Neményi Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Minden hasznos tagja a társadalomnak dolgozik – én is hasznos akarok lenni – mondja a milliomos, és elmegy kazánfűtőnek.

Francis Patrick Clements, a milliomos Lightrim lord unokaöccse, az elmúlt héten elutazott New Yorkba: és pedig nem a luxus kabinban utazott, amint ez a Lightrim név örökösének illenék, hanem a kazánban, a fűtők és szénlapátolók között. Lightrim lord örököse ugyanis szenet lapátolt a hajón, éppen úgy, mint egy igazi szénlapátoló. Szenet lapátolt, minden előzetes kaland, csőd, váltóhamisítás és sikkasztás nélkül. Itt nem kell színezni a részleteket: mindenki volt már hajón, ha más hajón nem, hát a komikus Margit-szigeti kis propelleren, és mindenki ismeri azt az érzést, mikor az ember elmegy a kazán fölött, és belékapaszkodik, kissé szédülve, a korlátba, ami a kazán nyílása körül van. Abban a percben, hogy az ember lenéz az alatta zakatoló pokolba, mindenki mérhetetlen nagy úrnak érzi magát, és mindenkin átborzong valami szociális önvád. Itt lenn emberek vannak – gondolja a napidíjas –, és siet a fedélzetre. Itt lenn is emberek vannak – gondolta Lightrim lord örököse, és lement a kazánba szenet hordani.

Ez a Francis Patrick, amint e cselekedetből is látjuk, naiv ember, és ezért megérdemli, hogy komolyan vegyék. Még sohasem volt példa arra, hogy komoly urak, hogy prokuristák és osztálytanácsosok csináltak volna forradalmat, ami eddig volt, igenis naiv emberek csinálták, a még meg nem nyugodottak, a kevés-csalódásúak, a meg nem állapodottak. Ezek a forradalomcsinálók voltaképpen a világ legkedvesebb embe­rei: mert nagyon ritkán járnak a saját érdekük után, százszor szembeszállnak a saját érdekeikkel, és ami viszi őket, az mindig a mások idealizált érdeke, mindig egy jelszó, ami a mások életnézetéből fakadt. Ez a jelszó jön egy nekik merően idegen világból: és ők elfogadják, bár életértékéről sejtelmük sem lehet, elfogadják, mert naiv, magától értődő, mert rikító, nagy, szép, vásári igazságok vannak a jelszóban. A Francis Patrick familiája, nevelése, életének minden szála abban a valóságban gyökeredzik, hogy az emberek nem egyenlők. Az a differenciált életmód, az a finomság, az a nyugalom, az a magába szállás, amit egy szóba foglalva műveltségnek nevezünk, és ami a Francis Patrick  meggyőződéseinek forrása volt: ez maga első sorban azon alapul, hogy nem egyenlők az emberek. Az egyik analfabéta, a másik olvassa Zolát, Tolsztojt, Gorkijt és Heyermanst. Az egyik állati öntudatlanságban éli végig életét, és napjainak foglalatja az, hogy szenet lapátol a hajón. A másiknak a szenzibilis fantáziája idegen életeket is átéltet vele: és elviszi a hajóra szenet lapátolni. Íme, még az életből is, az élet vágyából, az élet intenzitásából sem jut egyformán mindenkinek.

Még az élettel szemben sem egyenlők az embe­rek: és ezt a nagy egyenlőtlenséget nem lehet elméletekkel és princípiumokkal, irodalommal és népgyűlésekkel áthidalni. Francis Patrick leszállt a piszkos kazánba, és mikor először kormos lett a keze, boldog szívdobogással konstatálta: „most én szénlapátoló vagyok”. Pedig nem volt szénlapátoló soha, és egy percig sem volt más, mint egy naiv forradalmár, egy testet öltött Tolsztoj-regény, egy milliomos, aki nem érti a maga mesterségét.

Szegény Francis Patrick, mikor leszállt a kazánba, tudtán és akaratán kívül, szándékának éppen ellenére, nagyon antiszociális dolgot cselekedett.

Szénlapátoló elég van a világon: csak milliomos nincs elég. És a szénlapátolók általában sokkal jobban értenek a szénlapátoláshoz, mint a milliomosok a milliomossághoz. Tudományosan képzett szénlapátolók nem kellenek: de igenis kellenek képzett és tudományos milliomosok, akiknek, ha már dolgozni akarnak, nem kell okvetlenül szenet lapátolniuk. A Francis Patrick esete szembeötlő bizonysága egy igazságnak, amit mindenki sejt: hogy a milliomosnak a mai társadalomban annyira elegáns, annyira előkelő, annyira finom és annyira éterikus a nevelése, hogy mikor dolgozni akar, akkor csakugyan nem mehet másnak, mint kazánfűtőnek. Láttuk százszor, hogy az ilyen egzisztenciák hajótörötteiből soha sem lesznek rendes polgári foglalkozású tagjai a társadalomnak. Ezek az emberek, akik rendkívüli helyzetekből jönnek, csakis rendkívüli helyzetekben tudnak megélni: más szóval: a hercegből orfeumi karmester lesz, és a grófok zsákot hordanak.

A Francis Patrick esete kedves, mulatságos és szimpatikus: mert nem kényszerűségből ered, de bizonyítani nem bizonyít semmi mást, mint mindazok a rút és nevetséges esetek, amik kényszerűségből erednek. Ma, a huszadik században, élnek emberek, a Francis Patrick társai, akiknek a valósághoz annyi vonatkozásuk van, mint egy középkori karthauzi barátnak. Francis Patrick és társai arra a szóra, hogy „munka”, kazánt látnak, zsákhordást, piszkot, poklot, szörnyűséget: és Francis Patrick, mikor dolgozni megy, vértanúnak érzi magát, és titkon elbúcsúzik az élettől.

A készülő társadalomnak, íme, itt van egy nagy feladata: meg kell tanítani Francis Patricket és társait arra az igazságra, hogy a munka nem sport és nem mártírium, hanem éppen valami a kettő között: hogy munka nemcsak az, ha az ember zsákot hord: és hogy a milliomosnak, ha munkát akar, nem kell okvetlenül szenet lapátolnia.                  

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges