Gablonzból sürgönyözik: egy közeli faluban, Deczkowban, egy helybeli gazdag paraszt lakodalmát ülte egy 16 éves leánnyal. Régi szokás szerint a lakodalmas legények pisztolyból lövöldöztek; az egyik golyó véletlenül a menyasszonyt érte, aki nyomban meghalt. A násznép erre a vőlegénnyel együtt a korcsmába ment és ott folytatta a mulatságot.
Hejh, Maupassant! Az egyetlen író, aki ez esethez méltó lett volna, mert nem kell ide szószaporító morál, nem nagyzó felháborodás, nem lapos erkölcsösség. Humorérzés csupán: az emberi dolgok kimondhatatlanul nevetséges közelségének a bölcs és józan megismerése.
Parasztlakodalom volt egy cseh faluban. Talán leginkább a brutális hollandi festők képein vannak ehhez hasonló vigasságok. Teniers, Brueghel, Jan van Eyck. Az esztétika nélküli öröm ez: durva és tompa idegrendszereknek tobzódása rikító színekben, éles hangokban, erős ízekben, fűszeres illatokban. Ünneplőben feszengő, csontos, kemény, szögletes paraszttestek. Százrétű tarka szoknyák, meszes-fehérre keményített vásznak. Pityke, kláris, sújtás, pántlika. Harmonika szól, vagy cimbalom: valami érzelmes gassenhauert játszanak fortisszimóban, polkatempóban. Széles asztalokon óriási tálakban párolognak a fűszeres lében úszó húsok, a vaskos élesztős tészták. Paraszti szólások esnek – lakodalom van – a szerelemről. Az igavonó emberállat elkényszeredett kedvének a félnapos vad kitörése ez, az erős ösztönök buta orgiája, a lomha vérnek elkábulása, a duzzadó jóllakottságnak együgyű mámora. Durran egy lövés. No, nézze meg az ember: meghalt. Mit csináljunk? Álljunk odébb. És odébbálltak. Az utolsó falatot talán még útközben nyelték le.
Aztán kezdték elölről, ott, ahol elhagyták. Mindössze eggyel kevesebben voltak, mint azelőtt. Az embernek, ugye, megáll az esze. Még a tudósító is, ez az eleven telegráfdrót, megremeg a felindulástól. Ő is, a mindenhez szokott, a teljesen közönyös, némi együgyű szörnyülködéssel továbbítja a hírt. Pedig – urak és hölgyek, modern, szubtilis, finom, differenciált, nagyságos-lelkű és méltóságos-lelkű közönség: hátrább az agarakkal! Legyünk őszinték: mi sem vagyunk jobbak náluknál. Ekébe fogott, oktalan, világtalan barmok ők; szabad, kitanult, világlátott urak mi. És a különbség – a különbség csak az, hogy mi lassúbbak vagyunk. De ugyanazok vagyunk, hála Istennek. Minden kiváltság és kiválasztás, zárkózottság és finomulás, a melegházi nevelés minden kunsztja, a szellemi fejlesztés minden mestersége: kiölni semmit sem tudott. Csak formálni, csak szelídíteni, csak halkítani, lassítani csupán. Hogy egy év vagy két év legyen nekünk annyi, amennyi amazoknak egy nap. Hogy ne rögtön kezdjük elölről a lakodalmat. Urak és hölgyek: magunk közt vagyunk. Bevallhatjuk: ők a különb emberek, nem mi. A mi feledésünk sokkal hipokritább, kevésbé ősi és kevésbé természetes, mint az övék; de az érzésünk önzésre és mulandóságra: ugyanaz. A halál, ha minket ér, egetverő tragikum; ha a másikat éri, biológiai elváltozás. Csak egy van a világon, aki pótolhatatlan és nélkülözhetetlen: az én.
Ebbe a tarka parasztlakodalomba összeszorult az élet négy képe: és mi megrémültünk tőle, ahogy így elibénk mered: egyetlenegy napnak a kicsiny keretébe torzul belégyömöszölve. Megrémülünk, amikor mosolyognunk kellene. Itt van az isteneknek egyetlen valamirevaló adománya. Az, hogy elölről kezdjük. Csak egy napig ne legyünk lakodalmas parasztok, megfagy a föld, kialszik a tűz, megáll minden munka, és elnémul minden beszéd. És minden ember leül a maga saját külön romhalmazára, és sírva várja a végét.
- Kultúra [5]