ha otthon voltam, miért nem hagytam válasz nélkül leveleket és kérdéseket? Mi értelme lett volna? Lejlán kívül senki sem szeretett, így aztán ő az egyetlen, akitől megtudhatom. Mi az ebben, ami nekem jó, és mi az, ami ugyanakkor fájdalmat okoz nekem is.

Szegény Lejla, drága Lejla. Ha felnézel, és látod, elhúzva már a függöny, és felállsz, és feljössz, fájdalomban lesz részed, tudod majd, hogy itthon vagyok, tudod jól, hogy hallak, hogy látlak a kémlelőn át, és azt is tudod, hogy nem engedlek be. Ismersz, nem magyarázom, miért nem. Kegyetlennek érzel majd – mert az vagyok. Azért vagyok az, mert egyedül tőlem tudhatod meg, mi az.

A didergő rigó a fára száll, és akkor Lejla felnéz az ablakra. Látom, elmosolyodik, öröm van őbenne, talpra szökken, és a bejárathoz indul, amikor váratlanul megszólal a csengő, és átmetszi a bűnös perc hideglelős idegeit. Lejla visszaszalad a padon felejtett halványkék ernyőért, én pedig azon sajnálkozom, hogy mégis ajtót kell nyitnom, mert valaki más is érkezett. Bárki is az, a pokolba kívánom. Felöltözni se akartam, most kénytelen leszek, magamra rántom a farmert, és egy pólót is, nyitom az ajtót, nincs ott senki, csakis Lejla. Nincs időm azon tépelődni, ki csöngethetett, mert a lelkes Lejla valósággal lerohan:

– Jaj, ne haragudj, látom, álmos vagy, igazán nem kellett volna elhúzni a függönyt, de nagyon kedves tőled, ha tudom, fel sem jövök, csak hát zuhog az eső, bőrig áztam, én tehetek róla, de félek, megfázom, mondjuk, meg is érdemelném – hadarja, míg szemlátomást átitatja a diszkrét, nőies életerő.

– Nem ölellek meg, pedig már nagyon hiányzol, de csurom víz vagyok – mondja, és látom rajta, hogy őszinte. Gőzölög, forró a teste a hideg ruhák alatt, és ebből a forróságból jelentős rész vonatkozik rám, érződik a mozgásán, amint kerülget; billeg a csípője, érintésre-ölelésre moccan benne minden ideg, de visszafogja magát, mintha ő is függönyöket húzna el és vissza, csak épp egészen más szándékkal, mint én az ablak függönyét.

– Dolgoztál éjjel? Ugye, dolgoztál, látom rajtad, szegénykém, de semmi baj, mindjárt alhatsz, holnap pedig hozok neked újabb füzeteket.

Nem adhatod már oda, nem lesz rá több alkalom, gondolom, kevés választ el attól, hogy őszinte legyek, a nyelvem hegyén már a mondat, talán érez is ebből valamit, kis szünetet tart, ám mielőtt bármi kibukhatna belőlem, folytatja:

– Elaltatlak, ha akarod.

Nem szólok semmit, és ez elég. Mosolyog, és tudja: eszelősen kívánom. Viszont nem sejti, hogy nemcsak erősen és eszelősen, hanem gonoszul is. Kerek, ahol kereknek kell lennie, gömbölyded, ahol az a jó. Lejla a csepegő ernyőt a fogasra akasztja, hallom, újabb szélroham döngeti a spalettákat.

– Nem akarok útban lenni, de tényleg nagyon átfáztam, gyorsan lezuhanyoznék, jó? Egy kis forró víz nem ártana, és addig esetleg csinálhatnál egy fahéjas teát, vagy rumosat, amit te kívánsz. Megvan még az a puha törölköződ? Tudod, az a rém ronda fekete.

Kinyitom a faliszekrényt, és odanyújtom neki. Hálásan mosolyog, forgolódik, tanácstalan, nem tudja, hová rakja a sáros sarut, kérdezném, miért nem vett inkább cipőt, de mi értelme lenne, jól áll neki, finoman metszett a bokája, elefántcsont ékszer, tökéletes női testidom, azt susogja minden lépésnél: Úgy végy kézbe, mintha kéz lennék én is, és csókolj, csókolj, sokszor és sokáig csókolj mindenütt! Az ilyen bokát kár lenne eldugni, nem áll jól neki a cipő, amúgy is nyár van, őszies, sziszegő nyár, de nyár, június vagy július, nem is tudom, melyik épp, Lejlának pedig valahol délen volna a helye, hogy a bokája mindig fedetlen legyen, s az év minden napján a korzózóknak üzenhessen: Úgy végy kézbe, mint az imakönyvet!

– Egy perc az egész, addig vedd ki a táskából az ajándékod, csak óvatosan, kényes és törékeny! – ezt már a fürdőből kiáltja, a félig behajtott ajtó mögül, nyikordul a csap, csobog a víz, gőzillat száll, veszem a táskát, és kinyitom. Tudja, hogy nem kell ezer füzet, mégis hozza. Tudja, hogy nem kellene a padon a függöny elhúzására várni, mégis, ha kell, várja. Amint azt is tudja, hogy nem szeretem a szobanövényeket, mégis, most hoz nekem egy leander-bébit. Sosem örültem volna, ám most mégis. Csakis azért, mert tudom: holnaptól a duettünknek vége, azt is tudom, a füzeteknek is befellegzett, nem tartom meg őket, ha ilyen hűvös marad az idő, begyújtok velük már holnap, és mást sem tartok meg, semmit abból, amit Lejla hozott. Erős elhatározás ez, hogyan is áldozhatnám őt fel, ha nem áldozom fel mindenét, ám most úgy érzem, ez az ajándék már a fogadalom után érkezett, és mindegy, hogy kell-e ide növény vagy sem, ezt megtarthatom, s meg is tartom. Életem végéig öntözöm, locsolom, vele költözöm majd házról házra, ha kell, tízszer-húszszor is. A leander emlékeztet majd Lejlára, a faustosodás első lépésére és önkényem védhetetlenségére. Kiveszem a húszcentis növényt, és a konyhapárkányra állítom, vizet forralok, rumot készítek elő, aztán becsukom a dolgozószoba ablakát, elveszem alóla a fregolit, felhajtom az ágytakarót, és ledőlök. Várok, az előszoba felől samponillat áramlik, a kanna fütyül, rám tör a fáradtság, a láz, a semmittevés kéjessége, elsüppedek az ágyban, ölelem a paplant, vonz a párna, fel kellene kelnem, de nem akaródzik, ám már látom is, felesleges, Lejla, törölközővel a derekán, átszáll az előszobán, s bekiált:

– Maradj, a többit majd én megcsinálom! – és amint fél másodpercre felbukkan az ajtó előtt, villan a bokája, libben a haja, világlik a dereka, és elborít közelségének éber álomba srófoló hulláma. Már azon vagyok, hogy mégsem maradok veszteg, utánamegyek mégis, és a pulton teszem magamévá, vagy leteperem a konyha kövén, ám ő gyorsabb. Amíg a filterek áznak, az ágyszélre ül, hasra fordít, a hátam simogatja, aludj, kéri, de ha akarnék, se tudnék már, lerántom magamhoz, hempergünk, mintha valami okból a szoba egészét akarná a testünk kitölteni, ám ezt meg kell akadályozzuk, hát egyfajta hömpölygéssel, együttes erővel igyekszünk összeolvadó testeinket kordában és a tágas ágyon tartani.

Nem árulom el neki, hogy másnap nem fogom beengedni, bármennyire kívánom is. S nemcsak holnap nem. Soha többé. Boldogan lubickol a pillanatban, örökké tartó állapotnak gondolva azt, noha ez a nap a számunkra, együtt, az utolsó. De hagyom, hadd örüljön még ennek, amint hagytam, hadd ázzon-fázzon, melegedjen most még rajtam, alattam, velem, örüljünk együtt, legyünk eggyé, kavarodjon össze az illatunk, búcsúzzunk úgy, hogy csak az egyikünk tudja: ez az utolsó együtt töltött óra. Jóval boldogabban így, mintha mindketten tudnánk: ez már a nem várt vég. Vagy a vég kezdete.

Tömör csend tölti ki a lakást, majd ismét csobogás szivárog a fürdőszobából, Lejla az én szagomat sosem viszi az utcára. A tea rég kész, újramelegítem, fásultan könyöklök a konyhaasztalon, rágyújtok, nem érdekel, hogy a házirend szerint csak a balkonon volna szabad, hallgatom a csobogást, később pislantás nélkül, olyan hosszú ideig bámulom a kitöltött tea gőzkígyóit, hogy belefájdul a szemem. Lejla siet, bár még forró, szinte egyszerre hajtja fel a teát, virágillat száll a nyakáról, saját teljének, virágzásának félreismerhetetlen bódulata, látom, az esőtől hullámossá vált a haja, hiányozni fog bizonyára, már ha tényleg ez a nap volt az utolsó. Ez volt. Megmondjam-e neki mégis, ez ötlik fel bennem, nincs idő a gondolkodásra, mielőtt magamhoz térnék, Lejla megcsókol, és mint tegnap, hangtalanul siklik le a lépcsősoron, a kezét végig a korláton csúsztatja, és amikor leér, megrázza, mert akkor még utoljára érezhetek belőle va­lamit, a kígyózó korlát ugyanis felvezeti a rezgést egészen a negyedikig, ahol pedig én fogom ugyanazt a korlátot. A rozsdás vas borzongása mélyre megy, átjön rajta az a fájdalom is, amit Lejla holnaptól érezni fog. Amikor a rezonálásnak vége, és Lejla kilép a lépcsőházból, mint a kötélről levágott báb, leroskadok. Biztosan tudom: eddig – való­jában – bizonytalan voltam, s lehetett volna még folytatás, de most már tudom, hogy mindennek vége. Vége, mondom, és erre felpattanok, visszaszaladok a lakásba, az ablakhoz, és nézem, amint Lejla végigsétál az esőverte utcán. Iszom azt a képet. A hidegre panaszkodott, mégsem nyitja ki az ernyőt, mégiscsak különös lény, nem minden panel őbenne sem, és megérez, mindig érez engem, és holnap is érezni fog, én is őt, az pedig rettentő lesz minekünk. Vajon meddig? Felnéz az ablakra, nem lát, de mosolyog, és int is, mielőtt elfordulna a sarkon, s elnyelné a gomolygó köd.

Begyújtok néhány füzettel, fát dobok a tűzre, és bár végzetes kimerültség húzza minden tagomat, visszaülök a székbe, s lassan, nagyon lassan eszmélek. Újra átgondolok mindent, de mindössze annyira jutok, hogy nincsenek már kérdéseim. Nyugtalanító, de többé nincsenek. Lejlával együtt azokat is elkótyavetyéltem, s nincs visszaút. Bennem nincs.

Lejla után a platánfák sziluettjei is belevesznek a tovább növekvő ködbe, s amint korábban a testünk, ők is összefolynak; az ereszről csorgó víz szinkópát dobol a bádogon, s a csatornákból mély duruzsolás hallatszik. Mozdulni is elfelejtek, a kezemben elparázslik az utolsó cigaretta, a hosszú hamu a földre pottyan, s a következő pillanatban rettegés fog el. Ismét felugrok, először ismét az ablakhoz, üres az utca, semmitmondó az ég, a park, a tér, és néhány kör után pontosan tudom, mitől rémültem halálra. A jövőtől. Megvettem, áldozatot hoztam érte, csak azért, hogy valamit, ami talán be sem következett volna, elkerüljek, mindezt anélkül, hogy tudnám, mit hoz majd. A jövő. Nem állapodtunk meg róla. Talán nem is volt kivel megállapodnom. Olyasmiben hittem, olyasmiért lettem rossz, amiről fogalmam sem lehet. Jobb lesz-e, lehet-e jobb bármi attól, ha rossz vagyok? Vettem valamit, de hogy mit is, nem tudom. Csak ez a kérdés maradt – ezért nincsenek további kérdéseim. Úgy érzem, nemcsak odakint, hanem a fejemben is ádáz szél dúl-fúl, életem könyvét lapozza, s a dühe abból fakad, hogy már nem talál ott semmit, üresek a lapok, azok is, amelyeket korábban gondosan teleírtam. Én is dühös leszek, ne fújjon bennem semmiféle szél, a magam ura vagyok, amit tettem, megtettem, okom volt rá, úgy vélem, féltem, és ez elég. Se külső, se belső vihar, szél, fuvallat, sugallat meg ne kérdőjelezze már, hisz mi értelme, vissza nem vonható, elszakadtam a múlttól, mindattól, ami voltam, s ami a múltbéli énemből válhatott volna. Mindez menthetetlen. Nincs már értelme azon morfondírozni, ami jönni fog még? Vacilláltam volna egy nappal korábban, amikor ez a sötét érzés fura döntésre sarkallt, mielőtt kettétéptem s eladtam volna magam a biztonság sivár reményének. Nincs más hátra, mint előre, tennem kell, amit még lehet, bármi is az, gondolom, s tollat ragadok. Fel sem tűnik hirtelen – csak valamivel később –, hogy nem levélpapírt veszek elő, hanem Lejla egyik füzetét.

Elvileg össze kellene rogynom, azt sem tudom, hány órája vagyok talpon, mégis, váratlanul Svalbard jelenik meg előttem. Vajon mi van az öreggel, hol tart az ágytállal folytatott ellenromantikus
viszonyában? Lássuk, lássuk! – és a délelőtt félbehagyott, vesztemre végtelenített történetnek új lapot, Lejla-füzetet nyitok, és mintha mi sem történt volna, tovább élek, tovább írok:

Svalbardról (másodszor)

Mire mindezt Svalbard töviről-hegyire leírta, beesteledett. Rég nem fordult elő, hogy megfeledkezzen a külvilágról, főként nem huzamos időre, ezúttal mégis sikerült. Reggel kilenc és este nyolc között semmit sem észlelt abból, hogy a lyukas csatornából csorgó esővíz hol a bádogon dobol, hol pedig szimfóniát játszik s dübörög, és ilyenkor az egyre ádázabb szél is ijesztő dörejjel támadja a panaszosan recsegő spalettákat. Azt hihetnénk, hogy nem fújhat a szél ilyen kitartóan ugyanazzal a hévvel, s főként nem erősödhet, ám ez a szél a saját rohamaiból táplálkozott, újra és újra föltámadt, s mindig egy fokkal megerősödve. Valósággal dúlt-fúlt, mintha egy könyvet lapozna dühösen, mivel abban tökéletesen üres minden oldal, holott nem sokkal korábban még izgága szavakkal volt tele, s a szél – megfeledkezve arról, hogy épp miatta üresek, hisz ő volt az, aki minden mondatot, minden szót elsodort – egyre vadabbul őrjöngött. Síkos csápjai mindenhová elértek, és mániákusan, egész éjjel leszakított levelek piszkos matricáit ragasztgatta: ablakra, ajtóra, padra, válogatás nélkül mindenhová, fémre, fára, üvegre.

Svalbard önmagáról is megfeledkezett, egyszer sem rendetlenkedett a látása, nem akadt el a kép, nem állt meg kezében a toll, és az ágytálra sem volt szüksége. Nem túlzás azt állítani, hogy évtizedekkel korábbi állapotában töltötte el ezt a viharos napot. Csak akkor sajdult meg benne valami, amikor letette a tollat, és a hintaszékben hátradőlt. Rögtön tudta, hogy ideiglenes állapot volt ez a néhány óra, rendkívüli, nem várt adomány, és innentől valószínűleg éppúgy folytatódik minden, amint annak előtte, vagyis jó, ha ismét kéznél van az ágytál, jó, ha teljesen üres, s olyan helyen áll, ahonnan minden lényeges dolog elérhető, elsősorban a vizeskancsó és a gyógyszerek. De mintha a fájdalom is tudomásul vette volna, hogy párját ritkítja ez a nap, nemcsak a város fölött örvénylő ciklon okán, hanem mert az öreg Svalbard még egyszer, talán utoljára, átélhette, milyen volt fiatalabbnak lenni, s egy napra megint negyvenéves lehetett. Úgy tűnt, hogy amilyen észrevétlenül került fájdalommentes állapotba, éppoly észrevétlenül fogja be ismét az állandó fájdalmak satuja. Svalbard érzékei az írás abbahagyásakor meglepően tiszták voltak, pontosan tudta, hogy a fentiekről van szó, még hálát is érzett a könnyű és termékeny nap miatt. Tegyük hozzá, hálaérzés se itatta át az utóbbi húsz évben, egyetlen percre sem. A közelgő visszaesést is jelezhette volna, hogy gyorsan talált magára, és mihelyst e nap minden könnyedségét felfogta, csalódottságot érzett. Fájlalta, hogy a mibenlétét csak a legvégén ismeri fel, így nem tudta kiélvezni a könnyű órák sokadalmát, ez a nap ugyanis órák sokadalmának számított, mivel az utolsó évtizedből nyugodt perceket sem tudnánk felidézni. Úgy tűnt tehát, hogy átmenetileg kegyelmi állapotba került, mi több, egy másik életbe, amely ugyan rövid, de alapvetően más, s a korábbinál – amelyben batár nagy időt húzott le – egyértelműen jobb. Svalbard úgy látta, kár volt írnia épp most. Ki tudja, mikor dolgozott így utoljára?
Írt-e egyhuzamban ennyit egyáltalán valaha, s akkor miért épp ebben a drága időben? Jobb lett volna kiráncigálni a hintaszéket a balkonra, nem számít, miként dühöng a ciklon, hogyan recsegnek-ropognak az ablak alatti platánok, miként csapkodnak a spaletták, csörögnek odalent az üvegek, miként görbül a kandeláber, és hogyan veri kopogósan, istentelenül a balkont a borsószerű eső. Mégis ki kellett volna menni egy kicsit a levegőre, bármilyen metsző is. Legalább egy órácskára, és élvezni csak, hogy nem fáj semmi. „Elszalasztott nap – gondolta Svalbard –, épp olyan, amilyenekből az életem állt, s most oda az utolsó is.” Csalódottsága lassan fordult dühbe, s ezzel párhuzamosan a fájdalom visszatérése is egyre közelebbinek és radikálisabbnak tűnt. Svalbard utolsó tiszta gondolatainak egyikével még átlátta: ha a dühnek enged, ebből a napból is csak a borzalom emléke marad, és ezt nem engedheti. Legalább ez a nap maradjon meg derűs emléknek, mindegy is, mennyire s hogyan volt benne jelen. Viszonylag hamar rájött, hogy épp az írásnak köszönhetően szűntek a fájdalmai, így tehát ostobaság azon morfondírozni, mi egyébre fordíthatta volna ezt a napot. Svalbard végre bölcsen bánt önmagával, és sopánkodás helyett igyekezett kihasználni azt az időt, amelyről nem tudhatta, hogy további órák lesznek-e, vagy csak percek. Ha csak percek? Az sem számít. Ölébe vette a kéziratot, és olvasott. Abban bízott, hogy nemcsak a kín hagyta el, hanem elveszett – sosem volt? – tehetsége is visszatért, és ez majd tovább srófolja ezt a reményteli és komfortos érzést. Szájába vette a pipát, felszította a parazsat, és szinte megrökönyödött a cherry-cavendish illatától.

Ez már a halál?

Hiszen a haldoklók térnek vissza az életbe hosszú tusakodás után néhány napra, közvetlenül a haláluk napja előtt. A vég előtti órában néha még a kómások is felpattannak az ágyból, hogy inni kérjenek, s még egyszer körbenézzenek ebben a világban, hogy egy utolsó pillantást vessenek átaludt életükre. Talán az érzékelés képessége is azért tért vissza, hogy búcsút vegyen tőle, és talán azért érzi ismét élesen és édesen a cherry-cavendish illatát, mert most gyújtott rá utoljára.

Svalbard ismételten a bölcsebbik arcát mutatta, mert ezt a gondolatot is hamar negligálta, így majdnem zavartalanul adhatta át magát a pipázás, az ízek és illatok örömének, amint a kézirat tanulmányozásának is. Jól döntött. Az első sorok biztatóan indultak, Svalbard meglepődött, és elégedetten billegett a székkel, bár egy cinikus hang továbbra sem hagyta nyugton: „Ha még az írás is épp most megy jól, legalábbis jobban, mint korábban bármikor, az valóban a közeli halál csalhatatlan jele. Véged, Svalbard, véged!” Ekkor azonban Svalbard éppoly hitvány sorokhoz ért, amilyenek az évekkel korábbi novellatorzók mondatai voltak.

– Még hogy épp most írok a legjobban? Ekkora marhaságot – dühöngött Svalbard. – Úgy szar minden, ahogy van, de ezek szerint legalább nem döglök meg rögtön. Talán ülhetek még pár évet az ágytálon, telerakhatom még párszor. Remek. Vérmes remények – mondta halálmegvető cinizmussal.

Ezzel voltaképp eldőlt, hogy minden tusakodás és bölcsesség ellenére mégis lemond a derű, a fegyverszünet meghosszabbításának lehetőségéről. Ennek megfelelően, amint beljebb haladt a szövegben, elégedetlensége is nőttön-nőtt. A képek? A szél hordja így össze a sarokba a szemetet. A bekezdések? Csatazaj és trappolás mindenfelől, ócska barakk minden blokk, s mindegyikből ugyanaz a zaj szivárog: lerobbant rabok koporsót fabrikálnak maguknak. Fúrás-faragás, kapkodás, életre-halálra, mindhiába. A lényeg? Elsikkad, ugyanakkor eszelős költekezés az időjárással kapcsolatosan, noha mindig ugyanazt kapja az ember; ugyanazt a megrögzötten rózsalikőrnek vagy unikumnak képzelt ödémás mocskot, s csak a vad kétely sugárzik szét meggyőző erővel, egy torzszülöttekkel telezsúfolt világ kiábrándító víziójában. Csak kérdések vannak. A válaszok? Hiányoznak. Az egész működése egy hobbiból üzemeltetett erdei vasút idült vánszorgását modellezi. A mondatok olyan bosszantó lassúsággal, csikorogva-nyikorogva haladnak a legegyenesebb pályaszakaszon is, mintha gyomos váltók sínindái között keresnék az utat, s ha ezzel a döcögéssel nagy nehezen elvergődnek egy salétromos állomásig, napokig vesztegelnek. Leginkább olyan katlanokban, ahonnan nem nyílik kilátás semerre, érthető tehát, ha ez a szöveg, ez a szellemvilág valójában nem visz semmiféle gondolatot. Összefoglalva: nyomorúság. Szemétbe vele! Vagy inkább irány a kandalló, hadd égjen, hadd lángoljon! – gondolta Svalbard, miközben tudta, hogy folyton-folyvást hazudik. Ez is csak egy játék: ha már egyszer nem hiszünk semmiféle igazságban, vagy egyszerűen nem találjuk, esetleg rettegünk tőle, akkor vajon megtaláljuk-e azt a hazugságot, amit magunk is elhiszünk? Hát ez nem volt az. Hiába dohogott és fenyegetőzött a kandallóval, csak tovább olvasott, mi több, itt-ott javított, kihúzott, átírt, tehát nem tartotta érdemtelennek, sokkal inkább aggasztotta, hogy kiestek a fejéből a korrektúrajelek. Ez is arra mutatott, hogy réges-rég akadt utoljára olyan írása, amit méltónak talált a szerkesztésre. Egy alkalommal kiszólt az elmélyült olvasásból, mintha valaki feszülten, idegesen a sarokban várná a Mester véleményét.

– No, ez egész jó – állapította meg fennhangon Svalbard, igaz, rögtön hozzátette:

– Kár, hogy nincs benne több ilyen – és újra a pipaszárra harapott.

Ettől a megállapítástól – talán mert maga is elhitte – a régi erővel tört rá a fáradtság. A gyomorban érzett tompa nyomás ekkor már forrongássá alakult, Svalbard torka összeszűkült, és a szeme is elfáradt.

Hebrides késő délután arra riadt, hogy valaki minden igyekezetével be akar jutni a lakásba. A bejárati ajtó kilincsét jól hallhatóan rázogatja. Hebrides rémülten dörzsölte a szemét, s néhány pillanatig azt hitte, hogy az elmúlt két napot csak álmodta – olvasta Svalbard.

A 365-ös füzet kicsúszott a kezéből, és az ágytál mellé esett. A hajlított szárú pipa a szájában lógott még egy darabig, ám végül az is a földön koppant. Tapintható sötét ereszkedett a szobára, az ősz hajszálak mögött fagyos sziszegéssel köszöntött be a tél. Erős északi szél tombolt Svalbard vén fejében, és egy régi, kénsárga füzetet lapozgatott. Hullamereven ült, mint egy fogorvosi székben, a lábait előrenyújtotta, kezével pedig görcsösen markolta a karfákat álmában is. A fejét hátravetette, haja a szemébe hullott, s nyitott, óriási, odvas száján ki-bejárt ez a gél állagú sötétség.

Az éjszaka hosszú volt, s oly egynemű, mint egy tál spenótfőzelék. Csak az íróasztal kislámpájában vibrált a piros, húszwattos fény. Éjfél jócskán elmúlt, ám a hajnal sem volt közel még, amikor Svalbard őrjítő zsibbadásra eszmélt. A megviselt, inas idegeket agyonnyomta az elzsírosodott és renyhe zsáktest gátlástalan nehézkedése, leállt a vérkeringés s az élet odalent, Svalbard pedig még azt sem érzékelte, hogy ideje letolni a gatyát, és előhalászni az ágytálat. Elengedte a karfákat, feljebb húzódzkodott, megtörölte a tenyerét és a homlokát, és masszírozni kezdte a lábát, amelyből millió tűszúráson át spriccelt a fájdalom. Mihelyst jobb lett a helyzet, és a vérkeringése megindult, érezte, hogy sürgős dolga van. A fürdőszoba felé tapogatózva, felkapcsolva az előszobalámpát, elhaladva a tükör előtt, a zsibbadásnál is kínosabb érzés vett erőt rajta. Visszatolatott a falitükörig, és megállapította, hogy a pizsamanadrág ülepénél jókora okkerbarna folt éktelenkedik.

– Az istenit!… Beszartam – nyögte Svalbard, és a botok segítségével, a zsibbadás ellenére is az ágytál felé kormányozta magát. A visszatérő görcsök hevesebben feszítették, mint valaha, s a hasa pillanatról pillanatra, egyre jobban és jobban püffedt, holott már az ébredés pillanatában is olyan volt, akár a dob.

Félúton tarthatott a szék és az ágytál között, amikor neszezést hallott az ajtó felől. Meglepetten látta, hogy a kései órán – körülbelül hajnali kettő felé járt az idő – a bejárati ajtót valaki csöndben és kitartóan nyitogatja. Lenyomja a kilincset, tartja egy darabig, kicsit erőlteti, majd elengedi. Aztán ismétli, újra próbálkozik, s megint hagyja. Svalbard teljes súlyával rátámaszkodott a botra, s néhány pillanatig úgy érezte, mindezt álmodja csak. Feszülten figyelte a kilincs valószínűtlenül lassú mozgását. „Semmi kétség, ébren vagyok, a beleim feszítenek, a lábszáramon is csorog valami” – gondolta, és a faliórára nézett. Talán betörő, morfondírozott tovább, még mindig félúton állva, de nem sokáig, mert a kilincs egyre hevesebben zörgött. Svalbard úgy döntött, hogy először a kacsáért megy, aztán leül az ajtóval szemközt elvégezni a dolgát, úgy várja majd a kifejletet. „Ha felfeszíti az ajtót, megdobálom szarral. Hogy rohadjon meg az istenbarma!”

Az ágytálon ülve pokoli erőfeszítések árán próbálta visszafogni a kitörni vágyó fekáliát, nehogy hangosan, rotyogva törjön ki belőle, s ebbéli igyekezetében kiverte a víz. Időközben szépen, halkan és hígan megindult a széklet is, volt szele, de nesztelen, s mindezt Svalbard a saját ügyességének, valamint erejének tulajdonította. Némiképp büszkén és bátran trónolt az ajtó előtt, s amikor a kilincs már nem egyszerűen le és föl járt lassan, hanem kifejezetten ugrabugrált, azt gondolta: „Fordulj föl te is!”

Némi idő után úgy tűnt, hogy valójában nincs a folyosón senki, a kilincs magától ugrál, mondhatni lázad, mert oly sok év után szabadulni akar már az aj­tóból. Svalbard bambán meredt a rebellis kilincsre, majd azt érezte, hogy jó lenne odamenni, és egyszerűen lefogni: Nyughass már! „De nem, nyilván van valaki odakint, s bárki is az, idióta, mert nem hiheti, hogy attól jobb lesz, ha a kilincset egyre jobban és jobban rázza – gondolta Svalbard. – Ez az ajtó ettől a rázogatástól semmiképp sem enged.” Igaza volt, hisz három éve megerősíttette az ajtót, acélbetétes biztonsági zárat szereltetett fel, és még három riglit.

Svalbard belelépett a mamuszba, hogy fel ne fázzon, és még csendesebben járjon, s így bicegett a kémlelőnyílásig.

A lépcsőházban világított a lámpa, és bár időnként lekapcsolódott, az automata – mozgást érzékelve – újra meg újra felkapcsolta. Svalbard csak üres folyosót és a szemközti szomszéd kopottas, gesztenyebarna ajtaját látta, bár a kilincs továbbra is meg-megrázkódott. Svalbard félt tőle, megborzongott a gondolattól is, hogy hozzáérjen, nemhogy lefogja. „Talán csakugyan magától mocorog? Vagy aki odakint van, ennyire alacsony? És ha be akar jutni, miért nem próbálja meg felfeszíteni? Aligha sikerülhet, de ezt nem tudhatja, miért nem próbálja hát?” A villany lekapcsolódott, kattant az automata, s megint fényben úszott a lépcsőház. Sehol senki. Svalbard tanácstalanul nézett hol az ugráló kilincsre, hol a kémlelőnyílásba. Didergés járta át, és megelégelte az álldogálást is.

– Hagyd abba – kérte halkan a láthatatlan zaklatót s egyszersmind a kilincset is. A kilincs megállt. Svalbard ismét a kémlelőbe nézett, és mielőtt elhihette volna, hogy a kilincs önmagától mozgott, viszont hallgatott a vezényszóra, meglátta az ajtó mellől felegyenesedő, meglepett s ugyanakkor valamiként elégedett, fiatal lányt. Az első pillanatban túl közel volt ahhoz, hogy tökéletesen lássa, ám amikor hátralépett, végigmérhette tetőtől talpig. Úgy tizennyolc, maximum húsz év körüli, szőke, hosszú hajú lány állt a folyosón, violakék ruhában, bőrig ázva, csatakos, rendkívül sáros saruval a lábán. Jól látszottak a nyomai az előtérben. Összejárkálta az egész placcot. Svalbard – maga sem tudta, miért – elmosolyodott. „Ennek nincs értelme. Semmi, de semmi értelme sincs.”

– Na végre, már azt hittem, sosem nyitsz ajtót – mondta a vacogó lány, ám Svalbard nem tudta, mit válaszoljon.

– Bőrig áztam, attól félek, megfázom, mondjuk, meg is érdemelném, engedj be!

Svalbard tanácstalanságában a combját vakarászta, visszatekintett a szoba felé, mintha onnan várna tanácsot, s az is átsuhant rajta, hogy egyszerűen visszaballag, bevesz két altatót, és alszik, mivel ez itt nem lehet semmi egyéb, csak jelenés. Látomás. „Talán csakugyan meghalok hamarost. Vagy talán meg is haltam már? Igen, talán meghaltam, mindjárt az írás után, ezért vannak férgek a számban. S ezért van itt a lány is.”

– Hagyj békén – mondta végül határozottan.

– Mi bajod? Nem látsz? Nézz ki, itt vagyok – válaszolta a lány, és még a haját is hátravetette, hogy az arca jól látszódjon.

– Menj innen, és hagyj békén, akárki vagy.

– Most viccelsz? Viccelsz, ugye?

– Eridj békével, hagyj aludni – kérte Svalbard, és már fordult is volna vissza.

– Nem ismersz meg? Én vagyok az. Lejla. Meghoztam az újabb füzeteket.

– Nem kellenek újabbak. A régieket sem írtam tele.

– Ó, nem baj, van rá időd bőven. Na, kérlek, engedj be, megfagyok.

– Hozd el őket holnap, most fáradt és beteg vagyok. Majd holnap.

– Ne szórakozz velem! – mondta dühösen a lány. – Mit képzelsz te, hogy így ugráltatod az embert? Egyszer azt mondod, hogy ma hozzam, amikor meg itt vagyok, visszaküldesz? Tudod, milyen nehéz ez? Tudod, hogyan szakad az eső? És most még az ajtót sem nyitod ki? Ne csináld ezt velem!

– Mondom, hagyj békén, nem találkoztunk tegnap, azt sem tudom, ki vagy. Menj már!

– Lejla vagyok, láthatod, engedj be!

– Nem lehetsz az.

– Micsoda? Az előbb még azt mondtad, hogy a régi füzeteket sem írtad tele, most meg nem lehetek Lejla? Eszednél vagy? Nem tudhatom, ki vagyok? Szóval nem én vagyok Lejla? Hát jó. Majd meglátjuk – válaszolta a lány fenyegetően, és a sarokba állította az ernyőt. Elhátrált a szemközti ajtóig, s nekifutott, a következő pillanatban pedig belerúgott az ajtóba. Svalbard összerezzent. Míg azon gondolkodott, mit mondjon, hogy a lány ezt az őrültséget abbahagyja, illetve mit tegyen, hogy ez az őrültség elhagyja őt, a lány nem hezitált. Máris a falnál állt, és újabb rohammal ismét hatalmasat rúgott az ajtóba. Ahhoz mérten, milyen madárcsontú, finom teremtés volt, bődületes erejű rúgásokat osztott. Megzörrentek a riglik, és megreccsent az ajtókeret is.

– Hagyd abba – kérte Svalbard, ám a lány már nem hallott semmit.

– Nincs erre semmi szükség, fellármázod az egész házat!

A lány viszont egyre csak ostromolt, és bár elvileg esélye sem volt arra, hogy beszakítsa az ajtót, mégis úgy tűnt, ha így folytatja, akkor vagy a zár, vagy a tok előbb-utóbb megadhatja magát. Svalbard gondolt egyet, és kiáltozni kezdett:

– Oké, Lejla, rendben! Ne haragudj, tudom, hogy te vagy, csak hagyd ezt abba!

– Késő már! Túl késő! – ordított a lány kikelve magából, s a változatosság kedvéért ököllel ütlegelte az ajtót, és csak akkor hagyta abba, amikor a háta mögött a folyosóra lépett Svalbard álmos szomszédja. Felnézett a mennyezetre, ahonnan víz cseppent a fejére, aztán álmosan még, de határozott felháborodottsággal a lányhoz fordult:

– Hát maga mit művel itt?

Svalbard megkönnyebbült, hála istennek, mindjárt vége, gondolta, és a szomszéd megjelenése azt a szörnyű érzést is eltörölte, hogy valamiként voltaképp az írott térben ragadt, és már az sem tűnt valószínűnek, hogy meghalt, sokkal inkább az, hogy mindössze a véletlenek összjátéka ez, megesik ilyesmi, még ha ritkán is, és ez a morbid összjáték is mindjárt véget ér, ő pedig visszaülhet az ágytálra. Svalbardnak visszatért a bátorsága, és közel hajolt a kémlelőhöz me­gint. A lány úgy állt, mint a cövek, és meg se mukkant. A szomszéd összevont szemöldökkel épp ilyen szoborszerűen állt vele szemközt, s némi idő elteltével azt kérdezte:

– Mondja kisasszony, mit művel itt éjnek idején?

Ám az önmagát Lejlának mondó lány továbbra se moccant, korábbi dühöngése ellenére olyan mereven állt, akár a kilométerkő. A szomszéd gyorsan megelégelte a dolgot, hátat fordított, az ajtó felé lépett, és azt dörmögte:

– Nincs nekem ehhez türelmem, hívom a mentőket.

Lejla ekkor magához tért, felkapta a sarokból az esernyőt, püfölni kezdte a szomszédot, és azt kiabálta:

– Mit hívsz te? Mentők? Nesze neked! Nesze, nesze! Jön majd érted, nesze! Nem hívsz senkit! – ordította, és piff-püff, piff-püff, zuhogtak az ütések. A Svalbardnál alig fiatalabb férfi behúzta a nyakát, és igyekezett elkapni az ernyőt, ám a lány ezúttal is meghazudtolta az alkatát, s akkorákat sújtott rá, hogy végül annak is örült volna, ha eliszkolhat. Mielőtt ezt megtehette volna, egy szerencsétlen pillanatban némiképp fedezék nélkül hagyta magát, felemelte a karját, utolsó kísérletet tett az ernyő elragadására, s akkor Lejla, egy gyors és brutális mozdulattal, a gyengének tűnő ernyővel, mintha dárda volna, hasba döfte. Az ernyő úgy beleszaladt a szomszéd testébe, hogy csak a nyele maradt kívül. A férfi azon nyomban összecsuklott és eldőlt. Aztán hangtalanul, lassan, akár egy féreg, a padlón tekergett.

– Na. …Most már tényleg nem hívsz senkit. Soha többé – mondta Lejla, mint aki jól végezte dolgát, és lassan ismét Svalbard ajtajához fordult. – Engedj be.

Svalbard ijedten pislogott a résen át, és úgy érezte, rohamosan zsugorodik, akkora már csak, mint egy egér, s nem is baj ez, bár lenne annál is kisebb, bolhányi, mondjuk, mint egy gennyben búvó féreg, ha már nem szűnik a jelenés, ha már mégiscsak itt van a halál, amely, ezek szerint, valamiként a szerencsétlen szomszéddal is közös. Ám alapvetően nem érezte magát hasonlatosnak a bolhához vagy a fonalférgekhez. Egy szemnek, végtelenül magányos szemnek érezte magát, semmi másnak. Szemgolyónak, amely leszakadt a testről, és most rémülten a kémlelőn csüng; nemcsak gazdája, vagyis teste nincs, de még szemhéja sem, amivel pisloghatna, amit lecsukhatna, hogy ne lásson.

A lány megtörölte a homlokát, ő is felnézett a mennyezetre, ahonnan egyre sűrűbben zuhantak kövér és koppanós vízcseppek, csípőre tette a kezét, büszke kanca módra bámult a lyukba, később még végigmérte a földön egyre erőtlenebbül tekergő férfit is, végül azt mondta:

– Meglásd, Svalbard, a farkadnál fogva rángatlak ki onnan – és azzal a korláthoz lépett. Bár a korlátot sok helyütt ette már a rozsda, annyira mégsem volt gyönge, hogy a helyéből kitéphesse, nem is szakította ki az egészet, de hosszas rángatás után egy helyen mégis eltört. Az eltört részt először kihajlította, majd addig mozgatta fel és le, míg a kihajlított másfél méter körüli darab egy másik pontban is megadta magát. Lejla gepárdteste tetőtől talpig vízben úszott, egyértelmű volt, hogy a nagy erőlködéstől megizzadt, de már lehetetlen lett volna eldönteni, hogy minek köszönhető a csapzottsága leg­inkább: a mennyezetről szivárgó víznek vagy a verejtéknek. Széles terpeszben állt meg középen, akár a golfozók, marokra fogta a vasrudat, és néhányszor meglóbálta. Szemlátomást rendkívül elégedett volt a letört darabbal, annál is inkább, mert a vége kampó alakúra sikeredett. Úgy tűnt, hogy megpróbálja felfeszíteni az ajtót, ám amikor vállmagasságba emelte, éppoly hirtelen mozdulattal, amint korábban az esernyővel a szomszédot szúrta le, halálos pontossággal a kémlelőnyílásba döfött. Svalbardnak csak arra maradt ideje, hogy oldalirányba mozduljon, a kémlelő beszakadt, az ajtón áthatoló rúd pedig homlokon találta. Svalbard hanyatt esett, és biztos volt abban, hogy a lány kinyomta a szemét, sőt, a rúd talán áthaladt az agyán is. Ennek ellenére, korát és állapotát meghazudtolva azonnal mászni kezdett az átellenes irányba, néhány másodperc múlva felállt, villanyt kapcsolt, és a tükörhöz sietett. Még a szemét se nyomta ki a vas, nemhogy áttört volna a fején, de a homlokán tátongó sebből ömlött a vér.

Az első indulat azt parancsolta, hogy gondolkodás nélkül nyisson ajtót, rontson ki, és támadjon rá a lányra. A düh miatt erősnek és elszántnak érezte magát, voltaképp kívánta is ezt az össze-csapást, annak ellenére, hogy minden pillanatban érezte a lány felfoghatatlan erejét, kiváltképp attól a pillanattól, hogy a rúd fejen találta. S hogy ekkora ütés – amihez fogható még sosem érte – nem szakította át a koponyáját, azt jelezte, talán nem is annyira puhány, gyönge és összetört, amilyennek látszik, s amilyennek mindig is gondolta magát. Ha kimenne, s ez a düh vinné ki, no és az a tudat, hogy nincs mit vesztenie, még ezt a fúriát is legyőzhetné, már ha értelmes bármin-bárkin győzedelmeskedni a halálon túl. Ki árthatna neki? Hisz talán már nem is él! És bár végigömlik a mellkasán a vér, köhög, harákol, nem számít már, fájdalmat úgysem érez – ismét nem érez fájdalmat! Egyebet sem, igaz, csak a dühöt, gyűlöletet és földöntúli elszántságot, mintha az a cső a lány áramosságát vezette volna át belé, s ezért most már vele csaknem azonos; az ereje is akkora, ha ugyan nem nagyobb. De azért puszta kézzel mégsem léphet ki, gondolta, ezért a fürdőből a konyhába vitte a partvist, kést vett elő, és a hegyezésébe fogott. Lejla közben odakint kacarászott, és a lépcsőkorlát darabjával hol az ajtótokot feszegette, hol meg a kémlelőnyílást tágította. „Hülye picsa” – mormogta Svalbard, és határozott mozdulatokkal faragott. A hosszú, széles forgácsok méterekre repültek, Svalbard sajtszerű markában úgy állt a kés és a partvisnyél is, mintha vasbetonban állna. „Meglásd, hülye picsa, ráfaragsz” – mondta Svalbard megint, és rég nem tapasztalt érzés kerítette be. Fura lett az arca. Felfüggesztette a faragást egy pillanatra, és mivel a tükör messze volt, megtapogatta. És mint a vakok, egyből tudta, mi olyan különös. „Mosolygok” – gondolta, és akár a homlokából kicsorduló vér, a befelé ömlő derű is forró volt. „Derűsen döflek át, szuka” – mondta, és ekkor már nemcsak mosolygott, hanem kacagott is, erre pedig még huszonéves korában sem akadt példa. Azzal felállt, mivel a karó elkészült, és hezitálás nélkül indult az ajtó felé: készen állt az összecsapásra. Az ajtó előtt viszont megtorpant, levegőt vett, s akkor feltűnt, hogy csend van odakint. Terebélyes csönd. Ez elbizonytalanította. Úgy képzelte, hogy esztelenül, vadul esnek egymásnak, ő kiront, Lejla ugyanabban a pillanatban beront, nem néznek semmit, nem mérlegelnek, zaj lesz, vér és füst, ordítozás, szitkozódás és sziszegés, nyelvek, torkok, belek sziszegése, ehhez képest akkora csönd honolt az ajtón túl, akár egy kriptában. Óvatosan közelített a kitágított lyukhoz, s végül kilesett. A leszakított korlát lábazatába kapaszkodva ott feküdt a szomszéd, de már nem mozgott, s az esernyő sem volt benne, amint a lány is felszívódott. A vízcseppek koppanásain kívül csak egy ajtócsapódást hallott, semmi mást.

Svalbard kezéből kihullott a faragott partvisnyél, és ő maga is földre roskadt. Amint rájött, hogy Lejla odébb­állt, elhagyta minden ereje, valóban az összes. Annyi sem maradt, amennyi két nappal korábban még az övé volt. Megemelni se tudta volna a partvisnyelet, nemhogy kifaragni, valami mégis erősen húzta az ablakhoz, felállni nem bírt, holott az imént még csaknem délcegen vonult az ajtó felé, kezében az alkalmi dárdával. Vánszorgása nem sokban különbözött a szomszéd tekergésétől, s amikor kivergődött a balkonra, hason fekve bámult le a parkra. Szakadt az eső, meg lehetett fulladni benne, függönyként ereszkedett a víz a tetőről, a csatornák nem elnyelték, hanem visszaköpték, s jött ott minden, víz, sár, szenny s minden felfelé, az összes a föld alól, a kiálló, félrebillent macskaköveken pedig szélsebesen rohant, amerre útja futni engedte. Nem is annyira a lejtés miatt vágtatott az ár, mint inkább a tébolyult széltől, ami hajtotta-űzte, és még az emelkedőkön is átkergette. Fodrozódott és habzott a lúg, viharosan tajtékzott, a szél el-elkapott belőle valamennyit, és időről időre az égbe dobta. Sötét volt még, s az öreg platánok, a pislákoló, ki-kihagyó lámpák előtt valóságos párbajt vívtak, a házfalakra pedig imbolygó árnyakat vetítettek.

Egy lány trappolt az árban, violakék ruhában, cikkcakkban szaladt, időnként magasra szökkent, mintha ugrókötelezne, csukott ernyőjét pedig vidáman pörgette a feje fölött. Felnézett Svalbard balkonjára is, meglengette a véres ernyőt, legalábbis Svalbard látni vélte, hogy merő vér, aztán a sötét égre fordította az arcát, és oly erővel, mint egy szökőkút, egészen magasra, vizet köpött, hosszú és vastag, magas és erős, gyémántos sugárban, majd eltűnt a sarkon szálló ködfoszlány mögött.

Ezt követően Svalbard már csak néhány percet maradt a balkonon, odalett minden elszántsága, és úgy látta, hogy a park fái neki integetnek, mi több, a hadonászó árnyékok is azon igyekeznek, hogy elkapják a grabancát, lerántsák az útra, s belefojtsák a tovarohanó mocsokba. „Nincs válasz” – súgta Svalbard, bár arra sem emlékezett, mi lett volna a kérdés. Erőt vett magán, feltápászkodott, visszakapaszkodott a szobába, s nemcsak az ajtót csukta be, de a fregolival még az ablakot is kitámasztotta, nehogy a szél benyomja. Ritka tiszta volt, az eső alaposan lecsutakolta, ennek ellenére forró vizet engedett a kádba, és beleült. Szédült kicsit, de a vérzés elállt, és a hasa sem püffedt tovább. Életében először boldogtalanná tette a fájdalom hiánya. Arra gondolt: „Ez nem átmenet, ez végső állapot, nem fáj többé semmi, soha többé nem szarok, nem sok kell már, és vége. Elszúrtam.” Fürdés után ismét kinézett a lépcsőházba; úgy sejlett, hogy a szomszédnak is hűlt helye.

Biztos, ami biztos, kiöblítette az ágytálat, és magával vitte az asztalhoz. Aludnia kellett volna, mégis kávét főzött, s a forró csészével ismét a kézirathoz telepedett, újraolvasta, pontosabban itt-ott belelapozott, de már nem vizsgálta, jó-e vagy sem, s hogyan mennek, nem mennek a mondatok. Síneken vagy csúszdákon, lefelé vagy felfelé tartanak, s mi hallik, mi nem. Kis idő elteltével becsukta Lejla füzetét, ölébe ejtette a kezét, és azt mondta:

– Be kellett volna engednem. Mindjárt a legelején. …Persze. De ez fel sem ötlött bennem! Jellemző. Mert csak a szaráson jár az eszem. Már csak a seggem érez. Megalázó ez az egész. De mindegy. Ha már egyszer így alakult, végigcsinálom – és bár a tollat sem tudta a megfelelő szögben tartani, mégis maga elé húzta a füzetet, és mint mindig, ismét írni kezdett.

A 2010. januári és február–márciusi számunkban közölt novella folytatása.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges