Skip to main content

Orgonika

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
II. rész

Adalbert nem szűkölködött képzelőerőben, de – mint Maria esete is mutatja – képzelőereje időnként magasabb minőségbe csapott át, s valóban átvitte a transzcendencia térfelére.

Nehéz eldönteni, mi történt a székesegyházban, mindenesetre Adalbert pupillái kitágultak, széttárta karjait, és az orgona körötti levegőt polipként tapogatta, addig-addig, míg egy láthatatlan kézre, nyilván egy holt lélek kezére nem akadt az éterben.

Jean de Bruges – mondta, mintha bekötött szemmel különböző tárgyakat, azaz lelkeket kellene azonosítani.

– Igen, te vagy az.

Jean de Bruges volt az a férfi, aki a nagyorgonát épí­­tette, 1334-ben, nem nagy kunszt, tudja ezt a Notre-­Dame-ban mindenki, amint a további orgonisták neveit is ismeri minden valamirevaló idegenvezető.

Renaud de Reims, nyirkos a tenyered.

– Henri de Saxe és Jacques Le Mol, fogjátok meg egymás kezét!

Arnoul Gréban, szűnjék a fájdalmad, hallom a zenéd.

Pierre és Claude Chabanceau de la Barre, együtt mentetek el, s lám, most együtt tértek vissza!

Így ment ez, szép lassan, míg Adalbert hosszú szüneteket tartva a levegőt tapogatta, s körülbelül fél óra múltán megtalálta az utolsó halott notre-dame-i orgonista, Léonce de Saint-Martin kezét is.

– Lelke van a kezednek is, s minden ujjad egy-egy síp – mondta Adalbert, a messziről érkezett utazó, és bár nem tudni pontosan, mit gondolt a csodálkozó atya, de tény, hogy odalépett hozzá.

– Az Úr irgalmazzon neked – mondta, keresztet vetett, és megáldotta. Mivel Adalbert továbbra se mozdult, lehívta a fúvóházat tisztító orgonistát is. Adalbert nem nézett rá, mégis kinyújtotta a kezét Philippe Lefebvre felé, aki hagyta, hogy megragadja a jobbját, és akkor valami áramütésféle érte, ezért aztán valószínűleg nem emlékszik az esetre. Pedig az emlékvesztést okozó érintés után Adalbert éppúgy játszott a levegőben, mint korábban, azon a bizonyos január 9-én, a zeneiskola második emeleti gyakorlójában, Maria Silbermann színe előtt. A vérbeli orgonista azonnal felismerte a darabot.

– Ez az ember a BWV729-es korálelőjátékot játssza! – mondta Lefebvre a páternek, de az csak annyit értett, hogy az előttük álló férfi nemcsak kü­lönös látomások, érzetek és képességek áldozata, ha­nem ritka talentum is.

Ha azt gondolnánk, hogy Adalbert valójában nemcsak a világjobbító szándék, a nárcizmus, a hiúság, a dicsvágy áldozata, hanem elveszett színész is, aki olykor a bolondját járatja jámbor atyákkal és kántorokkal, akkor gondoljunk arra, hogy bár a szolfézstanárban a szélládák illata, a basszustornyok erezete és a regiszterkapcsolók színe élesen megmaradt, de arra percig sem emlékezett, hogy kezet fogott volna Lefebvre-rel. Mire hazaért, az sem rémlett neki, hogy körbevették őt a Notre-Dame halott orgonistái.

Ugyanígy arról sem tudott, hogy esténként rendszeresen beszél a gyermek Bachhal, mintha ő volna Georg Böhm, aki az ifjú Sebastian figyelmét a hangszerek királyára fordította annak idején.

– Hallgass a jó öreg Böhm bácsira – mondta néha borotválkozás közben, de nem tudni, mire föl.

Annál inkább emlékezett a Notre-Dame hirdetőtábláján látott, sötétlila plakátra. Ez állt rajta: Stella Silbermann, az orgonák istennője ad koncertet április 6-án 18.00 órakor.

Adalbert dühös volt. Zavarodott, erős és gyönge, kétségbeesett és lelkes, öntudatos és tudattalan. Az orgonika megépítését már nem hivatásnak érezte, hanem bosszúnak; nem úgy gondolt rá, mint egy hangszerre, sokkal inkább, mint egy tömegpusztító fegyverre, amit a Szt. János-hegyen, titokban kell megépítenie. Ott, ahol az orgonasípok voltaképp már készen állnak, kővé válva, mint megannyi Lót, mintha kővé vált asszonyok bazaltoszlopa lenne mind. Amelyek nem is úgy merednek a néha egyértelműen Bach-alakú felhőkre, mint az orgona sípjai, hanem mint az ágyúcsövek. Időközben kitavaszodott, és Adalbertben is szűnhetett volna a komorság, mégis egyre inkább úgy képzelte el, hogy a bazaltorgonák, ha végre összekapcsolja őket az orgonikával, nem hangokat lövellnek majd, hanem lángot okádnak, zenélő lángot, tűzzé és vérré váló kantátákat, és úgy hullnak majd alá, rá a savszagban fuldokló városra, mint Pompeiire a forró és füstölgő hamu.

Március végén már az óráiról is késett, és abból, amit a párizsi útra kapott kölcsön, még egy fillért sem adott meg, ezért az igazgató újra a tanáriba hívta, és úgy leteremtette, hogy alig állt meg a lábán, s ettől néhány hétre kijózanodott. Nem járt állandóan a hegyre, tartotta a napirendet, igyekezett odafigyelni a mérhetetlenül tehetségtelen tanítványokra, kitakarított, és visszatért ahhoz a tervhez is, hogy az orgonika prototípusát a március elsején felavatott és felszentelt Szt. Anna-orgonán tesztelje, ezért ismét megkereste a hangszert ádázul védelmező Özsébet.

Adalbertet megelőzve, elsőként Miksa, a konzervatóriumot végzett, nőtlen kántor került összetűzésbe Özséb tisztelendővel, mivel a felszentelést követően az orgonát csak a vasárnapi nagymisén használhatta, amúgy pedig – például vecsernyén és a vesperáson – a felújítás idejére vidékről szerzett, hamis harmóniumon kellett játszania. Miksa igyekezett a felettesét jobb belátásra bírni, ám amikor a hamvazószerdai nagymise után a hívek kivonulását Bach Esz-dúr prelúdiumának részleteivel kísérte, Özséb atya teljesen megvadult, felszaladt a karzatra, és a hívek előtt ki­abált vele, merthogy Bachot világi szerzőnek gondolta, és mint mondta:

– Világi szerző darabjának semmi keresnivalója a Szt. Sebestyén-templomban.

Később azt is megtiltotta, hogy világi szerzeményeket éjjel, gyakorlásképp vegyen elő, de hiába, Miksa előszeretettel játszotta például a Uriah Heeptől a Salisburyt, mivel az első, oboával kísért és Hammonddal alapozott, himnikus részeket könnyen alkalmazta orgonára. Egy este Özséb, mint az árnyék, megjelent mögötte, és azt kérdezte:

– Mi ez?

– Egy tizenhetedik századi motetta – hazudta a dörzsölt Miksa.

– Nem Bach? – kérdezte gyanakodva Özséb, mivel a darab a kántor átiratában némiképp a C-dúr toccata, adagio és fúga nyitányára emlékeztetett.

– Nem, ismeretlen a szerző.

– Mi a címe?

Salisbury.

– Az érsekség után?

– Igen – válaszolta Miksa álnokul, jól tudva, hogy a plébános összekeveri Salisburyt Canterburyvel. Özséb megnyugodva elkutyagolt, Miksa pedig hálát adott az Úrnak, hogy nem ért még el a jazzes betétek vagy virtuóz gitárriffek átiratáig. Ám nem mindig volt ilyen szerencséje. Egyszer a Beatlestől a Let it bet, másszor a Pink Floyd Comfortably Numbját transzponálta, Özséb felismerte mindkettőt, s végül elkobozta a templomkulcsot.

Adalbert és a kántor viszonylag jól ismerték egymást, mindketten Bach-rajongók voltak, így amikor a Szt. Anna-orgona körül sündörgő Adalbert értesült a Miksa elleni szankciókról, azt javasolta: keresse fel azt a vidéki plébániát, ahonnan a harmóniumot adták, s vegye rá az ottani plébánost, hogy sürgősen kérje vissza. Ha a harmónium eltűnik, Özsébnek se marad választása, és a szertartások mindegyikén az orgona szólhat. Miksa boldogan utazott el a hegyvidéki parókiára, de csalódnia kellett. Az apró, vörös gránitból emelt románkori szentély gesztenyefákkal körbevett udvarán Özséb atya kenyeres pajtása, a dróthajú, hullaarcú, El Greco Jézusainál is nyúlánkabb Titusz fogadta, akit az elöljárók is csak „a fráterként” emlegettek, és akiről az orgonaavató utáni szűk körű vacsorán a perjel azt találta mondani:

– Tituszhoz képest a gyökér is varázspálca.

A fráter testtartása önmagában is egyenértékű volt a teljes körű kiközösítéssel, úgy állt, akár a tilalomfa. Megmagyarázhatatlan fagyossága miatt a körötte sárgálló virágok sokasága, a derűsen hintázó juharle­velek és az illatos füvek is egy összehangolt, sátáni támadás díszletének tűntek. Úgy állt ott, mint aki a világ színes és szagos, élettel teli jelenségei ellen az Anyaszentegyház kriptáját egymagában védelmezi. Aligha kétséges, hogy ha egyszer pápává választják, ebből a kriptából mindenkit – élőt és holtat egyaránt – kitagad, legvégül tán önmagát is. Nem véletlenül rakták ki a szűrét a Pelso-tavi apátságból, és vezényelték az Isten háta mögé, ahol embergyűlöletbe torkolló fanatizmusával mindössze öt hívet és néhány elkóborolt kecskét tehet tönkre. Miksa – mint Titusz előtt mindenki – azonnal összezavarodott, és bár tudta, hogy hiba volt odamenni, és jobb lenne hallgatni, mégis előadta mondanivalóját. Titusz csak annyit válaszolt:

– Nem.

Miksa a fejét fogta, midőn lefelé baktatott a Kápolnadombról, és azt hajtogatta:

– Én marha, én marha! Titusz első dolga az lesz, hogy Özsébnek telefonál. Én marha!

Özséb atya már a buszmegállóban várta, civilbe öltözve, és így kevésbé hatott ellenségesnek, mint rendesen, vagyis reverendában, mégis egészen rémisztő volt. A homlokán éktelenkedő, mogyoró nagyságú, rózsa alakú bibircs amúgy is amolyan harmadik szemnek tűnt, ami soha nem pislant, rezzenetlenül figyel mindent, Miksát, orgonát, híveket, még akkor is, ha a gazdája alszik. Ez a bibircsszem a színét is váltogatta, lilába fordult, ha Özséb elfáradt, hússzínű volt a derűsebb napokon, és élénkpiros, ha a plébános feszült lett, például ha Pink Floydot játszottak a Szt. Anna-orgonán, és azt kiabálta:

– Nem akarjátok, hogy átkereszteljük az orgonát Szent Abba-orgonára? Még jó, hogy azt nem kéritek! Nem vagytok az eszeteknél!

Özséb harmadik, mindig éber szemének színe sosem látott téglavörös volt, a másik kettő csak vér­ágas. Mindhárom Miksára szegeződött, de Titusz tiszteletes véreskezű prokurátora: Özséb, nem szólt semmit. Beérte ezzel a megsemmisítő tekintettel.

Miksa magára maradt, s tanácsadójával, Adalberttel sem akart találkozni. Úgy érezte, ő is felelős a látogatás balsikeréért, ráadásul benne is volt valami Özsébre és Tituszra emlékeztető, nyugtalanító vonás. Ezért aztán Miksa csak Antallal, a kispappal oszthatta meg a gondjait, mivel a szerény és puritán, csöndes életet élő segédlelkész is hasonló cipőben járt.

Antal feltűnően ájtatos, fehér bőrű, halk szavú, óvatos járású, kissé feminin fiatalember volt, és angyali türelemmel tűrte Özséb basáskodását. Voltaképp az ő szelídsége tartott fent az eklézsián egyfajta relatív, béke közeli egyensúlyt. Természetesen Antal is beleszaladt Özséb korlátozásaiba, „világi hívságok” elleni heves küzdelmével ő is szembesült, amikor akusztikus gitáron, halkan és diszkréten kísérte a hittanosok énekét. A plébános szerint a gitár is fallikus szimbólum, ezért bármit és bárhogyan játszanak rajta, az bűn. Antal kénytelen volt a kopott, kicsi gitárt visszavinni a szülőfalujába, hisz Özséb a jelenlétét se tűrte meg. Csak a Szűz Mária arcmásával díszített, halványkék pengetőt tartotta magánál a nagyapjától örökölt, háború előtti bukszában, amiben pénz persze sosem volt, Özséb ugyanis „teljes mértékben helytelenítette”, hogy a kispapok apanázst kapjanak. Azt sem viselte jól, hogy Antal a szabadidejében többismeretlenes egyenletek megoldásával szórakozott, ahogy mások keresztrejtvénnyel. És azt sem engedte, hogy segítsen a parókia kitakarításában a bejárónőnek, mert ezt a szolgálatkészséget az Antalban szunnyadó nemi vágy megnyilvánulásának tartotta. Ezért amíg a bejárónő Özséb jelenlétében a feszületeket fényesre pucolta, és négykézláb csúszva-mászva felvikszelte a padlót, addig Antal a város külterületi sírkertjeiben gyomlálgatott, drótkefével tisztította meg a letelepedő mohától az oszloplábakat, újrafestette a padokat – ha esett, ha fújt –, mindezt mindig mosolyogva, békével és boldogan. Antal annyira alázatos és szerény volt, hogy Miksa benne sem találhatott igazi társra – szövetségesre főként nem. Kettejük között az egyetlen kapocs Bach Vor deinem Thron című korálátirata volt, ami Antal matematikai érdeklődését keltette fel.

A Vor deinem Thron pontosan annyi hangjegyet tartalmaz, amennyi Bach szimbolikus szándékának kifejezését szolgálja – magyarázta egyszer a lelkesültségtől kivörösödött Miksa a hóka Antalnak. – Az első sorban 14-et, a cantus firmus egészében pedig 41-et. Az ábécében a B a második, az A az első, a C a harmadik, a H a nyolcadik, vagyis 2+1+3+8=14. Ilyen alapon a J. S. Bach 41-et jelent, szóval rendkívül jelentős és fegyelmezett kompozíció, de sajnos a 26-ik tételnél megszakad, mivel Bach meghalt.

A kispap el is merült volna abban a fantasztikumban, amit a számok és a zene összekapcsolódása jelentett, ha a karzaton, Aranyszájú Szent János faszobra mögül – csodával határos módon – nem kerül elő Özséb:

– Nem véletlenül halt meg! Isten sújtott le rá, mert liturgia helyett számmisztikát, mágiát vitt a muzsikába! Meg ne halljam többé ennek az embernek a nevét a templomomban!

Ez az eset Miksa és Antal kedvét szegte, és még arról a kevésről sem diskuráltak, amiről tudtak volna.

A kántor tanácstalansága akkor fordult újra határozottságba, amikor Özséb összekülönbözött a helyiekkel is. A városvédők – Arnold bíborosnak tett ígéretükhöz híven – jelentős összeget kalapoztak össze az orgona felújítására, és Miksától teljesen függetlenül azt kérték, az ellenállást látva követelték, hogy szombatonként orgonahangversenyeket adhassanak. Az egylet jómódú polgárai kevésbé voltak jámborak, mint Miksa vagy Antal, ráadásul a felújításban játszott szerepük kellő alapot adott ahhoz, hogy az ügyet magabiztosan vigyék Özséb felettesei elé. Az egyházkerü­leti elöljárók nem találtak kivetnivalót az ötletben, ugyanakkor Özsébet sem akarták megharagítani, így salamoni döntést hoztak: lehetnek hangversenyek, de csak havonta. Miksa Adalbert tanácsa nélkül is időben ismerte fel a helyzetet, és elérte, hogy a lokálpatrióták ügyével egy füst alatt az ő gondja is rendeződjön. A szertartásokon továbbra is csak kanonizált darabokat játszhatott, de visszakapta a templomkulcsot, és megszűnt a gyakorlóidő cenzúrázása.

Özséb atya úgy érezte: a megszentelt helyre a tér száz irányából igyekszik betörni az ezerarcú gonosz, hogy lerontsa azt a tiszta magasztosságot, amit többek között a Szt. Anna-orgona felszentelt hangja képvisel. Ezért, amikor hosszas mérlegelés után megjelent nála a még mindig bátortalan Adalbert is, ráadásul a legrosszabbkor, úgy nézett rá, mintha kénkőeső kíséretében maga Lucifer érkezne az oltár elé.

Míg az orgona körüli hercehurca nagy részében Adalbert csak felületes szemlélő maradt, ezúttal épp a kellős közepébe csöppent. Özsébnek ugyanis meggyőződésévé vált, hogy a hangversenyekre kijelölt szombatok csak formálisan szolgálják a művészetet, míg valójában Fekete Szombatok bevezetését célozzák, a Kék Kör sem más, mint a dublini szabadkőműves páholy titkos tagozata. Mivel Titusz atyát nemcsak az ortodoxia védelmezőjének tartotta, hanem Európa legkiválóbb ördögűzőjének is, elhívta a templomba azon a napon, amikor a Pelso-tavi perjel a városvédőkkel és Özsébbel a koncertprogramot egyeztette volna. Antal és Miksa jól tudták, hogy a plébános ördögűzőnek hiszi Tituszt, és szánakozva figyelték, hogy a másokkal kérlelhetetlenül kemény Özséb a kiebrudalt Tituszon úgy csüng, akár egy félénk tiné­dzser a gardedámján. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Özséb ősrégről datálható, Titusztól való függőségben él, és ebből eredő elvakultságában az sem zavarja, ha barátjának nézetei átlépik az okkultizmus határát is. Özséb atya azt remélte, hogy Titusz csalhatatlanul ismeri fel a városvédőkben a Sátán küldötteit, és ezt majd – valamiként – a perjel előtt is nyilvánvalóvá teszi. Például zöldre és hályogosra változtatja a szemüket, szentelt vizet fröccsent reájuk, mire azok füstölögni kezdenek, esetleg kinyújtja feléjük a kezét – azokat a hosszú, vasvillanyélszerű karokat –, amitől az egylet emberbőrbe bújt fattyai rázkódni kezdenek, akár az ósdi mángorlógépek.

Adalbert bizonyára rossz sugalmazásnak engedett, amikor épp azt a napot választotta. Korábban úgy gondolta, hogy a Miksa, illetve a városvédők és Özséb közötti ellentét végül is a malmára hajtja a vizet, csak ki kell várnia, míg a plébános magára marad, és ellenállása megtörik. És épp erre a napra sikerült a miniatűr prototípuson néhány újítást beállítania, például struccbőrből készült membránokat fabrikált a sípokba, hogy hörgő hangokra is képesek legyenek, így már konkrét elképzelésekről is beszélhettek volna.

Adalbert már az ötlet megfoganásának pillanatában tudta: nehéz lesz rávenni a dogmatikus gondolkodású atyafikat, hogy megadják a lehetőséget. Arra viszont álmában se számított, ami a templomban fogadta. Épp csak kitámasztotta a találmány kicsinyített mását szállító kordét, máris beleütközött Arnold bíborosba, s azon gondolkodott, vajon miféle egyházi ünnep lehet épp. Csakhogy a bíboros – kíséretében pedig két rendkívül fess domonkosrendi szerzetes – nem ünnepre, hanem arra a fülesre érkezett, hogy Özséb odarendelte a találkozóra „a frátert” is. Titusz megjelenése a Szt. Sebestyén-templomban valami okból annyira jelentős és nyugtalanító tényező volt, hogy a bíboros egy pillantásra sem méltatta a kapuban parkoló furcsa gépezetet, nem így a csokornyakkendős városvédők, akik érdeklődve mustrálták a gumipókokkal bíbelődő Adalbertet. Talán meg is szólítják, ha nem pillantják meg ugyanakkor a bíborost, s nem erednek a nyomába. Az ő sarkukban meg Adalbert. Egészen az oltárig, ahol falfehéren ácsorgott Antal, ironikus mosollyal a szája szegletében a kántor, nyugalmat sugározva a perjel, izzó harmadik szemmel Özséb, a domonkosok, a városvédők, s még néhány ismeretlen civil, középütt meg persze Titusz, mint egy keresztfáról szabaduló Jézusdémon, aki – Özséb várakozásainak megfelelően – azonnal kiszúrta, hogy ki a Sátán küldötte. Színpadiasan a kompánia felé közeledő Adalbertre mutatott, és így szólt:

– Távozz tőlünk!

Adalbert megütközött ezen a mondaton és a gesztuson is. Hisz nem tudhatta, hogy Özséb bizalmasan azt súgta Titusznak, amikor Adalbertet látta közeledni a padok között:

– Ez az ember néhány éve, éjjel, egy halott lánnyal levitált a templomkertben! A saját szememmel láttam.

– Hagyjon magunkra – kérte sokkal diplomatikusabban a perjel.

Adalbert leforrázva hátrált ki a főhajóból, a szenteltvíztartó oroszlánlábában elakadt egy pillanatra, nyitva hagyta maga mögött az ajtót, fogta a kordét az orgonika prototípusával, és az egész vackot húsz perc alatt, szaladva, verejtékezve a Szt. János-tajtékhegyre tolta, azzal az elhatározással, hogy soha az életben nem jön le onnan. Elege volt mindenből, unta a Kapor-lépcsőt, dühítette, hogy napjában ötször megy föl rajta, s jön le, dühítette, hogy alkonyatkor a Szt. Sebestyén-templom árnyéka lenyúlik a völgyig, és eltakarja az ablaka elől a Napot, úgy érezte, nem viseli el többé a középszerű tanítványok melléütéseit, a zeneiskola salétromszagát, a város kovászosuborka-szagát, és azt sem, hogy az ablaka alatt megy munkába, az óvodába, minden istenverte nap a Silbermann lányok nagynénje, az utóbbi időben teljesen elhízott Frézia. Amúgy is egészen lakályos vackot alakított ki magának korábban az egyik elhagyott bányaépületben, és amúgy is azt tervezte a párizsi út óta, hogy az orgonikát odafönt készíti el, és végül a bazaltorgonákat szólaltatja meg.

Adalbert úr, Stella Silbermann felfedezője, a ze­ne­iskola szépreményű zenetanára, mindenféle agyafúrtságok feltalálója, a pároltkenyér apostola teljesen becsavarodott, és csak akkor ment a városba, ha a gejzírkúpból szivárgó bűz a várost is elborította, így aztán zárva maradt minden ablak, nem sétált az utakon senki, és Frézia kertjéből ha mást nem, legalább zöldségeket lopkodhatott. A roncstelepről vasakat, rudakat, tengelyeket cipelt a hegyre, álló nap fúrt és faragott, valami állványfélét, amit a bazaltorgonákra erősített volna.

Április másodikán olajzöld Hummer gördült végig a bányaudvaron, megállt a sütkérező Adalbert mellett, öltönyös férfiak szálltak ki, és felszólították: szállítsa el a kacatjait, és hagyja el a területet, mivel ott idegeneknek tartózkodni tilos. Adalbert tőle szokatlan, útszéli stílusban beszélt, és kővel dobálta őket, mire azt ígérték, hogy rendőrökkel vitetik el. Ezt követően egész nap a sziklák között bujkált, és csak éjjelente mozgott. Többnyire a gejzírfülke előtt ült, és a Black Rose-t játszotta.

Negyedikén is, de már tíz felé elálmosodott, ezért lefeküdt a hajdani porta épületében. Éjfél után, egy óra tájban, arra ébredt, hogy a bányaudvar kacatjai megzörrennek, egymáshoz koccantak a csövek, a gejzírfülkében tartott zongorapedálok olyan hangot adtak, mint kredencfiókban a fakanalak. Eljött az idő, gondolta, az orgonika éledezik, életre kel, nélküle is, félbehagyottan is. Épp azt a dörejt hallotta, amit Stella Silbermann-nal együtt, nem sokkal a Collegium Musicum versenye előtt, együtt játszva a Black Rose-t, ami akkor egy patetikus orgonadarab feltörését ígérte, most azonban úgy tűnt, hogy ez a dübörgés, amit a jól ismert szúrós szag kísért, nem zenében ér véget, hanem a hegy ordításában.

Stella Silbermann, az ekkor már tizennyolc éves, szűz hajadon, az orgonák ifjú istennője álmatlanul forgolódott Párizs melletti szállodájában, a másnap esti fellépésre gondolt, és egy vissza-visszatérő mondat nyugtalanította: „Hallgass a jó öreg Böhm bácsira.” Néhány órával később hazatelefonált. Édesanyja aludt, édesapja pedig megnyugtatta, minden rendben, sikerült repülőjegyet szerezni, reggel indul, és a be­mutatóra megérkezik. Stella a húga felől érdeklődött, jól van, mondták, így megbékült, s végre elnyomta az álom. Pár perccel később Hans Silbermann újabb hívást kapott: a városban megmozdultak a fiókban pihenő kések, villák és ezüstkanalak, néhány helyen leugrottak a helyükről a falra akasztott képek, a szeizmológusok rendkívül enyhe földmozgást észleltek, de az utórezgések alapján újabb, erősebb rengést jósoltak. Stella apja korkedvezménnyel nyugdíjazott katonatiszt volt, és a polgári védelem pa­rancs­noka, s ebben a minőségében a városházára hívatták. Stellát 7.30-kor ébresztette a recepciós, 8-kor érkezett a reggelije, öt perccel később kapta a hírt, hogy édesapja mégsem tud felszállni a gépre, később szomorúan úszkált a hotel feszített víztükrű medencéjében, s ha lehet, még mélyebb szomorúsággal üldögélt a gőzfürdőben, törölközött épp, amikor odahaza másodszor is megmozdultak a lakások bútorai, csilingeltek a porcelánok, lengtek a lámpák, és eldőltek a polcokra rosszul felrakott, olcsó ponyvaregények. A zeneiskola folyosóján megrázkódott a poros aszparágusz, a második emeleti gyakorlóban felállított rozoga kottaállványok felborultak, szétspricceltek a Magnificat fúga rosszul kötött, rojtos lapjai, az alagsori hangversenyzongora koporsófekete fedele pedig olyan erővel csapódott le, hogy kettérepedt az aranybarna páncéltőke.

Adalbert boldogan szaladgált a hegyen, s úgy vélte, azokat a hangokat hallja ténylegesen, amiket ko­rábban csak elképzelni tudott. Maga sem értette, hogyan szólalhat meg az orgonika, ha egyszer össze sem rakta még, sőt, az alkatrészek jelentős része is hiányzik, de úgy volt vele, nem számít, csak harsogjon már! Hamar rájött, hisz abszolút hallása volt, hogy a hang nem a kacatjaiból jön, s nem is föntről, hanem lentről, a hegy mélyéből, ezért a földre hasalt, re­ménykedve hallgatta az egyre erősödő szimfóniát, a magmából szüremkedő kórusmű lidérchangjait, de ez a váratlan, boldog állapot alig tartott egy-két percig, mert aztán az északi sziklafal – mintha ezer üstdob robbanna föl – leszakadt.

Sebastian! – ordította Adalbert a Szt. János-hegyen, míg a Szt. Sebestyén-templom parókiáján akkora hézag támadt a kamra és a bizsergő Özséb hálószobája között, hogy kilátott a hospodába. Imbolyogtak a gyümölcsfák, újra és újra megrázkódtak, és hófelhőként szakadt le róluk a temérdek szirom. Az alsógatyában szaladgáló Özsébet azonnal elbo­rította a város szúrós, fojtogató szaga. A jámbor Antal a morajló sekrestyében félbehagyta a miseruhák hajtogatását, a főhajóba szaladt, és Miksának ordított:

– Gyere le gyorsan, fuss, fuss!

És akkor Szt. Sebestyén hat méter magas olajképe leszakadt a falról, néhány pillanatig még állt a szenteltvíztartó előtt, majd hatalmas robajjal rádőlt. A polgármesteri hivatal udvaráról őrült svunggal hajtott ki Hans Silbermann, oldalán Joseph Böhm szeizmológussal, és teljes gázzal a szemközti hegy felé vették az irányt. Nagyjából ugyanekkor futásnak eredt Adalbert is, néhányszor még azt kiáltva:

Sebastian, Sebastian!

Később viszont már csak artikulálatlanul üvöltött, mintha egy romba dőlt diliház lakója volna, or­dított, ahogy a torkán kifért, minden porcikájában érezte a föld rezgését, és egyre erősebben hallotta a Black Rose Stella Silbermann nélküli, könyörtelen basszusát, és amint így, tébolyultan, ordítva lefelé szaladt az ide-oda mozgó bokrok között, egyszer csak Hans Silbermann dzsipjével találta szembe magát. A felfelé robogó kocsi majdnem elütötte, a szőlőkordonok közé kellett vetődnie, hogy ne hajtsanak át rajta. A nyugalmazott katonatiszt kiugrott, és a feltápászkodó emberre támadt:

– Megőrült, ember? Mit rohangál az út közepén?

Adalbert rácsodálkozott Stella Silbermann apjára, és amikor felismerte, azt mondta:

– Alávaló dolog volt meggyanúsítani engem Mariával kapcsolatosan.

Hans Silbermann tanácstalanul állt a szakadt, poros és kétségbeesett zenetanár előtt, akinek a na­gyobbik lánya hírnevét és gazdagságát köszönhette. Azt sem tudta, mit mondjon, aztán kihalászta a belső zsebéből a repülőjegyet, és odanyújtotta:

– Stella holnap este lép fel a Notre-Dame-ban. Én nem mehetek, ha ideje engedi, legalább maga legyen ott.

Adalbert hazasétált. A könyvek zöme a földön hevert, a zsaluk kinyíltak, a zuhanyrózsából vékony sugárban a kádban tartott alkatrész-prospektusokra spriccelt a víz. Próbálta elzárni, de nem sikerült, igaz, nem is erőlködött sokat. Ellenőrizte az iratait, fogta azt a bőröndöt, amit a párizsi út óta ki sem pakolt, elhúzta a templomkert mellett várakozó taxikig, és a vasútállomásra vitette magát. A reptér környékén is észleltek kisebb földmozgásokat, ezért a párizsi járat húsz perc késéssel indult, így még épp elérte.

A párizsi koncert fergeteges sikert aratott, Stella Silbermann úszott a temérdek virágban, a fényárban és dicsőségben, a tolakodók gyűrűjében alig kapott levegőt. Szédült és forgott, Hans Silbermann-nal is beszélt, aki megnyugtatta, odahaza minden helyreállt, a hegy nem tört ki, komolyabb károk nem keletkeztek, és ígéretet tett arra is, hogy a legközelebbi fellépésre mindenképp elmegy. A fogadás elején a forgó­ajtóknál kisebb dulakodás támadt egy férfi miatt, akit a biztonságiak meghívó híján nem akartak beengedni. Valamivel később a koncertszervező lépett Stella Silbermannhoz, és azt kérdezte:

– Ismer egy bizonyos Böhm bácsit? Mert itt egy ember, aki magát akarja látni, és azt állítja, hogy ő Böhm bácsi, aki magát tanította, és Johann Sebastian Bachot is. Nem komplett a fazon, de gondoltam, azért megkérdezem.

Stella az ajtóhoz sietett, és bevitte a fogadásra a még mindig tébolyult, összefüggéstelenül hadaró Adalbertet, maga mellé ültette, s addig itatta pezs­gővel, amíg le nem fordult a székről. Először az öltözőjébe vitette, majd taxit hívott, a takarítófiúval rakatta be a hátsó ülésre, ezer frankot nyomott a sofőr markába, és azt mondta:

– Meg se álljon a La Manche csatornáig.

Adalbert öntudatlanul hevert a hátsó ülésen, Stella Silbermann levette óriási rózsára emlékeztető szoknyáját, és a didergő tanárt betakarta. A taxis tekintete néha Stella hosszú, fekete combjaira tévedt.

– Maga csak az utat nézze – rivallt rá a lány, aztán a műszerfalra emelte a kezét, és mintha orgonatraktúra volna, játszani kezdett. Másnap – betegségre hivatkozva – lemondta a következő, május tizedikén ese­dékes salzburgi koncertet, és azt írta haza: Elég volt a koncertekből, magányra vágyom, később jelentkezem, addig is Izlandon élek.

Adalbert állapota gyorsan romlott, mintha se­hogy sem akarna józanodni, ám Stellára hallgatott. Ő pedig nem kért mást, csak hogy legyen csöndben, például ha az úti céljukról kérdezik és a poggyászokat vizsgálják. A reykjavíki detektoroknál Stella pakolta ki Adalbert zsebeit: nyolc hangvillát talált, és a zeneiskola második emeleti gyakorlójának rézkulcsát is, ismét taxit hívott, hogy volt konzervatóriumi évfolyamtársát, Veronikát is felvegyék. Stella hátra ült, a bóbiskoló Adalberthez, Veronika pedig előre, de amikor hátranézett, azt kérdezte:

– Ő az a bizonyos Böhm bácsi?

– Igen – válaszolta Stella.

Veronika megadta a címet, másfél óráig hajtottak a keleti part mentén, végül megálltak egy sárga tetejű vörös háznál. Az udvaron, magas pózna végén norvég lobogót gyürködött a szél, a közelből gőz­oszlopok szálltak, kissé szúrós volt a levegő, és ragyogó a Nap. Kipakoltak, Veronika átadta a kulcsokat, Stella kifizette az egyéves bérletet, Adalbert rádőlt a küszöbre, mindjárt jobban lesz, mondta a csodalány, a sofőr kiszállt, becipelték a férfit, lefektették és betakarták, minden rendben?, kérdezte még Veronika, persze, persze, menj csak nyugodtan, válaszolta Stella, integetett, a kocsi kanyarodott, porfelhő szállt át a sárga tetejű vörös ház felett, és mire a fáradt és mosolygó Stella Silbermann visszaért a házba, addigra Adalbert úr – alias Böhm bácsi – kataton kómába esett. Három napot várt Stella a kórházban, aztán Grönland érintésével továbbutazott Új-Funlandra, de minden nap­éj­egyenlőség idején visszatér, kifizeti Veronikát, és megnézi, felébredt-e már Adalbert, melléfekszik egy éjszakára, megöleli, és koncertet ad.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon