Forgách András

Nyomtatóbarát változat

Kedves Anna, vágjunk a közepébe, hogy egy jó mérges kezdet legyen. Amikor megláttad a SZÍNHÁZ Halász-számát, mi volt az, ami fölbosszantott?

Az, hogy a színház úgy volt beállítva, mintha három, jobban mondva egy és utána pedig három férfi csinálta volna néhány gyerek és háziasszony segítségével. De mi sem áll távolabb az igazságtól.

Amennyiben?

Úgy vettem észre, hogy eddig senki – sem itt, sem Nyugaton, sem Amerikában –, nem tudta felfogni azt az alkotói módszert, amit mi használtunk. Ezt egymás „viharozásának” lehetne nevezni, amikor is egy intenzív együttlét alatt egy bizonyos témáról gondolkodva megpróbáltunk egy előadást, egy akciót vagy akár magát az életet kitalálni. Ilyenkor nem számított, ki férfi, ki nő. Néha még az sem, hogy ki gyerek. Voltak darabok, amiket kettő, három vagy hét ember talált ki. Ez nem tükröződött a SZÍNHÁZ című folyóirat elbeszéléseiben. Valószínűleg azért, mert senki nem kereste fel Buchmüller Évát, Kollár Mariannt vagy mondjuk engem.

Amikor a szám a kezébe került, Halász Péter is eléggé borús képet vágott ahhoz, hogy minden oldalon az ő kopasz feje világít. Hány év után jöttél vissza most először?

Ezt nem tudom megmondani, 1976 januárjában mentem el.

Ja, ez egy egyszerű kivonási művelet. De nem akarom tudni az évek számát. Hogy történt ez, hogy kinnfelejtődtél? Mi ennek az oka? Ez nyilván összefügg a színházzal is, tehát azzal, hogy mi történt a színházzal Amerikában.

Igen, mert ott ért véget az együttműködésünk lehetősége mind szellemileg, mind anyagilag, és ezért határoztuk el 1985 nyarán, hogy ennek vége van; ezt én mondom így, hogy elhatároztuk, még az is lehet, hogy én határoztam el, és elnézést kérek mindenki mástól ezért. De nehéz a gyakorlatban egy ilyen felbomlást elhatározni és megvalósítani. A lényeg az volt, hogy mind a szín, mind a ház, tehát a színpad és az életünknek az a fontos része, ami a lakáshoz és a házhoz kötődött, annak vége lett, megszüntették.

Mi történt azzal a 23. utcai házzal?

A 23. utcai ház egy háztömb része volt, ami üresen állt, és a tulajdonosa többször próbálta az egész tömböt átalakítani, tehát minket mindig fenyegetett az, hogy ennek vége lesz. Mindenféle variációk voltak, az is, hogy esetleg oda nekünk egy színházat épít, de ennek az lett volna a feltétele, hogy legalább a lakbért ki tudjuk fizetni, és ez az utolsó évben nem sikerült. Végül a tulajdonosok úgy döntöttek, hogy eladják az egész háztömböt, és ma egy mozi van ott. De amikor nekünk szóltak, hogy innen el kell menni, akkor még hosszú ideig a ház ott állt üresen.

Ez lehetett a külső oka a társulat felbomlásának?

Igen. A belső felbomlás 1981-ben kezdődött, akkor készítettük el az utolsó darabot, a Mister Dead and Mrs. Free-t, és utána hosszan játszottuk, nagy sikerrel.

Halott úr és Szabadné.

És ezt a sikert használtuk ki arra, hogy utána megismételjük az előző darabjainkat, mert azokat nem látták olyan sokan.

Szóval volt egy nagy retrospektív sorozat.

Igen.

De úgy tudom, hogy még filmeket is vetítettek abban a házban.

Úgy állítottuk össze a programot, hogy nem csak a mi darabjaink mentek, hanem hetente egy vagy két estét egy akkor értékes-érvényes-érdemes művésznek adtunk, és ő szervezett valamit. Ha ez éppen egy filmrendező volt, akkor a kedvenc filmjét mutatta be, ha zenész volt, akkor játszott vagy meghívott embereket. Remek estéket szerveztek, és dőlt a közönség. Úgy nézett ki, hogy az alakul ki, amit szerettünk volna.

’81?

Ez már ’82. Turnéra mentünk, az élet zajlott, minden remek volt, viszont arra a kérdésre, hogy mi lesz a következő darabbal, az ember mindig a nem tudom választ kapta. Nehéz dolog egyszerre élni, dolgozni, szervezni, játszani és kitalálni valamit, mert az egy egészen más terület. Az ötletek általában a kétségbeesésből és az űrből jönnek. Nem a sikerből.

Te voltál az, aki mindig föltetted a kérdést?

Nem, ezt külső emberek tették fel. Én általában vagy leírtam a gondolataimat vagy beszélgettünk, és én, sajnos – most visszamenőleg már azt mondom, hogy sajnos – mindig türelmesen vártam a pillanatra, amikor ketten vagy hárman azt tudjuk mondani, hogy ez az, talán ebbe az irányba kell elindulni. Ezek a pillanatok nem jöttek. Úgy nézett ki, hogy egyre lehetetlenebb ezeket a pillanatokat összehozni. Végül Bálint Pisti egy filmtervvel állt elő, valamint egy hozzávaló darabbal, amit ő szeretett volna egy rendes színházban előadni. Ez az én szívfájdalmam, mert én úgy gondoltam, hogy abban, ahogyan addig játszottunk, még óriási lehetőségek rejlenek. Halász Péter egy egészen más tervet adott elő, amit mindenki visszautasított.

Mi volt az?

Halász Péter terve a New York Post cikkeiből készült, naponta változó előadások lettek volna.

Negyven ilyen előadást meg is csinált Sántha Ágival. Ebből az ötletből származik A kínai is, amit most játszik a Katona József Színház.

Ez nehéz dolog volt. Ezeket az előadásokat nagyon kevesen látták. El lehet képzelni, hogy amikor egy társulat magától elkezd felbomlani, akkor hirtelen káosz uralkodik. Egyébként itt szeretném megemlíteni, és nem minden büszkeség nélkül, hogyha az Éva és én, hogyha a nők nem állnak a sarkukra, akkor a ház összeomlik úgy, hogy a téglák zuhannak. És ez nem történt meg.

Mindig ezek a hősies asszonyok és anyák. Mint a háborúban.

Erre hadd mondjak el egy történetet. Sokszor vitatkoztunk, hogy Amerikában, ha az ember művész, akkor kell hogy legyen ügynöke. Én ennek mindig ellentmondtam. Nem. Ez nem így van. Én ezt mind meg tudom csinálni. Nincs rá szükség. Viszont Pisti és az Éva szerették volna. Hát rendben, hátha nincs igazam. Egy alkalommal két iszonyatos kóklert találtunk, akik azt állították, hogy ők most fellendítik az életet, és szereznek pénzt az előadásra. Mert mindig az volt a probléma, hogy amikor a darabot csináljuk, nemcsak hogy kétségbeesés van, szellemi, és űr, és jajongás, de még pénz sincs. És ez a két ember megkérdezte, hogy hát hogyan élnek önök? Mire az Éva mondta nekik, hogy kérem szépen, nem tudom, önök éltek-e háborúban. Ez olyan, mint a háború.

És Bálint Pisti terve megvalósult később?

Igen. És ez lett a veszte a színháznak.

Az melyik darab volt?

A Dreamland Burns.

Magyarra úgy lehetne fordítani, hogy Álomvilág ég vagy Álomföld ég.

Igen. Ez arra vonatkozik, hogy a Coney Island-i vidámpark leégett. A klasszikus, nagyszerű vidámpark, ahova a bevándorlók és a munkások ezrei tódultak. És tengerpart is van ott, lehet napozni, nyáron nyaralni, úszni és vidámpark. És ez leégett. Az új Coney Island pedig már sokkal giccsesebb és érdektelenebb lett. Amikor egy színházi újság pályázatot hirdetett, hogy minden együttes vagy rendező legyen olyan kedves és adjon be egy féloldalas darabtervet, koncepciót vagy ötletet, a Bálint Pisti leült és írt valamit. Ezt nem beszéltük meg közösen. Ez volt a Dreamland Burns. Amivel semmi probléma nem lett volna, csak az, hogy ez az ő nevén kellett volna beadni és nem a Squat nevén. Ehhez ő írt egy kis húszperces filmötletet. Míg én a filmet vágtam, a többiek addig a darabot készítették. Májusban bemutattuk Montrealban, annak ellenére, hogy Halász Péter nem értett vele egyet, nem is vett benne részt, nem is jött el. Én elmentem, mert úgy gondoltam, hogy ez az utolsó esély. Közben komoly ellentétek támadtak közöttünk, és amikor hazaérkeztünk New Yorkba, akkor a házat elvették tőlünk, és a dolgok odáig fajultak, hogy akkor ennek vége.

Végül még te is úgy mondod el a történetet, hogy a Bálint Pisti–Halász Péter vonalon hasadt szét a társulat, vagyis a férfiak közt. Volt egy gondolata a Halásznak, ami nem tetszett a Bálintnak, és a Bálintnak volt egy olyan gondolata, ami nem tetszett a Halásznak. Igaz ez, vagy csak a látszat inkább?

Ez gyakorlatilag igaz; de a vágyaink és a létünk szempontjából nem igaz.

Ez jó válasz.

Ha akkor valaki nekem azt mondja, hogy tessék, van egy hónap szünet, van pénz életre, minimális megélhetésre, és találjátok ki, mi az élet, mi az alkotás következő lépése, akkor elővettem volna mindazt, amit szerettem volna csinálni, és megindult volna egy egészen más dolog. Ugyanez vonatkozik a Breznyik Péterre, akinek voltak tervei. Hozzá kell tennem, hogy ő ekkor már nem is lakott velünk.

Akkor különböző lakásokba költöztetek?

De ki is mondtuk, hogy egymással nem dolgozunk többé. Az Éva volt az egyetlen, aki úgy érezte, hogy ő el van hagyva, mert ha őt megkérdezi bárki, az ő számára a színház az egyetlen forma, amiért érdemes alkotni. Úgy gondolom, hogy ez enyhe túlzás, de ő dolgozott, dolgozott, dolgozott, dolgozott.

Ő Bálint Pistivel dolgozott tovább, Halász Péter pedig Sántha Ágival. Te mintegy elléptél a színháztól.

Én rájöttem, hogy ez a sokféle ember, az Éva, a Pisti, a Péter, a Petya, csak pólusai, csúcsai egy sokszögű ábrának. És én nem tudok csak egy részükkel dolgozni, ha ennek a feszültsége megszűnik. Mert nekem hiányzik a másik fele.

És akkor innentől kezdődik az életedben a jellegzetes New York-i emigránslét?

Én szerencsésen soha nem éreztem, mi az az emigránslét. Én voltam az utolsó, aki otthagyta a házat. Megvártam, amíg mindenki talál magának lakást. De nagyon-nagyon kísérteties volt az üres házban lakni egyedül.

És te csomagoltál össze?

Igen.

Te vagy a nagy összecsomagoló.

 

A díszleteket egy ismerőshöz szállítottuk, szóval nehéz volt szétszedni, de szétszedtük. Végül is felpakoltunk egy teherautóra.

Ez is a nőkre maradt.

Viszont ez az én agresszív magatartásom jele volt, hogy nem voltam hajlandó elhagyni a házat addig, amíg mindenki más nem talál magának valamit. Nem hibáztatok ezért senkit.

Nevezzük ezt agresszió helyett erőnek. Az nagyon érdekes, amit mondasz, hogy soha nem érezted magad emigránsnak. Tehát az Európán át való vonulás közben Párizson, Rotterdamon, New Yorkon át, mindig otthon érezted magad? Azt akarod mondani, hogy nem érezted, hogy távol vagy a hazádtól?

Hogy távol vagyok Magyarországtól, azt soha nem éreztem, mert szerintem a XX. század végén már egészen világos, hogy a törzsek vagy az egyezmények alapján megszabott határok nem jellemeznek egy embert. Párizsban mégis idegennek éreztem magam, bármennyire szerettem volna belépni valamilyen módon az életbe. Játszottunk egy hajón éjszakánként, egy héttel azután, hogy megérkeztünk. Egy furcsa vegyesfelvágottat állítottunk össze a darabjainkból.

A Szajnán?

Igen. A Szajnán volt egy hajó, egy tutaj tulajdonképpen, ami színház volt, ott bemutatkoztunk, és azonnal megkaptuk az éjféli előadáskezdést. Az előadáshoz béreltünk egy autóbuszt, amin Chopint játszottunk, és ezzel a busszal szállítottuk az embereket onnan, ahonnan laktunk, a hajóig, és a hajón volt az előadás. Az együttes egy része otthon adott elő egy jelenetet, aztán együtt beszálltunk a buszba, következett chopines turista vezetés, megérkeztünk a hajóra, ahol már folyt az előadás és folytatódott tovább.

Párizs by night?

Mi csak azt szerettük volna, hogy a nézőknek ne kelljen gyalogolni. Az egy nagyvárosban nehéz ügy, átmenni egyik helyről a másikra.

És miért érezted ott idegennek magad?

Mert a közönség nem tudta hova tenni ezt másfajta színházat, kevesen voltak, és mi pedig kerestük, kerestük, kerestük a kapcsolatokat. Végül elment a kedvünk attól, hogy ugyanannak a variációit csináljunk, és úgy gondoltuk, hogy talán most csendre van szükségünk, és valami mást kell kitalálni. De szerződéseink voltak ide-oda, úgyhogy utazgatnánk. Párizs volt a központ. Tehát nem volt arra idő, hogy ott jól elkeseredjünk és egy darabot csináljunk. Amszterdamban az amszterdami színházi igazgató felajánlotta, hogy Rotterdamban kaphatnánk egy három hónapos ösztöndíjat. És ez volt a nagy változás. Ez egy évvel azután történt, hogy megérkeztünk Nyugatra. Rotterdamban, az eddigi munkánkra való tekintettel megkaptuk az ösztöndíjat, amit, hogy őszinte legyek, rajtam kívül senki más nem hitt el mindaddig, amíg át nem vettem egy kulcsot. Egy háznak a kulcsa volt, mert azt kértem az igazgatótól, hogy ne kelljen hotelban laknunk, és ne színházban kelljen játszanunk, hanem valahol másutt, nem tudom, hogy hol, másutt. És ez olyan vad ötlet volt, hogy tetszett neki. És éppen akkor ők maguk vásároltak egy kis háromemeletes házat a város közepén, ami lakhatatlan volt tulajdonképpen, de tökéletes, és annak volt egy kirakata. És ez az egész úgy történt halálpontosan, hogy először megjelentünk Rotterdamban, egy török szállodában szállásoltak el minket, ahol patkányok szaladgáltak a falon, ez nagyon érdekes volt, de riasztó. Mi egy operaház próbaszínpadára jártunk, úgymond próbálni, és tudtuk, hogy három hét múlva Marseille-ben fel kell lépnünk a Három nővérrel. Ebből az következett, hogy megismerkedtünk Rotterdammal, a társaság fele hazament Párizsba, a Három nővér és én lementünk Marseille-be. Sok mindent tudtunk a darabról akkor már: azt is, hogy gyerekek lesznek benne, azt, hogy tüzet akarunk használni, hogy disznó is lesz benne. Innen a darab ríme, Pig, Child, Fire!

Tűz, disznó, gyerek!

Úgy váltunk el Rotterdamban a színháztól, hogy sem tüzet, sem gyereket, sem disznót nem lehet használni. Majd megérkeztünk Marseille-be Három nővért játszani. Csodálatos idő volt. És érdekes módon nem volt közönség. Megérkeztünk az előadásra, az elsőt megtartottuk tíz embernek, a másodikon senki nem jelent meg, a harmadikon senki. Szóval egy hétig úgy voltunk ott Marseille-ben, hogy nem volt közönség. És nem voltunk elkeseredve, nagyon jól jött. Ugyanis kitaláltuk, és mindenféle feltételeket szabtunk a rotterdamiaknak, hogy csak akkor megyünk vissza és akkor vagyunk hajlandók folytatni a munkát, ha. És ez lett a Pig, Child, Fire! Az eredménye a dolgoknak az lett, hogy a Breznyik Péter, Galuska (a kislányom) és én, megérkeztünk Rotterdamba, megjelentem a színházban, ahol rettegve vártak minket, hogy mi valóban tüzet, gyereket és disznót akarunk. A disznóból kecske lett, a tűz maradt és a gyerek is maradt, és az illető átadta nekem a ház kulcsát. Egy házat szerettünk volna, és tessék, itt van az irodaház, bérbe lehet venni. Beléptem oda, és ott volt a kirakat. És volt egy telefon, amit elfelejtettek kikapcsolni. Azonnal felhívtam a többieket Párizsban, hogy itt a ház, meg van engedve minden, azonnal tessék jönni és elkezdeni dolgozni, és itt van egy kirakat. És mindenki megérkezett, és ott volt a kirakat, ami előtt volt egy függöny belül. Több nem kellett hozzá. Az eredeti variáció az volt, hogy talán mi kint játszunk az utcán, és kint van a függöny, és mindenki bent ül vagy áll, avagy megcsináljuk azt, hogy a színpad a kirakat előtt van, és utána van az üveg és az utca.

Tehát Rotterdamban a társulat újra kezdte. És te New Yorkban hogy kezdted újra, mikor egyedül maradtál?

Elhatároztam, hogyha nincsenek társaim, akkor magam kell kitaláljam az életemet és kielégíteni az alkotói vágyaimat. Illetve az ősi vágyamat szerettem volna megkérdezni magamtól. Mert én filmeket szerettem volna mindig csinálni, ezért voltam mindig én a filmek közepén a színházban. Ez természetesen csak vágy volt az elején. Találkoztam hosszú ideig tartó élettársammal, aki szintén filmet szeretett volna csinálni, és csináltunk is egy filmet. Az élet sűrűjébe kerültem, és nem éreztem az elszakadást. Nem vágytam arra, hogy a többiekkel dolgozzam, mert olyan hosszú ideig tartott a lehetetlenülés, hogy inkább jólesett az egyedüllét. És nagyon sokat kellett tanulnom is; az angol nyelvvel küszködtem. Én gyerekkorom óta angolul tanulok.

Angol szakos voltál az egyetemen.

De ez nem jelentette azt, hogy tudok angolul írni. És ezt megtanultam. Nem az amerikai klisék szerint írok, hanem természetesen, a saját gondolataimat követve. Még most sem állítom, hogy valóban angol írás, de már elfogadható. Még a legközelebbi barátom sem mondja azt, hogy ejnye, te nem itt születtél, hanem elismeri, hogy ez másfajta, ez az én saját stílusom, és nem rossz angolság.

És most miből élsz Anna?

Egy nyomdában dolgozom komputerekkel. Heti három napot, 12 órát. Ebből élek. Kb. eltart minket.

Van egy Simon nevű fiad, aki 13 éves és van a Galus, aki lány és 18 éves. És miért nem jöttél 16 évig, mert azt hallottam, hogy Lengyelországban például jártál, meg is lepett.

Annak az volt az oka, hogy fiam egy amerikai–lengyel koprodukciós film főszerepét kapta meg. Nagyon élveztem, mert hogy észrevették, hogy nem anyuka vagyok, hanem filmes, és ez nagyon jólesett.

Ja, hogy a Simon színész…

Játszott a mi előadásainkban, a színházban nőtt fel. A színház címtáblája, ami kinn volt az utcán (amit az Éva festett), most nálunk van otthon, az van a plafonon. Tehát mindennap látja, hogy SQUAT. Amikor felvételizett a gimnáziumba, a színházi vagy előadó-művészeti osztályra jelentkezett, ahol egy monológot kellett elmondjon, és visszautasította, hogy kívülről megtanulja, de elmondta a saját szavaival, és ez rendben is volt. De aztán elbeszélgettek vele, és kérdezték, járt-e már színházban. És mondta, hogy nem. És kérdezték, hogy látott-e már színházat. Mondta, hogy nem. Aztán a végén azt mondta, hogy talán a nővérének az iskolai darabjait színháznak nevezhetjük, és azt látta. Majd eljött. Szóval nem tudta azonosítani, hogy amit mi csináltunk, az valóban színház. Mert amit színháznak hívnak New Yorkban, az egészen más.

Tizenhat év eltelt, most hogy három vagy négy napja vagy itt, milyennek érzékeled az országot?

Akkor nem sajnáltam, hogy egyszeri kiutazásra érvényes útlevelet kaptam, mert itt ugyan meg lett hazudtolva a kommunizmus utópisztikus elképzelése a javak elosztásáról, mégis abban a hazug ideológiavilágban kellett élni. Ez pedig rossz még akkor is, hogyha az ember igyekszik magát olyan emberekkel körülvenni, akik ezt tudva tudják, és képesek túltenni magukat rajta. De ez a hazugság akkor is hat. Később vettem észre, hogy mennyire hatott tulajdonképpen. És ebből a szempontból a nyers, vad imperialista, kapitalista Amerika őszintébbnek tűnik, mert ott megmondják az embernek, hogy tetszik vagy nem. Pénz vagy nem pénz. Én gyűlölöm, de ott legalább tudom, hogy ki az ellenfelem. Itt már nem tudtam, hogy ki az ellenfelem. Most nagyon örülök, hogy minden megváltozott, de féltem is az országot. Amint az első hírek érkeztek annak idején New Yorkba, lehetett tudni, az ember olvas a sorok között, rögtön lehetett tudni, hogy ráugranak Kelet-Európára, és próbálják megenni.

Ezt érzed most a legfenyegetőbbnek?

Igen, és mégis kikerülhetetlen.

Úgy hallom, hogy fölvetted videóra Halász Péter előadását, A kínai-t. Te láttad a korábbi változatot is, még a Breznyikkel.

Azt a változatot a saját lakásukban készítették, és nagyon szép volt.

A Sántha Ági és Halász Péter közös lakásán?

Így van. Ez volt a legjobb előadás. Például az a jelenet, amikor a rendező és a felesége alszanak. Belépsz az ő lakásukba és azt látod, hogy egy kis színházi díszlet mögött alszanak; tudom, hogy ezt csak eljátsszak, de azt is tudom, hogy ők valóban ott alszanak. Ez természetesen egészen más, mint amikor látom eljátszva nagyon jól itt Budapesten.

Különös pillanat, amikor élő sorsokat jelenítenek meg olyan színészek, akik ráadásul nem is ismerik az összes szereplőt. Mondjuk Pétert ismerik, de az Ágnest nem. És itt Udvaros Dorottya tulajdonképpen az Ágnes.

Igen. Időnként meglepően hasonlít. Ő hasonlít a legjobban az eredeti alakok közül valakire. Az összes többi nem, az összes többi átformálás. Ő az, aki nagyon-nagyon hasonlít. Örülök neki, hogy a közönség itt ilyen szeretettel fogadta A kínai történetét. Amikor azt hallottam, hogy Péter ezt a lehetőséget kapta, attól tartottam, hogy ez túl távoli téma. Ugyanis New Yorkban mi otthon vagyunk, tehát ott a kínai bevándorló, a szocialista, kommunista Kínából mást jelent, mint innen azt nézni, hogy az ember a nagy New Yorkban megpróbál beilleszkedni, és nem sikerül neki. Ez dupla áttétel. Nem tudtam, hogy ez valóban élni fog-e. És úgy tűnik, hogy mindenki érti és itt ugyanolyan érdekes, mint New Yorkban.

Akkor most veszek egy mély levegőt és megkérdezem, hogy játszanál-e a Péter darabjaiban?

Ezt Péter is állandóan kérdezi tőlem. Nagyon szívesen. Most már nagyon szívesen. Elég év telt el ahhoz, hogy megnyugodjak.

Ti mindig jóban voltatok, úgy tűnik, hogy kisebb válságoktól eltekintve mély kötelék fűz titeket össze.

Igen, ez engem is meglep, az nem lep meg, hogy engem hozzá, de az, hogy őt is hozzám, az meglep. Hogy a közös játék megvalósul-e, az más kérdés. Ő egy nagyon érdekes darabot ír most, a Piero della Francesca-kabarét. Mindig elmondja minden gondolatát, felolvassa, és egyáltalán mindig megbeszéljük. Idáig tart az együttműködés, pillanatnyilag.

És mondd Anna, a Dohány utcai lakásotokra, ahol te voltál a háziasszony, te voltál a ház úrnője, arra hogyan gondolsz most vissza?

Sok szeretettel. Az nagyon szép, gyönyörű volt. Minden nagyszerű volt. Örülök neki, hogy valakik ott laknak, én nem voltam ott, és nem is akarok odamenni.

Ismered, akik ott laknak?

Péter mondta, hogy egy nagyon kedves cigány család lakik ott. És nagyon örülök, hogy ők laknak ott.

• Kultúra