Centauri

Nyomtatóbarát változat

A nevem Adam, Adam Sude, halhatatlannak születtem, azaz talán egyszerűen csak az vagyok, nem hinném, hogy vajúdás során hoztak a világra, nem hozott engem senki, talán ezért nincs olyan se, aki innen elvigyen, halál sincs, aki eljönne értem, a porontyáért, az életnek nevezett árvaházba, el sem képzelhetem, hogy én átfértem volna egy szülőcsatornán, és benne lettem volna egy nőben, nőstényben, ugyan, semmi jel nem utal arra, hogy lett volna anyám, anyámnak meg hímje, a gyerekkoromra sem emlékszem, valószínűleg azért, mert nem volt, nem hiszem, hogy lett volna előttem bárki, aki csak egy kicsit is hasonlítana rám, aki az előzményemnek tekinthető, bár azt is bajos elgondolni, hogy csak úgy, a semmiből lettem, mert lettem csak, nem jöttem, nem érzem, hogy jöttem volna, ilyen hosszú idő alatt egyszer sem éreztem honvágyat, elvágyódást, magányt igen, de elvágyódást soha, tehát leginkább azt tartom valószínűnek, hogy lettem csak, de nem is teremtő által, mert az a sejtelem sem legyintett meg soha, hogy lenne valahol valaki, akinek én csak az ötlete vagyok. Sosem hittem olyasvalakiben, aki fölöttem állna, aki engem megelőzne; akár egy istenben, akár többen hittek, én se egyikben, se másikban, vagyis ha lettem, márpedig lettem, hisz itt vagyok, akkor nem valaki által; én csupán a pőre, szörnyalakú véletlen műve vagyok, azt hiszem, így aztán másokat sem látok többnek, se kevesebbnek, mindenki a szörnyalakú véletlen bébije, értelmezhetetlen valószínűtlenségek hosszú sorozataképp előálló meghökkentő lény, egyenes ági leszármazottam az összes ember, amint felteszem, az is valamiféle genetikai kockajátékon dőlt el, hogy mindenki halandó, egyedül én élek örökké. Logika, tervszerűség csak annyiban lelhető fel, hogy hiába próbálkoztam oly sokat meddő nőkkel, a meddőség nem örökíthető, az csak van, épp amint a halhatatlanság. Igen, voltak korszakaim, amikor ezért a meddő nőket erősen kerestem, abban a reményben, hátha egyszer az egyik választ ad a halhatatlanságomra, akkortájt is, amikor a Pelso-tó környékén telepedtem le, mivel sok meddő nő és dühödt férfi élt arrafelé akkoriban.

A tó fölött, százötven lábnyira a parttól hatalmas szőlőbirtokok terültek el; középmagasságban sötétszürke, komor bazaltpince állt magányosan, s onnan hófehér murvaút vezetett feljebb, az ültetvények végéig, az erdőszélig, ahol pedig egy legalább akkora, téglavörös kúria szemlélte arisztokratikusan a Pelso állandóan változó víztükrét. Ezek alatt állt a kápolna, s tőle balra volt egy kis szeglet, ami hamisítatlan Provence volt ott, messze a Rhone-tól. Présháznak készült az a kőépület, ami több mint háromszáz évig állt lakatlanul, és mindig, ha arra jártam, szerettem volna benne élni valamennyit, ötven vagy száz évet, s végül erre sor is került, de csak akkor, amikor fény derült arra, hogyan jótékonykodom az asszonyokkal, ám ezt az asszonyok nem vették jó néven, kiváltképp dühös lett a szintén meddő Giannina, olaszos neve ellenére is pannóniai asszony. Máskor – ha ilyesmibe keveredtem – fogtam magam és odébb álltam, országokkal mentem arrább, a meleg és tikkasztó délről fel, egészen a zord és havas északig, vagy fordítva, akkoriban viszont szokatlanul erős fásultság vett erőt rajtam, inkább maradtam, és beköltöztem abba a provance-i hangulatú présházba. Így aztán láthattak a környéken többször is, ráadásul néhány hét múlva elhatároztam: megbékítem Gianninát, és Lorettát, és Júliát, és a péknét, és a molnárnét is. Sőt a péket és molnárt, és a helyőrség parancsnokát, és a helyettesét, és a helyettes vejét, a vej nőjét, a vej nőjének öccsét, és a bátyjának ángyát, mindenkit a Pelso-tó környékén, aki ebben az ügyben érintett. Pontosan nem tudtam, miként fogjak hozzá, hát első lépésként annyit tettem, hogy nem gubóztam be, hanem rendszeresen jártam a környéket, mint minden rendes és halandó ember és némber, akinek dolga van, vagyis elmentem a molnárhoz lisztet venni, lebaktattam a partra csónakot bérelni és halat fogni, ott tébláboltam a szombati piacon, és egész nap ittam a bort a kimérések előtt, a nyílt színen, hogy lássanak. Pár hétig amolyan vihar előtti csönd vett körül, senki sem kötözködött, nem ért atrocitás, a molnár nem ütött meg, azt sem mondta, hogy nekem sosem ad már lisztet, és nem fenyegetett meg azzal sem, hogy a környékbeli molnároknak is szól, ők se adjanak, az meg fel sem merült, hogy füttyent az inasainak, és a malomkerekek közé tesznek, annyit mondott csak: nincs liszt, kész, punktum, azt is azzal a hangsúllyal, ami azt jelenti: elfogyott, és nem azzal, ami azt jelenti: neked nincs, és nem is lesz, barátocskám, amíg én élek. Még az asszonyok sem kerülgettek, egyszerűen nem jöttek oda már, nem lassítottak, de azt sem mondhatnám, hogy rám se néztek; rám néztek bizony, nem szemrehányóan, csak szigorral és – úgy véltem – várakozással. Gondoltam: tudják, hogy jóvátenni, megbékíteni készülök, és most kíváncsiak, vajon hogyan teszem majd. Utóbb rájöttem: dehogyis voltak ők kíváncsiak arra, mit és hogyan teszek, teszek-e egyáltalán még valaha valamit, csakis azt fürkészték: hogyan bírom én állni azt, ami önmagamban van, hogyan nem sorvadok és égek el önmagamtól – így mondta az egyik. Aztán hallom egy szép napon a berki szekérbetérőben, hogy Giannina három napot volt távol, átkelt a tavon, csak azért, hogy két baromfiért, húsz récetojásért és egy kanna tejföl fejében az ingoványok déli szélében, a lápvidék legnevesebb javasasszonyától rontást kérjen a fejemre. Akkora átkot, hogy belérokkanok. Bármit tettem is, amit ő nem érthetett, és nem érthetett a molnár és a fogadós és a helyőrségiek sem, ezt alantas és túlzó húzásnak éreztem, rontásért folyamodni, és csak ezért átkelni a Pelso-tavon? – annak ellenére dühített, hogy babonaságnak hittem, amint hiszem most is. Ezért aztán gyorsan elillant belőlem az a szándék, hogy bárkit megbékítsek, inkább Giannina haragossága ragadt át rám, ha harc, ám legyen, gondoltam, és elhatároztam, megmutatom neki, éppen azt, amit sosem lett volna szabad látnia, vagyis az én elpusztíthatatlanságomat; azt, hogy rajtam sajnos nem fog semmi, nemhogy átok, kuruzslás, vajákosság, de még az idő sem – fekete se, fehér sem. Úgyhogy elővettem a legszebb emlékeimet, a madarak röptét figyeltem, nem sajnáltam magamtól a legjobb borokat, és szántszándékkal, tüntetőleg virulni kezdtem; szökellő lépésekkel baktattam le a mini-Provence-ból a partra, tivornyázásomtól visszhangzott a környék hetekig, de ügyeltem arra is, hogy a sok dínomdánom meg ne viseljen, nagyokat aludtam, sok forrásvizet ittam, napjában kétszer mosakodtam, a ruháimat kimostam, rendet tartottam a házban és magamban is. Még pirosítót is felkentem az arcomra néha, amikor sápadtnak találtam; szűzolajjal kentem meg a hajam, hófehérre sikáltam a fogaimat napjában háromszor, s végül magam is meglepődtem, milyen fényes, élettel teli, deli férfivá formálódtam. Találtam persze magamnak pajtásokat is, átutazó borkeres­kedők, mutatványosok, kuruzslók és faszénárusok kordéján alkalmi lányokat, akik szívesen ittak velem, szívesen osztották meg velem délről hozott szerelemtudományukat, és mint a jó diakonisszák az egzegézis tanúságait, oly szomjjal itták az én testi-lelki tudományomat – s persze úgy intéztem, mindez Gianninához a lehető legközelebbi helyen történjék, és olyan is lássa, aki másnap elmondja neki: Adam megint hét-országra szólót mulatott, ketten is karolták, és ő kettőt is karolt, és új ruhájában úgy ragyog mostanság, mint a delelő Nap május idusán. El is értem, amit akartam. Egyik szombaton, kétnapos alvás után, kisimultan, fényesen, illatosan, derűsen kerülgettem a vásári asztalokat a főtéren, amikor Giannina, kosárral a karján, majd’ belém botlott. Rám nézett, és mint aki sóbálvánnyá vált, le sem vette a szemét rólam. Nézett és nézett, nem mért végig, csak úgy egyvégtében és egyben látott, én meg éreztem, úgy bukkantam elő a tömegből, mint a patakból az évszázadok alatt tökéletesre csiszolt, hófehér és gömbölyű kő; bámult rám a meddő nő, s végül harag helyett ijedtség lett úrrá rajta. Legvégül azt mondta:

– Ördögfajzat vagy te, nem ember, nem fog rajtad semmi, se jó, se rossz, ördögfajzat, az vagy.

Mondta ezt azzal a hangsúllyal, ami a végső kétségbeesés megérkezését jelzi, ezért aztán megesett rajta a szívem – igaz, csak néhány nap múlva. Gondoltam: miért is ne tehetném meg, hogy megadom azt, amire vágyik. Hadd higgye, hogy mégis fog rajtam az átok, és mivel azt hiszi, hogy az ő életét tönkre akartam tenni, hadd hihesse, végül ő tette tönkre az enyémet azzal, hogy a Pelso túloldalán lápi hókuszpókuszt kért ellenem. Begubóztam az én kis Provance-omba, és koplalásba kezdtem. Kíméletlen lassúsággal romlott az állapotom, hetek múlva is tartott még a ragyogásom, ezért úgy döntöttem: nem iszom – se bort, se vizet. Ott ültem több száz hektó bor fölött, és nem ittam még vizet sem! Hónapokig. Csak akkor aludtam, ha elájultam, és amikor felriadtam, bármennyire is húzott az ágy, és tartott volna maga alatt a paplan, felkeltem, megmosakodtam, de akkor sem, még véletlenül sem ittam, a számba sem vettem vizet, öblíteni sem, a fogamat sem mostam ezért, csak az arcom, ha nagyon muszáj volt. Fogytam is valamennyit, de az arcom hónapok múlva is éppoly megnyerő maradt, mint azon a bizonyos szombati napon, a piacon volt; éppolyan, amilyennek akkor Giannina látta. Talán annyi különbséggel, hogy korábban inkább aranyifjúi tündöklés jellemezte, akkor viszont, amit magamban csak így hívok, „a nagy provence-i böjt” harmadik-negyedik hónapjában már nem a gazdag és fiatal sármőrök nyájassága, hanem egyfajta higgadtság uralta; a meglett, megnyugodott és megfellebbezhetetlenül boldog férfiak, még inkább a dinasztiát alapító, középkorú családapák boldogsága. Cseppet sem lettem elnyűtt, nyúzott vagy sárga, és nem sugárzott belőlem a csalódottság, a kétségbeesés, az éhezés, a szomjazás meg sem látszott. Nagy bajban voltam: nem tűntem cseppet sem boldogtalannak. De hisz nem voltam az! És amikor a legszakadtabb gúnyákat vettem magamra, összepiszkoltam az arcom, komoran néztem, támolyogva jártam, úgy festett, mintha farsangi mulatságon jókedvemben koldust játszanék – koldust, összetört halandót, akihez azonban semmi közöm! Ekkor viszont megtaláltam magamban a kétségbeesés kútfőjét is – és kinyitottam a csapot. Elkeseredtem, hogy döntéseim végkimenetele nem tőlem függ; amint képtelen vagyok fájdalmasan összetört, emberi lénnyé alakulni, épp így vagyok képtelen a halálra is – ez a párhuzam aztán végre mélyre taszított; éreztem, most már nemcsak napokat vagy heteket aludhatnék át, hanem éveket is, mint a hullámvölgyek időszakában mindig, erős is volt a késztetés, de a büszkeségem nem engedte, hogy átaludjam Giannina életének végét, mert az bizony már a vége volt, legalábbis a szememben, s néhány ajándék óra, az én életem mértékéhez képest, így inkább ébren maradtam, és nem ettem, nem ittam, ettől aztán másfél évvel később már valóban szánalmasan néztem ki.

A Pelso-tó környékén – mint utóbb megtudtam – azt hitték: végül kereket oldott az ördöggel cimboráló örökifjú, a környékbeli asszonyok és hajadonok megrontója. Beszélték azt is, hogy a tóba bukva egyik éjjel, nem is akármilyen éjen, Walpurg éjszakáján, mint az angolna, egyszerűen elúsztam. Mások láttak fekete ló hátán nyargalni a pogányság idejében kultikussá tett hegytetőn, egyesek hallani vélték a litván borostyánkereskedőktől, hogy Kelet-Szászországban a szász asszonyokkal miféléket tettem, sokkal különbeket, mint a Pelso-tavi némberekkel, a papnak pedig állítólag levelet írtak a szent városból, Rómából, ami szerint engem Rouentól nem messze kötélvégre kapott egy káplán, mivel egy Párizsból szöktetett szüzet a testi örömök vallására eleven csődör csökével térítettem, ezért végül, a mendemonda szerint, alaposan megégettek. Giannina mondta évekkel később, hogy amikor mindezt a perjeltől egyik húshagyó kedden, a prédikáció részeként hallotta, ujjongott, és hálából, mivel a Jóisten meghallgatta az ő kérését (teszem hozzá, nem az istenhez vagy a püspökhöz fordult hajdanán, hanem a berki vajákos nőhöz, s kérdezem, vajon a perjel, ha megtudja ezt, mit szól ehhez a pogány elhajláshoz?, de Giannina akkorra elfeledte már, amit én nem, tudniillik, hogy két baromfit, húsz kacsatojást és egy kanna tejfölt adott azért, hogy átok verjen), szóval Giannina maga mesélte, hogy a hírre szegfűmintás abroszt hímzett az oltárra, és fél éven át minden hajnalban friss virágot vitt a türkizkékben pompázó Szűzanya, a híres Pelso-tavi Madonna hófehér lábához, sőt, egyszer átment a hegyeken a molnárral, betért a ciszterciek akkortájt épülő, félkész apátságába, ahol két üveg lámpaolajat hagyott a portán. Annyira hálás volt azért, hogy engem Rouen környékén elkaptak, és elevenen megégettek. Ám amikor kiderült, hogy mindez csak szóbeszéd, nem több, mint néhány tucat halandó véres és titkos vágyainak regévé érése, és én élek, mégpedig épp ott, ahol évekkel korábban, pontosan abban a présházban, csak épp a lábam se teszem ki onnan, akkor minden másként látszott. Először jött a pánik, de nem azért, mert úgy néztem ki, mint aki a sírból jött föl, hanem mert megszégyenítve érezték magukat mindannyian: istenem, ó, az a sokat emlegetett mennyei atya, minő öröm tombolt, amikor a roueni mendemonda szárnyra kélt, és most?, drága Pelso-taviak, itt a bizonyosság, hogy boldogságtok kicsinyességetekből ered, s ráadásul ok nélküli! Meg kell hagyni, rémületes volt rám nézni is, ezért nem csoda, ha az egyik rege helyére másikat ültettek: azt beszélték rögtön, hogy van egy titkos záradék a roueni ügy aktájának végén, magától a pápától hallotta ezt a perjel, amikor a Vatikánban járt a Pelso-tavi püspökség mint új egyházi kerület jóváhagyatásának ügyében, a perjel meg személyesen búgta bele ezt a plébános csatakos fülébe, aki pedig a húsvéti körmenet után fergetegesen berúgott a misebortól, és a sok susmus és pápai titkolózás ellenére fennhangon hirdette ki mindezt legalább ötszáz Pelso-tavi szintén félrészeg keresztény előtt, konkrétan azt, hogy e titkos záradék létezik, s az áll benne, hogy bár Adam Sude eleven testét karóhoz kötözve valóban máglyára hajították, és azt, ahogy kell, jó jezsuita szokásmód alapján, a főinkvizítor 1716-ban kiadott, írásos útmutatása szerint meg is gyújtották, ám amikor már javában lángolt a férfibestia ruhája, cipője, haja, szakálla, és bűntől koromfekete húsa is sercegve égett, rotyogott állati arca, mállott az álla, akkor – semmi sem bizonyítja jobban, hogy valóban ördöglény volt! – elhagyta a tűzoszlopot, lángoló csontváza a levegőbe emelkedett, szájából szén és gyémánt hullott, oly bőségesen, mint a sörét, és sátánkacaj kíséretében, három tiszteletkör után eltűnt a gomolygó fellegekben, talán épp északkelet, vagyis a Pelso-tó irányába, s most, íme, talán ez a fajzat jelenik meg másodjára, szintén itt, ebben a megégetett és kárhozott alakban.

Bevallotta nekem Giannina, hogy amikor ez az eretnekségi mendemonda a fülébe jutott, úgy érezte: nem volt ennyire boldog soha életében. Úgy érezte, ha Adam Sude máglyán végzi, nincs annál nagyobb igazság a földön, és nincs annál nagyobb boldogság a számára. Az abbéli szomorúság is csak egy gondolat erejéig érintette, hogy nem láthatta, miként égek. El­égett, megégett, meglakolt, ez a lényeg – gondolta Giannina, és a lápon élő javasasszony vásznából oltárterítőket készített. De amikor feljött a provence-i présházhoz, és meglátott, odalett minden nyugalma. Pár nappal korábban jelentették az egyházkerületi elöljáróknak, hogy a Franciaországban eretnekként megégetett, korábban Pelso-tavi lakos, Adam Sude újra megjelent, minden bizonnyal ördögi és földöntúli alakban, bizonyos Barberini bíboros meg épp átutazóban volt arrafelé, fülébe jutott a bejelentés, és mivel a figyelmét felkeltette, személyesen látogatott meg a présházban. Hogy mi járatban van ott egy bíboros, akkor nem tudhattam, nem mondta se ő, se a kísérői, szánakozva nézett rám, és azt tanácsolta egyek és igyak többet, néhány garast is adott, majd távozott. A helybeli klérustagokat pedig felvilágosította, hogy nem volt Adam Sude-eset, roueni ügy, és az az ember, aki a présház előtt üldögél, minden bizonnyal csak egy szegény evilági ágrólszakadt, és azt tanácsolta: ahelyett hogy mendemondákat terjesztenének róla, az irgalmasság nevében vigyenek neki egy kis kenyeret. Így aztán – hála a felvilágosult bíborosnak – békésen üldögélhettem tovább, éhezve, fázva, szomjazva, pokoli kínok között, csak azért, hogy Gianninának megadjam, ami élete boldogságához kell. A sors fintora, hogy az élet amúgy is megadta volna neki ezt – a roueni sztorival. Később pedig általam – kitartottam az elhatározásom mellett, és továbbra sem ettem.

Amikor először jött fel Giannina a pincéhez megszemlélni a nyomorúságomat, a pince előtt ültem; szél sem rezzent, friss és napfényes idő volt, és talán a kialvatlanság, talán az éhség, a kiszáradás miatt, pontosan láttam magamat. Nem esett össze a testem, öregnek sem tűnt, inkább úgy hatott, mint egy papír­klisé; igen, olyan voltam, mint egy nagy, ember alakú légypapír: telis-tele döglött legyekkel. Giannina arcán láttam: mégiscsak ez az igazi elégtétel, nem a templomtéri handabanda. Ez a döfi, így látni engem, összetörtnek, elgyötörtnek, magányosnak és végzetesen elesettnek. Végtelen fáradtsággal ültem ott, és végtelen önfegyelemmel, hogy ne is mozduljak, ne keltsem az élni akaró benyomását, és hagytam, hogy Giannina gátlástalanul gyönyörködjön a nyomoromban. Máskor évek tűnnek percnek, akkor percek tűntek éveknek. Giannina csak annyit mondott:

– Neked ennél jobb már sose legyen!

Tizenhét évvel később Giannina mégis teherben maradt, hét és fél hónapra meg is szülte szegény és gyönge halandócskáját, ám gyermekágyi lázba esett. Én változatlanul koldusként tengettem a napjaimat, és szó mi szó, egyre inkább vágytam Giannina halálát. Néha pedig arra gondoltam: aki ennyire bosszúvágyó, aki tizenkilenc év alatt sem enyhül meg, tizenkilenc év szenvedéseit látva sem bocsát meg, akkor sem gondolja azt, hogy szegény ördög, eleget szenvedett, megbűnhődött már, egyáltalán, aki ilyen hosszú ideig érzi úgy, hogy őmiatta bárkinek ilyen hosszan és állati módon vezekelnie kell, az vajon megérdemli-e egyáltalán ezt az illúziót? Hogy én, Adam Sude tönkremegyek abban, amit vele tettem. De tartottam magam, és akkor jött a hír: Giannina haldoklik. Örültem: hamarosan jobblétre, vagyis nemlétre szenderül, és én abban a tudatban adhatom át őt az enyészetnek, hogy megkapta tőlem a bosszúállás képzetét; hogy míg élt, az én folytonos romlásom lehetett az ő erős hite.

Giannina halála előtt pár nappal már ittam néhány korty vizet. Aztán egy reggelen kopogtatott az ajtómon Leonóra, Giannina szép, teltkarcsú barátnője, és azt mondta: Giannina hamarosan meghal, nagyon gyönge már, és talán nemcsak gyönge, hanem szelídebb is, így talán megbocsát, mindenesetre szeretne látni, mielőtt az úrnak adná a lelkét.

Magamra maradtam a hírrel. De velem volt az éhség, a szomjúság, a révület, amiben az utolsó éveket töltöttem, és arra gondoltam: míg élt, jó volt neki így, csak most, hogy meghal, csak most ébredt benne részvét, az is csak azért, hogy nyugodtan múljon ki. Micsoda önzés! – gondoltam, és hiába vigasztaltam magam azzal, hogy ez a tizenkilenc év nekem csak egy hosszú pókerparti, mégis dühös lettem. Lementem a pincébe, és csapra vertem a legjobb bor hordóját, megállás nélkül ittam, percekig, aztán kimentem a ciszternához, levettem a rongyaimat, meztelenül másztam bele, tébolyultan fetrengtem benne, mint a gnú, ittam is belőle, amikor már a gyomrom nem bírta, csak a számba vettem, és kiköptem, újra a számba vettem, és megint csak kiköptem, felszikrázott rajtam az a víz, a felhők vize, az ég vize, kiszálltam, az almafához rohantam, megettem néhány almát, a pincéből bort hoztam, és újra vissza a ciszternába. Amikor esteledett, elővettem a tiszta ruhákat, és lesétáltam a fogadóba. Éreztem, amint percenként változik a bőröm és a hajam; hallottam, amint meglódul ereimben a vér, még mindig láttam magam kívülről, s láttam, ahogy az arcom hevenyészettsége, szürkesége gyorsan múlik; vacsorát rendeltem, tojást, sajtot, sonkát, tarját, zöldségeket, és arannyal fizettem. Amikor pedig egyik este a felcsert találtam ott a fogadóban, megszólítottam:

– Hallom Giannina asszony gyengélkedik, milyen az állapota mostanában? Van reménye?

A felcser így válaszolt:

– Tartja magát, kemény nő, az egyszer biztos, de már nem sok van hátra.

– Tartsa életben, amíg csak lehet – kértem a felcsert, kifizettem a vacsoráját és mindent, amit aznap este ivott. Furcsán nézett végig rajtam, de nem utasította el, sőt, öt nap múlva, mintegy véletlenül, a présháznál járt és bekopogtatott.

– Itt visz át a dolgom, gondoltam beszólok, mivel legutóbb Giannina felől érdeklődött. Giannina állapota rosszabbra fordult, két napnál tovább nem húzza már, de talán még az éjjel elmegy.

Három ezüstöt kapott tőlem.

Megborotválkoztam tehát, fehér inget vettem, a bőröm ragyogott már, a hajam is, az arcom csaknem piros volt, az ingujjat feltűrtem, hogy látszódjanak a kar inai és izmai, az erek, amelyekben jól láthatóan és vadul árad a vér, felhajtottam egy pálinkát, megillatosítottam magam, és megújulva, visszafiatalodva száz évet megint, elindultam a ház felé. Az ajtóban alig ismertek fel. Leonóra kisírt szemmel ringatta Giannina sápadt és félholt gyermekét. Amikor meglátott, lerakta a nyöszörgő halandócskát, és a nyomomba eredt, én ugyanis nem kérdeztem, merre menjek, láttam a gyertyacsonkokat az egyik ajtó előtt, hát oda nyitottam be azonnal. Beléptem a szobába, Giannina nem mozdult, elhúztam a függönyöket, a kora délelőtti nap vakító sugárral világított a ráncos ágyra, beleálltam a fénybe, hogy az arcom jól megvilágítsa, és azt mondtam:

– Giannina.

Mire ő nehézkesen, de kissé feljebb emelkedett, kinyitotta a szemét, rám nézett, és a döbbenettől úgy maradt. Éreztem, ragyogok, éppúgy, mint amikor még a karomban tartottam, mint tizenkilenc évvel korábban – és akkor Giannina, mint egy marionettbáb, mintha levágták volna a köteleiről, visszahanyatlott, és belehalt a csalódásba.

A szerző honlapja: www.centauriweb.hu

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges