Szegő János

Nyomtatóbarát változat

Lajka kutyáról, akit ötven éve, éppen november negyedikén lőttek fel az űrbe, eddig azt hittem, hogy kan kutya volt, és ebből a könyvből tudtam meg, hogy szuka volt szegény. Azt is a könyvből tanultam meg, hogy mi a teendő akkor, hogyha vízesés tetején találjuk magunkat. A lényeg, hogy lefelé ússzunk, és ne próbáljunk meg jópofizni, beúszni a vízesés mögé. Valamint azt is innen ismerem immáron, hogy hogyan tér vissza a nevetés kora hajnaltól késő reggelig egy szürke város életébe, keringésébe, hogyan áll meg az idő, egy „hatalmas, orkánerejű nevetésbe merevedve”. Röhög az egész osztálytársadalom. Sok dolgot lehet ebből a könyvből megtanulni.

Ez az esti iskola különös egy intézmény. Rend­hagyó, miközben rendet is teremt. Olvasási rendet. A rendetlen olvasás rendjét. Persze zajlik ebben az iskolában oktatás (nagy műveltséganyag, rengeteg egymással összekapcsolódó, komplex hálót képző információ – vagy legalábbis annak az átadási kísérlete), de még a nevelésre is marad idő. Jut és marad. Sőt, még a nevetésre is. Utóbbi kettő szorosan összefügg: éppen a nevelésen keresztül mutatja meg Bán Zsófia, hogy hogyan térhet vissza a nevetés (lásd a kötet utolsó szövegét). Az ilyen iskolák pedig vagy csődbe, vagy ritkaságszámba mennek. Ám mindenképp gyanúsak. Itt pedig sok a gyanús jel.

Szerzőnknek ez az első önálló prózakötete, de van már egy önálló esszékötete. Szerzőnk egyetemi oktató, elismert kutató. Szűkebb területe a vizuális kultúra és írott szöveg lehetséges kapcsolatai, az amerikai kultúra, az esszé műfaja és kiváltképp a gender studies. Utóbbinak, pontosabban a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásának (Van-e az irodalomnak neme?) köszönheti „országos hírnevét” is, amint azt remek, a Literán megjelent kritikájában Bodor Béla megjegyzi. Az országos hírnév talán túlzás, de annyi leírható, hogy egy kulturális közegen belül Bán Zsófia ismert és elismert személy. Ráadásul a magyarországi női irodalomnak és irodalomértésnek egyfajta arcává vált az elmúlt években: egyrészt irodalomelméleti munkásságával, másrészt például kötetünkben is olvasható szövegével, az Éjszakai állatkerttel, amely a női szexualitást körbejáró irodalmi antológia címadó darabja is lett. Hi­vat­kozási cím és még inkább metafora.

A fenti információk birtokában nem is csodálkozhatunk azon, hogy a kötetben a huszonegy szöveg mellé rengeteg kép társul, létrehozva evvel egy valóságos multimediális műtárgyat, amelynek még csomagolópapírja is van, melyen a könyvben lévő illusztrációk köszönnek vissza, avagy köszönnek előre (attól függ, honnan nézzük). Az sem meglepő, hogy az amerikai kultúra toposzai gyakran tűnnek fel; hogy az irodalmiság kérdésköre, esszé és próza egymásba fonódása, műfaji oldódása kiemelten fontos és hatványozott, már-már négyzetre emelt téma; és legfőképp, hogy az egész könyv lappangó narratívája (ami a művet több értelmezője szerint is szorítja, nyomja, összefogja) a nőiség tapasztalata. Mint szerep, szexualitás, irodalmi hagyomány, történeti jelenség, biológiai meghatározottság és kulturális sztereotípia.

Ezek után könnyen támad kedvünk mindenféle metaforikus szemüvegek után nyúlni, hogy akár a feminista irodalomkritika, akár az intertextuális, önmaga literaritására állandóan reflektáló szöveg­építkezés elméleti szemüvegén keresztül olvassuk Bán Zsófia könyvét. Előre-hátra, félre, össze-vissza. Tét­re, helyre és befutóra.

Tétje nem más lenne, mint annak a kísérletnek a sikerességi foka, hogy az elméleti tudás, irodalom­esztétikai professzionalizmus és irodalompolitikai identitás (ez lenne a feminista vonal) hogyan tud lecsapódni szépirodalmi szövegekben.

Helye pedig az a köztes irodalmi tér, amelyen belül az irodalmi vagy narratív esszé képes kijelölni a maga határait, miközben folyamatosan bekebelezi vagy átlépi, kibővíti a határokat (esti iskola a határon). Ennek az esszétípusnak az angolszász irodalmi kultúrában nagyobb hagyományai és így lehetőségei vannak. Egy olyan különleges teremhez hasonlítható az ilyen esszé, amelynek falait tükrök borítják. Szövegek tükrei és annak a sajátos helyzetnek a visszatükröződése, hogy a szövegek után újabb szövegek születnek, és azok is egymás tükrei lesznek. És ez így mehet a végtelenségig és tovább, fokozatos arány­tévesztések mellett (hiszen ahány tükör, annyiszor csorbul a természetes arány) az esszé és az esszéista ennek a szövegvilágnak nárcisztikus foglya marad. A tükör, amint a tükörben szemléli önmagát. Míg csak el nem kezd játszani. A magyar esszé műfaji történetéből, szokásrendszeréből hiányzik az ilyenfajta játékosság, a tükörszobára való ironikus rácsodálkozás. Az esszé tükre előtt a magyar esszéizmus gyakran pózol. Az író imitálja az elvont tudóst, esetleg műhelyét igyekszik megmutatni, ám előtte túl nagy rendet rak az asztal körül, vagy valamilyen program (esztétikai, politikai, közéleti) felmondását gyakorolja. Ritkán engedi el magát. Szerepet játszik. Ennek a másik irodalmi esszének a szerepe éppen az, hogy szerepel benne az esszéista, tudja, és azért is teszi.

Ezt a kettős játékot (kint és bent fogni egeret vagy szöveget) más fogalmakkal így írja körül Bán: „a meg-nem-történt történés felfedésével pöszmögni.” (23.) Felfedni azt tehát, ami úgy és azáltal van, hogy nincsen. Abban a formában létezik, hogy nincsen. Az is történés, hogy nem történik meg az a valami. Hozzáférni ezekhez a történetekhez. Újraírni, kitalálni a történeteket. Aktualizálni, frissíteni őket. Eljátszani a lehetőséggel. Az Esti iskola a fikcionalitás és a reflektálás együttes fesztiválja. Ünnep. Még in­kább karnevál. Riói és bahtyini értelemben is. Brazil tengerpart, tánc hajnalig, ruhák kavalkádja, szerepek, maszkok felvétele és ledobása. Tran­szesz­té­tika. Mihail Bahtyin a középkori nevetéskultúra kapcsán ezt az állapotot így jellemzi: „Az uralkodó igazság és a fennálló rend alóli ideiglenes fölszaba­dulásnak, a hierarchikus viszonyok, kiváltságok, nor­mák és tilalmak átmeneti fölfüggesztésének ün­nep­lé­se. Benne az idő, a keletkezés, a változás, a megújulás ünnepelte önmagát.” Fuchs Aranka kötetünkben így elmélkedik: „Az ünnep talán újrakezdés, pozitív lenullázódás, egy ajándékba kapott újabb lehetőség.” (74.) Köny­vünk esetében ilyen ünnepi esemény, új­ra­kezdés például, ahogyan a klasszikus történetek (Vonzások és választások, Fidelio, Veszedelmes viszonyok) átalakulnak pingpongmeccsé, blogbejegyzések sorozatává, elektronikus levélregénnyé. Megkoc­káz­tat­ható, hogy különböző sikerrel. A Goethe-regény asztaliteniszesítése strukturális újrajátszása a regény nagy négye­sének. A nevek fordításának sok haszna nincsen: Charlotte-ból Saci, Eduárdból Dudi, Otti­liából Oti és Ottóból a Kapitány lesz; a cím viszont annál jobb: Miből lesz a cserebomlás? Hát ez az! Szerva itt, csere ott. A négyes tagjai látványosan, és ami a bökkenő, keresztbe bomlanak egymás után. Négy kivetített belső monológból ismerhetjük meg azt a folyamatot, hogyan is lehet(ne) a kémiából biológia (34.) A Fidelio librettóját mai titkosszolgálati módszerek és nickname-ek segítségével viszi színre Bán. A Vesze­delmes viszonyok intrikái e-mailben roppant mulatságosak, már a levélcímek szintjén is vannak remek ötletei, hogy aztán az egész kompániát összehozza a végén. Aki nem akarja tudni a történet csattanóját, az most ne olvassa el a következő mondatot. A szereplők: a vikomt, a márkiné, Danceny és Cécile életükben aznap látják egymást újra és utoljára, amikor 2001. szeptember tizenegyedikén a csapat egyik fele (a két hölgy) a toronyban van, a férfiak pedig a levegőben. Aztán meg a toronyban. Bostonból repülnének Los Angelesbe. De a levélváltás még tizedikén megszakad. Ez az újraírási kísérlet kettős haszonnal jár: egyrészt a kvartett belső viszonyait is feltárja, másrészt jelenkorunk szimbolikus veszedelmét is rávetíti erre a klasszikus történetre.

A bahtyini karneválelmélet, melynek modellje a középkori parasztvásárok világa volt, és az Esti iskola szövegkarneválja közötti hasonlóság ezen a ponton válik a legkétségesebbé. Ha továbbra is fenntartjuk a párhuzamot, akkor ez egy esztétikai doktori iskola tivornyája, ahol a szerepek ugyan megkérdőjeleződnek, felcserélődnek, de csak az tudja belülről élvezni a bulit, akinek a paródia eredetije mond valamit. Bán prózáját nem könnyű olvasni. Kulturális-történeti utalások tucatjaival találkozunk minden oldalon. Feloldásuk, aktuális értelmezésük nem szükségszerű (a könyv egyik pimasz megjegyzésével: „nem kell mindenkinek mindent érteni”), de szemmel látható és érezhető, hogy egy szintig azért nem árt képben lenni, ha abszolválni akarjuk az Esti iskolát.

Mintha lenne azonban egy vészkijárata ennek az oktatási intézménynek. Bán Zsófia ugyanis jól ír. Ha nem botlunk meg a tudásanyag küszöbében, vagy olyan tanórát választunk (a könyv tantárgyak kombinációira van felosztva), ahol nem kell annyit tudni, avagy nem frusztrál minket adott esetben tudatlan­ságunk, akkor Bán Zsófia mondatait élvezettel olvashatjuk. Bán mondatai hosszúak, olvasásukhoz nagy levegő kell. Távolról Dragomán György oldalnyi hosszúságú, tovább és tovább ágazó, újabb elemekkel bővülő mondatfajtájára hasonlít. Az Esti iskola alcíme szerint „olvasókönyv felnőtteknek”. Ez azt is magában foglalja, hogy magára az olvasásra is tanítja a felnőtteket, vagy azokat, akik felnőnek a feladathoz. A szö­ve­gek végén és néhol magába a szövegbe akadva úgynevezett értelmezést segítő kérdések, fogalmazási feladatok találhatók. Ez lenne a kvázi házi feladat vagy a kvázi feladat. „Mi az a domináns és szubdomi­náns?” (148.) Vagy: „ÍRJATOK FOGAL­MA­ZÁST kedvenc ünnepetekről »Miért szeretem a Kará­csonyt« címmel.” (77.) Ezek hol elgondolkodtatóak, hol jópofák, és van, ahol talán feleslegesek. Szándéka nem egyértelmű. Egyszerre lehet egyfajta didaktikus olvasástechnika paródiája, miközben ezek a segédkérdések iskolai-oktatási szövegek esetében a visszacsatolás, fogalomtisztázás révén valódi haszonnal járhatnak, segíthetik az olvasót. Ahogyan egyébként Bán is segít a maga eredeti olvasáspedagógiájával. Az egymásra boltozódó műfajok (a prózapoétikai helyzet fokozódik, hogyha az esszé és novella közti lehetséges kapcsolaton túl átgondoljuk Bán Zsófia egyik megjegyzését, mely szerint az Esti iskola voltaképpen novelláskötetnek álcázott regény), a távolra helyezett, de jól kivehető közös motívumok egy több síkon is otthonosan mozgó, örökkön mozgásban lévő szabad olvasásra tanítanak. Bán egyszerre patetikus és ironikus szavaival, mely a könyv majd minden kritikusa számára szívhez szóló lehet, hiszen szóba hozza: „Így vagy úgy, összeáll egy történet, s minden történet valamiképpen értelmezhető, akár többféleképpen is. Szokjatok hozzá tehát az interpretáció súlyos szabadságához, szépségesen nehéz feladatához.” (207.)

Az elválasztott „így” vagy „úgy” helyett inkább azt mondhatjuk, hogy legtöbbször így-úgy állnak össze a történetek. Így és úgy is. Ez néhol olyan ízt hoz létre, mint „a gyenge fröccs, melyben a bor és a víz gyorsan, zökkenőmentesen egyesül”. (31.) Más kérdés, hogy a gyenge fröccs, noha nem egy világbajnok nedű, remekül hűsít, és nem lehet tőle berúgni. Amitől viszont be lehet, azok a könyv legsűrűbb, legtelítettebb szövegei. (Legalábbis a magam gyomrának) például a Holvan Anya, a Gustave és Maxime Egyiptomban, A két Frida, Henri Mouhot megkísértése, Mrs. Longfellow leég. Ezeknek a szövegeknek az intellektuális maligánfoka néhol már talán sok, vagy kortyokban jobb élvezni.

De hát, mint tudjuk az interpretációnak súlyos szabadsága van. A szabadságnak pedig enyhe mámora. Bán és Ottlik mondatának szintézise az lenne, hogy az interpretációnak súlyos/enyhe mámora van. Egyszerre súlyos és enyhe. A könyv legjobb szövegei szintézisszerűek, különböző esztétikai minőségek és hatásmechanizmusok keverednek bennük. Ilyen például a Film. Mészöly Miklós azonos című remekműve után újabb remekmű született ezen a címen. A műugró ugrás előtti reflexióinak a trambulin lengésének ritmusa ad tempót. Ahogyan újra és újra végiggondolja azt a pillanatnyi időt. A gondolatnyi csend akusztikus megzenésítése ez az elbeszélés. „Csak kiállsz, és. Mindig van és, aztán egyszercsak nincs és. Mindig abban bízunk, hogy van és, a tapasztalat is azt mutatja, hogy mindig van, egyik dolog és aztán a másik dolog, és aztán megint egy másik dolog, és újra és megint. Az élet: és.” (57–58.) Aztán rádöbbenünk, hogy trambulin az nincsen, csak ugrás, de az kell, hogy legyen. Ezúttal a következő mondatban se árulom el, mi történik a novella végén.

A tragikusnak és a komikusnak színtiszta formái keverednek, kombinálódnak. A szövegekben és a ké­peken is többször felbukkannak a legmélyebben traumatikus toposzok, például a sárga csillag, a Dunába lövés. Ugyanakkor, amikor arról olvashatunk, hogy mit kell csinálni cunami esetén (bizonyosodjunk meg róla, hogy elzártuk a tűzhelyt, különben még azon is idegeskedhetünk) vagy olyankor, amikor „úgy látod, az urad egy piszkavassal készül a hátadból vadast aprítani” (167.), azt úgy írja meg Bán, hogy olvasás közben hangosan kell röhögni. Hasonlóan szellemes, ahogyan elmeséli, hogyan nem találkozott Lesznai Annával, Kaffka Margittal, József Attilával, Móricz Zsigmonddal, Ottlik Gézával, Weöres Sándorral, Nemes Nagy Ágnessel és Nádas Péterrel. Mi azonban találkozunk velük; Bán kialakítja a maga eredeti karakterisztikáját, amelyben fokozatosan bele- és átéli magát az adott író stílusvilágába, irodalmi terébe, narrációs közegébe. Megszűnik a határ, Bán átveszi a hangot, és egy bővített képben, kitágított pillanatban az ő hangjukon beszél – róluk és az ő olvasásukról is. Beszédes a névsor. A magyar nőirodalom három képviselője, az elfeledett Lesznai, a Színek és évek impresszionista remekírója, Kaffka, és a megkerülhetetlen Nemes Nagy Ágnes, akitől, miképp a téli fáktól, tanulni kell. Aztán itt van a találkalistán az echte férfi és macho író Móricz, az ő találkozástörténetében egy kisvárosi vasútállomás családi búcsú­tab­lóját követhetjük végig. József Attilával a Copaca­ba­na aranypartjainál foci közben (nem) találkozik az elbeszélő. Ez a jelenet az istent és istenhitet egyaránt kereső József Attila Isten című versét idézi fel: „Hogyha golyóznak a gyerekek, / az isten köztük ott ténfereg.” Az Ottlik-meeting rafinériája, hogy nemes egyszerűséggel átszexualizálja az Iskola (Bán könyve is rövidíthető lenne így) szereplőit: Szeredy Mari elmeséli a Lukács tetőteraszán Bébinek, hogy összeköltözött Magdával. Az így összekoccanó jelentések és viszonyok remekül illeszkednek az eredeti férfiközeghez, a katonaiskolából lánykollégium lesz, a férfibarátságból női háromszög. Itt még Ottlik cigarettázó, napszemüveges vízparti fényképével is találkozunk. A Nádas-átirat a Hazatérés-esszé északi világával és hideg benyomásaival mutatja be az otthontalanság (hiány és jelenlét) kettős tapasztalatát. Nemes Nagy Ágnes megidézése (amelyben még a zseniális Örkény-egyperces, az Örök nosztalgia Joliot Curie téri alkóvos lakása is helyet kap, és a fagylaltozó Lengyel Balázs is a Rigó Jancsi előtt) a könyv egyéb szövegei kapcsán is érezhető. Az „állva meghaló fák” felemlegetése mellett a következő kijelentés is a Nemes Nagyra oly jellemző pedagógiai imperatívusz egyik formulája: „Csak egyet nem lehet: hanyagul, trehányan ugrani. Ugrani mindig csak pontosan. Fegyelmezetten.” (52.) Az esztétikai etika mellé sajátos esztétikai ismeretelmélet is illeszkedik. A Kiűzetés a Paradicsomba szövege megírtságában, érzéki totalitásában talán csak az Éjszakai állatkerthez hasonlítható mesterdarab. Megkockáztatom, Babits Esti kérdéséhez fogható teljesítmény, ugyanakkora rádiuszban törekszik folyamatában rögzíteni a létezés széttartó mozgásait. Ahogy a Babits-vers világfelfedező, érzéki valóságot körbejáró retorikája is a részletgazdagság, a nagyítás eszközével jut el a záró (zéró) kérdéshez, úgy Bán is az esztétika csatornáin keresztül jut el a Paradicsom kapujáig, ahová a megfordítás okán vissza kell térni. Ilyen tagmondatokat olvashatunk: „a puhafedelű könyvek recés szélű lapjai közé préselt sajátos irodalom sajátos mondatszerkezeteinek szagát” vagy „az öreg villamos kapaszkodórúdjának va­la­miképp a halálra emlékeztető, fémes szagát”. (151–152.) A világ, amennyire lehetséges persze, és engedi, a szaglás, a tapintás, a rápillantás, a megízlelés és az olvasás (!) révén is felfedi magát. „Ha ez mind megvan, akkor gondolkodj el” – szól a szöveg beszélője. „Mégis arra fogsz gondolni árván” – hangzik Babits versében. Amit éppen Nemes Nagy ír gyönyörű versértelmező esszéjében: „a vers teste válaszol a vers értelmének”, az Bán Zsófia szövegére is igaz. Ebből a milliárdnyi narratívából tesz néhányat láthatóvá, megfoghatóvá, érzékelhetővé Bán.

„Akármilyen helyzetben vagyunk is, mindig úgy képzeljük el magunkat, hogy látunk. Azt hiszem, az ember csak azért álmodik, hogy még akkor is lásson” – mondja szépen és romantikusan a Kapitány a Goethe-regény pingpongcsatájának utolsó játszmájában. (34.) Az Éjszakai állatkert a húsba ivódó szerelem tudatának ad nyelvet és teret. Nem kizáró dualizmus tehát ebben a világban mondjuk az érzékelés és a gondolkodás, hanem összeolvadó egzisztenciális tapasztalat. Kéz a kézben jár, mint egy szerelmespár. Persze a szerelmespárok nem mindig járnak kéz a kézben, sőt van, amikor elfutnak egymás elől, hogy aztán riadtan és szaporán kereshessék egymást, és újra találkozhassanak. Ez a szerelmespár lehet a képzelet és a tapasztalat párosa, amint a már idézett és Bán számára is meghatározó Nádas írja éppen a Hazatérésben. Vagy lehet „a lefelé irányuló gravitá­ciós erő és a felfelé irányuló tartóerő” egymásnak feszülő kettőse a deklaráltan legdidaktikusabb szövegben, a Mantegna-madonnában, melyben hemzsegnek a visszakérdezések és a wittgensteinizmusok, például: „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni is lehet, meg beszélni is.” (138.)

Hogy minek olvasható, értelmezhető a fenti két „látszólag nyugalomban lévő, de valójában vívódó erő”? Erről is lehet beszélni, újra be lehet ide szúrni, hogy nő és férfi, kép és szöveg, esszé és fikció, novella és regény. Lehet beszélni arról, hogy akkor ez novellának álcázott regény vagy esszévé lemeztelenített elbeszélések sorozata. Hogy Kiss Noémi és Tóth Krisztina kötetei után Bán Zsófia könyve is újabb színekkel és érvekkel gazdagította a magyar szépirodalmat.

De hallgatni is lehet. Nem muszáj beúszni a vízesés mögé.

Bán Zsófia: Esti iskola – olvasókönyv felnőtteknek. Kalligram, Pozsony, 2007, 232 oldal, 2700 Ft.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges