Szegő János

Nyomtatóbarát változat

Középiskolai magyartanárom, Barabás Judit (1959–2008) emlékére

Minden évszaknak megvan a maga hangulatvilága. A tél az ilyen jellemzőkkel, a tavasz pedig olyan tulajdonságokkal bír, és így tovább. Például: hólepte, komor rét, majd zöldellő, rügyező fák, utána harsányan ragyogó nap és végezetül Hölderlin-sárga allék, aztán Karinthy Babits Bihályával szólva: „és megint elölről” az egész. A klipszerű képek alatt tájfestő zene gyanánt esetleg Vivaldi versenyműve csendül fel. S mivel az évszakok újra meg újra visszatérnek, az ismétlés iróniájában éljük egyéb jelek szerint előrefelé haladó életünket. S hogy az előrehaladást olykor megakassza vagy kiegészítse egyfajta visszafelé menet (emlékezés), azt sok esetben éppen az év körkörössége teszi lehetővé. A december tizenkilencedikék vagy a június tizenhetedikék különböző (esetleg Derrida szép szavával: elkülönböződő) azonossága ez: hogy minden évben van egy olyan nap, ami már persze teljesen má­sik nap, de nyomaiban emlékeztet arra a bizonyosra: a megismerkedésre vagy a szakításra. (Hogy aztán később az elválás évfordulója már a találkozás dátumára emlékeztessen minket, vagy fordítva. Lé­vén az emlék külön életet él, gyakran az emlékező helyett.) Az emléknap, mint egy tompított rím, egy kopottabb asszonánc hoz vissza valamit a korábbi sor világából.

Az évszakok díszletszerű ciklikusságát Nádasdy Ádám legújabb verseskötetében, az Az az ízben (a to­vábbiakban Íz) egy újabb színnel, avagy egy újabb ízzel egészítette ki. A könyv ugyanis öt évszakra van felosztva. Az öt évszak metaforája lehet a kötet első versében megjelenő hullámvasút: „mint mikor leállt a hullámvasút: / valami üzemzavar, a szerelő / prózaian mászkált a pályatesten, / hangosan kiabált a földre le, / percekig álltunk, azalatt lebomlott / az egész: a félelem, a gyomorkönnyűség. (…) Állt a lelkem / hullámzatlanul. Nincs zuha­nás, / nincs bódult, hörgő levegő sehol.” (7.) Az idézetet nem szerencsés teljesen allegóriának olvasni, és minden egyes sornak valami áttételes jelentést adni, annyi azonban kijelenthető, hogy az időben való megállás, egyfajta zuhanás nélküli zuhanás, az egész kötet egyik jellemző momentuma. Ami marad az eredetileg várt eksztatikus élmény helyett, az a kimerevített pillanat és az erre érkező válasz, rezignált tudomásulvétel, elégikus irónia. Mondanánk, hogy „kizökkent az idő” – így Arany János klasszikus fordulatával, ha Nádasdy pár éve nem fordította volna újra a Hamletet is. A „The time is out of joint” Nádasdynál „A világ szétesett” lett. Be­szé­des a különbség, különösen, hogyha a folytatást is hozzáolvassuk: „átok ül rajtam, / mert én kellek hozzá, hogy helyre rakjam.” Ná­dasdy az időt (time) világnak fordítja, és ez az interpretáció költészetére is vonatkoztatható: az idő nála maga a világ, és az idő kizökkenése, kificamodása magának a világnak (legalábbis az ő világának) a szétesése is. (Ráadásul a rengeteg jelentéssel rendelkező joint egyik alakváltozata, a to joint többek között ízekre bontást is jelent. Bár az íz ebben az értelemben sokkal inkább a taste. Ami már az ízlés fogalmával függ össze.) A világot azáltal, hogy helyre rakja, újra is alkotja. Versei újjáalakított világok.

A Nádasdy-vers beszélője, miközben kecses és elegáns lépésekkel indul útjára, összhatásában mégiscsak prózaian mászkál a pályatesten. Mondhatjuk, hogyha megáll egy hullámvasút, akkor a szerelő nem tud nem prózai elem lenni a pályán. Ebből a kettősségből fakad Nádasdy költeményeinek különleges nyelvi világa. A lírai nyelv alapvetően a beszélt, hét­­köznapi nyelvvel tűnik azonosnak, de amikor ez a nyelv(használat) egy-egy apró emlék nyomába szegődik, vagy megpróbálja körülbeszélni a zuhanás nél­küli zuhanást, akkor megváltozik a szavak és a mondatok stílusértéke. Az élőbeszédszerű, prózai monológok lesznek költészetté. Nádasdy verseiben „lebomlik az egész”, ami ezután előttünk marad, az a bomlás virágai és az ebből megszülető fanyar-keserű versanalízisek. 

Nádasdy az egyik leganalitikusabb ma élő ma­gyar költő, ezt bizonyítja a kötet hátoldalán található, miniesszének beillő, apologetikus önelemzése is: „Sok­min­den történik a világban, és én mégis magamról írok. El­nézést, de nekem nem megy másképp. Alanyi költő va­gyok. Ez a szó a latin »szubjektív« magyarítása, és annyiban valóban szubjektív vagyok, hogy magamról tudósítok; csakhogy én ezt igyekszem objektíven csinálni. Például hogy évekig jártam udvarolni a fogaskerekűvel, melyre sokat kellett várni, ezalatt jöttem rá, hogy nem szeretem. Ez közlekedés. Van másféle költő, aki mindig a világról ír, objektív akar lenni – persze nem sikerül neki, mert akkor nem volna költő. Azaz ő is szubjektív. Én viszont nem szubjektíven vagyok objektív, hanem objektíven szubjektív. Magamról, pontosat. Fogaskerekűt. Remélem, elég nagy felület vagyok, hogy sokminden tükröződjön bennem. Például a világ.” A személyességnek a látszólagos felfüggesztése, ahogyan felületté fokozza le (vagy fel!) magát, végeredményében a személyesség megtalálásával lesz teljes. Nádasdy verseiben a szenvedélyesség szenvtelen. És minél szenvtelenebbnek tűnik vagy hangzik, annál tragikusabban sze­mélyes. Fogaskerekű, szerelem. Ez közlekedés és költészet. Közlekedő költészet. 

A hullámvasút utolsó sorában a beszélő azt konstatálja, hogy nincs zuhanás. A Maradni, maradni című versben az átzuhanás különböző jelentéseit bontja ki: „Az átzuhanás, az megterhelő. / Ilyenek: az elalvás, a fölébredés, / a megszeretés, a meggyűlölés;” (19.) Nádasdy, azzal, hogy megnevezi, mi számít zuhanásnak, itt is fordít tulajdonképpen. Lefordítja a jelenséget a kapcsolaton belüli világ belső nyelvére. A tragikus vers zárlatában még egyszer visszatér az átzuhanáshoz: „Átzuhanni: az fáj. A változás / szűk száján átcsúszni, az horzsolás.” A fenséges, nagyszabású zuhanás ellentéte ebben az egységben a horzsolás lesz. Az érintkezés minimális, némely esetben kellemes fájdalma a horzsolás. A horzsolás, a küszöbrágás, a nyüszítő bizonytalanság tragikumát megtalálni és autentikusan szóba hozni – ez talán Nádasdy költészetének legnagyobb tétje. A Lassú sodrás, húsz ujj megrázóan gyönyörű so­rai­val: „A küszöböt rágtam. Nem is, hogy szeret-e, / mert persze, biztos. Hanem az, hogy hol van. / Egyszerűen hol van.” (25.)

Az Íz verseinek nagy részében a lírai alany visszaemlékezése, még inkább: emlékképzése hozza létre a verset. A versekben hol egy tárgyon keresztül emlékezik valami személyesre, hol pedig a személyesség perspektíváján áttekintve jut el a tárgyi(asult) valóságig. Az önelemzésben forgatott objektív és szubjektív fogalomkettőse a költeményekben konkrét helyi értékekkel telítődik. Nádasdy emlékezései minél parttalanabbnak, szabadabbnak tűnnek, annál inkább konstruáltak. Ez Nádasdy természetes manírja.

Különálló idősziget a kötetben a mindig vissza­térő, a tört fényű jambusok között meghitt árnyként lebegő gyerekkor életvilága. A Budai hídfő, „Zöld Par­don” (12.) már címében is markánsan érzékelteti a kettős időszerkezetet. A vers egyik pillére a második világháború utáni, híd nélküli hídfő („A Horthy Miklós híd nem létezett”), a másik pedig a ma ott, tehát a Petőfi hídnál lévő szórakozóhely, amely, mint a jelen hídfője, csak a címben jelenik meg. Így jön létre az az ív, amelyen belül a Nádasdy-vers beszélője prózaian, azaz objektívan közlekedik. Szintén a múlt egy-egy archiválódó pillanatát idézi fel a Szeged 1959 (13.), a Szál­lodában, családilag (17.), A nipp (18.), az Olasz Alpok, 1957 (20.) és a kiemelt helyre il­lesz­tett záró vers, az Ötvenes évek (70.). Ezekben a darabokban a visszaemlékező egyszerre látja saját akkori ön­magát, mintegy a felnőttek alatt, ahogyan elbeszélnek a feje felett, és látja magát mai fejjel, kívülről is. Ezek a versek a kötet első két évszakában találhatóak, az a szerkesztés pedig, hogy az Ötvenes évek zárja az egész könyvet, felkínál egy olyan értelmezést is, hogy az ötödik évszakkal visszafordul az idő kereke, és az idő, ahelyett hogy a semmibe vagy a végtelenbe futna, valamilyen módon mégiscsak visszatér a kezdetekhez. Ha elfogadjuk ezt az immanens időszerkezetet, akkor az Íz struktúráját a zártság poétikai elve jellemzi. Be van falazva az idő. Ez azonban csak módjával igaz. Az Íz inkább azt az illú­ziót kelti, hogy az idő bezárható, az emlékezés felparcellázható, ám a kötet meghatározó, nagy versei éppen azt az állapotot demonstrálják, hogy nem létezik ilyen meghitt viszony múlt és jelen között, amelyben a két időpont egymáshoz képest arányosan meghatározható. Sokkal inkább az out of joint paradigmájában vannak a Nádasdy-versek beszélői: elolvad az absztrakt idő. 

A kötet címadó verse, mintegy az egész mű magjaként, éppen középen található. „Az az öröm, az nincs már, az az íz, / hogy meg lehet csinálni magamat, / akármiből: margarinból, homokból, / a lényeg az, hogy az, ott, én legyek. / Az az öröm, az nincs már. Leszerelték / a villamost, amivel sose mentem, / csak másnap akartam. Az a mozi, / ahova járni akartam, bezárt. / Volt sok­minden, és annak most az íze / érett a számban, elemezhető. / De az az öröm nincs már, a cukorka / öröme kettéharapás előtt.” (40.) A vers végig két hangnemben szól: egyrészt vegy­tiszta elégiának hangzik, Kosz­to­lányi Boldog, szomorú dalára emlékeztető retorikával (nincs meg az íz, amire vágytam), ennek eszköze a főtéma többszöri ismétlése. Közben erre a szólamra ráfonódik egy ob­jektív és groteszk ironikus regiszter, ami gyakorlatilag leleplezi vagy fokozza az elégikus hangot. A veszteséglistán olyan dolgok szerepelnek, amelyeket nem tett meg a beszélő. A villamos, amin nem utazott, és a mozi, ahol nem járt, de akart – így a vesztesség vagy zéró (hiszen nem hiányozhat neki, amit nem is élt át), vagy kétszeres (hiszen a hiány is hiányzik neki). Ennek a másodfokú elégiának, amely Nádasdy gyakori műfaja, talán a legtalálóbb meghatározását a kiváló francia színésznő, Simone Signoret adta önéletrajzi regénye címével: már a nosztalgia sem a régi. A vers utolsó két sorában pedig az előtt és az után közötti pont mélységét és tragikumát térképezi fel Nádasdy: az öröm, ami hiányzik, nem valami után, hanem valami előtt van. Jelen esetben a cukorka kettéharapása előtti pillanat. Az előzetes íz hiányzik tehát, ami utána van, az már elemezhető. Az már voltaképpen a vers, ott már sokminden van (ráadásul következetesen egybeírva). Az emlékek k­ö­zötti közlekedés terepe.          

„Mennyi kanyarral érünk el oda, / ahol már régen lennünk kellene! – / gondolod, és a magad egyenes / útját próbálod tartani. De átég / térképeden a szeretet parazsa, / meggörbíti a legegyenesebb / akaratot, jól tartott irányt” (32.), mondja A vaksi szemű perspektívái beszélője valakit megszólítva. A második évszakot záró Apró képecskéket lát a szó szoros értelmében visszakanyarodik eh­hez a metaforához: „Kereste a / döntő kanyarokat, a tetováló, / örökre jegyző pillanatokat. De apró / képecskéket látott csak…” (28.) A kanyar a két szöveghelyen különböző dolgokat jelent. Az egyik helyen a kis kilengések, mi­ni­mális, mindennapi eltérések kanyargói adják az életút változatosságát, a másik idézetben a kanyar a nagy változások, döntő fordulatok hiánymetaforája.

Ezektől a finom megkülönböztetésektől lesz Ná­dasdy költői világa rétegzett, összetett és személyes. A személyességhez nem kell deklamálnia magát, itt nincsen felnagyított, nagyra nőtt lírai én; ennek az ellentéte, egyfajta lefokozás, gyanús ellenbeszéd in­kább jellemzi poétikáját: „Nem vagyok hős, csak szá­mot­tevő színfolt / azon a széles tablón, jó mellékalak.” (To­tál­plán, 35.) Ez a lírai szubjektum, ahogyan maga mondja ma­gá­ról, ez a számottevő színfolt a mai ma­gyar költészet egyik legeredetibb és legmegbecsültebb figurája. A sze­relem sivatagát nála kevesen ismerik keservesebben.  Fehérek között egy színfolt.

 Nádasdy Ádám: Az az íz. Versek 2005–2007. Magvető, 2007, 75 oldal, 1990 Ft

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges