Forgách András

Nyomtatóbarát változat

Az írói képzelet kétféle akadályba ütközhet: 1. a valóság, 2. önmaga. Márton László hőse, egy bizonyos „szerző”, sőt „mai magyar szerző” – akinek, mint ahogy az író közli: „a jelen sorok írása előtt másfél évtizeddel” (kis fejszámolás: 1992-ben) egy színdarabját egy vidéki kisváros színházában készülnek bemutatni – a Ne bánts, Virág! című, hosszabb lélegzetű elbeszélés egy bizonyos, kései pillanatában 500 forintot ad egy erdélyi asszonynak (mindössze ennyi van nála), hogy az orvosok szigorú tilalma ellenére bejuthasson „a főtéri Vörös Csillag, újabban ismét Erzsébet királyné szálloda” előkelő vendégéhez (felhívom a figyelmet a szállodanév egy suhintással elintézett szubtilis időbeliségére, illetve a két név egymásrakopírozódására), a híres operettszínész-rendezőhöz, a haldokló Felvinczy Félixhez, aki magához rendelte aznap délután. Az erdélyi asszonyra még visszatérünk. Különben ez visszatérő fordulata a szerzőnknek is – mármint az általam recenzeált szerzőnek –, hogy előrebocsát, megelőlegez, felkonferál és késleltet, mondjuk imígyen: „Róla mindjárt bővebben is fogok beszélni”, vagy: „ám előbb, azt hiszem, el kell magyaráznom valamit.” Ami azt sejteti, hogy az elbeszélés szerzője (és nem az elbeszélés „szerzője”), a mindentudó narrátor nem csupán a történetet mondja el nekünk, hanem az elbeszélés szerkezetének létrejöttébe, az elbeszélő szándékaiba, a fölmerülő írói problémákba – éspedig, úgy tűnik, mindig épp azon a ponton, ahol a megírás közben beléjük ütközött –, valamint a megoldások lehetséges módozataiba is beavat.

Kedvenc példám erre a mindentudásra: „Ebben az elbeszélésben a szerző kétszer is viszont fogja látni Szendrő szerkesztő urat. Először most mindjárt, mihelyt lejutnak, Bársony és ő, a főtérre. Másodszor pedig, én legalábbis úgy képzelem, valamikor sötétedéskor. De addig még órák vannak hátra.” Mi, az olvasók ugyanott tartunk az olvasásban, ahol ő, az író, az írásban.

Régi kedvelt módszere ez Mártonnak, amellyel pillanatszerűséget (frissességet, spontaneitást), a keletkezés titkai meglesésének érzetét kölcsönzi olyan szövegeknek (sőt: szövegtípusoknak) is, amelyek inkább gondolatkísérletek vagy mélyreható elemzések az esszéíró stílusában, illetve a szigorúbb szerkezetű tudományos dolgozatok mintáit követik, ám más tárgyon (mondjuk így: a mindennapi valóságon) bontakoznak ki. Ez a beavató, visszatekintő, megelőlegző vagy késleltető fordulat („ahogy az előző lapokon elmeséltem”, vagy: „Nemsokára, néhány bekezdés múlva őt is meg fogjuk pillantani”) ezenkívül fölidézi azt a jutja eszembe típusú beszédfajtát, a jól ismert, kvázi mikszáthi, rövid, mégis kényelmes, tempós elbeszélésmódban, amely leginkább az anekdotához áll közel: szivarfüst, kandallófény és egy mély fotel tartozik hozzá, vörösbor vagy konyak, és kellő időközökben gondosan adagolt jellegzetes, humoros vagy meglepő fordulatok, tehát ismét a pillanatszerűség, a rövidre zárás. A mártoni lelemény az, ahogyan – miközben fenntartja a nagyobb lélegzetvétel kiszámítható szabályosságát, a visszatérő motívumok, a gondosan levert helyrajzi cölöpök segítségével – a saját gondolkodásába, annak momentán, gyorsreagálású módjába is (ezt az írói döntések érzékelhető gyorsasága fokozza) szüntelenül beavat. Úgy érezzük, ott vagyunk, az írás pillanatában, nem a helyszínen, hanem az író dolgozószobájában, a tolla hegyén, és vele együtt szemléljük a születő alakzatokat. Illetve. De erről később többet.

A Ne bánts, Virág! című, műfaját tekintve talán szatirikus elbeszélés, nyilvánvalóan egy rendesen végigírt, realista, az objektív, külső (kortárs, mai) valóságot a maga teljességében ábrázolni kívánó írás (évszám, helyszín, napszak stimmel), amelyikben unicumot és sört isznak, újságot olvasnak, virágot vásárolnak, kutyaszart szemlélnek, színdarabot próbálnak, az idő is úgy múlik, mint ahogy az életben szokott: egyetlen nap egy vidéki városban, egy színházban, az antikváriumban, az utcán, a virágboltban, az étteremben, szállodában, délelőttől kora estéig, sok jó megfigyeléssel, tiszta ügy. Márton az utóbbi időben (utalok a Jelenkorban megjelent, falun játszódó, érzésem szerint egyértelműen Tinnyéhez kötődő, Az ablakkeret című frenetikus novellájára) több olyan, majdhogynem a naplóíró éles, közvetlen stílusában megírt elbeszélést publikált, amellyel nem történelmi eseményeket vesz szemügyre, és nem is használ, legalábbis közvetlenül nem, valamilyen allegorikus vagy hiperbolikus vagy álhistorizáló szerkezetet vagy nyelvezetet, és amelyekben látható kedvvel, szinte a publicisztikák nyerseségével szól hozzá ahhoz, ami körülvesz minket, és talál meg olyan történeteket, amelyek nem reflektáltak, hanem inkább, mondjuk így, egyszeriek és példázatosak, és olyan figurákat, akiket, leírásuk alapján, kulcsfiguráknak nevezhetünk. Azaz félreérthetetlenül felismerhetőek, legalábbis azok számára, akik közelről ismerték vagy ismerik őket (mint például a dramaturg, aki: „a távol-keleti nyelvek ismerője, egy összeráncolt homlokú, szakállas férfiú, aki a kabuki-színjátszást szerette volna ötvözni az angolszász krimivel, és akinek könyvespolcán szattyánbőrbe kötve sorakoztak Agatha Christie összes művei, és aki színháztörténetet tanított a képzőművészeti főiskolán leendő díszlet- és jelmeztervezőknek” – nem mondom meg, ki ő, mert nem feladatom és célom a kódok feloldása, de aki Magyarországon dolgozott már színházban díszlettervezőként vagy dramaturgként, mint e sorok írója is, az e leírás alapján azonnal meg tudja őt nevezni).

De vissza az elkótyavetyélt 500 forinthoz!

Szerzőnk ott áll egy fillér nélkül, egy olyan estén, amikor a színházban nem játszanak semmit, és amikor aludnia sincs hol, és talán már lekéste az utolsó vonatot is, ami visszavihetné a fővárosba, de még a jegyre sincs pénze. Ez ám a kutyaszorító. Most némi leleményesség lenne elvárható a szerzőtől (mármint az elbeszélés „szerzőjétől”), ám Márton úgy dönt, ez nem jár neki. A teljes elbeszélés játékszabályai szerint hősünk kifogyott az ötletekből. Részben nagyon jó napja volt – mert sok érdekeset látott –, részben gyalázatos napja: kudarcos próba, rémes beszélgetések, hiábavalóság, ráadásul ez a hátfájás, amit egy koporsóba való belefekvés okozott. Innen már nincs tovább. Nos, az általa okozott rövidzárlat feloldása révén megleshetjük a szerzőt (azt, aki a másikat írja) munka közben. Csehov vagy Nagy Lajos (és még sokan mások, mondjuk Raymond Carver) ugyanezt a manővert a legteljesebb titokban hajtaná végre, ám a mi szerzőnk be kívánja avatni a legteljesebb nyilvánosságot abba, ami az írásban éppen történik:

„Én pedig a magam részéről nem tudok, nem is akarok segíteni a szerzőn. Hiába várja tőlem, hogy én döntsem el helyette, mit kezdjen az előtte álló estével. Még a hát- és derékfájását sem enyhítem, mindössze annak a sejtésnek adok hangot, hogy az majd magától elmúlik, méghozzá hamar.

Egy dolog van, amit a magam részéről megtehetek a szerzőért: az, hogy elbocsátom őt ebből az elbeszélésből. Sőt, még útravalót is adok neki. Igaz ugyan, hogy történetünkben ő már nem fog sem vacsorázni, sem reggelizni, sem hazáig szóló vonatjegyet váltani, de azért nem árt, ha a szerzőnél van valamennyi pénz.”

Ezt az „éppenséget” az elbeszélés mértani közepén a következő módon teremti meg: „Én pedig, noha ezt a cselekményben az égvilágon semmi sem indokolja, a jelen sorok alá kiszögezek három csillagot.” Mivel az elbeszélésében éppen fölkapcsolták a villanyt, nagyon is jól jön nekünk ez a három csillag (***), de a szükségtelenséget és önkényességet hangsúlyozva Márton éppen az írói én föltétlen mindenhatóságát demonstrálja, érzékenyíti a szöveget, amelyik – mivel a „valóságot” ábrázolja: ez esetben egy színpadi próbát – hajlamos, ha tetszik, kicsúszni a kezéből, ebben a novellában a valóság hatalomra tör. Ugyanígy állítja Márton azt, hogy a „szerző” azt várja tőle, hogy ő döntsön helyette. Ez a „döntés” egyszerre lenne valamilyen írói aktus és, mondjuk sután: élet-aktus, egy valóban megtörténő, belsőleg motivált valami, ami ráadásul hihető. Tehát hősünk nem növeszthet szárnyat, nem ugorhat át a XX. századból a XVII-be vagy az ókorba, nem válhat paradicsommadárrá vagy méregfiolává, és így tovább. Mint a kis figurák Balzac íróasztalán, amelyekre azért volt szüksége, hogy az Emberi színjátékot viszonylag konzisztensen végig tudja írni: Márton most saját szerzője szemével néz vissza önmagára esdeklőn. Hirtelen két macska lesz, amelyik játszik egymással. Vagy két szerző, aki írja egymást.

„Márpedig ő azt az ötszáz forintot, melyet a farzsebében talált, odaadta az erdélyi asszonynak, ha még emlékszik rá az olvasó. Akkor most mitévő legyek?”

No igen. Remekül színlelt tanácstalanság. Viszont valódi rejtvény, föl lehetne adni az olvasónak is, és hátul, az utolsó oldalon, fejjel lefelé állhatna a helyes válasz, mondjuk a C. De a dolog nem olyan egyszerű: itt nem egyszerűen bonyolítási feladatai, hanem – a műfajból adódóan – szüntelenül leíró és világábrázoló feladata is van a szerzőnek. Az a hipotézise ugyanis, hogy ezek a dolgok vannak. És nem szeretné feladni ezt a hipotézist, most így, a zárlat felé közeledve. Mondjuk így: megszerette azt a gondolatot, hogy valóság lett ábrázolva.

„Legszívesebben visszamenőleg megváltoztatnám ezt az eseményt, például oly módon, hogy az erdélyi asszony önérzetes volt, nem fogadta el a pénzt, és nem csúsztatta be a mellei közé, melyek egyébként meglepően üdék és feszesek voltak.”

Hopp: az erdélyi asszony mozdulata és melleinek üdesége és feszessége, itt, ezen a ponton – ahol a szöveg átírásán, az írói feladványon meditál a szerző (mi akadályozza ezt meg, még nem adta ki a kezéből, még csak írja) – megteremti azt az atmoszférát, ami nélkül nincs Márton László-szöveg: egy nagyon szemléletes és érzéki retrospektív kép, beleillesztve egy absztrakt feladványba. Már-már Escher önmagába visszanyúló, szürreális, matematikailag megkonstruált metszeteire kezd emlékeztetni ez az oly egyszerűnek induló, mai tárgyú elbeszélés, amelyben hősünk érdekes, bár nem túl kellemes emberekkel találkozik. Sem Bársony, a hajdani forradalmár rendező, jelenleg a múltjából élő, alkoholista roncs, sem Lovas Csaba, a színház közepesen tehetséges igazgatója, aki „kitűnően tudott pályázatot írni, szponzort keresni, és ez a képesség éppen történetünk idején vált egyik évről a másikra életbevágóan fontossá”, sem az újságíró, akinek legfőbb ambíciója, hogy mindenki észrevegye, mennyire hasonlít Ady Endrére, de még a haldokolva Nebántsvirágot rendező Felvinczy Félix sem igazán rokonszenves, habár róla elmondható, hogy haldoklása révén démonian érdekes lesz, nagyszabású, különleges, sőt, emlékezetes, és általa a „szerző”, és hozzá még a mi szerzőnk is, hirtelen megérteni vél valamit, amit addig nem értett és nem ismert, mondjuk így, leegyszerűsítve: a színház lényegét – tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy ebben az írásban senki sem rokonszenves, maximum az erdélyi asszony – rá még visszatérünk.

Itt kívánom megjegyezni, hogy tűpontos, mulatságos megfigyelések, kiszólások, miniatűrök egész sora írja le azt a színházi valóságot, folklórt, ami Kelet-Európában, a második világháború után, a „kő­szín­házakban” (ez a vicces kifejezés elő is fordul a kisregényben) létrejött, működik és hat mind a mai napig – egyre nagyobb viták kereszttüzében. Némileg parazita életforma, ugyanakkor a városi kultúra nagyon szerves része: az az – adófizetőnek nagyon drága – színháztípus, amelyben a színész részben színész, részben, burkoltan, állami vagy önkormányzati alkalmazott, annak minden előnyével és hátrányával. Ebből a szempontból Márton kisregénye vagy nagy-elbeszélése, netán monstre-novellája, határozottan emlékeztet Kardos G. György általam csodált, varázslatos hangulatú művére, a Jutalomjátékra.

De vissza a tanácstalan szerzőhöz.

„Igen ám, de számomra fontosabb, hogy szavahihető ember maradjak, mint az, hogy a szerzőnek legyen pénze (bár azért ezt sem tartom elhanyagolható követelménynek). Ugyanezért olyasmit sem írhatok, hogy lehorgasztotta a fejét, és ahogy nézi, nézegeti a földet, hát uramfia, egyszerre csak megpillant a főtér kövezetén egy elhullajtott pénztárcát.

Nem, ez így nem megy.”

Az írás a lehetőségek felmutatása, mondta Musil. Márton azonban nem egyszerűen felmutatja a lehetőségeket, hanem – a „szavahihetőség” vágyának ürügyén – beenged minket gondolkodása centrumába, ahol minden lehetőség egyformán érdekes, és ahol az egyik lehetőség csak nagy szívfájdalmak közepette hajlandó leváltani a másikat, és azt is csak feltételekkel, mondhatni zsarolásnak engedve, és ahol a beszédmódok – uramfia! – oly sajátságosan elegyednek egymással. Ez a fajta viszonylagosság, amely egyben a különböző korokból való stílusok természetes lüktetésű egymásba ötvözéséből születik, egy nagyon kemény és nem relativisztikus világképpel kapcsolódik szorosan össze.

„Azt lehetne csinálni, hogy visszaküldöm a színházba, és ott valakitől kölcsönkér egy ezrest a jövő hétig. A dolog azonban úgy áll, hogy a szerző utált kölcsönkérni. Megalázónak tartotta. Inkább éhezett. Arról nem is beszélve, hogy ma már nem megyünk színházba. Nincs előadás. Másfelől semmi kedvem egy ilyen pitiáner dologgal bajmolódni, méghozzá az elbeszélés vége felé, hogy a szerzőnek van-e pénze vagy nincs, mert ha nincs, akkor lámpaoszlopnak nézik a kutyák. Néhány száz forint ide vagy oda, mit számít az?! Nem sajnálom én tőle!”

Honnan tudja a szerző, hogy a „szerző utált kölcsönkérni”? Az elbeszélésben erre eddig semmilyen jel nem utalt, ez valami írói acte gratuit, vagy inkább nehezítés: mint ahogy magasugrók, bajnokságok előtt, homokról ugranak. De Márton ezekkel a látszólag öncélú kacskaringókkal nem egyszerűen megnehezíti magának a feladványt, hanem fontos dolgokat közöl az elbeszélés – talán lehet ezt mondani – fiktív alanyáról, illetve az ő hozzá való, és talán nagyon is intim kapcsolatáról, ami viszont megnehezíti a róla való diskurzust. Itt el is veszíti a türelmét – vagy úgy tesz, mintha elveszítené: egy színházi tárgyú novellában direkt helyénvaló ez a színészies kifakadás. A többes szám („ma már nem megyünk”) használatával az olvasót is bevonja ebbe a bűvös körbe: én, ő és mi. Ennek a fajta összekapcsolásnak legbámulatosabb példáját akkor látjuk, amikor a szerző azon meditál, hogy nem látogathatja meg Bársony tudomásával Felvinczyt a szállodában, mert az rossz hatással lehetne a darabja amúgy is kínos próbáira:

„Úgyhogy én” – mármint Márton! – „a magam részéről inkább megvárnám, amíg Bársony maga is feltápászkodik az asztal mellől, vagy, ami valószínűbb ennél, újabb sörök és unicumok után ráborul a márványerezetű műanyag asztallapra. Másodszor pedig, most veszem észre, miután két kondulás hallható, hogy a plébániatemplom toronyórája még csak fél hatot mutat, és a rendelkezésünkre álló negyedórát a szerzőnek még el kell töltenie valamivel.”

Én veszem észre, nekünk áll rendelkezésre, és azt a szerzőnek kell eltöltenie valamivel.

Mi a célja Mártonnak a személyragoknak ezzel az eszkalációjával és egy mondaton belüli egymásba gyömöszölésével? Illetve nem is ez a kérdés: hiszen olyasféle bonyolult képletet állít föl, miközben ezt a lineáris, erőteljes kontúrú szereplőkkel lebonyolított, világosan követhető történetet elbeszéli, amely a virtuális írói térben, a különböző figurákhoz és történésekhez kapcsolható jelentéseket és értelmezéseket egy új, eddig nem ismert tartományba emeli, és nem egyszerűen az életművébe, a többi írása mellé csatolhatóvá teszi, hanem az ő esetében újfajta gondolkodásmód próbájává is. Ha itt is működik, ebben a voltaképpen aktualizáló és közelmúltbéli kontextusban a már sokszor kipróbált szerkezet, akkor az mostantól alkalmas lesz az eddigieknél univerzálisabb kijelentések téte­lére, valódi írói térnyerésre. Akkor mindazt, amit esetleg mint ezoterikusat vagy öncélút bíráltak vagy észleltek Márton életművében, azt visszamenőleg evidenssé, sőt pofonegyszerűvé változtatja, az írások életművön belüli mágikus érintkezése által.

„Az a földhözragadt és elcsépelt, ám célravezető megoldás jutott eszembe, hogy a szerző oldalzsebéről eddig még egy szót sem írtam. Eddig még csak a farzsebről esett szó. Tehát a szerző mindjárt benyúl az oldalzsebébe, ahol nem csekély meglepődésére találni fog három vagy négy vadonatúj százforintos érmét, koronás címerrel.”

Majd a következő bekezdésben:

„A szerző talált az oldalzsebében három- vagy négyszáz forintot, melyről teljesen elfeledkezett. Ez most már bőven elég lesz neki a hátralevő néhány bekezdésre.”

Magyarán, maga a bekezdés is belekerül az írói ábrázolásba, miközben csak arról van szó, hogy le kell zárni, valamelyest hihetőséggel, egy írást, melynek időtartománya nem lehet több egyetlen napnál.

Megvannak ugyanekkor ennek a módszernek a hátrányai is. A folytonos kiszólásnak és kommentálásnak megvan az a veszélye, hogy a regény vagy novella szereplőit olykor – szükségképpen – karikaturisztikussá változtatja. Miközben a Mártonra jellemző hallatlan pontosság és üdítően életszerű megfigyelések ezt a nyilvánvalóan tudatosan felvállalt linearitása következtében gúzsba kötött írást lebegővé és könnyeddé teszik. Mártonnak sikerült, miután úgy döntött, hogy egyszerre ír memoárt, nagyít föl egyetlen időpillanatot, ad tablót egy általa retrospektíve megismert életformáról, mond el egy szórakoztató, nagyon is valódi történetet, s dolgozik tovább, mint teljesen összetéveszthetetlen szövegek szerzője, akinek szeme égről földre, földről az égre villan.

Ebben a szellemben búcsúzik el hősétől:

„Egy szerzőtársad egyszer azt írta, hogy színház a világ; egy másik szerzőtársad pedig azt állította, hogy az élet álom. Ha igaz, amit mondanak... akkor te most elbúcsúzol a világtól, melynek bejártad kicsi és nagy színpadát. Még egy pillanat, és én elhallgatok, te pedig felébredsz. És ha az is igaz, hogy az alvók világa különböző, az ébereké pedig közös, akkor mostanáig két különböző világban éltünk, te meg én; de majd egyszer találkozunk az ébren levők egyesített, közös világában. Addig is, ha már azt nem kívánhatom, hogy élj boldogan, legalább vigasztallak és biztatlak utolsó szavaimmal: a művek létrejönnek nélküled. Ne aggódj!”

Találkozás egy fiatalemberrel?

Ezt a szembesítést Márton néhány passzussal korábban ridegen és kíméletlenül elvégzi:

„Elképzelte, miket fog mondani tíz, húsz, harminc év múlva a mai magyar drámaírás dilemmáiról, miféle nézeteknek fog hangot adni hullazöld neonfénytől vibráló, szellőzetlen konferenciatermekben, és erre mit fognak válaszolni az agyoncigarettázott, agyonkávézott, agyonfrusztrált kritikusok és az identitászavarral küzdő dramaturgok; mindig ugyanazok az emberek, akik mindig ugyanazt mondják, és amit elmondtak huszonötször, azt elmondják huszonhatodszor is, miközben vele, a szerzővel együtt fognak megöregedni, és a szerző rajtuk figyelheti majd, amit önmagán nem tud megfigyelni, hogy az ember nemcsak egészében öregszik, hanem az emberi tulajdonságok ezen túlmenően külön-külön is megvénülnek, elhasználódnak. Most már csak idekint volt sötét. A szerző belsejét elárasztotta a fény, melyet a gyanakvó szív tükrözött. Hideg fény volt, mint a konferenciatermek neonvilágítása.”

Ja igen, szó volt róla, hogy visszatérünk még a piros szoknyás erdélyi asszonyra. Láttuk, ott ült, a haldokló színészóriás szállodai előszobájában.

Egy történetet mond el a „szerzőnek”, amely történetben váratlanul harmadik személyből első  személybe váltunk át: a nő az otthon hagyott férjéről kezd mesélni, aki egy baleset következében nem tud maga borotválkozni, s akihez az asszony öccse jár át, hogy megborotválja, míg ő itt pénzt keres. „Az öcsém”, mondja a szöveg, s ehhez Márton azonnal hozzáfűzi:

„Mondanom sem kell talán, hogy a fentiekben Jusztina öccséről esik szó, nem pedig az enyémről, így tehát az asszony kijelentéseit illett volna idézőjelbe tennem. Én azonban azt kívántam érzékeltetni, mennyire magukkal ragadták a szerzőt ezek az ön­magukban véve jelentéktelen és elbeszélésünket előre nem vivő mozzanatok, ezért az idézőjelet mellőztem, és kérem a szerkesztőt: ha majd a jelen történet kézirata a szeme elé kerül, ezt az egy mulasztásomat ne hozza helyre.”

Most már az előttünk születő írás megjelenése is belekomponáltatik tehát a műbe, a szerző szigorú instrukciójával, hogy a hibáját a szerkesztő ne hozza helyre, merthogy ezek nélkül a hibák nélkül ez az írás mit sem érne. Illetve.

És ez a mai magyar irodalom egyik érdekes, elemzésre méltó tárgya lehetne: javítani, vagy nem javítani? Úgy hagyni, vagy nem hagyni úgy? Vannak szövegek, amelyekből süt az első lejegyzés mámora, és ez manapság, a blogok és netnaplók idejében, illetve egy kigyakorolt – és az olvasók által már megismert és elfogadott – írói stíl biztonságos reprodukálása következtében valódi stílusjeggyé változott. Márton, akinek legendás olvasottsága és műveltsége következtében, valamint az elsőkönyves szerzőket jutalmazó Bródy-kuratóriumban való szerepe miatt nagy rálátása van a mai magyar irodalomra, az összes nemzedékre, és olyan érzékenyített módszerrel készíti elő az elbeszélés csúcspontját, ahol viszont – a haldokló szemének csodálatos leírásakor – nincs mese, egy az egyben kell vennünk az olvasottakat. A szerző: és itt Márton és a „szerző” kétségtelenül egy szubjektummá olvad az olvasóval, aki ott van a szállodaszobában, ott vagyunk velük együtt, és elfeledkezünk az időről is, tehát a szerző meg akarja csókolni a haldokló férfi kirúzsozott száját: egyszerre iszonyodva és különös vonzódást is érezve hozzá (ennek – kissé improvizatív módon ugyan, de – Márton egy élettörténeti előzményét is felvázolja, a kifestett szemöldökű kedvesről, aki hajnalban vagy fürdés után elvesztett szemöldökvonalával halottnak látszott lehunyt szemmel az ágyban, s szintúgy most a színészóriás). Itt bepillanthatunk Márton gondolkodásának metafizikus, sötétbe látó mélységeibe. Tény, hogy vázlatot, hogy szkeccset ad, hogy sietős félmondatokban intéz el egy klasszikus regényben akár egy egész fejezetet is kitöltő jelenetet: de reflektáltsága – amelyet végig, az egész íráson belül ezer módon megtámaszt és lecsiszol, mint egy ékkő oldalait – elképesztően közvetlen: szinte a nyakunkba liheg a mérhetetlenül sötét világkép és az élet élvezetének, a részletek élvezetének összehasonlíthatatlan ötvözete. Minden látszat ellenére itt nem matematikailag kombinálódnak össze a dolgok, hanem a mélyben, itt kémiája van a szenvedésnek (mely léhának és könnyednek álcázza magát).

Ott állunk a fehérre festett, barna cirádás, vörös selyemmel bélelt koporsó előtt, a szállodaszobában, melyre rá van írva egy még élő ember neve, és hogy: „Élt 70 évet”, és ráhajolnánk a haldokló ajkára, mielőtt befekszünk a koporsóba: hibátlanul működik az a fekete energia, időnként lávaként, elszabadult folyamként áradó tudás, ami Márton jelentős regényeiben olyan megejtő: egyszerre kihallani belőle az istenek kacaját és az emberi nyomorúságot: abszurd, kiagyalt és mégis földhözragadtan valódi, szaga van, s közben a sorok közül, mint az esti tücsökszót, hallani a penna sercegését is, az írógép kattogását és az író feje körül a dolgok céltalan, örök madárzsivaját.

Márton László: Ne bánts, Virág! Jelenkor, 2007, 112 oldal, 990 Ft

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges