Beck András

Nyomtatóbarát változat

Az Est-lapok repertóriumát lapozgattam éppen. Ez kicsit úgy hangzik, mintha azt írnám, hátradőltem a fotelban és rágyújtottam a pipámra, vagy odakészítettem magamnak egy korsó sört, és bekapcsoltam a tévét, vagy éppen hozzákezdtem a vacsorához, amikor… Szóval mintha az élet egyik magabízó, ellazult pillanatát idézném fel, hogy megágyazzak valami elkövetkező, váratlan eseménynek. Csakhogy ott re­cseg abban a mondatban a repertórium szó, és aki tudja, mi az, azt is tudja, hogy ilyesmit senki sem szokott csak úgy, kedvtelésből, lazításképpen lapozgatni. Én is kerestem valamit, gondolom Karinthy Frigyes elszórt írásait, de emlékezetesebb maradt az, amit a Pesti Napló 1924. január 29-i számában találtam: „Horger professzorék családi drámája. /Cikk Hor­ger Antalról, akit a felesége meg akart ölni./”

A feleség Horger ellen elkövetett emberölési kí­sér­letét persze mindjárt összekapcsoltam a Tiszta szívvel ominózus, „ha kell, embert is ölök” sorával, és az összefüggés nem hagyott nyugodni. Sejtettem persze, hogy Horger ettől az esettől sem ölt majd valóságosabb alakot, hisz a professzort József Attila mindörökre elvarázsolta, megfosztotta önálló éle­té­től, és a magáéhoz, a saját szavaihoz láncolta, a vaskalaposság márkanevévé változtatta és copyrightolta, melyet aztán örök szimbólumként mindannyian tőle veszünk kölcsön. Ha nyelvtörténetileg nem is igaz, hogy e sugallatos név először József Attilánál fordul elő, ahogy az „agy” Bugát Pálnál vagy az „idomít” Széchenyinél, a „Horger”, „Horger Antal”, „Horger Antal úr” szavak köznyelvi hasz­nálata kétségkívül József Attilához köthető. Immár Horger minden tette és előfordulása a költő világteremtő képességének diadaláról tudósít, és éppen a nyelvészprofesszor hazai pályáján, a szavak szűkebb területén. Ezért aztán az a hír, hogy a felesége rálőtt, úgy hat rám, mint valami kísérlet arra, hogy Horger visszaperelje a saját életét, miközben a két, egymáshoz időben se túl távol eső affér összejátszása ezt a kísérletét is óhatatlanul kudarcra ítéli.

Mikor utánanéztem a dolognak, kiderült, hogy olyasmire bukkantam, ami a kutatók előtt régóta ismeretes. Péter László József Attila Szegeden című tanulmányában, 1955-ben így írt Horgerről (a Sze­ged című lap 1924. január 29-i cikkére hivatkozva): „Csa­ládi élete nem volt boldog: későn, 1921-ben nősült, felesége nem akart leköltözni Szegedre, ezen gyakran összevesztek, kapcsolatuk elhidegült, és egyszer odáig fajult, hogy dulakodás alkalmával felesége pisztollyal rálőtt. Kevéssel József Attilával való megismerkedése előtt vált el feleségétől. A magányossá lett ember ingerültségével gyakran fortyant föl, de… hamar le is higgadt.” Noha a tanulmány csupán e tények szikár közlésére szorítkozott, az írást követő vitában egy szegedi nyelvész, Erdődi József azt hangoztatta, hogy a professzor és a költő összeütközésének világnézeti élét nem lehet holmi hálószobatitkok megszellőztetésével eltompítani. Az eset politikai jellegének bizonyítékaként felemlítette, hogy Horger 1919 augusztusában, még mint a budapesti Erzsébet Nőiskola tanára, „A vörös farsang véget ért!” felkiáltással kezdeményezte a Ta­nácsköztársaság alatt kinevezett igazgatónő eltávolítását, és utána sem maradt rest, feljelentette, majd a vád első számú tanújaként adta elő az általa gyűjtött terhelő adatokat.

József Attila talán senkit sem panaszolt be az utókorának olyan hatásosan, mint hajdani nyelvészprofesszorát, állapítja meg Tverdota György, a bűnbakképzés mechanizmusát elemző kultusztörténeti könyvében. Ez a mechanizmus 1945 után, vagyis az általa vizsgált időszakot követően kapott igazi lendületet és ideológiai tápot. A Horger-ügy politikai jelentése ekkor csontosodott meg, akárcsak Horger politikai arcéle. Mindannyian megtanultuk a Szü­le­tés­napomra ideológiailag kihangosított leckéjét, és a professzor úgy állt előttünk, mint a Horthy-rendszer hatalomféltő hivatalnoka, a konzervativizmus két lá­bon járó szimbóluma. Ebben a sémában egy családi per­patvart követő lövöldözés aligha találhatott helyet. Jól mutatja ezt, hogy Szabolcsi Miklós négykötetes nagy­monográfia-folyamában Péter Lászlótól átveszi ugyan Horger jellemzését, épp csak ezt az apróságot hagyja el belőle. Furcsa módon ez a helyzet az ideoló­giai szorítás lazulása, majd szétfoszlása után sem változott. Horger továbbra is szimbólum maradt, egy szim­bólumnak pedig csak ne legyen magánélete. A hivatalos Horger-eset mellett változatlanul elsikkadt e magántermészetű affér bizarr epizódja. Még futó említésre sem méltatták, mint amivel nincs mit kezdeni. Olyannyira, hogy jószerével teljesen ki is esett az irodalomtörténészek emlékezetéből.*

Egyébként minél nyomatékosabban hangsúlyozta valaki a Horger-ügy politikai hátterét és motivációját, annál készségesebben kellett elismernie, hogy a professzor, mint Szabolcsi írja, „voltaképpen jól értelmezte a verset”. Vagyis jól ismerte fel, hogy a Tiszta szívvel hangütése és indulata éles ellentétben áll a fennálló rendszerrel. Innen pedig már csak egy lépés volt, hogy Horger összefüggést, sőt átmenetet lásson a költői szó és a tettekre váltott forradalmi akció között. Hiszen nem volt rég, hogy Lékai János – Kassák avantgárd lapjának munkatársa – Tisza István ellen követett el merényletet, s csak a döntő pillanatban derült ki róla, hogy a szavakkal jobban bánik, mint a revolverrel. És nem ő volt az egyetlen íróember, aki egy konzervatív polgárban félelmet kelthetett. Németh Andor említi József Attiláról írt könyvében „a hírhedt Máczát, akinek lírai kifa­ka­dá­sát – dögölj meg, apám, dögölj meg, anyám – esztendők hosszat idézték a jobboldali lapok, mint a bolsevista erkölcs alappillérét”. Hozzátartozik ehhez, de ha lehet, csak még beszédesebbé teszi, hogy Németh rosszul emlékszik. Az inkriminált verset nem Mácza János, hanem Révai József írta, márpedig, ha ő tévedett, miért ne gondolhatta volna Horger, hogy az egyik forradalmi hevületű tollforgató olyan, mint a másik, mindenre képes, arctalan, fenyegető tömeg. Miért is ne teremtett volna kapcsolatot a költői szó és a valóság között, ha egyszer Lékai, Mácza, Révai mind hithű kommunisták voltak, és tevékeny részt vállaltak a forradalomban? Miért gondolta volna, hogy ha valaki azt írja: „elhivattunk végre is visszaütni, akár apánkat meg anyánkat gyilkolni”, mint Révai említett versében, s ha ugyanaz a valaki egy forradalmi szocialista csoport tagja, az két külön dolog, aminek semmi köze egymáshoz? Nem éppen Németh Andor írta le azt a hajmeresztő kijelentést, hogy „József Attila abban az időben – talán később is – tiszta szívvel tudott volna embert ölni”?

Ezzel együtt az irodalom szakemberei nem sokáig hagyták himbálózni emberünket az irodalomelmélet és a magas szintű versértés patikamérlegén: gyorsan kész voltak az elmarasztalással. Horgert botfülűnek mondták a költészethez, bizonyára joggal, de aligha ezért kell a leginkább elmarasztalnunk. Bár a költői és a köznapi megnyilatkozás vagy a nyelvi kijelentés aktusa és a tettek külön pályán mozognak, úgy érzékelhette, gyakran találkoznak. És persze a köztük levő határok és átmenetek nemcsak elméleti meggondolásoktól, hanem az eseti körülményektől is függenek, vagyis nemcsak a (költői) szó létmódjára vonatkozó meggondolások, hanem primer tapasztalataink is érintik. A határátlépésre épp a határok megléte teremt lehetőséget.

A Horger-ügyből származtatott „Horger Antal” sza­vunk jelentéskörének három összetevője van: 1. (jobb­­oldali) politikai motiváció; 2. a költői nyelv természetének figyelmen kívül hagyásából eredő értelmezési hiba, vagyis a szó és a valóság összemosása; és 3. a ha­tal­mi szóra hagyatkozó hatásköri túllépés. Ez a há­rom elem nemcsak összefügg, hanem minduntalan egymásba is csúszik. Ráadásul nem szük­­séges mindhárom megléte ahhoz, hogy „Hor­gert” kiáltsunk. A jobboldali politikai indíttatás akár teljesen fel is szívódhat a vaskalaposság jelentésben, vagy száznyolcvan fokos for­dulattal is helyben marad (ahogy a Beatrice énekelte: „Nekünk az Erdős Péter úr elvtársa: / Horger Antal úr, / A nap alatt nincs semmi új”). Versértőként se bé­lyegzi meg mindenki Horgert, pl. Bókay Antal, a Tiszta szívvel legújabb értelmezője sem. A jelentéskör legfontosabb és leg­sta­bilabb elemének a hivatali ha­tás­kör túllépése bizonyul, József Attila eltanácsolása a tanárszakról (függetlenül attól, hogy ez mennyire volt intézményes vagy végleges). De még ez alól is kicsúszhat a talaj: Margócsy István néhány éve joggal olvashatta egy kritikus fejére a horgerantalságot, noha annak az írott szó hatalmán kívül más eszköze nem volt.

Az irodalom emberét azért leginkább mégiscsak a költői szó természete izgatja. Ennek tiszteletben tartására a legkényesebb. Arra, hogy a versbeli megnyilatkozást és a nyelv köznapi használatát, a költészetet és a tanári munkát nem csupán egy lépés választja el, hanem valóságos szakadék. Ezért mondja Somlyó György a modern költészetről írt nagyszerű könyvében, hogy Horger a „legfőbb bűnt” követi el a költészet ellen: a szó szerinti olvasat bűnét. És ezzel a „legfőbbel” mintegy automatikusan fölülírja, mondvacsinálttá teszi a „ha kell, embert is ölök” versbeli főbűnét.

Jó ideje gond nélkül fújjuk az irodalomelméleti leckét. Mintha ezzel el is lenne intézve minden. Csakhogy ennek az alapvető és vitathatatlan érvnek az eseti emlegetése olykor több kérdést vet föl, mint amennyit megold. Olyannak mutatkozik, mint Berkeley érvei Hume szerint (Borges tolmácsolásában): „a legkisebb ellenvetést sem tűrik meg, ám minimális meggyőzőerővel sem rendelkeznek.” Az a feltételezés, hogy Horger nem tett különbséget vers és valóság között, a legvadabb gondolatokhoz vezette Somlyót. Nemcsak a „nincsen apám, se anyám” kijelentést mondja nyilvánvaló képtelenségnek (holott egy árvától ez inkább ténymegállapításnak hat), de úgy tünteti fel a dolgot, mintha Horger a verset olvasva attól félt volna, hogy az írója éjszaka esetleg betör a lakásába, sőt meg is ölheti őt, vagy hogy mások a vers hatására betörőkké és gyilkosokká válhatnak. De vajon miért gondolta volna azt, hogy ha József Attila nem végezheti el a tanárszakot, majd nem tesz ilyet? És miért hitte volna, hogy egy betörő és gyilkos középiskolai tanári diplomával a zsebében másként veszi ki magát, mint bölcsészdiplomával? A verstől borzadt el, de a költőtől féltette a felnövekvő nemzedékeket, ez világos, de erre a szó szerint értés bűne nem ad igazi magyarázatot.

Annál is inkább, mert hivatali szobájában nem ő, hanem József Attila volt az, aki a vers szavait és a költő szavait egy szintre hozta. Az egyik tanú, Fehér Ede (Szabolcsi által is idézett) visszaemlékezése szerint legalábbis így történt:

„Kérem, József úr – mondja Horger –, ön egy verset írt a Szeged múlt vasárnapi számába. Többek között azt írta, hogy nincs istene, se hazája. És hogy ha kell, eladja magát és embert öl… középiskolai tanár ilyen felfogással nem lehet, ilyenre nem lehet oktatni a magyar ifjúságot. Ön elvégezheti a bölcsészeti tanulmányokat, de tanári oklevelet, míg én itt leszek, nem fog kapni.

– De professzor úr, mikor én ezt a verset írtam, már három napja nem ett…

– Kérem (ezt a kérem-et igen élesen dobta közbe, elvágva Attila szavát), a verse megjelent. Csak ennyit akartam önnel közölni.”

Horger mindenképpen helyzeti előnyben volt. Bi­zo­nyára alaposan átgondolta, mit fog mondani, az emlékezőnek föl is tűnik: „előadása annyira folyamatos, hogy így még nem is hallottam beszélni.” A költőt viszont készületlenül éri a lerohanás, és a váratlan, ki­élezett helyzetben, ez a spontán és szívbéli, mondhatni középiskolás reakció bukik ki belőle. Ezzel el is vérzik a rögtönzött irodalomelméleti vizsgán, míg Hor­ger, mint valami eminens irodalmár, csak és kizárólag a megjelent szövegre mutat rá, azt lobogtatja meg diadalmasan, mint az egyedüli, ami számít.

Mint ismeretes, József Attila csak évekkel ké­sőbb adott Horgernek maga számára is kielégítő vá­laszt Irodalom és szocializmus című tanulmányában, éppen az „éhes vagyok” versbeli kijelentést hozva fel példaként. De bármennyire megvilágító erejű is ez a fejtegetés, nem véletlen, hogy a költő ehhez a (saját költészetét tekintve is sokkal relevánsabb) kijelentéshez fűzi magyarázatait, és nem ahhoz, hogy „Tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök”. Az az érzésem ugyanis, hogy ez a két sor sokkal nehezebb feladat elé állítana minden értelmezőt. Mert e kijelentések státusa más, mint az előzőeké. Míg azokban megidéződik a megtagadott dolog – apa, anya, isten, haza – a maga pozitivitásában, ezekben ilyesmiről nem beszélhetünk; az előbbiek hiányát a lírai én nyilatkoztatja ki, illetve szenvedi el, a betörésnek és az ölésnek vi­szont szükségképpen valaki más a tárgya, s így más elbírálás alá is esnek; míg az előbbiek tagadása általános és feltétel nélküli, mondhatni absztrakt, az embert is ölök előtti „ha kell” megszorítás konkretizálja az aktust, és elkerülhetetlenné teszi, hogy ezekre a körülményekre rákérdezzünk.

Ehhez képest igencsak figyelemreméltó, hogy a vers értelmezői mennyivel több teret szentelnek, mennyivel biztosabb talajon mozognak az első sorokat értelmezve, magyarázva, és milyen sietősen végeznek a betörés és az emberölés emlegetésével, mintha nem éppen ez lenne a vers legkényesebb pontja, legsúlyosabb állítása. Vagy nem látnak közöttük minőségi különbséget, és úgy érvelnek, mintha az előbbiekből logikusan következne a betörés és ölés lehetősége, azok értelmezésével ezek is el lennének intézve, vagy másképpen veszik el a sokkoló állítások élét. Mintha az esztétikai tapasztalatra való hivatkozás arra szolgálna, hogy könnyű kibúvót kínáljon az értelmezés szorult helyzeteiből.

Mindez kéz a kézben jár azzal a megállapítással, hogy a vers szavait nem szabad szó szerint értenünk, aminek mondhatni szó szerint fordítását adja Somlyó azzal, hogy a művészet „mindig másról szól, mint amit mond, vagy mást mond, mint amiről szól”. Az a régebbi keletű megoldás, hogy mindent a szegénylegényes, betyáros szerepjáték számlájára írunk, ma nem jellemző.

Tverdota György néhány évvel ezelőtt a Cim­bora Egyetemen középiskolás közönségnek tartott előadásában is afelé húz, hogy Horger nem a „ha kell, embert is ölök” sor, sokkal inkább az istentelenség és a hazátlanság hangoztatása miatt gerjedt haragra. Elemzését végül arra futtatja ki, hogy a Tiszta szívvel olyan embert állít elénk, akiben mindannyian magunkra ismerhetünk, és a vers kijelentéseit sorba véve igyekszik közel hozni, a tizenévesek számára érthetővé, kézzelfoghatóvá tenni azt az állapotot, melyben az ember elveszti mértékadó meghatározottságait. Ezeket tételesen végigveszi, az isten, a haza, a család, a szerelmi kapcsolat mellett még a munkahely és a barátság eltűnésének lehetőségét is, betörésről és ölésről azonban itt már egyáltalán nem esik szó.

Ráadásul azt találja mondani, hogy Horger a kietlen és felkavaró egzisztenciális tapasztalat elől, mellyel a vers szembesíthette volna, az egyetem, a kisvárosi értelmiség és – most figyeljünk – a családi élet langy melegébe húzódott vissza. Ennél beszédesebben aligha igazolhatná bármi, hogy Horger professzorék családi drámája mennyire kiesett a szakma emlékezetéből. Vagy mondjuk inkább így: milyen  mértékben esett áldozatul a Hor­ger­hez kapcsolódó értéktartalmaknak és előfeltételezéseknek.

De az amnézia szigorúan véve csak a szegedi laptudósításra vonatkozik, a Pesti Napló ugyanezen a napon, 1924. január 29-én megjelent cikkét nem felejthették el, mert nem is fedezték fel (és ezen az sem változtat, ha valahol mégiscsak megbúvik egy rá vonatkozó hivatkozás a József Attila-kutatás dzsungelében). Pedig a Budapesten lezajlott bírósági tárgyalásnak ez az ismertetése több adatot tartalmaz, hosszabb és sokkal színesebb, mondhatni rikítóbb, mint a másik. Már csak ezért is érdemes a b.á. betűjelű írást hosszabban felidézni:

„A tárgyalóterem öreg cserépkályhája kedvezni akart nekik, kíméletlenül kifüstölt mindenkit. A bíróság is tanácskozószobájába menekült, és ott kezdte meg a méltóságos asszony ügyének tárgyalását, az asszonyét, aki másfél esztendeje fegyvert fogott férjeurára, az egyetemi professzorra, a Browning egyik golyója a kályhába szaladt, a másik karján találta a tanárt…

Az ötvenesztendős, hidegarcú Horger Antal férfiúi lelke legaljáról dübörögtek elő a szavak, amikor így beszélt: tudtam, hogy nem, egyáltalán nem szeret, szeretetlen volt mindig hozzám.

Az asszony, a másodszor férjhez ment, előkelő fa­mí­liából származó, harminc-egynehány esztendős as­szony fekete bársonykalapján meg szörnyű táncot járnak a tolldíszek, amikor így beszél: az első házasságomban legalább társam volt a férjem és eltartóm, kenyéradóm. Horger azonban se társam nem volt az életben, se nem tartott el engem. Már az első időben elhidegült a viszony közöttünk. Oly furcsa szokásai voltak, hogy bár tizenkét éve asszony vagyok, nem tudtam megszokni őket. Örültem, hogy szétválasztott bennünket a sors. Akkor aztán Horger szörnyűséges dolgokat kezdett rólam híresztelni. Többek között azt, hogy az ő holmiját elloptam.

A férj egyes dolgok hiánya miatt, amelyekről azt állította felesége, hogy ellopták, feljelentést tett. És itt bekapcsolódott a harmadik, egy fogtechnikus személyében, akinél a detektívek a tanár úr ágyneműjét meg­­találták: az »úrfi«, ahogy a professzor fekete ke­se­rűséggel emlegette vallomásában.

Egy nap váratlanul hazatoppan a férj öccse kíséretében, konstatálja »az úrfi« jelenlétét. Most már végleg szakítani akar.

November 15-én felmegy laboránsával holmijáért. Szépszóval akart eligazítani mindent. De a végzet ott ült a pamlagon heverő asszony lábánál. A méltóságos asszony idegesen fogadja a látogatást. – Volt arca a történtek után feljönni? – hangzik a köszöntést viszonzó szava. Szóváltás kezdődik. Csodálkozva hallgatja a nappaliban várakozó laboráns a méltóságosék beszédét, csak akkor lép be a hálóba, amikor egy csattanást, majd utána rémes sikongatást hall.

– Az asszony lánya is ott van a hálóban, a kis színésznő, a tizenhét esztendős Siklóssy Janka. – Az éles szóváltásban Horger nagyon csúnya szavakkal illette anyut. Erre anyu pofonütötte a Horgert.

– Az arcába vágtam – szólt az asszony vallomása. Erre megragadott, fejbevágott, levágott a díványra, a hajamat tépte, fojtogatott. Közben az egyik ujjamat csontig megharapta.

– Ha szent ember lennék, übermensch, akkor talán nem tettem volna meg, de amikor arconvágott, bizony belékaptam – vette fel írásban a jegyző a jelenetről a tanár úr vallomását.

A fehérneműszekrényben évek óta őrzött töltött Browning pisztoly az asszony kezébe került.

Csak asszony tud úgy sírni, mentegetőzni, ahogy a tanárné zokogta:

– Nem akartam. Nem tudom, hogyan történt. Azt se tudtam, mit kell meghúzni, csak eldurrant a pisztoly.

A bundás kis Janka kezdő színészi pályája legszebb sikerét aratta, amikor az »anyut« védelmezte. Szegényke vallomása még az anyjáéval is ellenkezett.

 – Csak dulakodtak, és úgy történt véletlenségből minden – hajtogatta. Ő is véres lett a dulakodásban.

A keserves tragédia szomorúsága ráült mindenki lel­­kére a kis tárgyalószobában. A bírák, a máskor ke­mény­szavú ügyész megértették két szomorú ember sorsát.

– Anyu idegei nagyon betegek – mondta vallomásában az anyja sorsáért remegő leány.

Fel is állott az ügyész, és kérte a méltóságos asszony elmeállapotának megfigyelését.

A törvényszéki szakértők döntik tehát majd el, nagyon bűnös asszony-e a professzorné.”

Sokszor megírták már ezt a történetet – másképpen. Ebben az ismertebb változatban a váratlanul hazaérkező férj rajtakapja feleségét és szeretőjét a lakásban, pisztolyt ránt, és lelövi a csábítót vagy a feleségét, olykor mindkettőt vagy egyiket sem. Itt azonban fordítva sül el a pisztoly.

Aztán ott van a másik séma, az idősödő férfi és a fiatal nő becsődölt érdekházassága. A történet azonban ebből a szempontból is rendhagyó. Horger felesége jóval fiatalabb ugyan nála, de azért már 30-as éveinek inkább a második felében jár (hogy pontosan hány éves, csak találgathatjuk, a cikk adatai elég kuszák: harmincvalahánynak mondja, viszont van egy 17 éves lánya az első házasságából). És az is bizonyos, hogy nem a pénzéért ment feleségül Hor­gerhez. A cikkíró, aki egyértelműen az asszonnyal szimpatizál, többször is nyomatékosan utal erre: előkelő családból származik, „a holland jótékonysági misszió fővédnöknője”, és a Margit körúti úri lakás, „a véres családi dráma” helyszíne is nyilvánvalóan az övé. Ráadásul azt a nagyon különös kijelentést is a szájába adja, hogy a professzor még csak el sem tartotta. Házasságuk rövid másfél éve alatt is nagyrészt külön élnek, az asszony nem költözik le Szegedre Horger egyetemi kinevezését követően. Teljesen érthetetlen, miért és hogyan jött ez a házasság egyáltalán létre.

Véres családi jelenet elevenedik meg előttünk, mégis mintha belülről üres, üreges lenne ez a tragédia, szereplői nem tudják kitölteni, kongva verődnek falaihoz csupán a szeretetlenség őrületében, mint eszelős harangnyelvek. És a betöltetlen, elrajzolt tragédia minduntalan átcsap valami féktelen farce-ba, mintha élettelen bábuk akarnák itt egymásból kiserkenteni a vért. Ahogy a professzor fejbe vágja a feleségét, ahogy lelöki a díványra, a haját tépi, fojtogatja, egyik ujjába csontig beleharap. Minden hasztalan, de a lőtt seb helye azért megmarad. Hát így valahogy fest Horger családi életének langy melege.

Ennek a drámának ugyanakkor van egy ellenképe, s a dolog ezzel együtt lesz igazán érdekes. Húsz évvel később, 1943-ban az akkor már kultikus rangra emelkedett halott költőről kérdezi Horgert az Esti Kurír újságírója. Az öregember elmondja, hogy „hónapok óta vöröset látott”, mikor József Attila nevét meglátta az újságban; ezeket a verseket „ebédnél még a feleségemnek is felolvastam, s mondhatom, nagyon meg voltunk döbbenve”. Ez tehát a másik, csaknem idilli jelenet: együtt a házastársak, békében ülnek a családi ebédlőasztalnál. Teljes az egyetértés közöttük, és ennek a nagy egyetértésnek, összehangoltságnak a tárgya éppen a József Attila költészete kiváltotta megdöbbenés.

Könnyen utána lehet járni, hogy mindebből egy szó sem igaz. A Pesti Napló cikkéből is kiderül, hogy felesége 1922 novemberében lőtt rá, ugyanabban a hónapban, amikor József Attila első versei jelentek meg szegedi lapokban. De Horgerék ekkor már nem éltek együtt, mi több, az asszony sohasem lakott Szegeden, valószínű, hogy még csak le se utazott oda egyszer sem. Horger nem olvashatta föl tehát neki sem itteni, sem budapesti ebédlőasztaluknál a költő akkor még meg sem jelent verseit. Csakhogy éppen emiatt lesz ez a képzeletbeli jelenet mindennél árulkodóbb. Egy fantasztikus pszichológiai áttétellel éppen ez a teljességgel kitalált, minden valós alapot nélkülöző szcenírozás mutatja meg, mennyire összemontírozódott benne a két ember, rossz emlékű felesége és a lázadó költő alakja, a két affér, a rá irányzott lövés és az emberölés emlegetése. Horgert József Attiláról kérdezik, és eszébe jut a felesége, a felesége meg akarja ölni, mire ő eltanácsolja József Attilát. Lehet, hogy mindez nem tesz sokat hozzá a versek jobb megértéséhez, de nem baj, bőven elég, ha egy pillanatra feltárul előttünk az emberi viszonylatok bódult geometriája.

Jegyzet

* Hozzá kell tenni ehhez, hogy az interneten újabban nem­csak a Szeged hírlapi tudósítása érhető el, de a feleség gyilkossági kísérlete jelentékeny teret kapott a Wikipédia – egyéb­ként szegényes – Horger Antal-szócikkében.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges