Ferencz Győző

Nyomtatóbarát változat

Szabadvers?
Kötve hiszem.

A fenti kétsoros mottó pár évvel ezelőtt megjelent a 2000 című folyóiratban egy hasonló törmelékeket tartalmazó versciklus egyik darabjaként. Versnek szántam, azt hiszem, szabadversnek. A ciklus címe ez volt: Tö­re­dékszavazatok a költészetre. Többségükben magával a költészettel, műhelyproblémákkal foglalkoztak, töredékes formában. Volt köztük talált tárgy – „Áfás számlaigényét, kérjük, előre jelezze” (illetve ennek nehézkesebb szövegváltozata: „Kérem, előre jelezze az áfás számla igényét”) –, öntudatos epigramma a költészet védelmében az elmélet gyarmatosítási törekvései ellen, és néhány technikai-ritmikai kísérlet, mint például ez:

Néhány egyéb hexameter, három tizedesig meg­­adva

            33,385
            63,351
            83,345
            270,361
            760,345
            840,371

A mottó és a ciklus többi verse mindössze annyit mondott, hogy a vers természetéből fakadóan matematikai­lag is formalizálható, úgynevezett kötött megszólalás. A vers így vagy úgy, szabályok szerint készül: poétikai, retorikai, stilisztikai szabályok alkalmazásával vagy megkerülésével kelti a rendezettség vagy a rendezetlenség látszatát. De a poétikai szabályok áthágása, a rendezetlenség látszata a szabályok betartásának, a rendezettségnek a függvénye, és nem fordítva. A szabadvers például a kötött vershez való viszonyában szabad (a metrikus vers a szótagok szintjén is szabályozott szöveg), és kizárólag ebben az értelemben keltheti a költészeten kívüli megszólalás esetlegességének érzését; de minden költő tudja, hogy valójában még így sem.

Azt hiszem, hamar felfogtam, hogy a költői be­széd­nek ez a jellegzetessége olyan mesterségbeli tudást igényel, amelynek birtokában kell lennem, ha verset akarok írni. Amikor gimnazista koromban rám tört a versírásnak az a feszítő sürgetése, amit hasonló hevességgel azóta sem éreztem, kényszerítettem magam, hogy gyakorlatilag semmit se írjak. Úgy képzeltem, előbb el kell sajátítanom a mesterség fogásait, valahogy úgy, ahogyan a zeneszerző is tanul összhangzattant, zeneelméletet, ellenponttant, formatant és egyebeket. Elmentem a Váci utcai Akadémiai Köny­ves­boltba, és megkérdeztem az eladót, megvan-e Horváth János Rendszeres magyar verstana. Csodálatos módon előhozott egy példányt a raktárból. Neki­lát­tam kiképezni magam verstanból.

Sajnos nem sokat segített rajtam, legalábbis abban a tekintetben nem, hogy amikor végül mégiscsak megpróbáltam leírni lírai közlendőimet, pontosan olyan verseket írtam, mintha nem olvastam volna Horváth Jánost; csakhogy ezeket a később olyannyira szégyellt, kezdetleges kísérleteket mások valamivel fiatalabb életkorban szokták elkövetni. A kamaszkor jellegzetesen beszűkült tudatállapotában ugyanis összetévesztettem az elméleti felkészülést a gyakorlással. Nem csoda, hi­szen a költők, amikor leginkább költőnek érzik magukat, ritkán szoktak gyakorolni, többnyire azonnal jelentős verset óhajtanak írni. Én is így voltam ezzel: mintha összhangzattani kottapéldák alapján akartam volna zenét szerezni. Persze, hogy nem szólalt meg.

Semmi használható tudásom nem volt, amikor alig valamivel később a pesti bölcsészkar versfordítói szemináriumaira kezdtem járni. Fordításra először Jánosy István ösztönzött, aki elolvasva akkori próbálkozásaimat, nagy tapintattal, de igen határozottan azt javasolta, hogy fordítsak, mert így tanulhatom meg a legbiztosabban a szakmát. Egyáltalán, azt a gondolatot, hogy az egyetem (legalábbis a bölcsészkar) arra való, hogy megkeressem azokat az embereket, akiktől tanulni tudok, tőle hallottam először. Lator László és Géher István szemináriumain valóban gyakorlati képzés folyt, és hamarosan, még egyetemistaként valódi, szerződéses megbízásokat kaptam az Európa Könyv­kiadótól, ahol Várady Szabolcs akkor már nagy ta­pasz­talatú szerkesztő volt. Akkoriban szokás volt még külső kontrollszerkesztőt is felkérni a szöveghűség ellenőrzésére, így első – szedett-vedett versbetét! – fordításaimat Ruttkay Kálmán sorról sorra olyan alapossággal be­szélte meg velem, mintha legalábbis Shelley magyar fordításainak kritikai kiadását készítenénk elő. Ezek az emberek a maguk eltérő módján a szakmai fortélyokon túl azt is megmutatták, hogy a legjelentéktelenebb költői feladatot is komolyan kell venni.

Mindez arra is rámutat, hogy bár az írás magányos mesterség, a tanulása hasonlóan működik, mint a zenében: aki zenélni tanul, annak tanára személyes találkozások során adja át tudását; így például egy kürtjátékos esetében évszázadokon átívelve vissza lehet vezetni mesterek és tanítványok kapcsolatának egész láncolatát. Vagy másképpen fogalmazva: aligha véletlen, hogy a középkori kelta társadalmakban még jól tudták, mekkora szükség van versírókur­zusokra. A walesi bárdok évtizedes képzés után láthatták el történetmondó, emlékezetőrző felada­taikat.1

Valóban, mindig nagy szükség volt versírókurzusokra. Akár azért, hogy a közösség hasznára költő legyen valakiből, akár azért, hogy a közösség megkönnyebbülésére belássa, nem lehet költő. Csokonai korában poétai osztálynak nevezték a versírókurzust. Azonban a romantika eredetiség- és ihletkultusza – miközben az eredeti és ihletett romantikus költők kiválóan képzett mesterek voltak – az errefelé szokásos végletességgel megszüntette ezeket az iskolákat. Ezért volt olyan ritka kivétel a Négyesy-szeminárium, Babitsék iskolája. A pragmatikus angolszász világban megmaradt az intézményes költőképzés, figyelemre méltó hatásfokkal: hogy egy közeli példát hozzak, napjaink jelentős északír költője, Seamus Heaney is a belfasti Queen’s Universityn sajátította el a költői mesterséget, Philip Hobsbaum szeminá­riumán.

De amikor azt mondom, hogy a költőnek minél alaposabban ismernie kell a szakmáját (hogy tudniillik ne azért írja azt és úgy, mert mást és máshogyan nem tud, azaz a rendelkezésére álló lehetőségek közül szabadságában álljon kiválasztania a céljainak legmegfelelőbbet), akkor rögtön ellent kell mondanom önmagamnak, vagy legalábbis ki kell egészítenem ezt a merev álláspontot azzal, hogy szerencsére nagyon sokféle költészet létezik. Olykor jelentős életmű születhet a hagyományos eszközök eltökélt mellőzésével is. Kassák Lajos biztosan nem ismerte a verstan szabályait, gyakorlati szinten semmiképpen nem. Ezt bizonyítja öregkori költészete, amikor megpróbálkozott kötött, rímes formákkal, zavarba ejtő eredménnyel. A másik végletre, amikor technikailag kifogástalanul képzett mesteremberek esztétikailag jelentéktelen műveket hoznak létre, aligha szükséges példát hozni.

Mivel a konferencia szervezői2 személyes hozzászólást kértek tőlem, az alábbiakban a versírás néhány gyakorlati problémáját a saját példáimon próbálom meg bemutatni. Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy kevés általánosítható tapasztalattal tudok szolgálni. Nem tudok beszámolni arról, hogy hajnalban vagy délután szoktam-e verset írni. Általában nem szoktam. (És ezt nem visszafogottságnak álcázott hivalkodásból mondom, sajnos sok nehézséget okoz, hogy a költői alkotótevékenység nem része mindennapjaimnak.) De amikor mégis, az nem kötődik napszakhoz, helyszínhez vagy helyzethez. Egy dolgot azonban biztosan tudok: még sohasem fordult elő velem, hogy úgy írjak verset, mintha egy hang diktálná. Nem nyúltam alvásból fölriadva papír és toll után, hogy rögzítsem a megálmodott verset. Őszintén irigylem azokat a pályatársaimat, akik ilyen élményről számolnak be, mert még akkor is szerencsésnek mondhatók, ha munkájukat félbeszakítja egy váratlan látogató Porlockból, aki például szabószámlát hoz. Készséggel elismerem, hogy akivel megesett ez a csoda, joggal írja, hogy

Zendülne csak szivemben
                        még egyszer a dala,
oly vad gyönyör gyúlna ki bennem,
                        hogy felépíteném csupa
                        muzsikából azt a szép
fénydómot! A jégtermeket!3

Csak hát a versírás nekem többnyire lassú, olykor éveken át elhúzódó, aprólékos munka. Semmi­kép­pen sem folyamatos tevékenység. Ennek valószínűleg nem csupán alkati okai vannak, hanem a körülményeim hozták így. Napjaim évtizedeken át szigorú időbeosztás szerint teltek, és ebben kevés idő jutott ma­gamra. Azt a lelki kötetlenséget és fölös időt, amire szükségem lett volna, ritkán tudtam megteremteni, a versírás viszont – kevés kivételtől eltekintve – ugyancsak ritkán vált munkává, amely tehát mintegy igazolta volna a ráfordított energiát. Nem hiszem azonban, hogy ez egyedi vagy különleges eset volna; és talán egyenesen jót is tesz, hogy a fölös idő hiánya lekoptatja a fölösleget a versről. Az én gyakorlatomban a versnek csak az ötlete támad egyszerre, maga a szöveg általában részletenként, rétegekben fogalmazódik meg, és mire elkészül, talán már nem is emlékeztet arra, aminek eredetileg indult. Előfordul persze, hogy emlékszem, hol írtam egy verset (még ha utólag javítottam is rajta, tehát a végső alakját másvalahol nyerte el). Így például fel tudom idézni, milyen szobában, milyen asztalnál ülve írtam a Mil­ler, a zenetanár kiutasítja házából a minisztert című versemet valamikor az ezerkilencszázhetvenes évek közepén. De jóval többször fordul elő, hogy semmit sem tudok a vers keletkezéséről, és utólag kissé csodálkozva gondolok rá, hogyan juthatott eszembe ez vagy az a sor, és most miért nem jut eszembe semmi hasonló.

Ami magát a vers megfogalmazását, tehát a szöveggel való munkát illeti, van úgy, hogy a kiindulópont egy szó, kifejezés vagy rímpár, ritkábban egy kép, és ebből fejlődik ki – olykor többéves szünet után – a kész vers. (Radnóti Miklós kisméretű, körülbelül hatszor hat centiméteres, bőrkötésű noteszokba írta kezdetleges versötleteit, amelyeket versmagoknak nevezett.) Olykor két, egymástól időben távol keletkezett elem egyszer csak összekapcsolódik a tudatomban: rádöbbenek, hogy összetartoznak, megvonják a vers gondolati ívét, és jó esetben akkor már meg tudom írni a verset. Kihűlt salak című versemből először az utolsó két sor volt meg, de mint valami zárvány, sehova nem nyílt belőle folytatás, semmiféle előzményre nem világított rá. Évekkel később bizonyos helyzetekben mindig eszembe jutott a következő sor: „A bel­ső fény kihúnyni látszik”. Azt sem tudtam, én írtam-e, vagy csak megragadt bennem, idézet valaki mástól – ma sem tudom biztosan. De makacsul kísértett. Újabb évek teltek el, amíg hirtelen felvillant bennem: a két töredék ugyanarról szól, és ekkor a versfoszlányokból vers lett. Ahogy kitöltöttem a két sor köztes űrét, az egyik (a későbbi) a vers elejére, a másik (a korábbi) a vers végére került.

A belső fény kihúnyni látszik,
Sötétben kell eljutnom odaátig.
Sötétben kell kitalálnom magamból,
Hogy odaérve a külső sötétség
Megjelöletlen határvonalára

A két sötétség tompa lobbanásban
Kioltsa egymást bennem valahára.
Ne ébredj fel már, aki bennem alszol,
Ne gyújts világosságot bent, ne tépd szét
Az évek mélyülő feketeségét.

Ne gyújts tüzet, nem kell, hogy újra lássam
Homályba veszett vonásaidat,
Maradt-e még utánam bármi hátra.
Láng, szenvedély helyén kihűlt salak.
Sötét van. Többé ne is lássalak.

Nem hagy azonban nyugodni a gondolat, hogy az utolsó két sort nem volt helyes eredeti formájában a vers végére illesztenem. Az éles kép, az éles rím rövidre zárja a verset. Meglehet, hogy a versnek jót tenne, ha mellőzném a kiindulásul szolgáló két sort. És esetleg egy másik, egyelőre megíratlan versbe illeszteném.

Nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy-egy felvillanó versötletből semmi sem lesz. Talán éppen ez a gondolat lappanghatott a következő két sor mögött: „Nem, ebből sem lesz semmi sem, / Tudom azt jó előre”. Valamivel később hozzákapcsolódott a folytatás: „Gondoskodott már odafenn / Erről tetteim őre.” De ekkor még nem tudtam, hogy miből nem lesz semmi sem, és miről gondoskodott odafenn tetteim őre. Évekig kellett várnom, amíg történt valami, ami hirtelen eszembe juttatta ezt a papírlapról papírlapra, füzetből füzetbe másolt, többször eldobott, de az emlékezetemben makacsul megrögződött verskezdetet. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az egyik veszélyesebb csapda éppen ez: amikor az ember érzelmi okokból ragaszkodik egy kétes vers­ötlethez, amely, mivel oly szilárdan rögzült, végérvényesnek mutatja magát, holott egyszerűen el kellene hajítani, mielőtt fölösleges, rossz vers lesz belőle.) Mindenesetre amit az első négy sorban csak homályosan megsejtettem, de nem tudtam tapasztalathoz kötni, most egyszerre maga kínálta a folytatását és befejezését. Így írtam az Ének valamiről című verset, amelynek a címe azonban továbbra is arra utal, hogy nem vagyok egészen biztos abban, mi is történt bennem.

Nem, ebből sem lesz semmi sem,
                        Tudom azt jó előre,
Gondoskodott már odafenn
                        Erről tetteim őre.

Nem ismerem szándékait,
                        Bosszantott eleinte,
Hogy mi jogon avatkozik
                        Legbelső ügyeimbe.

Oly sok tekintet elapadt
                        S mondat üresedett ki,
Még egyszer ennyi év alatt
                        Se lehet összeszedni.

A kevésnél is kevesebb
                        Van – jobb nem nézni – hátra;
Szemem elé ereszkedett
                        Valami szürke hártya.

Olykor átdereng rajta, hogy
                        Hova is igyekeztem,
Fogalmam sincs, miért vagyok
                        E szoros őrizetben.

Valami hasonló történt a Kisebbségben című vers esetében is, azzal a különbséggel, hogy ott a forma nem mutatta meg magát hasonló egyértelműséggel. „Én a határaimon túl élek”, ez a daktilikus sortöredék hosszan kísértett, és bár sokszor próbáltam szabályos hexameterben folytatni, mindig elégedetlen voltam az eredménnyel. Túlságosan kimért, mesterkélt lett. És nem is nagyon tudtam folytatni, csak homályos gondolataim voltak arról, mit is jelent az, hogy a határaimon túl élek, már ha valóban ez a helyzet. Sok kísérletezés után, aminek fontos része volt a szöveg tipográfiai elrendezése is (az alakuló szöveget hol tömbszerűen, hol hosszabb-rövidebb szakaszokra tagoltan, és hol rövidebb, hol pedig hosszabb sorokra tördelve írtam le), végül kikötöttem egy lazán a hexameterre emlékeztető, de annál jóval szabadabb forma mellett. A szöveget pedig négysoros versszakokba rendeztem, de úgy, mintha valami elnyújtott alkaioszi strófa lenne. Amikor ezzel megvoltam, úgy gondoltam, szükség volna valami biztosabb metrikai keretre. Ezért a sorokat úgy alakítottam, hogy pontosan annyi – az értelmi tagolás szerinti – hangsúlyos szótag legyen bennük, ahány hosszú szótag van az alkaioszi strófa soraiban. Ezt az olvasónak nem kell észrevennie, nem is szembetűnő. De a versnek rejtett szabályszerűséget ad, amely azonban mégis oldott, improvizatív; és én éppen erre törekedtem, hiszen a versben a személyiség határainak bizonytalanságáról próbáltam beszélni.

            Kisebbségben
               „Szerte nézett s nem lelé”

Én a határaimon túl élek, olyan birodalmat
Kell szolgálnom, amelynek a népe tőlem egész idegen,
            Nem értem a nyelvét és a szokásai
                        Viszolyogtatóak. Hagyományaihoz nem köt nevelés;

Hagyományai rég feledésbe merültek. Isteneit
Nem tisztelem, ünnepeit nem ülöm meg. Törvénykönyve paragrafusok
            Temetője. Viszonyainak bolyhos
                        Szövedékén nem tudok eligazodni. A pénz

Fizetőeszközből önérték lett; az erény idióta rögeszmévé
Silányul. Bejelentett lakhelyem itt van, azonban emlékezetem
            Mélyére hatolva se tudom felidézni,
                        Hogyan kerültem erre a vidékre:

Nem kamion használtruha szállítmányának alján menekülve,
Nem értek tetten határsértés közben, nincs hova
            Visszatoloncolni, pedig semmi sem köt ide;
                        Érvényes az útlevelem, dokumentumaim rendben

Vannak; elmehetek, ha akarok, hogy más, szabadabb
Levegőt szívjak, esetleg hasznomat is vehetik
            És befogadnak egy ugyanilyen vagy alig
                        Más országban, kettős állampolgár

Lehetek, aki vissza se jár, legföljebb látogatóba.
De, jaj, sose léphetem át a határaimat, sose
            Látom meg feltérképezetlen földjét
                        A hazámnak, ahonnan elindultam, s hova tartok

Azóta is, el van zárva előlem örökre; képzeletem
Nem idézi fel napját, csillagait, ködpára fátyolán át
            Zöldből kékbe derengő tájait,
                        Tornyos városainak utcakövét sem,

Nem tudom, milyen égöv alá esik, s ha vannak,
Akik lakják, megértetni magam hiába akarnám velük:
            Anyanyelvem holt nyelve sosem lesz,
                        Idegen szavakon üzennek kihüvelyezetlen

Álmaim is. Ha vakvilágom sötétje kihúny idelent
És átbukom önmagamon valahogy, az isten se fog azonosítani
            A celluxszal átragasztott okmányok
                        Nadrágzsebben kimosott igazolványképeiről,

S míg szárad az üvegezetlen ablak elé kifeszített
Kötélen az ingem a szélben, meztelenül fekszem
            Az emeletes vaságy sodronymatracán
                        És nézem a mennyezetre felköpött csikkeket.

Természetesen nem minden vers születik ilyen éveken át magammal cipelt anyag­ból. De azért jellemzőnek érzem. Rokon helyzet, de mégsem azonos ezzel az, amikor a költő átírja egy korábbi versét. Ilyenkor ugyanis már nem töredékdarabokat illesztget össze, keresi helyüket egy formálódó kompozícióban, hanem kész művet bont vissza és épít újra. Szabó Lőrinc alaposan átírta korai verseit, Kálnoky László is át­iga­­zí­­totta első kötetének jó néhány darabját, amikor összegyűjtött verseit sajtó alá rendezte; sőt, Kassák is, bár tagadta4, érett fejjel megváltoztatott ezt-azt ifjúkori verseiben.

Egy húszéves koromban írt versemet, bár elégedetlen voltam vele, megőriztem, és bár nagyon eltávolodtam tőle az évek során, nem volt szívem megsemmisíteni. Vagy tizenöt évvel később elhatároztam, hogy átírom, hogy úgy mondjam, rendbe szedem. De szerettem volna minél többet átmenteni a versben megőrzött eredeti érzelmi állapotból, pontosabban az én húszéves kori állapotomból (már amennyire az emlékeimben felidézett állapot azonosnak tekinthető az akkori érzelmekkel). Vagy még pontosabban: szerettem volna úgy csinálni, mintha húszévesen meg tudtam volna úgy írni ezt a verset, ahogyan akkor nem tudtam.

Régebbi ujjgyakorlat

Csak sejtheted, hogy mekkora öröm
Ujjadat éreznem a bőrömön.

Ha tenyerem esernyő és kabát,
Esőtől óvja kényes asszonyát,

És kéken futó halvány ereid
Ujjbegy-billentyűim veregetik,

Öklöd vékonycsontozatú madár,
A markomban búvóhelyet talál.

Ha elengeded, add vissza, siess,
Mert kezed nélkül a kezem üres.

Előfordul, hogy a versből először valami szójátékszerű részlet ötlik fel, a nyelv önzetlenül megmutat egy ígéretesnek tetsző lehetőséget. De a szójáték veszélyes dolog, költészetileg könnyen alantas eszközzé silányul. Az a szóvicc, amiről most szó lesz, mindig hajnalban jutott eszembe. Általában ugyanis korán kelek, és későn fekszem, és egy időben, amikor fáradtan felriadtam az ébresztőóra hangjára, és erőt kellett vennem magamon, hogy kikecmeregjek az ágyból, gyakran ez jutott eszembe: „korai kelések, késői fekélyek”. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy érdemes verset faragni az ilyesmiből. De amikor ezen gondolkoztam, és a „kelés” és „fekély” szavakhoz a „gyűlik” és a „kifakad” kapcsolódott, megpróbáltam megnézni, ki tudok-e hozni belőle valamit.

Téli kialvatlanság

Későn fekszem,
Korán kelek,
A sötétség kétfelől körbefog.

És gyűlnek, egyre gyűlnek, ahogy
Az éjszaka egyre fogy,
Gyűlnek, feszítve gyűlnek
Az egyre ingerültebb,
Kialvatlan napok.

Korai kelések,
Késői fekélyek,
Csúnya jelenet lesz, amikor kifakadok.

Máskor összetettebb dolog: sűrű, szinte anyagszerű érzés vagy tapasztalat a vers kiindulópontja. Em­lék­szem, az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején egy január végi hétköznap délelőtt egyedül voltam otthon, és ahogy a szobába az erkélyajtón át ferdén besütött a nap, hirtelen megkívántam a húsos, lédús gyümölcsöket, az őszibarackot, ringlót, szilvát, amit akkoriban nem lehetett télen a boltokban kapni. Nagyon erős volt ez a vágy, amiben persze semmi rendkívüli nincs, szervezetem jelezte tél végi vita­minhiányát. De olyan emlékezetesen jelezte, hogy januárban-februárban, amikor minden évben visszatért ez az érzés, most már ezzel a jól artikulált emlékkel együtt tért vissza, és egyre inkább körvonalazódott bennem egy vers, amely erről szól:

Télvégi napsütés

Ha kisüt a télvégi nap
És gyümölcsöt ennék,
Szilvát vagy cseresznyét,
Szívnám, ahogy a barack
Felhasadt bőrén leve csöppen,
Ha a barna faágakat
Hajnalra megcsípi a fagy,
De bátortalan végükön fenn
Már ragacsos rügy fakad;

Ha az éles napsugarak
Az útra még ferdén hullanak,
De a vékony pocsolya felenged
És cseppfolyós tükörként
Szikrázza vissza a tört fényt;
Ha csattogva megelevenednek
A bokrok és nyers föld szagát
Hozza a szél és hirtelen
Nehéz lesz a kabát;

Ha kisüt a télvégi nap
És megindulnak a nedvek,
Az újjászülető gyötrelem
Csorog át szikkadt ereimen,
Csak az üresség feszít
És szomjúság fojtogat,
Hogy nem fogom kezembe arcodat,
És többé nem nevetnek
Rám résnyire húzott zöld szemeid.

A versírás néha feladat, amit konkrét megbízás formájában kapok. Az elmúlt években Varga Lajos Márton többször is kért tőlem karácsonyi verset a Nép­sza­bad­ságba, és néhányszor sikerült is teljesítenem a kérését. Egyik alkalommal festő dédnagynéném egy képét tettem át versbe: a kép, amelyet karácsony előtt képeslap méretűre vágott kartonpapírra sorozatban festett, egy falusi jelenetet ábrázolt: behavazott, kopár fák szegélyezte úton egy (vagy talán olykor három) kucsmás paraszt megy egy távoli kunyhó felé, amelynek apró ablakában fény világít, és amely fölött az esthajnalcsillag ragyog. Ez a falusi környezetbe stilizált háromkirályok-jelenet igen finoman utal arra, hogy a csoda a mindennapokban is megtörténhet. Persze az Alacsony ég alatt című versben némi kétellyel tekintek erre a lehetőségre, legalábbis amikor a kucsmás paraszt eléri a kunyhót, nyitva hagyom a verset: „Nem tudja, / Ha eléri a kaput, a kilincset lenyomja-e.” Azaz a kapu zárva marad. Mert a csodával félelmetes dolog szembenézni.

Ruttkay Kálmán, egykori professzorom nyolcvanadik születésnapja alkalmából tisztelgő kötet jelent meg, amelybe tanulmány helyett köszöntő verset írtam kedves költője, Alexander Pope modorát imitálva: Esszé egy emberről: imitáció volt a vers címe. Az első sorait idézem:

Mint aki addig köszörüli torkát
Zavarában (s hiába bátorítják
– Gyerünk már! – baráti tekintetek),
Hogy mire szólna, hangja bent reked.
Már nem játék, hogy grízesen harákol,
Hát tószt helyett húz egyet poharából;
S bár leülne, még áll egy darabig,
De mindegy is, hogy szólt-e valamit:
Így húzom-halasztom, hogy belefogjak,
Egy versbe? levélbe? Valami jobbat
Akartam, nem csak alkalomhoz illőt.
Én várnék még, de az alkalom eljött.

Ez a körülményeskedő bevezetés, amelyben az elfogódottság miatt vonakodva fogok bele a születésnapi köszöntőbe, azt hivatott előkészíteni, hogy valami olyasmit fogalmazzak meg, amit tilt a szemérem, mert félő, hogy ha nem jól csinálom, az érzelemből érzelmesség lesz. De azért el kellett jutni ehhez a részhez is, amelyben elmondom, hogy ezúttal belül kerültem egy olyan szoba ajtaján, ahol hétről hétre megtörtént a hétköznapi csoda:

Amikor belépsz, fél évszázada,
Egy kietlen egyetemi szoba
Falai közt sugárzó sejtelem,
A testet öltött szellem van jelen.
Nem írható le optikailag,
Aligha fejti meg alakodat;
De ha megülnek a hétköznapok
Vagy önmagamnak is túl sok vagyok,
A bezáruló tudat peremén
Váratlanul fellobban az a fény.
Bizony, a puszta gondolat, hogy itt
Jársz-kelsz a városban, gyakran segít.

Végül még egy példát hoznék arra, amikor valami formai probléma izgat, és a versírás kissé problémamegoldás-szerűvé válik. Van Arany Jánosnak egy hétsoros töredéke Melyik a bűnös? címmel. Egy ötsoros versszakból és még két sorból áll: a második versszakot éppen csak elkezdte. Ehhez a befejezetlen vershez készítettem egy évszázad távolából folytatást és befejezést. Amikor ezt írtam, az 1980-as évek második felében, sokat foglalkoztam a tizenhetedik századi angol metafizikus költészettel, és Arany töredékében is az ragadott meg, hogy egy metafizikus concetto sejlik fel benne. Ezt próbáltam meg kibontani. A kiskapitális betűvel szedett rész tehát Arany töredéke.

És ki másikat?

                   Melyik a bűnös?
                   A. J.

MEGHALT A VÉN TEST; – KITERÍTVE
            FEKSZIK AZ ELSŐ ÉJJELEN:
S ÉJFÉLKOR, ÍM, MERT ZÁRVA IDVE,
            FÖLÖTTE EGY ÁRNY MEGJELEN:
                        A LÉLEK, MEZTELEN.

MEGÁLL FEJÉNÉL, S NÉZ MERŐN A
            HOMLOKRA, HOL LAKÁSA VOLT;
Minden, még mintha, ismerős: ma,
            Mit viasszá sápaszt a Hold,
                        Átlehelte a port.

Nézi, egyre értetlenebbül,
            A hüvelyt: szinte idegen.
Szállása volt? Ha egyszer ebből
            Kiszállt, csak ideiglenesen
                        Sincs helye idebenn.

Hogy nyűg, csak nyúzza, veszekedtek,
            A Test tékozol, nem vigyáz.
S kívül a Lélek, maga, reszket,
            S közel – belülről fűti láz
                        A végelszámolás.

Épp testben? Épp lélek? A percben,
            Mely dönt, nem fértek már együtt.
Elég, vélte, minek pereljen,
            Váljanak szét, akad ürügy
                        Zárni közös ügyük.

S volt, és a Test lélektelen halt;
            Ő túljutott, de mégse át.
Hova tovább, ha semmi sem hajt?
            Bizonyság vágya marja, vád:
                        Ki ölte meg magát?

A Lélek hátrál, meg ne lássák,
            Ahogy testetlen szétoszol.
Nézi még beomlott lakását,
            Nézi magát, és nincs sehol;
                        Elnyelte a Seól.

A töredék befejezése hasonló művelet, mint a fordítás, csak éppen nincs hozzá eredeti: a befejezetlen vers nyomán mintegy felsejlik a meg nem írt Arany-vers negatívja, amelyet, vagyis amelynek egyik lehetséges változatát megpróbáltam előhívni a versemben. Úgy is mondhatnám, hogy ebben a versben Arany Jánost fordítottam a saját nyelvemre. De ez esztétikai veszedelmeket rejt magában. Itt van például az alábbi vers:

Nyelvemlék

A hangom annyiféle lett,
Kapkodom fejem, figyelek,
            Hogy honnan és ki szól;
Ha vagyok még, melyik vagyok?
Hátha kiszűröm valahogy
            A foszlányaiból.

De torz visszhangom csak saját
Visszhangját torzítja tovább
            S ahogy visszaveri,
Nem rendeződnek össze egy
Mondattá a rég feledett,
            Holt nyelv emlékei.

Itt is az történt, hogy a kezdősorok után elakadtam. Évek teltek el, a verset elő-elővettem, hozzáírtam, elégedetlen voltam vele, eldobtam, újra leírtam, újra eldobtam. De az első négy sor mindig előbukkant. Végül szinte kényszerítettem magam, hogy befejezzem, ami sikerült is, de azon az áron, hogy az elkészült versben maradt valami fordításszerű. Vagyis a szakmai fogások ismerete átsegítheti az embert a versírás nehézségein, de fenntartással kell kezelni a technikai tudást is. Nemes Nagy Ágnes, noha fölényes biztonsággal megoldott bármilyen bonyolult verstechnikai feladatot, ritkán és nem könnyen írt. És bár szenvedett ettől, nem sokkal halála előtt a maga jellegzetes hanghordozásával azt mondta, hogy tudna ugyan, de minek írjon „versikéket-bersikéket”. Igen, jól meg kell tanulni a költői mesterséget ahhoz, hogy ne akarjunk unos-untalan újabb mutatványokkal előhozakodni.

Jegyzetek

1          Lewis, Ceri W.: The Court Poets: Their Function, Status and Craft. In: Jarman, A. O. H. – Hughes, Gwilym Rees: A Guide to Welsh Literature, vol. 1. Swansea, Christopher Davies, 1976, 143. o.

2          A PPKE Btk Születik vagy csinálják? A mai magyar költészet műhelytitkai címmel 2007. október 13-án megrendezett konferencián elhangzott előadás szerkesztett szövege.

3          Szabó Lőrinc: Örök barátaink. I. Bp., Osiris Kiadó, 2002, 493. o. (Ennek a rejtélynek a feloldását a Szerző nem engedélyezte. Tessenek utánanézni, vagy levélben érdeklődni. – A Szerk.)

4          Kassák Lajos: Hatvan év összes versei. Bp., Új Idők Irodalmi Intézet Rt., 1947, 5–6. o.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges