Beck András

Nyomtatóbarát változat

Hosszú évek óta ott van a polcomon. Szemem néha megállapodik a barna félvászon kötésű könyv gerincén, a bordó bőrcímke aranyozott betűin:

NEMÉNYI E.

IRODALMI
HAGYATÉKA

Mindig is csiklandozták a figyelmemet az ilyen ismeretlen, elfelejtett szerzők. Tudom, gyerekes dolog, de egy könyv vagy szerző érdekességét sokszor növeli számomra az, hogy más ügyet sem vet rá. Már nem emlékszem, melyik antikváriumban akadtam rá Neményi Erzsébet könyvére, de az biztos, hogy a nevét korábban nem hallottam. Hol is hallhattam volna? Mégis, elég volt belelapoznom, végigfutnom az 1910-ben kiadott kötet tartalomjegyzékét, hogy habozás nélkül megvegyem. E nagyon fiatal, mindössze huszonhat évet élt nő összegyűjtött művei valahogy izgalmas egyveleget ígértek: a kritikák közt sok ismeretlen hangzású skandináv és német név mellett írások Maupassant-ról, Thomas Mannról (róla mindjárt kettő is), Kiplingről, Ibsenről és Adyról, vagy olyan nem irodalmi könyvekről, mint Brooker T. Washington és Andrew Carnegie önéletrajza. Aztán újságcikkek és tárcák a legkülönbözőbb témákról, meg egy tucatnyi írás „a feminizmus kérdéséről”.

Otthon helyet szorítottam neki a könyvespolcon, és sokáig be is értem ennyivel. Néhány év múltán fogtam csak hozzá, és olvastam végig az egész gyűjteményt. Talán addigi tapasztalataim sugallták, hogy jobb nem sietni ezzel, mert az olvasás nem tesz jót az efféle kuriózumoknak. Ilyenkor rendszerint kiderül, miért is esett ki ez vagy az az író nyomtalanul a kulturális emlékezetünkből, miért lepi vastag por irodalmi hagyatékát. A könyv, mely az olvasás előtt még a felfedezés izgató ígéretét hordozza, utána csak egy beváltatlan és elszalasztott lehetőség burka marad: megfakulnak, megzápulnak érzéseink és várakozásaink, amiket rájuk vetítünk. Ezzel a kötettel azonban nem így történt. Megleptek N. E. finom ítéletei, csiszolt mondatainak keménysége, harcossága, gondolatmeneteinek provokatív éle, az írásaiból sugárzó szellemi integritás, és még valami, amire végképp nem számítottam, egyfajta életszemléletté ülepedett, rezignált humor. De bármennyire érdekesnek találtam is a könyvet és szerzőjét, felfedezésemet megtartottam magamnak (talán csak Takáts Jóska barátomnak lelkendeztem egy sort).

Valami mégis megváltozott: ettől kezdve már mint ismerőst tartottam számon, és ahogy előszobáztattam magamban az első olvasás eleven élményét, egyre otthonosabbá vált a távolság N. E. és köztem: kezdtem úgy érezni, mintha az én halottam lenne, mintha irodalmi hagyatékának örököse lennék. „Évekkel ezelőtt találkoztam vele, és egyike lett azoknak, akiket félre szoktam tenni magamnak. Ezt a valakit egyszer, később, ha idősebb és okosabb leszek, meg fogom fejteni; megérteni.” Kaffka Margit írta róla ezt a nekrológjában,1 és így valahogy tettem félre, így je­gyeztem meg magamnak ezt a valakit én is. És így múlt el megint néhány év – tavalyi évfordulóig. Neményi Erzsébet ugyanis 1908 tavaszán halt meg: száz éve immár, hogy nem akarja őt megfejteni és megérteni senki.2

„Erőlködöm a gyér adatokkal és kevés emlékemmel, hogy a magam számára kirajzoljam lényét és éle­tét” – ismétlem megint csak Kaffka szavait, miközben nekem még az emlékeimet is mesterségesen kell előhívni. Szinte látom, mint fordítja el lassan a karcsún ívelő hattyúnyakát, amelyet a hirtelen emelkedett rasszok dekadens gráciájával himbált törékeny vállai fölött, mondhatnám, beszélhetnék álmatag és fátyolos szemeiről, amelyben valami félig egzaltált bágyadtság csillogott, teátrális tartásáról, amelyben volt valami nagyon finom, szinte gyöngéd és tragikus vonás, azokról a semmiségekről, apró gesztusokról, jelekről, melyek szinte észrevétlenül tapadnak hozzá egy ember lényéhez, hogy aztán megcsillanjanak a visszavetítő emlékezet fényében. Ha író volnék, színezhetnék magamnak emlékeket. De nem vagyok. Mivel pedig a Neményire vonatkozó adatok száz év alatt éppúgy elkoptak, mint az emlékek, legfeljebb életének száraz tényeit olvashatom ki a lexikonból: „Bp., 1882. jan. 19. – Hatvan, 1908. márc. 16. Ő írta az első bírálatot Thomas Mannról 1901-ben. Politikai publicisztikáját és irodalmi kritikáit széles körű műveltség jellemzi. Külön figyelemre méltók feminista cikkei. 1905-ben férjhez ment Mezei Pál bp.-i ügyvédhez. Tüdővészben halt meg.”3

Most, amikor szemünk-szánk tele van egy másik évfordulóval, a Nyugat centenáriumával, az is beugrik, hogy oda már nem írhatott. A lap böngészei legfeljebb Ignotus nekrológját áshatják elő az 1908. április 1-jei számból. Neményit tehát a Nyugat irodalompolitikai frontembere, illetve reprezentatív nőírója, Ignotus és Kaffka búcsúztatta, és ez mégiscsak jelez valamit, va­lami respektust vagy affinitást, ami számomra elég is ahhoz, hogy feltegyem azt az évfordulós érzékeny­ségünket duplán is birizgáló kérdést, vajon munkatársa lett volna, lehetett volna-e a Nyugatnak N. E., ha tovább él? Ignotus írja a nekrológjában, hogy a „vége felé… már barátai sem láthatták, csak egy pestvidéki kastélyból hallatszott be a városba hónapokig, hetekig, napokig halódása híre”. Ezek a szavak Ivan Iljics napokig tartó üvöltését idézik fel bennem, melyet, mint Tolsztoj írja, „két zárt ajtó mögött sem lehetett bor­zadás nélkül hallgatni”. S minthogy épp ezekben a napokban, hetekben és hónapokban indult útjára a Nyugat, arra gondolok, valahogy így kellett behallatszania a városba, így kísérhette, fojtottan és sötéten, a modern irodalom folyóiratának születését Neményi Erzsébet haldoklásának híre.

Ide kapcsolódik még egy adalék, melyet szikár adatszerűsége tesz megrendítővé. Ady egyik noteszéből maradt fenn egy különálló lap, melyen többek között ez áll:

Délután
Ignotus
Telefonálni
Neményi Erzsébetnek
Koffert hazahozatni     

Az Ady összes prózai műveinek IX. kötetében közölt noteszlapot Vezér Erzsébet 1908 első hónapjaira datálja, s ehhez épp Neményi halálának időpontját veszi alapul.4 A jegyzetekből az is kiderül, hogy mind a három tétel át van húzva, ki van pipálva. Úgy tűnik, Ady délután találkozott Ignotusszal, hazahozatta kofferjét, és telefonált Neményi Erzsébetnek is. De vajon mit mondott neki? Mit mondhatott annak a fiatalasszonynak, akiről jól tudta, már csak napjai vagy hetei vannak hátra? Vagy ő nem tudta? Hozzá nem jutott el a hír? Lehet, hogy csak valami munkaügyben kereste, kérdezni akart tőle valamit Noailles grófnéról, akiről épp cikket tervezett a Budapesti Naplóba, és emlékezett rá, hogy N. E. évekkel ezelőtt írt róla. Talán a francia írónő valamelyik könyvét akarta kölcsönkérni, vagy épp visszakérni tőle a saját példányát. De az is lehet, hogy már nem tudott beszélni vele, hogy elkésett a telefonjával, és a név noteszbeli áthúzásával nem a feladat elvégzését nyugtázta, hanem mintegy kipipálta az élők sorából? Cikkében, mely 1908. március 20-án, vagyis négy nappal N. E. halála után jelent meg, mindenesetre megemlíti, hogy Noailles grófné „egy édes, mimóza-illatú” regényéről annak idején Neményi írt „szép tárcacikket” ugyanebben a lapban.

Kollégák voltak, egy redakcióba tartoztak. De Neményi nemcsak Noailles grófnő könyvéről írt, hanem az Új versekről is, méghozzá Kiss József lapjában, A Hétben. Ezt azért érdemes külön hangsúlyozni, mert a két költő viszonya ez idő tájt kifejezetten rossz volt. „Kiss József és a Hét vidéke gyűlöl, de udvariasságból dicsér” – panaszkodik Ady 1906. február 27-én Lédának. Ha látta is ekkor már Neményi írását a lapban, az utolsó félmondat aligha vonatkozhatott erre a cikkre, amelyben többek között ilyen lényeglátó és érzékeny megállapításokat találunk: „Ez Istentől elrugaszkodott Adynak új hangjai vannak. Mélyebb és magyarabb nyelven, színesebb és élesebb szavakkal, ingeniózusabb s mégis őszintébb költői formában még senki sem becsmérlette, nálánál szebben még senki sem árulta el a hazát. […] Vannak versei, amikért üldözni fogják. […] Ezért is, másért is. Bizonyos, hogy súlyos hazátlanság, hűtlenség és ki tudja micsodaság vádjai fognak reá szállni. Pedig nem kell ezért üldözni a költőt. Ilyen tősgyökeres és ősi zengésű magyar ritmusban nem lehet hazaárulást elkövetni. Mert a szavak zenéje maga ellene szól a szavak értelmének” (143–144.).5

Biztosak lehetünk benne, hogy Kiss József nem udvariasságból hozta le ezt a kritikát, épp ellenkezőleg, alighanem Neményi érdeme, hogy egyáltalán megjelenhetett lapjában. Valóságos fegyvertény volt ez, még ha a cikk írója szíve szerint hosszabban méltatta volna is a kötetet. Tovább azonban nem feszíthette a húrt.6 Február 28-án mintegy mentegetőzve írja egy névkártyán Adynak: „Igen tisztelt kollégám, fogadja jó szívvel ezt a pár sort: és miután ön épp olyan jól tudja, mint én, hogy az ember nem írhat mindig annyit, amennyit akarna, hát vegye úgy, mintha legalább is tízszer ennyi volna.” Akárhogy is, tény, hogy az Új versekről Neményi jegyzi az egyik legelső elismerő kritikát, és tény az is, hogy Ady ezt kellőképpen méltányolta. „Hinné-e, hogy az én kötetemet Kaffka Margit, Neményi Erzsi, Jacobi Lívia s általában asszonyemberek értették és érezték meg legjobban?” – írja március 27-én Vészi Margitnak. Szavainak pedig csak még nagyobb súlyt ad, hogy az említettek közül Neményi volt az egyetlen, aki értő véleményét írásban is rögzítette. Cikkével kapcsolatban tehát a költő legfeljebb „mimóza-egyénisége” miatt emlegethetett puszta udvariasságot, pláne gyűlöletet. S ha már a „mimóza-egyéniség” kifejezést kiemeltem itt Ne­ményi Ady-kritikájából, hadd utaljak arra, hogy négy év múlva, és négy nappal Neményi halála után Ady Noailles grófnő könyvét nevezi „mimóza-illatú”-nak, mégpedig írásának ugyanabban a mondatában, amelyben kollégája korábbi tárcacikkéről is megemlékezik. Akár tudatos, akár véletlen ez az áthallás, én nem tudom másnak tekinteni, mint kettős hommage-nak, Ady noteszbeli feljegyzéséhez hasonló, szűkszavú gyászbeszédének.

Felvetem fejemet a filológia mélyvizéből, ahová Ne­ményi és Ady kapcsolatának nyomában ugrottam fejest. Erőlködöm a gyér adatokkal. Minthogy hősnőmről nagyon kevés az információm, minden adaléknak és adatnak hatalmas holdudvara támad, minden rá vonatkozó szó furcsa távlatba kerül, óhatatlanul kihangosodik. Így válik számomra jelentőségteljessé N. E. és a Nyugat kapcsolata is, az írónő halálának és a lap indulásának egybeesése, a kapcsolat, amit épp ez az egybeesés utal mindörökre a fikció birodalmába, és tesz egyszersmind jelképessé, ha már éppen ilyesmire vadászunk. Most, hogy a Nyugat irodalmi vezére és kirakati nőírója, Ignotus és Kaffka Margit mellett szinte vallásos áhítattal övezett költőjét, Adyt is felemlegettem, újra felmerül bennem a kérdés: vajon egy platformon állt volna-e Neményi Erzsébet a modern magyar irodalom ügyén diadalmasat lendítő lappal?

E kérdés beállítása persze némiképp elrajzolt és erőltetett, de akkor már ne is álljunk meg itt, hanem tekintsük úgy, mintha a halott Neményi és az induló Nyugat valamiképpen összemérhető lenne egymással, mintha egy súlycsoportban indulna, egy súlycsoportot képviselne, hadd lássuk, mire mennek ketten. Hiszen ezek a felvetések csupán törlendő segédegyenesek itt, és válaszom, ha van, legfeljebb történetietlen hozzájárulás lehet hősnőm és a Nyugat kettős évfordulójához.

Hosszan lehetne sorolni azok nevét, akik munkatársai voltak a koszorús, évfordulós lapnak, és éppolyan véglegesen estek ki az irodalmi emlékezetből, mint Neményi. Megjelenni a Nyugatban, ez azért sohasem volt garancia semmire. Előbbi kiélezett kérdésem tehát legfeljebb a szellemi affinitások be­tájolására alkalmas. És a Nyugat még csak nem is irodalomtörténeti fogalom itt, inkább a túlélés, mint a siker­történet szinonimája. Egy sebtiben ácsolt kapcsolat hívószava és ellentétté élezésének játszi eszköze. Miért csak a Nyugatra emlékezik boldog-boldogtalan ezen a kerek évfordulón, és N. E.-re senki? E semmivé foszló kérdés üledéke hősnőm fellengzős túlértékelése.

A nekrológok perspektívája szükségképpen torzít. Ignotus nagyrabecsülésének azonban van egy korábbi dokumentuma is, még 1905-ből: „A Hét múlt számabeli Ellen Key-cikkecske írásában nem nehéz ráismerni ugyanazon finom, de kemény fogású tollra, melyből német nyelven egész kis Ellen Key-esszé került ki nemrég: a Neményi Erzsébetére. S szabadjon abban a hitben tetszelegnem, hogy a joggal felsőséges hangú cikkecske egy kicsit az én lecsepülésemre szánatott – ahogy utólag át kell látnom: megérdemelten.” Mintha Ignotus, a korszak egyik mérvadó irodalmi embere valóságos kitüntetésként, alázatosan venné magára itt 23 éves kollégája „joggal felsőséges hangú” helyreigazító megjegyzéseit. Ráadásul szavaiban iróniát sem sejthetünk, hiszen ezt a gesztusát gyors egymásutánban kétszer is megerősíti, és még az ilyenkor szokásos „de” is elmarad: nem forgatja úgy a dolgot, hogy a végén aztán mégiscsak neki legyen igaza, mindössze elmésen továbbszövi fiatal kollégája gondolatát.7

„A nők társadalmi bátortalanságával függhet össze (melyről senki Neményi Erzsébetnél okosabbakat nem írt) – olvassuk immár nekrológjában –, hogy a nőírók közt nincs elég újságíró”, s mint újságírót a következőképp jellemzi: „friss, mindig kész, a nap dolgain hevülő, az örökkévalóságokat az események csapjára ütő, s okos és józan”.

Ignotus emlékezésének középpontjában mégsem Neményi írói méltatása áll, s nem is művének sajgó beteljesületlensége, hanem az, hogy a beteljesülésre soha nem is volt igazi reménye, hogy mondhatni, az esélytelenek nyaktörő nyugalmával élt és dolgozott. „Opálba játszó két nagy barna szem, dúsan felhődző hamvasszőke haj: ennyi volt, amit Neményi Erzsébetnél testnek lehetett nevezni… legközelebbi atyjafia, édes lánya volt a halálnak; most huszonhat esztendeje az édes anyja, aki ugyanoly karcsú szőke teremtés volt, mint a lánya, ugyanígy halt meg hirtelen, fiatalon, sorvadásban, s azóta az emberek kalendáriummal és órával a kezükben nézték megmaradt kis leányát, mikor kerül őrá a sor. Rá is került, s az órák, amiket élt, a halálraítélt utolsó órái voltak.” A nekrológon ellenállhatatlanul uralkodik el a korai, és kezdettől fogva N. E. testébe kódolt, a testén áttetsző halál képe, de a gyászbeszéd logikája szerint mégsem lehet az elmúlásé az utolsó szó.

Ennek szokványos, szinte klisészerű megfogalmazása így hangzik: „Sokkal fiatalabban halt meg, és sokkal kevesebbet dolgozhatott, hogysem egész munka maradhatott volna utána, de minden sora betöltötte a helyet, ahol írva állt, s élete, ez a rövid élet teljesebb volt sok nagyidejű életnél.” Ignotus azonban nem éri be ezzel a tiszteletkörrel, és két másik menekülési útvonalat, túlélési narratívát is felkínál a halott számára. Csakhogy várakozásunkkal ellentétben ezek egyike sem arra fut ki, hogy a test ugyan megsemmisül, de a hátrahagyott írások korpusza megmarad.

Az első így hangzik: „Persze, most, az ő hirtelen elmúltának szögéből nézve, ez az élet egy kicsit olyan, mint azé a politikai vértanúé, aki a siralomházba bekérte Macaulay munkáit, hogy hajnalig megismerkedjék Anglia történetével.” Mintha Ignotus egy jófajta anekdotikus kanyar kedvéért kizökkenne itt a nekrológ kiszabottan emelkedett hangfekvéséből. Úgy is mondhatnám, hogy kibuggyan belőle az erősebb, az egészségesebb, az életben maradt fölénye. Egy feminista tudatosságú értelmező hosszasan elidőzhetne ezen a szöveghelyen, hiszen a halálraítélt megmosolyogni való tudásszomja, idealizmusa a nők reflektálatlanságában leli meg a magyarázatát. Jóllehet az imént még azt írta Neményiről, hogy „okos és józan, aminő csak asszony tud lenni”, most így fejeli meg ugyanezt: „abban is asszony volt, hogy józansága nem terjedt át saját magára, s nem keltette föl abból az álomból, hogy ő él”. A halál ellen az öntudatlanság, az önreflexió hiánya kínálkozik orvosságul, és ezt a speciálisan nőinek nevezett pirulát itt azzal nyeleti le, akit maga „kemény eszűnek”, Kaffka „acélhideg józanságúnak” mond. Vajon annak vagyunk tanúi itt, hogy abból az Ignotusból, aki nemrég még rendszeresen egy bizonyos Emma asszony bőrébe bújt, írásait ezen a néven jegyezte, kibújik a macsó, mint szög a zsákból? Én itt beérem annak nyugtázásával, hogy nekrológján (miképp a Kaffkáén is) mély nyomott hagyott az „asszonyiságnak” akkoriban kényszerű-kötelező, korhoz kötött retorikája.8 Ezzel szemben, ha valaki ma fölüti Neményi kötetét, alighanem azon fog meglepődni, milyen kevéssé jellemzi írásait mindaz, amit az asszonyiság szó sugall, milyen idegenül fityeg rajtuk ez a mára már amúgy is menthetetlenül idegenül hangzó szó. Számomra többek közt épp ez teszi izgalmassá írásait. Az ellentmondásokról, amelyek törékeny alakját feszítik, lesz még szó később. Most még csak az öntudatlanság jótékony felhőjénél tartunk, amelyet Ignotus bocsátott rá, hogy e „ke­mény eszű és biztos kezű írónő” önismeretét beáldozva, megmentse halálraítéltségének kijózanító valóságától.

Míg a menekülés felkínált eszköze ebben az esetben egyfajta groteszk lefokozás, Ignotus másik narratívája a legaktuálisabb magasságba, Ady mellé lendíti Neményit. De ez az emelkedés is groteszk színezetet kap: legfőbb és legfájóbb életigazságát ugyanis mással mondatja ki helyette: „Betűnek és betűben élt ez a fiatal teremtés, szinte csak hogy megvárja, amíg egy új magyar költő megtalálja az igét, melyet maga helyett itt fenn (vagy itt lenn) hagyhasson: »én a halál rokona vagyok…«” Akárcsak az előbb, itt is az önreflexió hiánya ölt formát, N. E. másodszor is az önmaga helyzetének felmérésére és megfogalmazására képtelen nő szerepét kapja: bármilyen biztos tollú írónő legyen is, lénye legsajátabb kifejezését csupán a költői szó Adytól kölcsönzött öntudatától remélheti. Hogy is mondta Kosztolányi? – „Mindig egy igazi férfinak kellett megérkeznie” satöbbi, satöbbi. Ne­ményi halála és az új irodalom megszületésének egybeesése eszerint nem véletlen, hanem egy történetsor egymást érő etapjait rajzolja ki. Ignotus nekrológja finoman, de annál határozottabban sugallja a Neményi hagyatékáról való lemondást.

Kaffka, akinek írását nem uralja ennyire a halál képe, intimebb és élesebb fénybe állítja N. E. emberi alakját. De az ő szavai sem annyira egy bontakozó tehetség érdemeinek szólnak, hanem egy ember vesztének, akinek „életében és munkásságában” most már mindörökre a halála marad a legfontosabb tétel, a legmaradandóbb alkotás. Egy hirtelen űr kiöblösödő horrorjával konstatálja N. E. élet- és műkezdeményének menthetetlen semmissé válását, azt, hogy itt mit sem segít a verkliszerű vigasz: de a műve fennmarad. Ennek nála sem egyszerűen az a magyarázata, hogy meghalt fiatalon, és nem volt ideje létrehozni azt, amit műként maga után hagyhatna. Vagyis Kaffka sem a nagy remények, a ki nem bontakozható tehetség, a halál miatt beváltatlanul hagyott ígéretek felemlegetésének szólamait alkalmazza, hanem a minden méltánylás mellett is mindent kicsit a visszájára fordító „habár” retorikáját: „komoly és tisztes, erős író volt, habár minden izében, agilitásában és erejében újság­író-természet. Annak is vallotta magát – magyarul nem is jelent meg könyve soha –, és sokszor beszélt róla, mennyire inkább közös az ő érzésével, temperamentumával az újságsiker, szóval az újságlélek a könyvléleknél. Hogy mindjárt holnap, hogy közelben és távolban, minden rétegek és számtalan egyesek olvassák, hacsak futtában is; észrevétlenül vérükké emésztik az ő gondolatait és ötleteit. Valóban az újság volt az ő területe; és itt volt ő kiváló, erős és nemes harcosa a kultúrának.”

Mindez szép és igaz is, csak azt a habárt lehetne feledni, mert ez az irodalommal szemben játssza ki az újságírást, s ekképpen Neményi nem is lehet más, csak vesztes. Csakhogy nem lehet elfelejteni, hiszen az egész nekrológ e habár körül forog, még ha hajlamosak vagyunk rá, hogy így halljuk: halál.

Neményi halálraítéltsége azonban itt nem genetikus, mint Ignotusnál, hanem, hogy úgy mondjuk, szakmai ártalomként jelentkezik. Az újságíró sietsége ez, aki a múlandósággal jegyezte el magát, szemben az igazi íróval, a művésszel, aki az utókornak alkot. S ha valaki olyan közeli viszonyban van a halállal, mint Neményi Erzsébet, az újságírásban természetszerűen hazatalál. E kettő, újságíró-természet és elmúlás Kaffka nekrológjában meghitten kapaszkodik össze és felelget egymásnak. Külön figyelmet érdemel beszúrása – „magyarul nem is jelent meg könyve soha” –, mely újságíró mivoltának perdöntő bizonyítéka lesz, miközben ez a „soha” azért kicsit furcsán hat egy 26 éves ember esetében. Ezt csak még inkább kiemeli és még furcsábbá és esetlegesebbé teszi a „magyarul” jelző (erre a pontosításra az Ignotus emlegette német nyelvű Ellen Key-tanulmány miatt van szükség). Így aztán a „soha” Kaffka nekrológjában önkéntelenül azt susogja, hogy ez a fiatal halott nem is volt olyan fiatal, pontosabban nem fiatal korának tulajdonítható, hogy nem jelent meg könyve, mintha az újságírónál ez nem is jöhetne szóba, s ha mégis, az se számít.

És valóban: a „soha” könyörtelen verdiktjén mit sem változtatott Hátrahagyott írásainak két évvel ké­sőbbi kötete. Kaffka és Ignotus nekrológjai Neményit mint újságírót a naphoz kötötték, halála pedig azt tette nyomatékossá számukra, hogy a nap elmúlt. Megrendültségükbe ekképpen csomagolták bele az irodalmi hagyatékáról való lemondásukat, még ha közben „csodálatos igazlátását” emlegették is, „mely kész filozófiává mélyítni a riportot”, vagy „a nap dolgain he­vülő, az örökkévalóságokat az események csapjára ütő” írónak nevezték. Ez a fiatal halott végül mégiscsak újságíró maradt a szemükben, akin nem segít se „örökkévalóság”, se „filozófia”.

Két évvel később, hátrahagyott írásainak kötetéről már nem emlékezett meg sem Kaffka, sem Ignotus, ahogy senki más sem a Nyugat vagy A Hét háza táján. Halálának nyugatos nekrológ-recepciója után ez a csönd Neményi rövidre zárt hatástörténetének legdöntőbb ténye. Elgondolkozhatunk persze azon, vajon ugyanilyen masszív lett volna-e ez a csönd, ha a kötet előszavát, mondjuk, Ady jegyzi, de nem véletlen, hogy nem így történt: az irodalmi progresszió lemondása Neményi hagyatékáról ezzel lett teljes.

A könyvön a Pallas Részvénytársaság nyomdája van feltüntetve kiadóként, de alighanem magánki­adásban jelent meg, feltűnően sok sajtóhibával, ami ugyancsak a profi szerkesztő hiányára utal. Neményi „elszórt műveit a gyászoló hitvesi hűség és kegyelet kötötte bokrétába” – olvassuk az előszóban, melynek hangütése és irálya is ezt a dilettáns, családi és kegyeleti vonalat erősíti, végképp leszakítva szerzőjét az élő irodalom testéről. Nem mintha írója, Ágai Adolf dilettáns volna, csak éppen a Nyugatot nem is egy, hanem két nemzedékkel megelőző, épp leköszönő irodalmi korszak nagy öregje, Mikszáth kortársa, aki újságírótársa és barátja, Neményi Ambrus lányát, „Erzsikét” csecsemőkorától ismerte.9

És bár Ágai nem fukarkodik a méltató szavakkal, szóvirágos ajánlásában nincs sok köszönet, előszava a modernek táborában, akikkel expressis verbis szembe is állította a halottat, csak elrettentően hathatott. N. E. „színmagyar nyelvét” ugyanis nemcsak a „cseresznyemag-köpködő, abrakropogtató” álnépiességtől választotta el, hanem attól az „idegen ízű szócsinálmányokkal megmételyezett” nyelvtől is, „mely az újabb s még fegyelmezetlen irodalmi regrutaság túlsó szárnyán burjánzott fel”. Azt is nyomatékosítja, hogy a könyv szerzője nem szüfrazsett, hanem „méltányos asszony, aki nem akarja korrigálni a természet háztartását, nem kijjebb tolni azokat a határokat, melyeken túl boldogság nem virul”. Végül pedig ekképpen ajánlja kötetét az olvasók figyelmébe: „Hamarjában nem tudok újabb könyvet, mely ennél nagyobb joggal várhatná a lelkes fogadtatást mindazért a szépért, nemesért és bájosért, melyet – hogy asszonyról vett hasonlattal éljek – tele köténnyel hord elibénk.”

Akinek Ágai előszava nem szegte kedvét, és belelapozott a könyvbe, láthatta, hogy ezt a kötényes, bokrétás, árvalányhajas képet egy világ választja el Neményi keményre kalapált mondataitól és a belőlük kirajzolódó írói arcéltől. Miután azonban az irodalmi progressziónak ez ügyben már nem volt több szava, hagyatékának kisajátítására a konzervatívok előtt nyílt tér. Ennek dokumentuma az a rövid, de hangsúlyos méltatás, amely Herczeg Ferenc lapjában, az Új Időkben jelent meg, s az új kötetet, mint valami ütőkártyát, immár nyíltan a Nyugat és a feminizmus túlhajtásai ellen játssza ki:

„Neményi Erzsébet a magyar nőknek ahhoz a kicsiny, nagyon kicsiny csapatjához tartozott, amely a Nyugat modern eszméit nemzeti fejlődésünk irányával össze tudja egyeztetni, amely keresi az igazságot, de nem ismeri a túlzást, amely az új ösvényeket nem a bizonytalanságban, nem a légüres térben, hanem a hazai talajban, a mindennapi életben vágja és viszi előre. [...]  Feminista mozgalmunk apró tülekedései, kis önzései és anesztétikus külsőségei között ő felülemelkedett mindazon, ami csúnya és kicsinyes, és a fejlődés nagy, harmonikus igazságait kereste. [...] tudását nem a zsúrok gyanús szociológiai műszavaiban, az ismereteket nem modern frázisokban, az érzéseket nem hangulatklisékben és a célokat nem közéleti nyugtalankodásban és szereplésben találta meg.”

Ebben a szellemben állítja „serdülő lányaink” elé példaképül: „Megtanulnák belőle, hogy az igazi feminizmust nem a feminista gyűlések reformruhás túlzói képviselik, hanem ez a csöndes mosolygású, határozott beszédű, harmonikus lelkű halott.”10

Ez a kísérlet azonban eleve hamvába holt, Neményi Erzsébet befogadástörténetének konzervatív fordulatára nem került sor, már csak azért sem, mert a magyar állapotokat metszően éles szavakkal ostorozó szerző holtában is ellenállt a ráosztott szerepnek. A történet ezen a ponton, úgy, ahogy van, abbamarad. Megállt az idő, és ma Neményire ugyanitt bukkanhatunk rá, két szék közt a pad alá ejtve, szőnyeg alá söpörve és elfelejtve.

Az írás folytatását következő számukban olvashatják.

Jegyzetek

1          A Hét, 1908. március 22. F. K. M. aláírással.

2          Itt kell megjegyeznem, hogy nemrég, mondhatni észrevétlenül és titokban sor került Neményi „kanonizálásának” első lépésére. A magyar esszé című reprezentatív gyűj­temény IV. kötetének (Osiris, Bp., 2007) szerkesztője, Takáts József, beválogatta egyik írását a könyvbe.

3          Igaz, a Magyar életrajzi lexikon és az Új magyar irodalmi lexikon azonos szövegű szócikke – csoda, hogy egyáltalán van róla szócikk – itt-ott helyesbítésre szorul. Nem 1901-ben írt Mannról, hanem 1904-ben, „politikai publicisztikát” tudtommal egyáltalán nem írt, és mint látni fogjuk, a „feminista cikkek” címkével is tanácsos óvatosabban bánni.

4          Vezér Erzsébetet dicséri, hogy a jegyzetek között van néhány elismerő szava Neményiről: „Cikkei meglepő érettségről és stiláris készségről tanúskodnak.” S bár szavai mögött valódi meglepetés, közvetlen olvasásélmény sejlik föl, ez aligha sarkallta alaposabb vizsgálódásra, amit az is jelez, hogy N. E. halálát 1908 áprilisára teszi.

5          Neményi írása A Hét 1906. február 25-i számában jelent meg. A zárójelben megadott oldalszámok a Neményi Er­zsé­bet irodalmi hagyatéka (Pallas Részvénytársaság Nyomdája, Budapest, 1910) című kötetre vonatkoznak, a továbbiakban csak a főszövegben jelölve.

6          Neményi kötetbe gyűjtött könyvkritikái közül valóban messze ez a legrövidebb írás, s ez, bár indirekt módon, azt jelzi, hogy Adynak írt szavaiban nem csak udvariassági formulát kell látnunk. Schein Gábor azt írja, hogy az Ady, illetve Kiss József és A Hét közti „rossz kapcsolat javulásának 1906 végéig semmi jele”. Ennek megfelelően Neményi kritikájáról nem ejt szót, amely csak bonyolítaná az összképet. Vö.: Schein Gábor: Az irodalmi modernizáció pillanatfelvétele a Nyugat megindulásakor. Holmi, 2008/1. 38. o.

7          Ellen Key körül. A Hét 1905. április 2-i cikkének részleteit Ignotus egy évvel később megjelent kötetébe is felvette, ekképpen rövidítve le bevezető megjegyzéseinek gáláns főhajtását: „Mikor ezt valahol kiírtam, egy kemény eszű és biztos tollú írónő, Neményi Erzsébet kitanított.” Ignotus: Olvasás közben. Lampel R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) R. T., é. n., 48. o.

8          Jól példázza ugyanezt a gondolkodási mintát Kosztolányi véletlenül elém került írása – Kaffka nekrológját követi ugyanis A Hétben – Bojer regényéről, amelyben hosszan fejtegeti a nők természetadta reflektálatlanságát: „Valaki észrevette egyszer, hogy az asszonyok nem látják magukat, csak a férfiak tükrében. Mindig egy igazi férfinak kellett megérkeznie, hogy valami újat tudjunk meg a nőről”, stb., stb.

9          A családias szálat erősíti a kötetben található szeretetteljes írás Ágai Új hantok című könyvéről is, melynek szerzőjét Neményi következetesen „az öreg úr”-ként aposztrofálja.

10        Új Idők, 1910. február 27. Az Fs. Pl betűjelű cikk szerzője a Jászi-féle Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság „kiugrott tagja”, a Saulusból Paulussá, Wolfnerből Farkassá vedlett Farkas Pál.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges