Szegő János

Nyomtatóbarát változat

(kezdjük a kályhánál)

Az ember melegségre vágyik, a magyar prózaíró pedig regényre, lehetőleg nagyra és összetettre. Grecsó Krisztián három évvel ezelőtti, első regényét a kritika és az olvasók is elismeréssel fogadták. Az Isten hozott témájában és formájában is alkalmas volt arra, hogy az addig novellista Grecsót regényíróként lehessen üdvözölni. Mondhatni, az Isten hozottal Grecsó egyszerre intett búcsút két addigi kedvelt „műfajának”, a novellának és a falunak. Maga a falu volt az a közeg, amelyet Grecsó Pletykaanyu című novelláskötetében irodalmi formában pletykált ki. És az elbeszélés volt az az epikai műfaj, amely Grecsó anekdotikus alkatához a leginkább testhez állt. A falu, konkrétan Grecsó szülőfaluja, Szegvár, megharagudott fiára; és lett is az egészből egy kis médiabotrány, a könyvnek pedig némi hírverés.

Ezután az Isten hozott az árva Gallér Gergely különleges nézőpontú elbeszélésén keresztül – mely perspektívában egymás mellé sodródott múlt és jelen, irodalom és valóság – a végletekig fokozva ábrázolta az arctalanná, egyetlen ijesztő szájjá torzuló, és pogromért kiáltó falu világát. Ám a konok és kritikus leleplezés mellett képes volt olyan látószögre bukkanni, amelyen át a falu másik, naposabbik oldala is megismerhető lett. Grecsó újszerű falumitológiájában egyszerre lett saját helye a történelmi tényeknek, a helyi mende­mon­dáknak, a kulturális sajátosságoknak és az irodalmi in­ter­textusoknak. Grecsónak sikerült, egyfajta szövegszerűen jelölt irodalmiság segítségével, hidat verni a népi-realista és a mágikus-mitikus elbeszélésmód kö­zött. Ezt segítette a különböző létmódú és státusú szövegek rétegzett szerepeltetése. A regény elején található, feszült párbeszédben álló Krúdy- és Móricz-mottók a regény időszemléletét, műfaját és tétjét értelmezték. Továbbá irodalmi alakok elevenedtek meg a regény lapjain Orosházától délre; újra meg újra egymásba folyt a kitalált és az átélt világ, amiképp az idő természete is hol lineáris volt, és a későkádárizmus mindennapjaiban dekkolt, hol pedig földtörténeti léptékben mozgott, és körkörösen visszatért. És ennek a szövegben-létnek lett középponti motívuma a Klein-napló, amely a kollektív tudattalan varázsnoteszaként minden dolgok forrása és magyarázata, az egész narratíva fog­lalata, és egyben a titkok továbbélésének legfőbb biztosítéka. A Klein-napló címen Grecsó eredetileg tárcanovella-ciklusát írta az ÉS-be, azaz a regény magja voltaképpen egy kisepikai műfaj. S ennek a jelenléte érezhető is az Isten hozott narrációs szerkezetében.

Első regényével Grecsó azáltal, hogy meg-, illetőleg átírta a falut, megszüntetve őrizte meg azt. S ezzel a gesztussal búcsút is intett ennek a vidéknek. Az Isten hozott egyben Isten veled is lett. Szilágyi Zsófia tanulmányában Grecsó regényírói indulását és a falu elhagyását (a kettő szükségszerű összefüggését) a szövegek és a motívumok szintjén olvasta össze Móricz Zsigmond Életem regényével.

Azért is volt szükséges elindulni a kályhától, és nagy vonalakban kitérni az első regényre, mert Grecsó epikusi életműve deklaráltan előrehaladó lépésekben, mozgásirányokban gondolkodik. S ha az első regénye ennyire hangsúlyosan jelentette be, hogy elhagy valamit, és útnak indul, akkor jogos a nagy érdeklődés az iránt, hogy hova is érkezik meg. A regény a korábbi folyóiratközlések során több címváltozattal is rendelkezett. Sokáig „Doktor urak” volt a címe, hogy ez alcímmé fokozódjon, és a készülő mű titulusa a széphangzású „Ördöglugas” legyen egy darabig. A már őszre beharangozott regény végül az idei könyvfesztiválra jelent meg Tánciskola címmel. Befogadói oldalról a felfokozott várakozás legfőbb evidenciája a nagyszámú és igen gyorsan elkészült kritika, amelyek összességükben a regényt inkább elmarasztalják.

Mivel Grecsó immáron második regényében használja fel a fejlődésregény, a klasszikus Bildungsro­man narratív modelljét, azt is lehet erre mondani, hogy epikája önmagában fejlődésregény, amelyben a főszereplőnek szembesülnie kell azzal, hogy több járható útvonal is akad azon az egyen kívül, amit ő immáron másodszor próbál végigjárni.

(kolbászhúsos történetek)

Az új regény fő helyszíne Tótváros, melynek valódi neve a történelmi-földrajzi utalások révén könnyen kibogozható: Békéscsaba. „Egy középváros, ahol nem érdemes élni, mert olyan konokul zártak az emberek, akár egy faluban; de a magány, a förtelmes egyedüllét úgy is lehet rossz, ahogy egy nagyvárosban.” (39.) Más lehetőség híján a szegedi egyetem jogi karának elvégzése után ide kerül a főhős, Voith Jocó, hogy igencsak alulról, mint a helyi ügyészség segédfogalmazója, elkezdje építeni reménybeli pályafutását. A városban egyetlenegy embert ismer, aki viszont ismer mindenkit, édesanyja testvérét, Szalma Lajost, a biológia–­testnevelés szakos tanárt. A nagybácsi igazi pedagógusi munkássága nem az iskolában bontakozik ki, hanem, amint az nemsokára kiderül, különleges víkendházában.

Kettősük teszi ki a nevelődési regény mester–­tanítvány duóját. Erre mindketten alkalmasak alkatilag. Jocó félénk, visszahúzódó, huszonhárom évesen még szűz srác. Nem kifejezetten csúnya, inkább jelentéktelen, és arról van szó, hogy nincs tisztában a saját életével, a saját arcával és a saját testével. Sohase volt igazán társasága, nem is élt még igazán. Az egyetemi éveket szerette ugyan, jól érezte ott magát, de igazándiból akkor is kívülállóként szemlélte az eseményeket. A regény elejétől kezdve fokozatosan ke­rül egyre beljebb saját életének irányításába. Ebből a szempontból a Tánciskola igazi beavatási regény. A visszafogott, a történéseket inkább csak megleső, kukkoló Jocó egyszer csak a történések kellős közepében találja magát, és elkezd ösztönösen cselekedni. Rögtön a regény elején végig kell néznie, hogyan csókolózik apja a Körös partján a nyárbúcsúztatón egy tizen-egynéhány éves cigánylánnyal. Nem lép közbe, hanem a fák mögül figyel. Ez a pillanat, amelyet ő gyáván, passzívan dekkol végig, az eseményeknek tragikus és végzetes láncreakcióját indítja el. A következmény pedig, bármily patetikusan is hangzik: egyszerre születés és halál.

Lajos bácsi, a kortalan testneveléstanár mintha egy dílerkedő Matula bácsinak, egy vérbő, életélvező Fellini-hősnek és a Sörgyári capriccio halhatatlan Pepin bácsijának lenne a keveréke. Azaz egyszerre vezeti be Jocót az élet titkaiba, egyszerre mutatja meg, hogyan kell élni, és eközben beszél s csak beszél végig. Lajos bácsi tüskevára a víkendházban található. A vityilló valójában egy drogtanya, ahol az épp ott levő társaság a legeksztatikusabb hallucinogén szereket kóstolhatja körbe. Jocó ekkor ismeri meg a mindig különc Lajos bácsi igazi, partiarcát. Amiképp Lajos bácsi közelebbi ismerőseit is, akik „mélyről jönnek, és bizony mélyen maradnak, mégis működik bennük valami ősi, ösztönös buzgalom, értelem, függetlenek, öntörvényűek és kérlelhetetlenül bátrak is”. (23.) Grecsó itt elemében van, a kisvárosi, tragikomikus csodabogarak ki-, illetve megtalálása a regény nagy erénye. A Pedró kocsma két Man­ci­kája, továbbá a baromfigyári munkás Kucsera Tibor és a leszázalékolt egykori tanárember Csicsely And­rás – csupa olyan figura, akiket Grecsó remekül mozgat. Ehhez a körhöz kapcsolódik Jocó egyik fiatal kolleganője a hivatalból, Ildikó, akinek Lajos bácsi volt a tanára, jelenleg pedig a szeretője. Ildikó tehát egy olyan pont, ahol Jocó két élete – a munkahelyi, amelyik miatt eredetileg ideérkezett, és a víkendházi, amelyikben valóban és eredetien létezik – összefonódik.

Az Isten hozott széttartó, novellisztikus világával szemben a Tánciskola tömbszerűbb szerkezettel rendelkezik. Míg a korábbi regény fejezeteit címek ta­gol­ták, ezzel is novellaciklus érzetét keltve, az új könyv tizenkét cím nélküli fejezetből áll. Ennek ellenére a Grecsó-próza középponti eleme továbbra is az anekdota. Ám mivel az anekdota alakilag az elbeszélés formája, azt a fél tucat anekdotát, amiből a regény szövevénye felépül, Grecsó minden fejezetben felporciózza és kiadagolja. Ahogy Lajos bácsi a drogadagokat, Grecsó az adomákat hasítja még kisebb egységekre. Ezek tartják egyben a regényt, ezek a lentről felépülő kisvilágok adják a koherenciát, és nem az a nagyepikai koncepció, amelyet Grecsó min­denáron szeretne tető alá hozni. Mivel a Tánciskola lapjain remekebbnél remekebb ételeket esznek, így megengedhető az a kijelentés is, hogy Grecsó a kelleténél kicsit több mindent főzött bele a regényébe, az ízek egy szinten túl kioltják egymást, a lé besűrűsödik, és megáll a tányérban a kanál.

Így például érezhető, hogy Grecsó szerette volna móriczi módon megismertetni velünk Tót­város Zsarátnok-jellegét. Ezt a társadalmi-szatirikus irányt valószínűleg a Doktor urak címvariáció nyomatékosította a leginkább. Lajos bácsi különc haveri körének ellenpontja a helyi politikusok lakmározó kompániája. „Valamiért mégis más volt, a személyeskedésnek akadt némi urbánus eleganciája, amolyan vármegyei úriasság, nagyasszonyok, gazdag tót parasztok, valódi értelmiségiek keveredtek a kolbászhúsos történetekbe, és ez a zsíros, délvidéki előkelőség vonzotta Jocót.” (62.) Grecsót is vonzza, de a helyi nobilitások és pitiáner potentátok egy gusztusosan végigírt dáridózáson kívül absztrakt ellenpontként vannak csak jelen: „Szalma Lajos kínos ember az ő fajtájuknak.” (261.) A fejesek felszínes világa mellett a re­gény egyik fejezete a már társadalmon kívül került, elképesztően lent tengődő szegényvilág mélységeibe vezet le. Szal­­máék egy vasárnap a határ menti Méh­kerékre ruccannak ki. Itt dolgozott vasutasként Csi­csely apja, amíg öngyilkos nem lett a nyílt pályán. A látogatás valódi célja csak később derül ki: az embertelen kö­rül­mények között rabszolgaként tartott román napszámosokat jöttek meglesni. Aztán a razziázó idegenrendészettel egyszerre váratlan, itt most nem részletezendő fordulat jön, amely megint csak megváltoztatja Jocó addigi életét és látásmódját. Akárcsak az Isten hozottban, a Tánciskolában is létezik egy kü­lönnemű, didaktikusabb természetű, morális elem, amelyik nem oldódik fel a történetben, nem szervezi és nem alakítja azt, hanem eléggé kiszámítható módon kívülről értelmezi; és éppen különállósága az, ami zavaró az amúgy folyton mozgó, haladó, lendületes elbeszélésekhez képest.

A szerelem motívuma sokat ad hozzá, hogy Grecsó regényében a dolgok lendületesen és változatosan haladjanak előre. Az addig intakt Jocó előbb azzal a cigánylánnyal veszíti el a szüzességét vice versa, aki előtte Jocó apjával került össze a mulatságban, és aki miatt az apa botrányba is keveredik. Tótvárosban aztán Lajos bácsi összehozza egyik fiatal kollegájával, a már említett Ildikóval, itt Jocó egy szerelmi háromszög átfogójává válik. Aztán egy elázott este közvetlen főnöke, özvegy dr. Fejérné lakásán találkozik az asszony mozgássérültté vált lányával, Judittal. Jocó szerelmi dialektikája innentől a két lány között váltakozik. (S arról, hogy kit választ végül, nem is mondunk többet.)

(ördöge van, ördöge nincs)

Grecsó a nevelődési regény sémáját megbolondította a metafizikus ördögregény (Keresztesi József találó terminusa) műfajával. Wilhelm Meister a lugasban találkozik Mefisztóval. Az olvasó pedig egyenesen Thomas Mann Doktor Faustusával, Grecsó ugyanis az ördög jelenésekor jelölten idézi a nagyregényt Szőllősy Klára fordításában. Mi itt a baj?

Az ördög figurájához Grecsó görcsösen (ördöggörcsösen) ragaszkodik. Szalma Lajos kutyáját Devilnek hívják, hogy még a hülye is tudja, miről van szó. Judit autóbalesetben elhunyt bátyjának polcán Jocó a regény regényének a regényét, Thomas Mann esszénaplóját üti fel éppen, a Doktor Faustus keletkezését. Tükrözi tehát magát az ördög-motívum, de anélkül, hogy bárhol is elmozdulás lenne a figurák között. Jocó döntési dilemmája, lehetséges paktuma az ördöggel, akivel betépve találkozik nagybátyjánál, olyan kisszerű, hogy az már mondhatni ördögtelen. A hezitálás tárgya, hogy Ildikóval legyen, akit ugyan nem szeret, de jó csaj, és akkor a jövőben Ildikók sorával lehet majd futó kalandja, avagy válassza mégiscsak Juditot, akit tudna szeretni, ellenben mozgássérült. Jocó mit is vonhat vissza ebben a helyzetben a Kilencedik szimfónia mintájára? A pincepörköltet? Vagy a kovászos uborkát? Esetleg a sajtos-tejfölös lángost, amely a regény egyik blaszfemikus epizódjában mint Krisztus teste kerül a nagy páros szájába? A regény legvégén pedig a karácsonyi misén ott az ostyadarab, ami Jézus teste. Amint azt Jocó gondolja a hűs templomban. Míg az első megoldás inkább azért zavaró, mert komolytalan, a végével az a gond, hogy azt komolyan kéne venni. De ahhoz, hogy ezek a tétek komolyan vehetőek legyenek – hisz mintha ezért írná őket Grecsó –, olyan kontextus is kell, amelyben a kérdések végiggondolhatóak. Ez így olyan, mintha Zoszima sztarec holtteste azért kezdene el büdösödni, mert elromlott a hűtőszekrény. Anekdotának remek, bölcseleti műnek kevés.

Lajos bácsi ugyanakkor előáll egy alternatív értelmezési javaslattal: „A démonológia, bizonyos steril körülmények között, teológiává párolható.” (137.) A tézis szellemében Coelhót megszégyenítő futamokat hallhatunk a harmadik szem vagy a harmadik fül esztétikai létmódjáról, a testről mint instrumentumról és a szférák zenéjéről. Az a Lajos bácsi, aki avatottan és hosszan fejtegeti „az éteri élet magmáját” (125.), a regény másik helyén az olívaolaj vagy a zsírjában sült oldalas empirikus tapasztalatán töpreng. Ilyenkor is továbbgondolja a dolgokat, ideológiát, világmagyarázatot kap minden étel és ital. Nem véletlen, hogy Lajos bácsi igazi tanítványa nem Jocó, hanem Judit bátyja volt, aki irodalomtörténésznek készült. A fikcionalitás históriája – ez Lajos bácsi igazi terepe, pontosabban ezen az optikán keresztül közlekedik a világban, a berlini Mittében, a szajoli síneken vagy a tótvárosi kórház tetején.

Lajos bácsi bölcseleti rendszerében az elvont spekuláció, az állandó absztrakció és fikcióteremtés népi platonizmusát általában kiegészíti egy pragmatista, „élj a mának, éld a tested, szarj le mindent” életfilozófia. A kettő kissé „borra sör”-összhatású, de van, amikor ez a kevert állapot a legkellemesebb.

(mágikus naturalizmus)

A spekulatív Don Giovanni, Lajos bácsi tirádáit az ironikus felhangok – az, ahogyan az elbeszélő, illetve Jocó kommentálja azokat – mentik meg attól, hogy komolyan a regényíró számlájára írjuk őket. Ezt Grecsó ügyesen játssza végig. Már két oldalon keresztül olvashatunk a városok lelkéről („Az Alföl­dön asszonyok a városok, nem kamaszlányok, mint a Dunántúlon. Tata például serdülő lány, aki egyszer már fiú elé guggolt ijedtében…”, 38.), mikor kiderül, hogy az eszmefuttatást Lajos bácsi a törzskocsma közönségének címezte. E részek, amikor Grecsó a táj és a lélek kapcsolatairól ír, egyfajta esszenciális egyszerűsítő szemlélettel rendelkeznek, ami azonban mégsem lesz zavaró. (Ellenpélda a regény ugyan jóindulatú, ám meglehetősen esszenciális cigány- vagy románleírása. Radics Viktória Magyar Narancsban megjelent bírálatában így írja le a problémát: „az ödipális és (latensen rasszista) egzotikus-antropológiai, szociális szá­laknak a tekergetése ízléstelen.” Ezek a jelenetezések még látensen se rasszisták; ellenkezőleg, valami jót akarnak mondani, csak görcsösen ragaszkodnak a klisékhez. Ez már az Isten hozottban is érezhető zavaró dadogás volt.)

Grecsó azonban azt a műfajt, amelyben a földtörténeti korok örök idejét és a lomha alföldi nagyfalvak tágas tereit egybekapcsolja, kiválóan műveli. Annyira ismeri ezt a közeget, hogy nem kell indokolatlanul Lessinget és Camus-t emlegetnie ahhoz, hogy a következő bekezdés megálljon a lábán: „…ezen a halott, mozdulatlan tájon semmit sem lehet csinálni ekkora térrel, mert egy még nagyobb, üres, lakatlan tér közepén van, itt elhagyott, megöregedett falvakat és elfeledett utakat találni, amelyeken akár napokig sem hajt végig senki, akkor meg teljesen mindegy, mekkora tered van unatkozni, mekkora téren nem történik évekig semmi, csak dobol a gúnyos, örök ritmus, az élet egyetlen üteme: a természet cinikus körforgása.” (151.)

Grecsó immár második regényében tudja ezt az örök ritmust megidézni és lekottázni; a délibábos tájon a mágikus naturalizmus perspektívájával utaz­hatunk. A mágikus elemről már hallhattunk szemelvényeket, a naturalizmus jelenléte pedig a Tánc­iskola legsikerültebb momentuma talán. A szép szavak el­lenpontjaként Grecsó kiváló érzékkel talál bestiális epizódokat. Többször is olvashatunk a regényben levágott madarakról, kitömött baromfikról. Néhol ezek a testrészek egy alternatív nagyon-mélylélek­tani elemzés manifesztumai, Grecsó azonban a legtöbbször nagyon okosan nem értelmezi, hanem láttatja azt a fej nélkül szaladó libát.

Ahol interpretál, ott azt tudja mondani, amit általában mondanak. Ahol meghagyja a dolgot annak naturális valóságában – esetleg rákölt még egy mágikus magyarázatot –, ott eredeti művet hoz létre.

S ebben az esetben még a pincepörköltet se kell visszavonni.

Grecsó Krisztián: Tánciskola. Magvető, Budapest, 2008, 301 oldal, 2790 Ft

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges