Szegő János

Nyomtatóbarát változat

Vendégségben vagyunk az egybenyitott, tágas térben, mely láthatóan két külön részből nyílik egybe, hogy aztán otthonosan elnyeljen mindenkit. Körülöttünk emberek, leginkább az arcuk, vagy amit annak gondolnak, és a hangjuk. Hasonlítanak egymásra, mintha már láttuk volna őket, vagy csak a történeteik ismétlődnek, melyeket foszlányokban hallunk? Az ablak nyitva, metsző a hideg levegő, most ment el az utolsó villamos a ház előtt. Maradunk.

„…beláttam, ha már egy, lehet éppen kettő vagy három, ha kettő, akkor hat-, vagy százmilliárd Hold és Nap az égen, halotti kamránk bukóablaka mögött, a születés magzatmázától fényesen, az óceánból egyetlenegy emelkedik föl” – olvashatjuk a kötet nyitószövegében, az Ajánlásban. A két és fél oldalas írás narratív komplexitásával, a kihagyásalakzatok radikalizmusával, eg­zisztenciális sűrűségével és nyelvének egyszeri egyetemességével Takács Zsuzsa a jelek szerint prózában is megtestesülő költészetének mesterdarabja, nem túlzás: koronája. Az először versként megjelenő szöveg a valóságot fikcióvá lazító, a feltételességet jelölő „ha” szavacskák segítségével a megélt élet és a több lehetséges, elképzelt életsík közötti szabad átjárást teszi lehetővé és elbeszélhetővé.

Az Ajánlás egyben rejtett olvasási ajánlat is az „Önéletrajzaim” alcímet viselő novelláskönyvhöz. Egyrészt egyetlenegy Nap vagy Hold van, még ha darabszámban meghatározni igencsak nonszensz; másrészt ugyanazt a Napot, Holdat több milliárdan látjuk, akár százmilliárdféleképp. Nemcsak a Napot és Holdat, hanem az életet és az ént is. És, ha az éle­tet, akkor az élettörténetet is. S, ha már egy élettörténet létezik, akkor tizenhét élettörténet is lehetséges. Végezetül, születés és halál között, egyetlenegy élet emelkedik föl.

Nem tudom, van-e jelentősége annak, hogy A megtévesztő külsejű vendég az Ajánláson kívül tizenhét szövegből áll, s ez prímszám. A prímszámmal oszt­hatósági definíciója miatt (önmagán kívül az eggyel osztható csupán), illetve ennek a matematikai tőrvényszerűségnek a lehetséges irodalomesztétikai következményeivel (önmagában értelmezhetőség, viszonyítási rendszerek) mai magyar irodalmi szövegek olvasása során többször találkozunk, mint a középiskolai számtan törzsanyagában. Akárhogy is legyen, a kötet egészére jellemző valami törvény­szerű szabálytalanság, saját szerkezetéből következő ciklikus rendhagyóság. Az egyik történet találó szintagmájával „sötét nyugtalanság”. Az Utószó című verseskötetének emlékezetes Tollpihe című versével: a fotel szövetén ott maradt tollpihe „nehéz mint a kő. / Ez az utolsó csepp a pohárban. / Nem bírom tovább a fülsértő csattogást, / ahogy a szövetre szüntelen visszaszáll.” A két metaforikus formula zseniális koccintása tragikus képzavart, képek zavarát eredményezi. A tollpihéből kő és utolsó csepp lesz. És valami elmondhatatlan szenvedésnek az elmondása és lezárása.

Ez a hangulat Takács költészetére is jellemző. A bűnök számbavétele című elegyes kötetben (Je­len­kor, 1998), melyben egymás mellé rendelve szerepel próza, vers és esszé, a prózai darabok szövegszervező elve a különböző valós vagy képzelt bűnök felderítése, elbeszélése, összegzése és a tapasztalatokból képződő bűntudat megszólaltatása. Az ott szereplő hét szöveg minimális változtatásokkal és más sorrendben átkerült A megtévesztő külsejű vendégbe azzal a beszédes és lényeges különbséggel, hogy, míg ott az első elbeszélés címe a kötet címe is egyben: A bűnök számbavétele, addig ugyanannak a pár helyen módosított nyitószövegnek a címe a Vendégben már Tanyai tör­ténet. Kulcsszövegnek is nevezhető akár, lévén mindkét kötetben első helyen szerepel, valahova bevezet. Nem is egyszerű kulcs ez, hanem talán inkább franciakulcs, hiszen mást nyit itt és mást nyitott ott. Ott a vélt vagy valós bűnök sorát, pontosabban az elképzelt vagy elkövetett tettek elmondhatóságát, szóra bírását, a konfesszió műfaját. Míg ott a vallomás beszédmódja dominál, addig a Vendég szövegeit az önéletrajz hagyománya, az egyes személyekről leváló és tárgyiasuló élettörténetek sorozattá álló szerkezete tartja egyben.

A novella a következő megjegyzéssel indít: „Ez a történet nem velem esett meg, de első személyben tudok csak beszélni róla.” (9.) Ezt követően kisebb kerettörténeteken keresztül, melyekben a beszélő egy spanyolországi campuson visszagondol ifjúkorának néhány zűrös ügyére a Kádár-korból, eljut a tanyai történethez magához, a novella magjához. A jászsági tanyán négyévesen meghalt nagynénjével álmodik, pontosabban meglátogatja őt a hetvenöt éve halott kislány, és apjának szólítja a történet férfi elbeszélőjét. A halál módja iszonyatos: a beteg, kiszáradt gyereket nem engedik inni, a javasasszony tiltja, amíg nem űzi ki belőle a rontást. A következő novellában (Visszapillantás) ezt olvashatjuk: „olyan erővel hatott rám a történet, melyet új, nálam kilenc évvel fiatalabb munkatársnőm az iroda szokásos szilveszteri összejövetelén előadott, hogy úgy éreztem, megfulladok, ha nem hagyhatom ott őket.” (16.) A történet pedig ugyanaz, mint az előző elbeszélésben: négyéves gyerek, a beszélő nagynénje, kuruzslóasszony, kínhalál. Míg ott férfi, addig itt nő adja elő. Azt tapasztalhatjuk, hogy ebben a világban nem az a fontos, hogy férfi beszél-e vagy nő, és nem is az, hogy éppen mit, hanem sokkalta inkább az, hogy ugyanazt mondják. „Addig él az ember, amíg emlékeznek rá” (119.) – Ta­kács szövegeinek elbeszélői így tartják életben a ha­lot­takat is, tán hogy ők maguk is életben maradhassanak.

Akkor is ugyanaz a történet morajlik, ha a kö­vet­­kező közös szál már valami más lesz: a Sza­bad­sághegyi Gyermekszanatórium kórterme, egy sikeresnek induló disszidálás tragikussá váló története, egy Szervita téri lépcsőház hűvös valósága, az ötvenkilences villamos monotóniája, a deklasszálódott családok mindennapjai, műszaki értelmiségiek és nyelvtanárok gondjai, satöbbi… Nem ugyanaz az egy történet vándorol újra meg újra, egy ilyen elbeszélői ötlet könnyen mesteri, de üres formulává válna. Takács Zsuzsa könyvében ez a meghatározottság nem forma, hanem sokkal inkább anyag, melyen, a Pilinszky-idézettel: „átvérzik az idő”. Egy folyama­tosan bővülő, teljesebbé váló nagyelbeszélés kialakulásának a kísérletét követhetjük végig. „Egy titkos ábécé szerinti betűrendben sorakoznak.” (13.) Újabb és újabb pontokat látunk magunk előtt, melyekhez hozzárendelhetünk lehetséges vonalakat. (Ha már vonal: Takács Zsuzsa prózája is, Tóth Krisztináéhoz ha­sonlóan már a narratív szerkezet létrehozásakor a metaforikusság költői eszközeivel operál. Mintegy a történeteket rímelteti, és nem a szavakat.) Ez a láncolat-narráció, hogy bizonyos történetelemek, sorsmotívumok (Szondi Lipót sorsanalízisére az egyik elbeszélő konkrétan utal) reinkarnálódnak, újra és újra megtestesülnek, a Vendég misztikus és rafinált szervezőelve.

Rafinált, mert amíg egy valóságtükröző, előrehaladó, feleslegesen integráló olvasásmódot kikapcsol, és a harmadik-negyedik szöveg után már nem akarjuk kibogarászni az adott beszélő identitását a korábbi beszélőkhöz képest, és rádöbbenünk, hogy egy személyiség, egy persona alakváltozatait halljuk sorban; addig a zajló történetek hátterének hol kísérteties, hol varázslatos akusztikáját ezzel a technikával felhangosítja Takács. A novellák költészetét teszi hallhatóvá, ami túl van azon, hogy egy mondat lírai szerkesztésű, vagy egy trópus poétikus hatást kelt; az események és a szerepek szabad mozgása, forgása, felcserélődései, pillanatnyi viszonyai, elválásai és visszatérései teszik a Vendég matériáját eleve metaforikussá. Ez a szerkesztésmód némiképp a méltatlanul elfeledett Baka István izgalmas prózaművészetére emlékeztet. Bakánál is karnevál-jellegűen kerül egymás mellé múlt és jelen, álom és emlék. El­dönt­he­tetlen elbeszélői világot teremt, amelyben a viszonyok lesznek a meghatározóak. Amíg Takácsnál az ezredvégi Budapest terei adják ezeknek a kavalkád-történeteknek a referenciális hátteret, addig Baka imaginatív prózájában a klasszikus magyarországi kisváros mozdulatlan, lomha szomorúsága lesz az a közeg, amelyben a felcserélődések, alakváltások színre kerülnek.

A hóhér lánya című novella végén a férfi elbeszélő a buszon utazva egy dús szemöldökű, zöld szempárú férfiban előbb a híres francia színészt, Jean Marais-t fedezi fel, majd hozzákapcsolja az arcot bizonyos Remete elvtárshoz, az egykori karhatalmistához, akivel ’57-ben, harmincöt évvel ezelőtt találkozott utoljára, hogy aztán a műveletsor végén Remete elvtárs fiaként azonosítsa az idegen és amúgy kedélyes fickót. Az arc lesz a fontos, amelyik jóformán leválik a személyiségről. A címadó novellában, mely eredetileg vers volt, a félelmetes svájci vendég, aki távozás után visszatér a nő lakásába, szakállas keselyűvé változik.

Ennél is szürreálisabb az Egy fejfájós nap elbeszélése, melyben a pszichiáter Bárány doktor és a hasonnevű (szó szerint: hasonszőrű) állat közötti reláció kerül a belső monológ homlokterébe: magyarán bárányhaja van-e a bégető doktornak, vagy sem. Kettejük jelenetében, a klinikai vizsgálat során az elbeszélő roppantul ügyel a nyelvhasználatra: „nem használtam hasonlatokat, nem hivatkoztam analógiákra.” (140.) A nyelvvel óvatosan kell bánni, ne legyen költői, nehogy skizofrénnek találja beszélőjét az orvos. Azaz a hasonlításokon, párhuzamokon, metonímián és metaforán alapuló nyelvhasználat több világra osztja azt az egyet, ami jó esetben van. Nem is adhatná Takács jobb diagnózisát a metaforikus nyelvhasználatnak, annak világteremtő képességét szemlélteti ez által. Ettől lesz ez a próza költőien lakozó. Ugyanakkor néhány helyen inkább esztétikai következmény nélkül és idegenül hat, amikor verssorok sétálnak át a novellákba, és verslábaikra támaszkodva próbálnak megállni, földbe gyökerezni az epikus szövegben. Kis túlzással, jambusokat nem lehet sor végén a tördeléskor elválasztani.

Misztikussá teszi a novellákat a különböző események drámaisága, katartikus jellege; az a sajátos megérzés, hogy egy pont után már sejtjük, mi fog történni. Időrendet és nézőpontot váltunk: először újdonságában, váratlanságában hat ránk a dolog, később már előre olvassuk a jeleket, és látjuk adott esetben a végzetet, a katasztrófát. A szemlélődőből passzív szereplők leszünk. A főhős ’56 után Kana­dá­ba disszidál, és mi már tudjuk, hogy mi fog történni vele. Máskor az egyik történetsík megáll ott, hogy Halifaxba érkezik, a másik pedig elmondja a további keserű fejleményeket, a visszalátogatást negyven év múlva.

A visszatérés, a hazatérés, az elkésett és emiatt hiábavaló megértési szándék több novella alapszituációja. Mondhatni alapképlete: „a menekülés és a visszacsúszás rémülete.” (157.) Több évtized után felkeresni a múlt tereit, és találkozni vagy még inkább, nem találkozni, elkerülni egykori önmagunkat és fontos kapcsolatainkat, Thomas Bernhard szép szavával: életembereinket. Kudarcra ítélt nyomozások ezek. A játék a tűzzel hazalátogató elbeszélője kényszerűen konstatálja: „A Gellért-szálló éttermének földig érő tükreibe nézek: egy fogyókúráktól ráncos, vörös hajú, rideg amerikai nő bámul kényszeresen. De a tükrök mélyén, ha elléptem már előlük, tehetetlenségében egy fiatal lány tördeli a kezét.” (183.) Csak mostani önmagával tud találkozni, régi, gyerekkori énje a mélyben rejtezik. A motívum – szó szerinti – tükördarabja remek szerkesztési érzékkel ennek a történetnek az ikernovellájában, az Egy másik kezdésben található: „Tizenhat éves korom táján, valahányszor tükörbe néztem, rémülten vettem észre, hogy ahelyett, hogy osztálytársnőimhez hasonlóan napról napra szebb lennék, egyre csúnyább és öregebb vagyok. Pontosan a fordítottja esett meg velem, mint legkedvesebb olvasmányom főhősével, akinek arcán az idő és gaztettei nem hagytak nyomot, képmása vénült csak. Megkötöttem én is – gondolatban – szerződésemet az ördöggel; boldogságomért cserébe azt kértem, hogy világhírű zongorista legyek.” (23.) A két elbeszélés két arca néz egymással szembe, az öreg nő, aki a fiatalt kutatja, és a tizenhat éves lány, aki későbbi énjét kénytelen látni. Találkozni az idő csatornájában találkoznak csak, és az olvasó tudatában. Ha így vesszük, Takács az olvasót valóságon túli képességekkel ruházza fel, amikor két távoli szöveg közös tükrében egyvalakit pillanthatunk meg. Az idézetben a nárciszi Dorian Gray és a fausti Adrian Leverkühn kamasz alteregója is egymásra tükröződik. (Az irodalmiság, az intertextusok, a kulturális utalások jellemzően hasonlóan szellemes, szöveghez és narratívához szervesen kapcsolódó módon jelennek meg Dantétól Nietzsche Tragé­di­á­ján át Camus Közönyéig. Utóbbinak eredeti címe [L’étranger] az egyik elbeszélés címe is: Az idegen.) Ehhez a nyomozó szándékhoz illeszkedik, hogy több szereplő is mű­emlék-restaurátor. Noha nem kell minden bo­kor­ban allegóriát látni (hacsak nem égő csipkebokor), ez a foglalkozás valamelyest hasonlít ahhoz, amit ezek a figurák szeretnének tenni az életük körül is: a meglévő emlékeket, nyomokat felújítani, illetve az egykorvolt állapotot rekonstruálni. Miközben konzerválni akarnak, a legradikálisabban érzik a bő­rü­kön (egy helyen szó szerint, mikor a csalódottan távozó lány a lépcsőházban szándékosan felsérti a kézfejét, fájdalom kell neki és emlékseb, 31.) az idő feltartóztathatatlan változását.

A másik gyakori alaphelyzet, amikor a főszereplő nem megy sehová, és így nem jön vissza sehonnan, hanem marad, eleve itt van (az itt az hangsúlyosan Budapest a maga káoszával, villamos- és metróhálózatával), és pár óra alatt kénytelen elszenvedni, hogy személyisége, nehezen, hazugságok árán kialakított énképe egyszerűen szétesik, darabjaira hullik. Egy valamelyest pozitívnak nevezhető ellenpélda a Találkozások története, amelyben két fiatal egy házibuliban Dante Isteni színjátékát olvasva rádöbben, hogy ők Pali és Franciska, azaz Paolo és Francesca, az örök szerelmesek a Szerelem halottai énekből, és most újra találkoznak. A téren és időn átívelő, a szerelem metafizikáját hirdető orpheuszi történet fanyar mellékzöngéje, hogy Pali a házibuliba menyasszonyával érkezett, akinek aztán az élete teljesen tönkremegy. Elbeszélőnk természetesen áttételesen hallja a történetet, ahogyan annak komplex tartalmát is nyomozások révén sikerül összeraknia, hogy aztán magában, saját életében is átgondoljon sok mindent.

A hősök több esetben teljesen váratlanul eltévednek a városban, az életükben, nem találnak haza, és nem találják magukat. (Arra is akad példa, amikor a melankólia folyamatszerű: „Egy októberi napon azonban, akárha kavics ment volna a cipőmbe, a szemembe homok, elővett a rosszkedv, életkedvem apadni kezdett.” [99.]) Hogy az összezuhanás álom-e vagy valóság? Gyakran eldönthetetlen és szinte lényegtelen, ahogyan korábban az is azzá vált, hogy ki a beszélője az adott monológnak. Van példa egyes szám harmadik személyű narrációra is, éppen az álom-ébrenlét mozgékony határán billegő A kammerni kastélypark él ezzel az eszközzel, mely révén filmszerűen látjuk az abszurd képeket. A hatás, a minden szinten bekövetkező mentális katasztrófa és az abból való kilábalási kísérletek, terápiák lesznek a hangsúlyosak. Hogy merre vannak azok a kapaszkodók az ember éle­tében, múltjában, szellemi reflexeiben és fiziológiai ingereiben, amelyek segítségével visszatalálhat önmagához, vagy újra megtalálhatja önmagát, illetőleg azt a valakit, akit annak tart vagy tartanak, hogyha személyisége nem bírja tovább a közeget.

A közeg, mely a történetek háttere, a szereplők felnőttkorában leginkább a már beállt, klasszikus középkádárizmus (mintha a kádárizmusnak eleve csakis közepe lett volna, szinte ’57. május elsejétől a nyolcvanas évek végéig, eleje és vége alig volt, közepe, változtathatatlan állaga annál inkább, befelé természetesen tagolható, kifelé azonban homogénnek tűnik) a maga szürkeségével, kettős beszédével, örökhétfőségével.

A gyerekkor pedig az ötvenes évek nyomasztó légkörében telik. Ennek a korszaknak az ábrázolásakor Takács a magyar irodalomnak ahhoz a szerves hagyományához kapcsolódik, amelyik, amikor felidézi ezt a vészterhes periódust, egyszerre beszélteti az akkori gyereket és a visszatekintő felnőttet. Ket­te­jük közös szólamában ezáltal magának a sztálinizmusnak az abszurduma és érthetetlensége jelenik meg. Nádas Péter az Egy családregény végében és ké­sőbb az Emlékiratokban, több mint harminc évvel ezelőtt, hasonló eszközökkel, a perspektívák hirtelen váltásával, összeolvadásával tette láthatóvá, hogyan eszmél egy gyerek a Rákosi-érában. Takács mintha ennek az epikatörténeti ívnek állna a záró pontjánál. Persze kétszáz év múlva is írhatnak majd a portássá lefokozott egyetemi tanárokról, szabotázzsal vádolt apákról, családokat eltartó anyákról, a deklasszálódott nagypolgárokról, akik segédmunka után is régi, özönvíz előtti, gót betűs könyveiket olvassák, és közben a fűtetlen lakásban, múltjuk romjain, earl grey teát kortyolgatva zongoráznak, és/vagy cinikusan hallgatnak. A kislányról, aki csak azért is allét mond fasor, és eroberungot a hódítás helyett. (24.) Ám az egész leírást ebben az esetben a személyes emlékezet ténye és halk jelenléte hitelesíti. A diktatúra a nyelvbe ivódik: „A nyelvbe vetett bizalma rendült meg, mint mondta. Nem akart úgy beszélni, ahogy a tanáraink vagy a tankönyvek, rokonszavakat keresett, nem létező fordulatokat talált ki, és a füzetét egy alkalommal üresen adta vissza a dolgozatírás után.” (26.)

Néhány motívum pedig lényegre törően mutatja be lassan történetivé váló elmúlt tizennyolc évünk új figuráit: az elbocsátott ávóst, a szélsőjobbra csavarodó egykori kollégát, a metróban sorsa ellen dacosan protestáló hajléktalant, a mindenkori megalázottat és megnyomorítottat, akit úti- és embertársai megvetnek és kinevetnek. Végül az őrök és a kopaszok együttesen kidobják a férfit, korunk Mar­me­ladovját, aki „arccal előre zuhanva elterült a földön. Azaz rémálmaink peronján, amely a Duna alatt, a metró Kossuth és Batthyány tér közötti szakaszán nyílik ezentúl.” (193.) Takács Zsuzsa elbeszélői ezeket a láthatatlan csatornákat, peronokat, labirintusokat, alagutakat térképezik fel.

Vendégségben voltunk. A korábban egybenyitott nagyszobából két kisebb, saját szoba lett. Eltűntek a többiek, de hangjuk, történeteik még itt vannak körülöttünk. Az ablak alatt most suhan el az első villamos a kocsiszínből. Utasokat szállít.

Takács Zsuzsa: A megtévesztő külsejű vendég – Önéletrajzaim. Magvető, Budapest, 2007, 225 oldal, 2490 Ft

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges