Margócsy István

Nyomtatóbarát változat

S most jutunk el a kísértethez.

A versről szóló szakirodalmat olvasgatva megdöbbentő tapasztalatra jutottam: a vers rengeteg leírása, méltatása között alig akad olyan, mely szót ejtene a vers legfurcsább, erősen groteszk poétikai gesztusáról, a kísértet képéről.¹ Magam már kora ifjúságomtól kezdve erős gyanakvással olvastam e versszakot – vizuális fantáziám nagyon nehezen tudta elképzelni, hogyan is törülgeti egy kísértet a könnyeit, s hogyan kötözi be szívének sebeit: hiszen ezek szerint egy kísértetnek van szíve, továbbá csorognak a könnyei? Gondoljunk csak a bevezető két jelentős elemzésre: az egyik temetőjelenetet említ csupán, a másik még azt sem, hanem csupán az ősz jelenlétét rögzíti. De maga Horváth János is, aki pedig öt nagy lapon elemzi, egyébként kitűnően, a verset, összefoglalásul csak ennyit mond:

„A koltói napokban együtt volt mindaz a lélektani elem, mely a Petőfi-féle hangulatot egyenként is felidézheti: az elmerengtető őszi táj-szemlélet, a lelki élvezet bágyasztó boldogsága, s a küzdelmekben elfáradt ember emlékező pihenése. Vagyis együtt volt mindaz a gyönyörködés, melybe akár szemlélet, akár emlékezés valami sejtésszerű bágyadtság, olykor majdnem szomorúság mellék-színezetét szi­várogtatja be. S e koltói napok alatt a hangulat hol egyik, hol másik tényezője komplikált színezetének hol napfényes, hol halványabb sejtelmes eleme szólal meg a költő húrjain.”²

Figyeljük meg: sehol egy kísértet – lehet, hogy Horváthot magát is annyira zavarta a rémesen almanachlírát idéző kép, hogy inkább elfelejtkezett róla?³

Holott nem tehetjük meg, hogy ne beszéljünk róla: a kísértet figurája ugyanis végzetesen megtöri a vers eddigi képzetkörét és szólamvezetését – a kísértet ugyanis nem szólal meg, s így, némaságában, nem teremti meg (nem hozza magával) a vers eddigi beszélőjével elképzelhetőnek tételezett identitását. A szótalan kísértet az eddig beszélő alanynak nem „folytatásaként”, nem önazonos képzeteként fog funkcionálni, hanem mint „objektíve” meg- és be­idézhető valóságelem, a halál után is „testben” folytatódó élet (vagy erkölcsiség) tényleges képzetének egyszerű megjelenítése, melynek a költemény kép­struktúrájában elfoglalt helye és funkciója nem különíthető el a többi mozgósított képelemtől: a kísértet ugyanolyan súllyal és létjoggal említtetik, mint a virág vagy a bérci tető. Hogy szabálytalan érveléssel illusztráljam feltételezésemet: mennyire más jellegű és más hatású (s mennyire konvencióromboló!) lenne e kép, ha a kísértet most és itt megszólalna, azaz be­avatkozna a jelen szituáció diskurzusába; amivel a költő a fantasztikus jelenést bevonná a vers dialógusába is, s így a kísértetnek nemcsak a „szubjektivitását” biztosítaná, hanem megteremtené a két beszélő kétféle identitásának egymásra vonatkoztathatóságát is, s feszültségteli játékot tudna létesíteni a különböző létsíkok között.⁴

Ám sajnos azt kell mondanunk, az ilyen típusú fantasztikum és létszembesítés igénye távol állt Petőfi költői világától – a kísértet az ő verseiben több­nyire megmarad „objektív” kísértetnek, oly működő, funkcionáló, ám meg nem szólaló kísértetnek, mely megjelenésével és jellegével csak a múltnak megváltoztathatatlan princípiumait képviseli, mely a múltat mint olyat egyszerűen és általánosítva megtestesíti: vagyis konvencionális metaforának (mely, paradox módon, a „szellemnek” épp szellem-jellegét hanyagolja el). Petőfi verseiben ugyanis igen sok kísértetet találunk – jóval többet, mintsem gondolnánk (s távolról sem csak olyanokat, mint a János vitéz ijesztő, meseien folklorisztikus temetői látományai). Petőfi a halálról szólván jóformán mindig megidézi a halott visszatérésének vagy továbbélésének, további lehetséges funkcionálásának kísérteties eseményét – a korai, gyásszal-halállal kapcsolatos Cipruslombokban ugyanúgy, mint a későbbiekben (pl. a Szüleim halálára című versben), vagy akár regényében is. (A hóhér kötele zárószavai pl. azt idézik fel, ahogy a főhős kimegy a temetőbe, s ellenségének sírjába belekiabál, mintegy az élőként is funkcionálható halottnak üzenvén – aki ezek szerint öngyilkos lehet, azaz még egyszer is meghalhat! – nem nélkülözvén ezek szerint az ironikus értelmezés lehetőségét sem…: „A temetőbe mentem, hol Róza feküdt, de nem Róza sírjához, hanem Ternyei Bol­di­zsáréhoz; és így szólék: − Ternyei Boldizsár, hallod-e hangomat? Halld meg, én vagyok, Andorlaki Máté!... Te akasztófára juttattad fiamat a hóhér által; én akasztófára juttattam unokádat önmaga által, azon akasztófára, melyen fiam függött... ezen kötéllel, mely itt van kezemben, melyet, íme, leteszek sírhalmodra. Kösd föl most vele magadat te, ahol vagy, a másvilágon!”) A Cipruslombok olyannyira tele van kísértetjelenetekkel, hogy egyik versében a Szeptember végén képének teljes analógiájával is találkozhatunk – csak éppen, a szituáció alapjellegéből következően, fordított szereposztásban: itt a halott nő fog kikélni a sírból, hogy gyászoló szeretőjével valamilyen módon folytassa a kapcsolatot. A Hová levél... című, igen szép vers képsorait idézem, melyek nem kevésbé vérfagyasztóak – hisz elég rémes, mondhatnám, perverz dolog konkrétan elképzelni a forró csókoktól átmelegedő kísértet erotikus jelenetét:

„Ha majd az éjnek hallgatag felében
Halvány sugárt a hold a földre vet:
A temetőnek küszöbét átlépem,
S fejem lehajtom sírhalmod felett.
…

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy letöröljed lankadt pilláimról
Az érted omló könnyek záporát.

Fölébredendsz-e ekkor álmaidból,
És elhagyod mély, hűvös nyoszolyád?
Hogy szellemed majd égő csókjaimtól
S keblem tüzétől melegűljön át.”

S az ilyen képekhez, sokszor az animalizmus határa­it súroló, a kísértetnek éppen „testies” jellegét hang­súlyozó víziókhoz csatlakoznak azok a meglehetősen konvencionális képek, melyek a múlt hőseinek, illetve azok lelkeinek visszatérését tekintik természetesnek (gondoljunk csak pl. Rákóczi, Dózsa, Mar­ti­novics, Hunyadi stb. lelkének jelenlétére⁵): e képzetkörben a holtaknak, a múlt szereplőinek állandó jelenléte nem függ a halál fizikai jellegétől, az élet tényleges megszűntétől – a szellemvilág folyamatosan jelen van, illetve jelen lehet; s a kísértetek, szellemek által képviselt „szellemiség”, azaz az általuk „megtestesült” princípium épp azáltal nyeri kétségbevonhatatlanságát, jelentésének állandóságát és időtlenségét (azaz: megszólíthatatlanságát, dialógusba be nem vonható „igazságát”), hogy némán képviseli a jelen szituációval való egyértelmű szembenállását. Csak egy általánosítható példa A hazáról című versből:

„Mécsemnek lángja mint lobog!
Mitől lobog? Mi lengeti?
Éjfélt ütött. Ti lengtek itten
Mécsem körül, ti népem ősei!”

Függetlenül attól, mit gondolhatott Petőfi a lélek halhatatlanságáról akár teológiai értelemben, vagy akár babonásan, azt kell rögzítenünk: költői képkincse számára a holtak lelkének halhatatlansága és megidézhetősége (ám megszólíthatatlansága is) teljesen magától értetődő módon érvényes volt, akár magánéleti, akár történelmi léptékben nézzük is a kérdést. Magán­éle­tileg számtalan verset idézhetnénk tovább, pl.: Hiába várlak hát…

„Meg nem jelensz többé nekem?
Mint eddig gyakran megjelentél
Szobámban csöndes éjeken.
…
Oh jőj fel egyszer sirodból,
Mindennél drágább árnyalak!”

S történelmileg is hasonlóképpen járhatnánk el (vö. pl.: a Kölcsey kísértetét hívó Nagykárolyban című vers sorait):

„Nem féltek-e, hogy sírgödréből
Kikél a megbántott halott?
Hogy sírgödréből ide jő el,
S – hogy hallgassatok – csontkezével
Szorítja össze torkotok?

Nem, ő a sírt el nem hagyandja;
De lenn, sírjában, nem hiszem,
Hogy könnyei ne omlanának
Éretted, te az aljasságnak
Sarába sűlyedt nemzetem!”

De persze a legáltalánosabb s egyben legimpozánsabb víziót a Halhatlan a lélek... sorai mutatják fel, melyekben azonban mindennek a teológiai kételye vagy inkább e mítosz szekularizálásának nosztalgiája is benne rejlik:⁶

„Halhatlan a lélek, hiszem,
De más világba nem megy át,
Csak itt lenn a földön marad,
A földön él és vándorol.
Többek közt én, emlékezem,
Rómában Cassius valék,
Helvéciában Tell Vilmos,
Párizsban Desmoulins Kamill...
Itt is leszek tán valami.”

E sok kísértetnek hatásossága vagy hatástalansága nyilván összefügg azzal, hogy a magyar romantikus költészetben elképesztő mennyiségű, az esetek többségében a bemutatott szituáció aktualitásában újra nem gondolt, mindig egymáshoz nagyon hasonló díszletek között, s nagyon hasonló jellegű kísértettel találkozunk, a legkiválóbb költőktől elkezdve a leggyengébbekig terjedően (ne felejtsük el pl., hogy az egyik leghatásosabb nemzeti tanítást hirdető epigramma, azaz Kölcsey Ferenc Huszt című verse is egy „lebegő rémalak” szájába adja a legfontosabb igéket! – bár e kép kielégítő szakirodalmi elemzése ez esetben is még várat magára⁷). A XIX. század húszas évei­től a hetvenes évekig terjedő időszakaszban a kísértet a költészeti konvenciók legátlagosabb megoldásai közé tartozott:⁸ a különböző erkölcsi princípiumok megszemélyesítésének és felléptetésének egyik legalkalmasabb eszköze volt egy halott visszatérésének eljátszása. Az érzelmes-melodramatikus erkölcsi tantörténetek (pl. Gyulai Pál: Éji látogatás című verse, melyben „Három árva sír magában… // Megnyílnak a nehéz hantok, / Kilép sírból édes anyjok… stb.”⁹), a vérfagyasztó rémtörténetek (pl. Kisfaludy Károly Karácsonéj című balladájában a gonosz gróf bűnhődését a halottnak visszatérő, aktív koponyája idézi elő: „S ím! Éjfélt üt, szörnyet csattan / A szobának ajtaján, / S a halálfő hempelyeg be, / Még sírföld meredt haján; / kígyó ül sötét szemében, / S a vendég fut rémültében.”¹⁰), történelmi példázatok (pl. Lévay József: Mikes: „Körülöttem lebeg sírjában nyugovó / Rákóczinak lelke az eget csapkodó / Tenger harag­jában.... stb.”¹¹), nemzeti buzdítások (pl. Thaly Kál­mán: Harczi dal: „Árpád néz le az égből, / Könny­csepp hull a szeméből, / A földre lekiáltott: / »Büszke vagyok reátok!«” stb.), a Petőfi életére rájátszó, balladisztikus intelemversek (pl. Jókai Mór: Holt költő szerelme – melyben a fiatal özvegyasszony új esküvőjén megjelenik a rém, aztán húsz évig mindig, több alakban, mindig más fejjel; az egész kísértésnek akkor van vége, akkor találja meg a rém az igazi arcát, mikor az asszony már nem rettegi, hanem a régi szerelemmel várja a kísértést...¹²), a nagyszabású népi legendák feldolgozásai (pl. Tompa Mihály: A jövevény: „Felkelnek éjjel a sírok halottai… / Vívódnak mult, jelen, a régi, a mai. / Menj, menj! mi magunk is, bár rokonok velünk: / A szellem- s árnyaktól gyakran megrettenünk.”¹³), továbbá és végül a jól ismert, nagy Arany-versek (pl. A honvéd özvegye, Névnapi gondolatok, Emlények stb.) és a hatalmas Arany-balladák (Éjféli párbaj, Híd-avatás, Tengeri-hántás stb.) mind azt mutatják,¹⁴ hogy kísértet nélkül a romantikus költészet alig tudott meglenni – az a tanító jellegű erkölcsi allegorizálás, mely roppant erővel hatott e költészetekben (pl. még Petőfinél is igen sokszor!) szinte automatikusan vonta magával a megelevenítés és perszonifikálás e kevéssé magasrendű, állandóan az időtlenségre, a változatlanságra, az esetleges ismétlődés változtathatatlanságára hivatkozó képzetkörét. Petőfi, mikor a Szeptember végént írta, talán túl könnyen nyúlt a konvencionális képhez – sem pszichológiailag, sem szituatíve nem írta körül sírból visszatérő figuráját (Arany balladáinak nagy részében pl. a kísértet csak mint képzelt jelenlét örökíttetik meg, mint egy bomlott elme víziója…!): a közvetlen, önmagára vonatkoztatott alkalmazás pedig igencsak erősen ütött vissza...

E visszaütés a kísértetfigura továbbélésében érződik a legerősebben: a XIX. század második felében Petőfi mint imágó, mint princípium, maga is kísértetté vált, megidézhetővé – akit, sajnos, igen gyakran meg is idéztek. Ismeretes, hogy az 1850-es években Petőfi barátai körében is elterjedt, elsősorban Egressy Gábor révén, az asztaltáncoltatás akkoriban új divatja, s e baráti kör többször valóban megidézte Petőfi szellemét, akit bár többen kétkedve fogadtak, a jelenség különösségét meg nem tudván magyarázni, valamit mégiscsak elhittek belőle¹⁵ (valószínűleg e kísérletsorozat hatása érződik Arany verssoraiban is: „Gyakran érzem lobogni szellemét. / Szobámba leng az a nyílt ablakon, / Meg-meg simítja forró homlokom.” – Emlények). Petőfi, aki maga is sokszor eljátszott a kísértetkénti visszatérés gondolatával, alighanem magának is, s általában véve e képzetkör költészetbeni elterjedésének is kö­szönheti, hogy halhatatlanságának mítosza oly erősen élt a magyar közönségben, hogy számtalanszor el­ter­jedt visszatérésének legendája – e visszatérésnek lett volna előzetes garanciája a szellem megidézésének tanúsága (amit pl. még egy huszadik század eleji vers is, mely Születésem századik évfordulójára címmel jelent meg, megpróbált bizonyítani, állítván, hogy politikailag is aktualizáló sorait a táncoló asztal diktálta volna le…:¹⁶

„Elmúltam, mint a sápadt őszi fény,
Elmúltam, mint a füstbe ment remény,
Elmúltam, mint egy romba dőlt világ,
Mely új népeknek új költőket ád.
…
Végigrohan a régi sírokon,
S amerre jár a zúgó, büszke ár,
Termékeny lesz a völgy és a halom,
S fölépül majd a régi, szent határ.”

Sőt: e szellemidéző képzetkör poétikailag is komoly, mély hatást tett – kialakult az a retorikai szituáció és az a verstípus, mely a költőelődről szólván a felidézést megidézéssel helyettesíti, s a költő szellemalakjának vagy tényleges jelenlétének feltételezésével indítja beszédszólamát (amely szellemalaknak legfontosabb tulajdonsága éppen az, hogy olyan, amilyennek a „múltban” feltételeztetett, vagyis ahogyan a megidézés pillanatáig hagyományozódott, tökéletesen statikus és mozdulatlan, a réginek állandóságát sugárzó, s bármiféle aktuális szövegen belüli dialógusba bevonhatatlan; s hiába jelenik meg szellemként, sokkal inkább szoborszerű merevségben funkcionál) – amint azt a Petőfiről, Petőfi szelleméről, valamint Petőfi szobráról szóló versek hatalmas tömegében élvezhetjük; sőt, azt is megfigyelhetjük, hogy a költőt a jelenbe „beleidéző” retorikai fordulat, a költőt jelenvalóként tételező látásmód elsősorban, majdnem kizárólagosan, csak Petőfi esetében mozgósíttatik: más nagy költőkre általában még az erősen kultikus megnyilatkozások is csak emlékeznek, hivatkoznak, munkásságuknak folytatását ígérik – de nem állítják azt, hogy az érintett költő, még ha akár „természetesen” halhatatlannak neveztetik is, aktuálisan jelen lenne az emlékező idejében is.¹⁷ E típust csak egy huszadik századi költői példával illusztrálnám, mely az 1923-as Petőfi-centenárium alkalmából íródott – de számtalan újságcikkbéli, emlékbeszédbéli analogont tudnék melléje idézni –: Mécs László Szellemidézés című, terjedelmes versével:

„Két karom magasra tárom, s mint igéző ajku
táltos
mondom: minden sátánfajzat minden tánca,
szűnjetek!
Nagy Petőfi, bárhol is vagy, szózatomra, mely
idézget,
most jelenj meg! Ám nem úgy, mint márciusnak
idusán,
nem is úgy, mint Koltón éltél, szíva szűzi nászi
mézet:
úgy jőjj, ahogy eldőltél a segesvári bús tusán! …
Vércsöpögtető szíveddel járj be minden földet
újra,
mit bejártál életedben, s szórd a vért, mint tűz-
magot…”¹⁸

Mindezt csak annak érzékeltetésére hoztam volna fel: mennyire nem ártatlan és következmények nélküli dolog konvencionálisan elterjedt képanyaghoz nyúlni, még hatalmas költők esetében sem – a képanyag önálló életet is él, s olyan önmozgása is van, mely nemcsak elszabadulhat, hanem el is szabadul az egyszeri alkalmazás esetlegességétől, s nemcsak a költő saját költészetében, hanem hatásának történeteiben is meghatározó szerepet játszhatik. Petőfi nagyszabású verset akarhatott írni, ehhez vette hozzá az elterjedt kísértetkép túlságosan is kézenfekvő segítségét – költői zsenialitását mutatja, hogy a kép nem uralja a vers egészét, s nem tud visszahatni a bevezető versszak fantasztikus érzékenységére. Sajnálhatjuk persze, hogy e vers befejező sorai, mondjuk így, cserbenhagyják a verskezdő ihletet – de inkább örvendjünk, s végtelenül, azon, hogy ilyen verskezdet, akár csak egyszer is, megszülethetett a magyar költészetben.

Jegyzetek

1 Mindösszesen egy kísérletre hívnám fel a figyelmet a legújabb szakirodalmi termésből: Eisemann György elemzése kivételes érzékenységgel kezeli e kérdést. „A Petőfi-kutatás figyelmét elkerülte, hogy a Szeptember végén záró szakaszában meghasad a beszélő addig relatíve rögzített pozíciója, s immár halottként inszcenálja magát. …A lírai én szerelmét Petőfi versében saját holtteste közvetíti mint hiperbolizált érzést, ami a legkevésbé sem nevezhető humanizálásnak. E szerelmi vallomás a sírgödörben teljesedik be, mint a szeretett lény hűtlensége miatti fájdalom, s ezt a beszélő meg­kettőződése, élőre és holtra szétvonódó időisége teszi lehetővé.” Eisemann György: A képzelőerő és a ro­man­­tikus líra viszonyainak történetiségéhez. In: Nympholeptusok. Test, kánon, nyelv és költőiség problémái a 18–19. században. (Szerk.: Szűcs Zoltán Gábor és Vaderna Gábor.) L’Harmattan Kiadó, 2004, 266–267. l.

2 Horváth János: Petőfi Sándor. 19262, 303–308. l. Az idézet: 307. l.

3 Nagyon hasonló ehhez Illyés Gyula eljárása is: Petőfi-regényének nagy Szeptember végén-elemzéséből ő is kihagyja a kísértetet, s inkább csak egy nagy retorikus (képzavaros!) parafrázist közöl: „A sírhant alatt nem­csak egy asszony: az egész élet, az egész teremtés iránti szeretet vérzik tovább, beköthetetlen fájdalmával.” Illyés Gyula: Petőfi Sándor (1962). Szépirodalmi Kiadó, 1967, 330–334. l. Az idézet: 333. l. – Jellemző példa­ként megemlíteném, hogy abban a régi iskolai segédkönyvben, mely „magyarázatok” gyanánt lénye­gében a költemények prózai átiratát nyújtja, az egyéb­ként jelentős irodalomtörténész egy szóval sem jelzi, hogy a versben szemeit törülgető figura („ő”) halott lenne… „Arra kéri, hogy akkor kösse fejfájára az özvegyi fátyolt, hadd törülje le vele szívsebeit, mert ő még a sírban is szeretni fogja.” In: Petőfi Sándor: Válo­gatott költe­mé­nyei. Magyarázta Dr. Badics Ferenc. Athenaeum, 1902, 54. l. – De ugyanígy idézhetjük Hatvany Lajos leírását is, aki regényes életrajzi-pszichológiai elem­zésében (mely Petőfi iránt mindvégig kultikus hódolattal, Júliával szemben mindvégig erőteljes ellenszenvvel fogalmazódik meg), ha néha meg is enged szelíd kritikai felhangokat egyes Petőfi-versek gyengébb meg­oldásaival szemben, e vers kapcsán a poétikai megoldásokra (vagyis a képre!) egyáltalán nem fordít figyelmet, s csupán végső általánosítását közli: „Petőfi a Szep­tember végén annyi magyar homlok mögött lágyan zsongó anapesztusaiban dalolta ki minden hímnek oly igen ősi és általános s a halálon túl is, embertelen, szinte ragadozó állati ösztönnel, a prédát soha el nem engedő féltését nősténye iránt.” Vajon nem a kifelejtett kísértetképpel kapcsolatos viszolygás idézhette elő e sorokban azt az „állati” asszociációsort, melynek a vers szövegében semminemű indítékát nem lelhetjük fel? L. Hatvany Lajos: Feleségek felesége. Petőfi mint vőlegény. (1918) Magvető, 1982, 19. l.

4 E kérdésben eltér a véleményem Eisemann György feltevésétől: ő a „beszélőnek” megkettőződésében látja e költői fogás jelentésességét („…éppen a nyelvi ismétlés teremtette megelevenítés újraszemantizálódásának tapasztalata láttatná be velünk: azért beszélhetnek az élők egyáltalán, mert a nyelv a halottaknak is szót adhat”), míg én azt hangsúlyoznám, hogy a „szótalan halott” figurája a megszokott kép-konvenció tovább­éléseként, nem pedig a nyelv ismétlődés-karakterének, a nyelv emlékei mobilizálásának felismerő megjelenítéseként interpretálható. L. Eisemann György: id. hely.

5 Az említett helyek: Rákóczi, A nép nevében, Vérmező, Vajdahunyadon.

6 E vers interpretációjához vö. Mezei Márta elemzését. In: Miért szép? A magyar líra Csokonaitól Petőfiig. (Szerk.: Mezei Márta és Kulin Ferenc.) Gondolat, 1975, 406–418. l.

7 Érdekes megjegyezni, hogy ebben az epigrammában a vers beszélője, aki a vers első soraiban erőteljesen kép­vi­selte magát, a kísértet szavaira elnémul, s a nagy igék­re egyáltalán nem reflektál (vagyis egy részletesen felvázolt dialogikus szituációt hagy csonkán!). Sőt Köl­csey ugyanígy jár el a Kazinczy c. epigrammájában is (1832):

„Sírba Kazinczy leszállt; s későn fakad érte hevítvén
A remegő könnycsepp harmatozó szemeket.
És fölkél hideg álom alól bús árnya sötéten,
S rémletes arcával dombja fölébe leűl.
Nemzetemért e szív tettel bizonyíta szerelmet,
Szól keserűn, s a díj könny leszen érte csupán?”

8 Megemlíthető lenne, hogy a tömegkulturális regiszterben is rengeteg tanulságos és megrendítő kísértet­história nyert megfogalmazást és nyilvánosságot – példaként most csak egyre, a feltehetően az 1840-es években kiadott A kripta vendége, vagy: Az élőhalott-meny­asszony c. verses rémtörténetre hivatkoznék.

9 Gyulai versét l. a Hét évszázad… c., idézett an­to­ló­giában: 844. l.

10 Kisfaludy Károly: Válogatott művei. (S. a. r. Szauder József.) Szépirodalmi Kiadó, 1954, 120–124. l. – Itt említhető meg az Aurora 1822-es évfolyamában megjelent nagyhatású novella is: Majláth János: Villi táncz c. rémtörténete. Pl.: „Villinek … azt a leányt hívják, a ki mennyasszony korában hal meg. A Villik szűntelenűl kerengenek ide s tova, kereszt útakon tartják tánczai­kat, s ha ott valamelly férjfit kapnak elő, azt halálig tánczoltatják, s ennek árnyéka osztán a legifjabb Villinek vőlegénye, s az a Villi akkor mégyen nyúgalomra. … Emelka, e szerencsétlen Mátka, most Villi fehér lepelbe, mirtusz párta fején, elnyulongó, szerte oszlott hajjal, gyönge árnyék ként, a mély titku erdőbe érkezett Hívéhez lebdes, s szellem-karjával érinti kebelét. … A vándor keresztúton álla, s Villik között. Szelíden emelkedének szózatjaik; egy homályos dal, mint ohajtozásnak lebegése az epedő szerelem szárnyain áradoza szellemajkaikról, s mindég erősb kerengésben zajogva, a villogó gyürűk, a myrtusz-párták tisztábbra tündököltek, hajaik elnyulongó köd gyanánt, széllyel úszva fodraikban: – ekkor egyikéjök egyenesen a bámuló felé lebdes, és karjainál fogja, Zalán feltekint, „Emelka!” kiált, s pillantatja elmered, a Villi mellyére öleli s az Ifju szive eláll – s kedvese alakjának csókjai között hidegüle meg.”

11 Lévay versét l. a Hét évszázad… c., idézett anto­ló­giában: 841. l.

12 Jókai Mór: Holt költő szerelme. (1874) In: Uő: Költemények. Nemzeti Kiadás, 98. kötet. Révai testvérek, 1911, 271–275. l.

13 Tompa Mihály: Összes költeményei. (S. a. r.: Lévay József.) I–IV. k. Bp., Méhner Vilmos kiadása, 1885, II. 396–398. l. Megjegyzendő, hogy Tompának majd minden legendájában vagy regéjében feltűnik egy kísértet, pl. A Szent László-legenda, A Kárpátok villije, A jávorfáról stb.

14 Arany János esetében feltétlenül megemlítendő, hogy az ő leírásainak jó részében a kísértet csak mint meg­zavarodott vagy bomlott elme víziója jelenik meg valamely erkölcsi véteknek mintegy kísérő büntetéséül.

15 Ezzel kapcsolatban l. Tarjányi Eszter: A szellem örvényében. A magyarországi mesmerizmus, szellem­idézés, teozófia története és művészeti kapcsolatai. Universitas Kiadó, 2002, kiváltképpen a 72–76., 174–180. l.

16 Az Új Idők közli egy 1923. márc. 1-jén tartott szel­lem­idézés eredményeként. L. Jöjjön el a te országod… Petőfi Sándor politikai utóéletének dokumentumaiból. (Szerk.: Margócsy István.) Szabad Tér Kiadó, 1988, 139–140. l.

17 Csak egy érdekes ellenpéldát hoznék illusztrációként: Kosztolányi Dezső az Ének Virág Benedekről c. versben a régi költővel való találkozását úgy jeleníti meg, mintha ő, a mai költő látogatna vissza a múltba, nem pedig Virág Benedek jelenne meg a jelenben. Ugyan­akkor Petőfi esetében (pl. épp Petőfi, a szocialista c. cikkében) ő is elképzelhetőnek véli a jelenlét aktualizálását: „Ha ma élne, imádná Ibsent, szeretné Wagnert, olvasná Nietzschét, megvetné költe­mé­nyeinek vaskalapos ma­gyarázóit, és mindenek fölött nem lenne a – Petőfi Társaság tagja.” (1906) In: Uő: Lenni vagy nem lenni. (1937), 207. l.

18 Mécs László versének egészét l.: Jöjjön el a te országod… Id. kiadás: 141–144. l. – Csak felületes illusztráció gyanánt idézek két vezércikket két nagyon különböző újságból, hiszen maga a jelenség tökéletesen közismertnek mondható: „Igen! Kilenc évtized után is él Segesvár nagy hősi halottja! … Petőfi Sándor itt van ma is. Az ő porát hordja, viszi a pusztai szél. Az ő dalát dalolja az Alföld szántóvetője. Az ő lelke fűti át a nemzetet…” (Függetlenség, 1939); „Nem hiába várták vissza. Petőfi hazajött. Közel száz évig bújdosott… Sokan azt remélték, hogy meghalt. De mikor eljött a nagy évforduló, egyszerre csak betoppant…” (Szabad Nép, 1948) (A fent idézett gyűjteményben: 190., 234. l.) – Hasonló vershelyzetet és retorikát mozgósító versek tömegét l.: Petőfi koszorúi. Versek, vélekedések, vallomások Petőfiről. (Szerk.: Csanádi Imre.) Magvető, 1973.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges