Szegő János

Nyomtatóbarát változat

Hol szövegvariáns van, ott nyom utáni nyomozás van, nem csak a megírásban, nem csak az olvasásban; a befogadás utáni szólamokban, a csodálkozó „ho­gya­nokban”, a válasz nélküli „miértekben”, a felszakadó kérdésekben, az eredeten túli eredetben, a láthatatlan idézőjelekben és a látható keretekben. Hol intertextualitás van, ott találkozás van: az irodalmi hagyományban és a kulturális identitásban.

Meg lehet-e úszni, hogy ne a lehetséges vendégszövegek felgöngyölítésével és értelmezésével kezdődjék egy elemzés Márton László verséről? Meg kell-e úszni egyáltalán? Avagy, ha ilyen nyilvánvalóvá teszi Márton a potenciális szöveghagyományokat – hiszen a vers címében és formájában, rím- és strófaszerkezetében is láthatóan jelzi –, akkor azokat figyelmen kívül lehet-e hagyni? Ha már a szabadság körül szövődik-szerveződik az egész szöveg, és így a szövegről való beszéd is; akkor a szövegértelmezés autonómiája is kérdéses lesz, Hamvassal szólva „a pácban mindenki benne van”: mennyiben olvasható külön, autonóm versként, és mennyiben kell hozzáolvasni, rálátni a referenciákat? Ha ezzel a verssel egy olyan magyar anyanyelvű befogadó találkozna, aki nem ismeri Illyés versét, annak ez a vers egészen mást jelentene. Kísérleti tantervek megpróbálhatnák felcserélni a két verset: előbb ismertetni meg a szabadság oldalát – egyáltalán: ismertté tenni Márton versét, mert mostani helyzetében ez a költemény zárvány az életműben és a köztudatban, igaz ennek strukturális oka is van: Márton prózaíró, a vers ilyen módon szervetlenül tartozik az egyébként kivételesen szervesen épülő-konstruálódó életműhöz. És csak aztán mutatni be a történeti emlékezetű eredetit, az ellentétről. (Az ellentétről?) Ilyen befogadó ugyan tételezhető, de valójában nemigen létezik. Illyés verse valahogyan belénk ivódott, ott van a ritmusa, a ragríme, a monotóniája, az automatizmusa a fülünkben. Mintha nem is a jóvers-rosszvers oppozícióban beszélnénk róla. Híres vers, kollektív-vers státusa van, mint mondjuk a Nemzeti dalnak, amelyet szavalunk (az Egy mondatnak csak az első két sorát, amelyet éppenséggel redundánsnak is tekinthetünk: „hol zsarnokság van / ott zsarnokság van”), át is érezzük, de talán nem gondoljuk végig.

„Ez nem az” – a versről írt rövid esszéjének adta ezt a karakteres, figyelmeztető címet Balassa Péter (uő: A bolgár kalauz. Bp., Pesti Szalon, 1996, 126–­129.), mintegy azonnal jelezve, hogy valami másról van itt szó. „Nem átfordítás” – indít Balassa, ám ezzel rögtön ellentételezve, az eredeti korpuszhoz képest jelöli ki az elemzés irányát. Ugyanakkor a fordítás, átfordítás mint metafora Márton László kapcsán és e vers esetében is szimpatikus alternatíva lehetne. Hiszen életműve nyelvek, kultúrák, diszciplínák, diskurzusok, korszakok, műnemek, műfajok, narratívák és történetek közötti állandó át-, le- és megfordítások intelligens (egymásba épülő és egymásból kiinduló, egymás billenő helyzetére állandóan reflektáló) sorának is nevezhető. Hogy ne menjünk túl messzire: itt van a Minerva búvóhelye és ben­ne Johannes B (lánykori nevén Batsányi János) az eredendő kétnyelvűségével és a temérdek zseniális fordításjátékkal; a Jacob Wunschwitz igaz története és hoz­zá Kleist interpretálása, vagy műfordítói teljesítménye és esszéista-kritikusi megnyilvánulásai – ezek az adalékok mind Márton László hermészi-közvetítő karakterét emelik ki. Újra kiadott regényének címével: Átkelés az üvegen, azaz átkelés a nyelv transzparens, mert átlátható, ugyanakkor szilárd felületi ki­ter­je­dés­sel rendelkező anyagán. A felület karcolása. Ebben a metaforában a Bowen monológja, sötétben igenis fordítása az Illyés-versnek. Átkelés a szövegen.

Ám ki beszél itt szabadságról? Nem abban a rilkei értelemben, mint hogy „Ki beszél itt győzelemről?”, hanem konkrétan: ki az a Bowen? Bowen úr Déry Tibor utópia-regényének, a G. A. úr X-ben-nek egyik szereplője, a tizenhatodik fejezetben találkozik vele G. A. úr, nem is X-ben, hanem X börtönében; Bowen úr ott raboskodik, életfogytig. Tehát egy rab beszél a szabadságról, ráadásul: „vendégeink kedvükre bármikor elhagyhatják a börtönt, bár vajmi kevesen élnek ezzel a joggal, s azok is hamarosan visszatérnek. Odakünn is rabnak érzik magukat, mert nem a fegyintézet börtönzi be őket, uram, hanem az ítélet.” (Déry Tibor: G. A. úr X-ben. Bp., Szép­iro­dalmi, 1971, 358.) Mi több, Bowen úr nem beszél, közös jelenetükben leginkább hisztérikusan (ezzel persze beszédesen) hallgat, bűnét is mások mondják el helyette: „Bowen úr tíz évvel ezelőtt, ifjúi meggondolatlanságában, szóval és tettel megakadályozta feleségét abban, hogy a törvény biztosította lehetőségek között, saját fenséges elhatározásából elmúljon.” (355.)

Saját regénybörtön-világában a hallgatag Bowen színpadi monológja, sötétben hangzik el, Illyés Gyula versének gondolatritmusára. Márton László a G. A. úr színpadi adaptálásához írta ezt a verset, versbetétet. Talán nem mellékes vagy véletlen, de az Átkelés vége felé a következő mondat olvasható: „Nincs monológ a sötétben, világos?” Itt most van monológ a sötétben, világos. Illyés és Márton költeményét gondolatritmusuk tempója, az állandó kimondás, állandó ismétlés teszi hasonlóvá. Illyés versét Paul Éluard híres Szabadság című verséből szokták származtatni, mely szintén önműködő, lírai automatizmusok szisztematikus sorából áll össze, azzal a beszédes eltéréssel, hogy Éluard végig körülírja, és csak a vers legvégén, mintegy késleltetve nevezi nevén a szabadságot. („Kis irkalapjaimra / Padomra és a fákra / Homokra és a hóra / Felírlak én.” – Somlyó György fordítása.) És ettől a sza­badság szó egészen mást jelent. Éluard megszólító-aposztrofikus mozdulatához képest Márton nem odafordul a szabadsághoz, nem oda érkezik meg, hanem – ha már mozgásirányban látjuk – onnan in­dul el. Az 1973 és 1986 között íródott (így az Egy mondat és a Bowen számtani közepének is datálható, közép-Kádár-korban született) Emlékiratok könyve Nádas Péter elmondása szerint az „ott van a nászi ágy­ban” Illyés-verssor cáfolata kívánt lenni. Be­bi­zo­nyí­tani, hogy oda nem férkőzik be a zsarnokság. A szerző válasza, azaz a regény végkicsengése pedig a rezignált tudomásulvétel, hogy oda is beférkőzik. Márton 1992-es versének beszélője, Bowen úr azt taglalja, hogyan férkőzik be mindenhová, még az „ágyba” is a „középszerű, fantáziátlan” szabadság. Ha viszont van középszerű szabadság, akkor a szabadságnak fokai, minőségi változatai vannak, ellentétben a homogén zsarnoksággal. És ez az a pont, ahonnan a két vers radikálisan különbözik.

A szabadság tautológiája: „hol szabadság van, ott szabadság van”, egészen mást jelent és jelenthet, mint az illyési önismétlés: „hol zsarnokság van, ott zsarnokság van”. A minőségek nem egymás reciprokai, a kép­letben megjelennek a hamis gyökök. Márton verse nemcsak hogy leválik az eredeti versről, de egészen másfajta aurát, világot szervez maga köré. Az individualitás terében szólal meg. Mintha a zsarnokság a „mindenki szem a láncban” vonatkozásában lenne látható; ellentétben a szabadsággal, amelynek megléte az egyén számára nyomasztó, mindenkinek egy egyé­ni bezártságot, egy darab izolált szabadságot parcelláz ki a szabadság. Illyés versében (amelyet Bibó István minden elismerése mellett némiképp hosszúnak talált) a sokaságot, a tömeget, az állapot mennyiségi jellegét demonstrálja. Közel félszáz strófa ugyanarról az egy mondatról: a zsarnokság összeköt. Ez a totalizáló retorika, amelyik ilyen erőteljesen él a felsorolás eszközével, nem tud nem mozgósító jellegű, szintetizáló lenni. Átvizslatja az egész világot, sőt a zsarnokság evilági tényét transzcendentálja, áttolja a világunkon túli lehetséges világokra és a kozmoszra is. Mindent összekapcsol.  A zsarnokság testi kiterjedése a tömegben-lét, a totalitás, a massza – ennyiben Bibó megjegyzése, még ha jogos is, inkább leíró megjegyzés: maga a zsarnokság is ilyennek láttatik. Másfelől azt is mondhatjuk, hogy a lírai hang automatikus retorikussága parttalanná is teszi önnön beszédét, annyira az „ügyről” beszél, hogy talán megfeledkezik a hallgatóságáról. Márton verse befelé építkezik, „a lelki félhomály” irányába. Re­du­kál. Külön veszi az érzékelés szabadságát és annak következményeit meg a gondolkodás szabadságát és annak kö­vet­kezményeit.

A szabadság szó (amely fogalomnak nagyon sú­lyos történelmi és filozófiai, ennek eredőjeként történetfilozófiai priusza van) elsősorban trópus marad a költeményben. Szövegszervező figura: a retorika szabadsága, a mondatkitágíthatóság szabadsága. Ép­pen azt a nyelvformáló-nyelvteremtő képességet hoz­za játékba, hogy a költői nyelv egyszerre ugyanazon egyezmények elfogadása és elutasítása. A „levegőnek mondott mérgesgázban” sorban benne van, hogy a láthatatlan (amely így persze mindenhol és mindig látható is ebben a láthatatlanságban) anyag egyszerre létszükséglet, és egyszerre lehet méreg is. Ez a nyelv olyan, mint a higany: sűrű-apró szemekre esik szét, majd összeáll egy nagyobb golyóbis koncentráció­jába. A költemény a szabadság alakváltozatait szövegszerűvé teszi: nagybetűs címek, újságcikkek, szerződések betűje, ígéret, szószegés, értelmetlen mondatok, szótövek és ragok – a szabadság a nyelv lejegyzett, betűk által meghatározott közegében fejti ki erjedő-bomló hatását.

Bowen úr a nyolcadik versszakban meg­kü­lön­böz­­teti az anyagot és a műanyagot. Anyag vagy mű­anyag? Mikor a szavak a nyelvi elemekből költői nyelv­­vé vegyülnek, anyag, műanyag vagy mű-anyag jön létre? A vers nyolcadik strófája talán megengedi ezt az asszociációt is, talán a ködből való ezerfajta zaj bömbölése magára a költői nyelv kritikátlan használatára is utalhat. A „szállhatatlan szállodákban” „hírtelenebb hírednél” szintagmák remek példái viszont az önmagát generáló, önmaga lendületét belülről előállító nyelvnek. Márton már említett Átkelés regénye hasonló retorikai megoldásokkal él. A pálya későbbi szakaszaiban a generáló potenciál a nyelv helyett in­kább a történetalakítás dimenziójában testesül meg. Vajon a megtestesült szabadság szükségszerűen kon­f­­liktusba kerül-e az elbeszélhetőséggel. A Bowen­ben a pusztulás képei tűnnek fel újra és újra: elpusztított táj, felgyűlt szemétkupacok, döglégy, társadalmi erjedés, rém­hírterjedés, lerakódó mocsok, málladozó ház, elzárt olaj­vezeték, mérgesgáz. Közös a metaforákban, hogy mind­egyikben az anyagból elszabadul az anyag-szerűség. Így lesz a bomlás a szabadság végterméke. Ba­las­sa Péter Illyés verse kapcsán a befogadói kört „nyelvi-szellemi gyülekezetnek” nevezi, remekül érzékeltetve ezzel azt a kollektív érzetet, amit a verse kelt. Már­ton versében a végén Bowen a mindenkori egyes-­egye­dü­­lihez szól. Ezzel műfajt vált: a monológ pár­be­széd­dé lesz.

A szabadságról való beszéd, ha tisztában van ön­maga képtelen voltával, akkor nem tud nem ironikus lenni. A megtestesült szabadság maga az irónia. Az irónia szavatolja, hogy a pátosz és a moralizálás he­lyett (mellett?) a szabadság leleplezhesse magát.

Ezúton köszönöm Schuller András segítségét.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges