Szegő János

Nyomtatóbarát változat

Amikor senki („Sem én, sem te, sem ő”) nem tehet valamiről, akkor a személyes felelősség kérdése nemhogy lényegtelenné zsugorodna vagy megszűnne, hanem éppen ellenkezőleg: árnyéka az összes szereplőre, az én-te-ő paradigma mindegyik tagjára rávetül. Oszthatatlan, közös teher lesz. Felelősségboltozat. Mestyán Ádám líravilágában ebből az eredendő feszültségből energia szabadul fel, és olyan jellegű progresszív erő képződik, amely utat tör magának a szilárd vagy szilárdnak hitt, de mindenképpen kötött struktúrák (család, párkapcsolat, nyelv, otthon) között. Az egyik vers címével „A zavart mozgásban tartó erő” működteti Mestyán költészetét („A zavart írom, mert csak a zavar marad”). A zavart írja, anélkül hogy zavarban lenne.

Mestyán Ádám testestül-lelkestül benne van kötetében. Neve többször elhangzik benne. Megszólítják, és megszólítja saját magát. Kérlelhetetlen tekintettel pillant vissza saját utazásaira, útkereséseire, családi múltjára, párkapcsolatainak hiábavalóságára. A végeredmény mégse kerekedik ki lírai vagy pláne lírikus önéletrajzba. Ennél a Mestyán-vers sokkal szikárabb, sokkal sprődebb. Sokkal gyanakvóbb. Az egyértelmű dolgok helyett gyakran gondolkodik dualizmusokban, avagy sokszor eleve kettősségekben érzékeli a világ jelenségeit: „A testen átdereng a csont képe / és a csonton a valaha volt test. / A csont és a hús így alkot személyt, / és a személy torz őrizetest.” (Képelmélet, 70.) Önértelmező-öntükröző alakzatként olvasva ezt a strófát, azt is mondhatjuk, hogy a csontból és húsból felépülő személy végeredményben torz őrizetesként saját testének foglya. Más verseiben Mestyán a test érzéki-érzékeny felületét, a bőrt világítja meg élesen, mintha a fogolylét külső határait feszegetné: „itt állok bőrömön nevek csorognak” (9.), „érzed, hogyan karcolják föl / bőrödet a vízcseppek?” (16.), „Senki se tudja, mit rejtegetek / a bőröm alatt, miféle fertőzéseket / hordozok.” (17.), „és a ráncok tetoválásokká válnak” (51.) Az utolsó idézet demonstrálja a legpregnánsabban, hogy a természetes és a művi mennyire együtt van Mestyán világérzékelésében.

Az idegen és az ismerős kettős raszterén keresztül tekint például saját családjára (az egyik vers címével: Rokonok), annak elfojtott, elhallgatott múlttörténeteire. „Tisztítani minek, ami tiszta, / értelmetlen mocskolni a mocskot. / Megtette lelkesen, nem riasztotta / se a morál, se az ólmosbot: // negyvennégy tavaszán / uszított a nagyapám.” (Skandál) De a jelenlegi családsivárságot se hagyja szó nélkül. A tematika egyik legerősebb verse a Zsír, egy vidéken elfogyasztott rokonebéd leírása. Egyszerre életkép és csendélet: az apátiába és rutinmegnyilvánulásokba dermedt családtagok semmitmondó, kényelmes tipródását visszafogott feszültséggel örökíti meg: „Én is velük nevetek, pedig szégyellem / magamat: azonosíthatatlan vagyok vidéken, / urbánus anomália, semmirekellő, / se technikus, se orvos, de még ügyvéd / sem vagyok.” (80.)

Ez a fajta retorikus erő, erős retorika, az intimebb helyzeteket színre vivő versekben, a párkapcsolat ellentmondásait, üzemzavarait, kommunikációs képtelenségeit („mindig az győz, aki nem felel”) demonstráló szövegekben másképpen mutatkozik meg. A családi múlttal és hagyománykényszerrel szemben egyértelműen fogalmazódik meg az ellenállás, ezt az is mutatja, hogy ennek a tárgykörnek külön verseket szentel. Az én-te, én-ő viszonyok (melyeket hívhatunk az egyszerűség kedvéért szerelmi lírának is) sokkal mozaikosabban rajzolódnak ki. Elejtett megjegyzések, váratlan megszólítások, látszólag indokolatlan félmondatok. Mestyán egyik eszköze a tagadva állítás: „Soha nem gondoltam volna, / hogy valaha ez történik velünk.”

A kötet öt ciklusa (Fegyelem; Keresztül a testeken; Nem kérek pénzt, csak értse meg; Az együttérzés tökéletes hiánya; A magyar költészet története) részint egymásra épül, részint pedig sajátosan illeszkedő, tört narratívák rondószerű sorozata. A fegyelem, a megértés, az együttérzés, a hiány ennek a költészetnek nyelvkritikus mérlegre tett alapszavai. Az utolsó ciklus az első kötet címét (A magyar helyesírás szabályai) idézi. Belopakodni egy rendszertan, egy diskurzus, egy narratíva kontextusába (költészettörténet, helyesírástan), és onnan tenni költői kijelentéseket. (Magam voltam a szemtanúja annak, amint az első kötetet a könyvesbolti eladó a nyelvtanpolcra tette.) Létezik ennek a megerősített-felhangosított beszédmódnak egy nagy veszélye: a kinyilatkoztatásszerűség, a kiszámíthatóság és a didaxis.

Némely költemény kifejezetten modoros, leginkább azon a vidéken, ahol az önazonosság, az identitás kerül túl-látványosan az előtérbe: „Identitásom a használat függvénye, / mindent bevallok. Készülnek már / a csapdák.” Néminemű iróniával írhatjuk azt is, hogy az egyik csapda nemcsak készül, hanem itt is van. A kiszámítható, hatásvadász spontaneitás csapda. E sorok írójának az identitás egzisztenciális vagy bőrre menő problémája esztétikailag sokkal meggyőzőbben és hitelesebben szövegeződik meg, amikor nem jelenti be előre, hogy deklamálni fog, hanem csak elejti, hogy hiányzik neki Kairó, és hogy egyedül érzi magát a családi körben. Akkor is, ha a deklamálásban, a felhangosított kinyilatkoztatásban nyilvánvalóan megbújik némi irónia is. (Az irónia olyan a mai költészetben, mint a rögzítőfunkció a DVD-lejátszóban.) A kötet hátoldalára tett idézet A Nílusnál című versből („én vagyok a Duna, a Tisza, meg a Nílus, / Szegeden születtem, de pesti a stílus, / lehetnék pécsi, és lehetnék arab, / vagy éppen gyönki, aki megharap”) üres beszéd a könyv nagy találataihoz képest. Érzésem szerint ez összefügg egy formaproblémával. A verstani bravúr, a túlrímelés nem áll jól ennek a költői szubjektumnak. A rímtelen vagy szabálytalan formájú verseket ugyanis olyan feszültség tagolja, barázdálja, amely szerencsésebb struktúralétesítő eszköz a rímpároknál. Persze az irónia itt is szót kér, akkor is, ha Mestyán lírája nem az a tipikus ironikus költészet. A reflexiónak egészen más a karaktere ebben a lírában, a kíméletnek, a részvétnek, az empátiának, az öntávolságnak úgyszintén.

A kijelentések helyett a megfigyelések adják ennek a költészetnek a karakteres profilt. Az egzisztenciaképek katartikusan sivár volta, a minimalista metaforahasználat úgy antropomorfizálódnak, ahogyan a közelünkben lévő használati tárgyak („Nem emlékszik rá a teáskészlet”). Éppen embertelenségük, elembertelenedettségük válik tapinthatóvá, valamelyest Krusovszky Dénes líravilágát idézik, de Krusovszky verseihez képest a Mestyán-szöveg szubjektuma nemcsak, hogy jelen van, hanem fel is hívja személyes érintettségére a figyelmet, akárcsak Gerevich András vallomásos verseinek beszélői. Az együtt­érzés tökéletes hiánya érzékenyebb lesz megannyi üres és parttalan ál-együtt­érzésnél.

Mestyán Ádám: Az együttérzés tökéletes hiánya. Kalligram, Pozsony, 2010, 112 oldal, 1990 Ft

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges