Neményi Erzsébet

Nyomtatóbarát változat

Gablonzból sürgönyözik: egy közeli faluban, Deczkow­ban, egy helybeli gazdag paraszt lakodalmát ülte egy 16 éves leánnyal. Régi szokás szerint a lakodalmas legények pisztolyból lövöldöztek; az egyik golyó véletlenül a menyasszonyt érte, aki nyomban meghalt. A násznép erre a vőlegénnyel együtt a korcsmába ment és ott folytatta a mulatságot.

Hejh, Maupassant! Az egyetlen író, aki ez esethez méltó lett volna, mert nem kell ide szószaporító morál, nem nagyzó felháborodás, nem lapos erkölcsösség. Humorérzés csupán: az emberi dolgok kimondhatatlanul nevetséges közelségének a bölcs és józan megismerése.

Parasztlakodalom volt egy cseh faluban. Talán leginkább a brutális hollandi festők képein vannak ehhez hasonló vigasságok. Teniers, Brueghel, Jan van Eyck. Az esztétika nélküli öröm ez: durva és tompa idegrendszereknek tobzódása rikító színekben, éles hangokban, erős ízekben, fűszeres illatokban. Ünneplőben feszengő, csontos, kemény, szögletes paraszttestek. Százrétű tarka szoknyák, meszes-fehérre keményített vásznak. Pityke, kláris, sújtás, pántlika. Harmonika szól, vagy cimbalom: valami érzelmes gassenhauert játszanak fortisszimóban, polkatempóban. Széles asztalokon óriási tálakban párolognak a fűszeres lében úszó húsok, a vaskos élesztős tészták. Paraszti szólások esnek – lakodalom van – a szerelemről. Az igavonó emberállat elkényszeredett kedvének a félnapos vad kitörése ez, az erős ösztönök buta orgiája, a lomha vérnek elkábulása, a duzzadó jóllakottságnak együgyű mámora. Durran egy lövés. No, nézze meg az ember: meghalt. Mit csináljunk? Álljunk odébb. És odébbálltak. Az utolsó falatot talán még útközben nyelték le.

Aztán kezdték elölről, ott, ahol elhagyták.  Mind­­össze eggyel kevesebben voltak, mint azelőtt. Az embernek, ugye, megáll az esze. Még a tudósító is, ez az eleven telegráfdrót, megremeg a felindulástól. Ő is, a mindenhez szokott, a teljesen közönyös, némi együgyű szörnyülködéssel továbbítja a hírt. Pedig – urak és hölgyek, modern, szubtilis, finom, differenciált, nagyságos-lelkű és méltóságos-lelkű közönség: hátrább az agarakkal! Legyünk őszinték: mi sem vagyunk jobbak náluknál. Ekébe fogott, oktalan, világtalan barmok ők; szabad, kitanult, világlátott urak mi. És a különbség – a különbség csak az, hogy mi lassúbbak vagyunk. De ugyanazok vagyunk, hála Istennek. Minden kiváltság és kiválasztás, zárkózottság és finomulás, a melegházi nevelés minden kunsztja, a szellemi fejlesztés minden mestersége: kiölni semmit sem tudott. Csak formálni, csak szelídíteni, csak halkítani, lassítani csupán. Hogy egy év vagy két év legyen ne­künk annyi, amennyi amazoknak egy nap. Hogy ne rögtön kezdjük elölről a lakodalmat. Urak és hölgyek: magunk közt vagyunk. Bevallhatjuk: ők a különb emberek, nem mi. A mi feledésünk sokkal hipokritább, kevésbé ősi és kevésbé természetes, mint az övék; de az érzésünk önzésre és mulandóságra: ugyanaz. A halál, ha minket ér, egetverő tragikum; ha a másikat éri, biológiai elváltozás. Csak egy van a világon, aki pótolhatatlan és nélkülözhetetlen: az én.

Ebbe a tarka parasztlakodalomba összeszorult az élet négy képe: és mi megrémültünk tőle, ahogy így elibénk mered: egyetlenegy napnak a kicsiny keretébe torzul belégyömöszölve. Megrémülünk, amikor mosolyognunk kellene. Itt van az isteneknek egyetlen valamirevaló adománya. Az, hogy elölről kezdjük. Csak egy napig ne legyünk lakodalmas parasztok, megfagy a föld, kialszik a tűz, megáll minden munka, és elnémul minden beszéd. És minden ember leül a maga saját külön romhalmazára, és sírva várja a végét.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges