Centauri

Nyomtatóbarát változat

Egy év vagy egy élet? Egyre megy nekem.

A nevem Adam, Adam Sude, halhatatlannak születtem, azaz talán egyszerűen csak az vagyok, és rendes szokásom a világ apokaliptikus jegyeiben gyönyörködni; megtehetem, hisz nincs olyan apokaliptikus helyzet, viszály vagy járvány, pestis, spanyolnátha, ami a végzetemben érintene. Már ha egyáltalán végzetről beszélhetünk, mert nagy kérdés, hogy van-e sorsom? Lehet-e sorsnak mondani azt, ami sosem ér célba, nem ér véget, ami pusztán izgató epizódok ciklikus, hol játékos, hol obszcén ismétlődése. Mégis, mondjuk így: se a történelmi, se a történelem előtti idők nem hoztak semmit, ami a végzetemben érintene – maradjunk ennél, csak hogy el ne veszítsem a reményt. Azt a hitemet, hogy egyszer mégis – végre-valahára – meghalok. Kínok kínjával is boldogan, mert elképzelhetetlen olyan halál, ami kínosabb lenne, mint túlélni mindent: az összes nyavalyát, háborút, nőt, és minden gyermeket. Maradjon meg az a hitem, hogy csak egy hivalkodóan hosszú élet pompázik a halhatatlanság véres szivárványosságával; az a hit, amit időről időre otthagyok, amikor az öröktől létező sötétbe fejjel előre, magzati kucorgással úgy zuhanok, mintha a saját testembe zuhannék be. Mintha beomlanék, és minden anyagom, tettem, mulasztásom és gondolatom a középpontom felé hullana; amikor újra meg újra azt gondolom – mert érzem, mert sajnos tudom –, hogy mégis elpusztíthatatlan, megátalkodott és elátkozott vagyok. Legjobb esetben is csak mások végzete: boldogsága vagy kolerája, néha a kettő együtt, mint például annak a genovai lánynak az esetében, aki mindig fügebort ivott, és akivel 365 napot éltünk együtt, egy órával se többet – s aki mindig eszembe jut, ha valaki azt mondja: csaó! Többet gondolok rá, mint a legemlékezetesebb házasságaimra. Ha folyókhoz visz az utam, a légies függőhidaknál mindig megtorpanok, még a kolosszális Golden Gate-ről is az ő darázsdereka jut eszembe, az égbe nyúló pilonok téglavörös színéről pedig az ablakát takaró könnyű brokátok.

Chiara nemcsak a kecsessége, hanem a tekintete miatt is hasonlított egy fürkészdarázsra. Kíváncsi és átkozottul szomorú, fürkésző szemei­vel gyakran nézett engem, mit sem sejtve, kíméletlen bájjal, talán ez volt az egyetlen nyugtalanító vonása, mert egyébként háborítatlanság övezte. Megfontoltan mozgott, lassan tett-vett reggelente, komótosan válogatott a ruhácskái között, nem kapkodott, bár a gondolatai öt lépéssel mindig előtte jártak. Bármiről beszélt, bármit tett, úgy tűnt: csak elkalandozik. Járása inkább siklásnak hatott, és ha csengettek, az ajtóhoz nem odalépett, sokkal inkább odaillant. A nyugalom olyan plasztikusan övezte őt, hogy az átmérőjét is bemérhettem: négy láb sugarú körben volt érezhető. Ezt a belőlem drasztikusan hiányzó derűt már az első pillanatban megkívántam. Valahányszor beléptem szolidan aranyló bűvkörébe, eltűnt belőlem a fájdalom, értelmetlennek látszott minden kérdésfeltevésem, a halhatatlanság és halandóság fogalma is, minden mindegynek tűnt, nem vártam és vágytam semmit, úgy éreztem, hogy oly sok idő után, ha csak időlegesen is, végre megpihenhetek. Gondoltam, mi sem egyszerűbb, odaállok elé, és azt mondom: „Bevallom, megkíván­talak, nem vagyok szerelmes, azt sem állíthatom, hogy szeretlek, mindenesetre, ha nincs ellenedre, veled élnék kicsit, mondjuk egy évet.” Igen, ezt gondoltam, és mivel sok képtelenség megszületésénél bábás­kodtam, úgy éreztem, odaállni a kecses Chiara elé, és ezt, így a szemébe mondani, magától értetődő és természetes.  

Legalábbis természetesebb, mint jó pár korábbi esetem, mert például nem sokkal a találkozásunk előtt, ébredtem én már formalinban, embermagasságú dunsztosüvegben is. Felnyitva, kibelezve, végighasítva az ágyékomtól egészen az államig, így igaz, kikandikált a torkomból a gégém. Jobbról-balról abortált magzatok lebegtek, különböző méretű csecsemők, az enyémhez hasonlatos, kisebb-nagyobb üvegekben, fölöttünk és alattunk vesék, májak, alkarok, végtagok lúgozódtak, kívülről nézve logikus rendben, a viktoriánus kor szellemének megfelelően, felcímkézve, funkciók és fejlődési stádiumok szerint. Ebben a szertartásos hierarchiában úgy festhettem, mint egy hedonista pápa preparátuma, köröttem meg a démonná ázó aprószentek, rend volt ott, nem vitás, alvilági rend, ám a formalinnal teli dunsztosüvegből nézve kaotikusnak tűnt mindez. Azt a benyomást keltette, hogy a saját darabjaim és fázisaim távolodtak el így, és most, a Sorbonne szertárában azúrkék bal szemem – tisztes távolságból – mahagónibarna jobb vesémet szemléli. A kozmosz központi idegrendszere nézheti így az ősrobbanás után, évmilliárdokon át, amint az összes csillag, a csillagok bolygói, a bolygók holdjai, mind, együtt és összehangoltan távolodnak tőle, pontosabban attól, ami hajdanán, az ősrobbanás pillanata előtt ő maga volt. Szegény kozmosz. Szegény csillagok, bolygók, holdak és mindenféle táguló űrben lebegő, száguldó galaktikus kacat! Pocsék érzés lehet, nekem is kín, nyilván az lehet az utolsó, nyomorult kisbolygónak és a meteoroknak is, mert talán vágyakozva néznek vissza, amint a kivájt szem egy pillanatig talán még lát. Hiszen pár centit a szakáll is nő a koporsóban, a haj is bodorodik még egy darabig, bár a koponya rég kihűlt, az agy elaszpikosodott, a fejbőr is viaszos már, mégis lejjebb nyúlik még a pajesz, hát akkor a kivájt szem miért ne látna? Lát az, bizony mondom, nem is akármit. Néhány pillanatig – többek között – a szemüregre réved vissza, a szemidegre, ami úgy lóg, akár az izzó nélküli lámpazsinór egy elhagyott, bontásra ítélt házban; szomorúan, fájdalmasan, fátyolosan, szivárgó csarnokvízzel néz erre a fehér kanócra a kivájt szem, mielőtt a rémület sajgása és a kiskanál acél-hidege meg nem dermeszti, a halál homálya pedig – mint a moha – be nem növi egészen. Talán így, kúttá tágult pupillával bámulnak vissza a hajdani origóra a meteorok, a bolygók, sőt a Föld is; meg a többi Föld, ahol épp ugyanolyan halandók élnek és halnak, mint itt, és ahol szintén van egy halni – s így élni is – képtelen ellenteremtmény, aki szerelemre vágyik: olyan nőre, aki elhozza, és önzetlenül neki ajándékozza a halandóság titkát; és akit ott is – nem egy, nem kettő helyen – épp úgy hívnak: Adam. Adam Sude.

Gyakran aludtam olyan mélyen, hogy halottnak véltek, és egy ilyen alkalommal valóban a Sorbonne szertárában kötöttem ki. A kisdoktorok rajtam ta­nulták az emberi testrészeket, az én befőttem fö­lött csodálkozhattak rá az emberi zsiger leleményes kacskaringózására, az emberi szív meghökkentő és szerethető bumfordiságára, a hímvessző ígéretes, mégis valamiként szomorú, kaptafaszerű ívére. Mondják, a remek korinthoszi oszlopok fallikus szimbólumok, de a fallosz maga is az: funkcionalitásának időszakossága, működésének szakaszossága egyaránt azt a véget jelöli, amit én leghőbb vágyam ellenére sem találok, vagyis a halált. Persze arra is gondolhatunk: de hisz épp ez a vessző lehel új életet a nőbe, az meg, miután beoltották, életet ad; nők tízezrei, újra és újra, férfiak millióitól megint és megint, de hol marad a falloszban az élet? Sehol – az élet a nemzőközépet újra meg újra elhagyja, pillanatokig tart csak, míg áthalad rajta; percekre éled fel, hogy aztán órákig legyen halott. És amit nemz, az is halandó és időleges, a véletlennek végzetesen kitett, a vágy pedig, ami hajtja, szolgaság csak. A bomlás újratermelésének szolgája minden anya és apa – amint mondják, a halál nagyúr, úgy van, és a nagyúr nem kegyeskedik egyformán; akadnak kedves, elkényeztetett intézői, és akadnak lesajnált, megvetett éhbéresei; udvartartása lenyűgözően gazdag és sokszínű, valóságos patriarchátust épített fel a nihil hegyén, s szolgái között a férfi a legutolsó. A nőket viszont, akár egy háremúr, úgy szereti, sajátjaiként, hitveseiként, míg a férfi csak egy kapanyél. A halál nagyúr, igen, hatalmas nagy parazita, és csak ketten vannak, akikkel nem bír – itt e Földön az egyik neve Adam Sude.

A formalinban töltött évek során átitatta a húsomat az a szag, és évtizedekig megvetés tárgya voltam, akár nő, akár férfi ért a közelembe. Hiába tudtam, hogy az idő nekem dolgozik, ha leprától hullik le a gyűrűsujjam, visszanő, ha kivágják a nyelvem, visszanő, ha kivájják a szemem, előbb-utóbb a helyére kerül, így aztán az is csak idő kérdése, mikor távozik el a húsomból az a bűz, hiába tudtam ezt, valamelyest mégis magányosabban éltem akkortájt, hisz nálam fojtogatóbb szaga senkinek sem volt. Némi túlzással tőlem szaglott Európa, ám én társaságra vágytam továbbra is, persze! Főként, mert majdnem húsz évet töltöttem abban a hatalmas lombikban, de nincs olyan erős parfüm, ami azt a szagot elnyomná, lassan gyógyuló hegeimről nem szólva. A nyomornegyedekben se találtam szagban hozzám illő s eléggé szegény vagy kellőképp beteg nőt. Nem akadt egy szajha sem, aki összefeküdt volna velem öt percre – nem volt az a pénz. Évekig ültem napi nyolc-tíz órát virágszirmokkal illatosított, fürdősókkal teli kádban a formalinban töltött idő utóhatásának elmúlását várva, de a bergamott, a nárcisz, a rózsaolaj és a többi édesítő illatkence csak súlyosbította a helyzetet, még visszataszítóbbá tette a formalin szagát. Ha lehet, egy fokkal még büdösebb lettem, de reméltem, hogy az orrfacsaró szagok és gyöngéd illatok háborújában előbb-utóbb a nárcisz és a jázmin győzedelmeskedik. És valóban, amikor Chiarára és az őt ölelő nyugalomra rátaláltam, erős parfümökkel már enyhíthettem a Sorbonne szagát. Az ő nyugalmával azt a nyugtalanságot is, amit ugyanabban az időben egy másik nő, a padovai Lucia okozott, aki Chiarával ellentétben tudta, hogy halhatatlan vagyok, hitt nekem, legalábbis azt mondta, amint váltig állította azt is, hogy az ő szerelme elhozza nekem akár a halált is. Nem viszolygott a szagom miatt, ami továbbra is zavarba ejtő volt néha, mégis, újra és újra – havonta legalább egyszer – elkergetett, és ebből elegem lett. Ha kell, inkább maradok nyomorúságos öröklétű, semmint havi rendszerességgel kicsapott kutya, ezt gondoltam már a végén, mintha megbékülnék azzal, hogy ezúttal sem találom a halandóság titkát.

Akkor ötlött fel bennem, hogy elmegyek Chiarához, szemébe mondom kerek perec: „Megkívántalak, gyere velem délre, Taorminába, ahol nem lesz semmi gondunk, ahol sosem fázunk, és az eső sem esik, élj velem ott, csak egy évet, erre kérlek.”

Másnap hajnalban útnak is indultam, ám míg a virágzó Padovából a pompás Genova felé haladtam, vakmerőségem óráról órára csökkent, mivel ismét embereket láttam; halandókat, akik nem osztogatnak az életükből éveket, annak ellenére sem, hogy ugyanakkor – akarva-akaratlanul – évtizedeket fecsérelnek el. Ezért inkább kivettem egy szobát Padovától nem messze, Campomorone határában, a méhektől zsongó gyümölcsösök között, s hosszas töprengés után először levelet írtam Chiarának, amiből néhány nappal később novella kerekedett. Olyan, mint ez itt. A címe 365 volt. Amikor elkészültem, vártam még egy hónapot, Lucia időközben megenyhült, és amikor a családjával Toscana felé tartottak, szerét ejtette, hogy megkeressen Campomoronéban. Nyájasabb volt, mint valaha, és újra angyali, de tudtam: néhány hét, vagy talán csak pár nap, és hisztérikussá, jegessé és démonikussá válik megint. Ismét megkérdőjelezi a halhatatlanságom, s vele együtt minden mást is, ha csak egy kicsit is kedvezőtlenebbül állnak a csillagok, téveszméket zúdít majd a nyakamba, mondván, tévedések irányítanak engem, többek között a halhatatlanság tévhite, és akkor kivert kutyaként hagy ott megint. Szalad vissza a családjához, vagy a régi és folyton körötte lebzselő iskolatársak közül – ripsz-ropsz – másik szeretőt kerít. Ennek tudatában bocsátottam el őt Campomoronéból, s azzal, hogy amikor visszafelé jönnek Toscanából, valamilyen hivatkozással leszakad a borkereskedő család karavánjáról, két hétre Genovában marad, vagy talán kiköltözik hozzám, és mindent megbeszélünk. Mosolyogva integettem a virágzó cseresznyefák alól, amint lebandukolt a dombtetőről, s időnként visszanézett, ártatlan, gyermeki mosollyal, mintha sosem hagyott volna el, mintha nem tudná: idő kérdése csak, hogy féktelen, démon-énje átvegye az irányítást fölötte újra. Mosolyogtam, erőtlenül integettem, épp ahogy a cseresznyefák virágbokrétái lengedeztek a megélénkülő déli szélben, míg pokoli fásultság szállt a lábaimba, és azt gondoltam, hogy amikor egyszer megkérdezte, mi könnyítene vég nélküli életem terhein, azt kellett volna mondanom: „Ha meg se születtél volna.” Aztán elindultam megszerezni a fürdősókat és illatszereket, mert éreztem, hogy a feltörő fásultsággal együtt felerősödik a formalin szaga is, és nem akartam Chiara baldachinja alatt bűzleni.

Néhány nappal később beutaztam a pompás Genovába.

Chiara semmit se változott, nyugalmának köre is épp akkora volt, mint korábban; amikor mosolyogva nyitott ajtót, az arcán pontosan olyan mélyek és szépek voltak a gödrök, mint mindig. Félve öleltem át, és ahogy átcsapott rám a testmelege, akár egy lágy hullám a kemény és rideg mólón, éreztem: nyugtalanító, rossz érzés, hogy nem tudja, miért jöttem, és azt sem, hogy ki vagyok. Alig ültem le, máris a poharakért szaladt, két kicsi, halványkék pohárért, elővette a zárható, kis szekrénykéből az aranybarna fügebort, és töltött. Először mindig töltött, és csak azután beszélt. Ezúttal még a harmadik pohár után sem szólalt meg, csak ült az ágyán és mosolygott; ha fekszik, és eső szemerkél, megtelnek az arcgödrei vízzel, mint két apró ciszterna. Kiittam volna onnan az összes életvizet, hisz Chiarán sosem látszott titkolt ellenkezés, ehelyett elővettem a kis campomoronei írást, és arra kértem őt, hogy hallgassa meg. Igyekeztem lelket vinni a felolvasásba, mégis olyan szárazon, tárgyilagosan szólt a hangom, mintha csak hagyatéki eljárás során végrende­letet olvasnék fel a kapzsi örökösök hevenyészett tár­sasága előtt. Chiarát azonban ez nem zavarta – talán nem is hallott olyan ridegnek, mint amilyen valójában voltam? Tartottam attól, hogy magyaráznom kell majd, mit jelent ez az írás, és miért olvasom fel épp neki. Ám Chiara az utolsó bekezdés és a negyedik pohár után csak annyit mondott:

– Inkább tedd meg!

– Rendben. Szóval, megkívántam a nyugalmadat, gyere velem délre, annak ellenére, hogy nem vagyok szerelmes, nem tudom azt sem, hogy az leszek-e, de gyere, menjünk Taorminába, induljunk, mihelyst lehet, ott mindig meleg van, eső nem esik, gondtalanul élhetünk egy évig.

Chiara nem kérdezte, hogy ezt hogyan gondolom, nem hivatkozott az anyjára vagy az apjára, még az öccsét sem említette, csak előhúzta a kis utazóbőröndjét, és hangtalanul, mosolytalanul pakolni kezdett.

– Van még egy kis elintéznivalóm – mondtam, és rövid, Luciához írt levelet bíztam egy futárra:

Hiányzik belőled a ragaszkodás képessége, nem gyermeket, hanem ezt a képességet kellett volna megszülnöd, de ahányszor a ragaszkodás csírájával ejtettelek teherbe, te éppannyiszor vetéltél el; a szerelem olyan számodra, mint a nem kívánt terhesség, úgy bántál velem, mint egy nem várt embrióval; újra meg újra a küretkanaladdal találtam szembe magam.

Chiarával 365 gyönyörű napot éltünk együtt. Egy nappal se többet, de aznap még nem bútoroztunk össze. Még ne csomagolj, kértem, várjunk januárig, hadd készítsek elő Taorminában kettőnknek mindent, ott várlak elsején, találkozzunk éjfélkor, és 365 nap múlva, az év utolsó pillanatában váljunk el. Abban az egy évben viszont legyünk együtt minden percben, rendben lesz így?

Chiaráról egy év alatt sem tudtam eldönteni, naiv-e, vagy ledér. Mindkettő vagy egyik sem? Türelmes volt, az biztos. Már december 29-én megérkezett, az Avosetta fogadóban foglaltam számára szobát, ahol megadóan várt, és ahonnan azt üzente: „Megérkeztem, találkozunk pontban éjfélkor, szilveszter éjszakáján.” Nem kérdezte, miért ragaszkodunk ilyen mereven az éjfélhez, miért nem viszem át a feldíszített házba. Magam se értem, miért nem szaladtam át hozzá rögtön, miért nem kértem, hogy jelentkezzen ki, s jöjjön, vacsorázzunk együtt 30-án is. Ültem a taorminai ház udvarán, ahonnan odaláttam az Avosetta hosszú, kékesszürke épületére, este láttam a világító ablakokat, s arra gondoltam, Chiara abban a szobában ül, ami elsőnek sötétedik el. Az utolsó napon mégsem tartottam a megbeszélt éjfélt, este fél tíz felé lesétáltam, gondoltam, iszok egy pohár bort, Chiara úgysem lát, az ágyán fekve számolja a perceket, ám ahogy beléptem, majd’ belébotlottam. Az ajtó mellett ült, és fügebort iszogatott, a lábánál a bőröndjei, az asztalon pedig egy díszes kistáska, és ha már így alakult, gyorsan kijelentkeztünk. Kissé zavarodottan kaptattunk fel a szerelmi lakba, félszeg, bugyuta mondatokkal igyekeztünk oldani a feszültséget, Chiara néha érintéssel is; időnként – a legváratlanabb pillanatokban – megsimogatta az arcom, de olyan szellőszerű gyöngeséggel, hogy nem tudtam eldönteni, ez biztatás, vagy köszönet, amiért cipelem a bőröndjeit.

Pezsgővel köszöntöttük az új évet, amitől kissé rosszul lett, az utazás és talán a várakozás is megviselte, gyorsan elaludt, így csak másnap, az első közös reggelinknél mutathattam meg neki azt a saját kezűleg vonalazott táblázatot, amiben az év minden órájának külön rubrika jutott. 8760 óra – Chiara csodálkozott:

– Olyan sok?

– Bizony – válaszoltam atyáskodva, és boldogan, mert úgy láttam, Chiara elégedett. Megállapodtunk: arra törekszünk, hogy a 8760 rubrika mindegyikében együtt legyünk, de ha ezt mégsem tudjuk tartani, a kimaradt órák összegének megfelelően később válunk el. Chiara ezt nem várt ajándékként fogadta. Kevésbé tetszett neki az a szabály, hogy bármi történik is kettőnk között ebben a 365 napban, a 8760 óra alatt, nem változtatunk az eredeti elhatározáson.

– És ha belém szeretsz?

– Akkor sem.

Az első napokat a házban töltöttük, később voltaképp bejártuk Európát. Chiara meglepően keveset tudott a világról, talán ezért is övezte az a nyugalom, én pedig igyekeztem megmutatni neki mindent; mindent, ami jó, szép, lelkesítő, ízletes, szenvedélyes, viharos és édes, és ő hagyta. Boldoggá tett, bár az idő előrehaladtával kissé nyugtalanított, hogy egyre többször tűnik úgy, Chiara mégiscsak szeretne a megállapodás módosításáról beszélni. Néhány esetben annyira egyértelmű volt ez a szándék, hogy még mielőtt megszólalt volna, azt kellett kérnem:

– Ne.

Drága Chiarám engedett nekem, nem szólt semmit, pár óráig melankolikusabb volt a megszokottnál, de mosolygott mindig, gyakran lépett hozzám, néha még evés közben is cirógatott. Az év második felében viszont stratégiát váltott, valószínűleg rájött, hogy elég volna együtt tölteni minden második napban három órát, és akkor – ha ebbe belemennék – nem 365, hanem 5844 nap, vagyis 16 év múlva válnánk el. Tudom, hogy így okoskodott, s igaza is lett volna, csakhogy az már majdnem házasság.

Chiara egyre többször kérdezgette, nincs-e dolgom valahol, nem akarok-e egy kicsit magamra maradni? Nem engedtem. Arra gondoltam, 15-20 év alatt így is, úgy is egymásra ununk, Chiara számára is világossá válik, hogy nem lehet velem frigyben és a normáknak megfelelően élni, de ha mégis működne a dolog, a vége mindenképp ugyanaz: ő meghal, én nem. Elválunk így is, úgy is, hát akkor jobb mihamarabb. 365 napot, 16 évnyi házasságot ebben a sűrített, tömény formában én is elviselek, anélkül hogy Chiarára zúdítanám a halhatatlanságomból eredő keserűséget, minden borzalmat, amit a kezdetektől láttam. 365 napig hallgathatok a Sorbonne szertáráról, minden járványról, háborúról, de 16 naptári évig nem húzódhat, nem tarthat ki a hallgatásom. Úgy véltem, megvédem ezzel Chiarát, odaadok neki minden szép emléket, aztán útjára bocsátom, csak egy naptári évet veszt az életéből, s marad még ideje bőven, hogy normális, halandó férfit kerítsen magának, aki aztán anyává teszi, és akivel 16 évig is élhet, tovább is.

Nem sikerült mindig együtt lenni, mivel Chiara novemberben, a skóciai utunk során meghűlt és belázasodott, orvosért kellett mennem, s mire visszaértem, Chiara bejelölte a táblázatban, hogy 76 percet voltam távol. Ilyen percekből egy csomó idő jött össze, ezért végül is nem szilveszter éjjelén váltunk el, hanem január másodikán, pontban délben, Londonban, a Temze fölött. A híd közepén álltunk meg, dél körül, egymás kezét fogtuk, Chiara az örvényeket nézte, de nyugodtnak tűnt. Az utolsó öt percben elengedtem a kezét, mögé léptem, és hátulról átkaroltam; a balommal a derekánál, amit majdnem körbeértem, a jobbommal a mellkasánál, a mellei között. Köd go­moly­gott a szélben, és repültek a percek, gyorsan, nagyon gyorsan, pedig lomha, elázott, nehéz percek voltak. Két irányban hagytuk el a hídat, én tartottam a jobb, Chiara a bal part felé. Megállapodtunk abban is, hogy nem nézünk vissza.

Néhány nap múlva, mielőtt Londonból tovább­állhattam volna, lefogtak. Mint mondták, azonosított valaki, aki Chiarával együtt látott a hídon, és addig nem utazhatok Padovába, míg nem tisztázott, van-e közöm a halálához. Ugyanis a genovai lány, ahelyett hogy halandó férfit keresett volna magának, még aznap, elválásunk napján, a voltaképpeni 16 évnyi házasságot követően, este, 6 óra 5 perckor leugrott a hídról, és belefulladt a Temze jeges vizébe. A kihallgatásomra órákat kellett várnom, s ez idő alatt rájöttem: pontosan – és ő ebben nem tett semmi engedményt – 365 perccel az elválásunk után.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges