Margócsy István

Nyomtatóbarát változat

Margócsy István: A Fogság című regény jó pár éve jelent már meg, s mind a kritika, mind pedig a közönség előtt jelentős sikert aratott, több kiadást is megért, ami mai történelmi regény esetében különlegességnek tekinthető. Ahogy én látom: a te életpályádon jelentős szerepet visznek a történelmi regények. Az első, még a hetvenes évek első felében íródott regényed, a Kerengő magyar történelmi témát dolgozott föl, a nagy sikerű Ikszek lengyel történelmi témát, a két változatban megírt Mickiewicz-regény, amely először A Jövevény, majd átdolgozott változatában Messiások cím alatt jelent meg, szintén történelmi témát dolgoz fel – s mindez egy olyan irodalmi korszakban, amikor a komolyan vett történelmi regénynek a divatja nem teljesen magától értetődő. Miért foglalkozol, ha tetszik, ennyire divatellenesen, klasszikus történelmi regénytípusokkal, és hogy helyeznéd el a történelmiregény-felfogásodat azon regényekhez képest, amelyek az utolsó harminc-negyven évben hol áltörténelmi regényeknek, hol ironikus történelmi regénynek, hol pedig posztmodern, kifordított történelmi regénynek mutatkoznak.

Spiró György: Azt gondolom, hogy az ember akkor ír történelmi regényt, ha a máról nem tud eleget – valószínű, hogy nem csak én vagyok ezzel így. Nemrégiben hallottam egy nagyon okos embertől, hogy a máról lényegében nem lehet tudni semmit, viszont a múltról sokkal többet, a máról majd hatvan-hetven év múlva lehet tudni valamit. Ez az illető jogász, Sárközy Tamásnak hívják, és lám, ugyanazt mondja, amit én már évek óta hajtogatok: hogy én nem tudom a mát regényben megfogalmazni, mármint olyan típusú regényben nem tudom, amilyenben szeretném. Persze az, hogy milyen regénytípust szeret az ember, nagyon szubjektív. Elég sok regényt elolvastam, és nagyon szerettem az avantgárdokat is, de azok a regények, amelyek igazán mély hatást gyakoroltak rám, és amelyek, hogy úgy mondjam, ténylegesen imitációra késztettek, azok olyan típusúak voltak, amelyeket aztán később én is kipróbáltam. Az egyik nagy példám Gorkij, akit mostanában nem szokás szeretni. Tisztelem, becsülöm, szeretem, szerintem hihetetlenül nagy író, és úgy gondolom, hogy a XX. század öt legnagyobb regénye között a Klim Szamgin benne van. Már Az Ikszekben elloptam bizonyos eljárásokat a Klim Szamginból: a szünet nélküli mesélés, amelyben nincsen fejezetekre bontás, nincs szemmel látható tagolás, Gorkijtól ered. A másik kedvencem Flaubert, aki látszólag szintén klasszikus regényeket – ugyanígy tagolás nélküli elbeszélésfolyammal – ír, tőle is leginkább az Érzelmek iskolája. Nekem ez a fajta regényírás tetszik, és az ember nyilván azt próbálja megcsinálni maga is, ami megtetszett neki. Ez azt is jelenti, hogy engem mindig nagyon érdekelt, hogy mások – elődök és kortársak – mit csinálnak. Azok közé tartozom, akik a mai napig mindenfélét elolvasnak. Nagyon érdekel, hogy a kortársak fejében és lelkében mi van, mégis azt kell mondanom, hogy ők egyáltalán nem hatottak rám ilyen módon.

M. I.: Akiket megemlítettél, mindketten, mind Flaubert, mind Gorkij, arról is nevezetesek, hogy hihetetlen gazdag életanyagot tapasztaltak meg és dolgoztak fel; ez az, ami rendkívül erősen érződik a te könyveidben is. Mindig azt szoktad mondani, hogy nem írsz semmit fantáziából, csak azt írod meg, amiről tudod, hogy megtörtént, vagy amit te magad megtapasztaltál az életben. De hogy áll mindez a régiséget illetően? Hogy tapasztalja meg az ember a történelmet: akár a kétszáz évvel ezelőtti lengyel történelmiséget, akár pedig a kétezer évvel ezelőtti római-zsidó világ történelmiségét?

S. Gy.: Ami a történetiséget illeti: mindegyik regényben rengeteg a fikció. Amilyen adatokat nem lehet előbányászni, azokat ki kell pótolni fantáziával, ez magától értetődik. Ezek a művek mesék. Szó nincs arról, hogy történelmileg hitelesek lennének; mesék, lehetőleg fordulatos, cselekményes dolgok, amelyek hol fölkavarják az olvasót, hol pedig nevetésre ingerlik – de hát ez a cél: hatásosan mesélni. Hogy honnan lehet megtudni dolgokat, az persze kérdés. Az ember utánanéz a szakirodalomban, és talál, amit talál. Például Az Ikszekhez nem volt túl sok anyag, ezt a történetet nem dolgozták föl a lengyelek elég mélyen (persze történészileg és színház-történetileg szépen földolgozták, s mi boldogok lehetnénk, hogyha bármelyik XIX. századi magyar színészről ilyen gazdag irodalom lenne). De Mickiewicznek már sok-sok vaskos kötetben, több ezer oldalon van földolgozva az élete, sőt: minden egyes napja, s az ő barátainak, azaz a Messiások főszereplőinek a naplóit is kiadták százötven évvel az után, hogy titokban megírták, és ezekből rengeteget tudtam meríteni. Ebből a szempontból nem volt nehéz dolgom. Ami nehéz volt, az a megformálás, meg annak a megértése, hogy ezek az őrült misztikusok vajon hogyan is gondolkoztak. Én magam nem vagyok misztikus, a misztikát csak tanultam; mivel abszolút vallástalan vagyok, és eredetileg fogalmam nem volt sem a zsidóságról, sem a kereszténységről, mindezt meg kellett tanulnom. Nagyon izgalmas stúdiumokat végeztem, és hálás vagyok annak a véletlennek, hogy rábukkantam erre a témára.

Ami a 2000 évvel ezelőtti Római Birodalmat illeti, az nagyon furcsa eset. Egyrészt alaposan föl van dolgozva, másrészt tulajdonképpen nem nagyon. Úgy kezdtem hozzá, hogy azt hittem: a Biblia alapján kisregényt fogok írni, és ehhez nem kell más forrás, csak maga a Biblia. Természetesen nagyon hamar kiderült, hogy ilyet nem lehet csinálni, mert nem tudok eleget a Jézus-szektáról. Nem is szekta tulajdonképpen, ez modern fogalom; Jézus egy bevett, gyógyító magánvállalkozást vezetett. Voltak Görögországban ilyen csoportok, a pharmakoszok, akik faluról falura jártak és gyógyítottak. Nagyon mély pszichológiai tudásuk volt, pontosan tudták, hogyan működnek a pszichoszomatikus betegségek, és kézrátétellel, mindenfélével, még akár kémiai anyagokkal is gyógyítottak, gyakran eredményesen. Mint sok egyebet, ezt is átvették a zsidók, és Jézus is ilyen családi vállalkozást alapított. Benne volt négy öccse, és még néhány ember. Csakhogy erről a csoportról a Biblia híradásán kívül az égadta világon semmit nem lehet tudni. Úgy gondolom, hogy ha nem lehet tudni, akkor az a becsületes eljárás, ha – szemben sok száz író és sok száz regény gyakorlatával – nem írom le, amit nem ismerek, hanem azt ábrázolom, amit tudok, vagy meg tudok tanulni. Ennek a csoportnak az életét nem tudtam belülről átélni, viszont a szűkebb és a tágabb környezetét igen, hála azoknak a tudósoknak, akik az elmúlt évszázadok alatt hihetetlen sok mindent földerítettek.

Az volt a szerencsém, hogy az 1980-90-es években új lendületet vett Amerikában meg Svédországban, tehát ahol a pénz van, egyrészt a régészet (fantasztikus dolgokat kiástak), másrészt pedig a vallástudomány, azon belül is a vallásszociológia. Így új szempontokat kaptam a kutatásomhoz, és ezek nagyon jól jöttek a regényhez. Ismétlem: nagyon nagy irodalma van az első évszázadnak; a XIX. század óta, tehát amióta pozitivista történettudomány van, e korral nagyon derekasan foglalkoznak, nekem csak meg kellett tanulnom a történészektől meg a régészektől, amit ők már kiderítettek. Viszont annyi előnyöm volt talán velük szemben, hogy engem nem kötött a tudományos diszciplína fegyelme, csaponghattam, és csapongtam is, és miután az egész földközi-tengeri térséget próbáltam áttekinteni, olyan összefüggésekre is rájöhettem utólag, 2000 év múlva, amire a történettudósok nem szoktak, ők ugyanis egy-egy szeletet tanulmányoztak, persze nálam sokkal mélyebben. Emiatt érdekes ötleteim támadhattak, és más fénybe került egy csomó, amúgy már ismert szereplő.

M. I.: S mindehhez hogy járul hozzá a helyszínek ismerete – úgy tudom, hogy pl. a palesztin területeken nem jártál addig. Amikor elképzeled a helyszíneket, a tájakat vagy azokat a városokat, pl. Alexandriát, amikből az égvilágon semmi nem maradt meg, akkor hogy működik e történeti belátás?

S. Gy.: A regény megírása előtt és alatt sehol sem jártam. Egyszer voltam Rómában öt napig turistaként, ’82-ben, amikor még nem sejthettem, hogy tíz év múlva egy regényem színhelyéül választom. Maradtak az írott források. Az ember igyekszik minél jobb, s ha lehet, korabeli forrásokból dolgozni. Sztrabón például nagyszerű forrás, már A Békecsászár című drámámhoz is használtam. Vannak remek útleírások. Volt egy Fischer nevezetű osztrák úr, aki 1855-ben járt Jeruzsálemben; az ő nagyon részletes és megbízható kétkötetes könyvét A Jövevényben is fölhasználtam, amikor az 1845-ös Jeruzsálemet kellett leírnom, de egy csomó dolog stimmelt még az ókori Jeruzsálem elképzelésében is. Rengeteg térkép maradt fenn, sok mindent kiástak és rekonstruáltak a tudósok, úgyhogy van miből építkezni, ha az ember megszokta, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Mulatságos volt, amikor utólag elvetődtem ezekre a színhelyekre, hogy rögtön tudtam, mi hol van. Ami persze nem jelenti azt, hogy az embert nem érhetik meglepetések.

A lényeg az, hogy jó forrásokból dolgozzunk, a jó forrást pedig úgy találja meg az ember, hogy rengeteg rosszat is elolvas. Hadd említsek egy közismert forrást, aki nagyon jó, Josephus Flavius. Régebben nem nagyon akarták elhinni, hogy mennyire hiteles, de újabban sok mindent kiástak, amiből kiderült, hogy nem hazudott; pl. a maszadai erődben öngyilkosságot elkövetett áldozatok számát sem túlozta el. Nagyon jó forrás a korabeli filozófus, Alexandriai Philo, aki nálam szereplő is lett: az események után egy-két évvel írt két alapvető könyvet, amelyek a korabeli regényes közhelyek használata ellenére is hitelesek. Nagy szerencsénk, hogy ilyen források megmaradtak, mert persze elképzelhetetlenül sok minden megsemmisült.

M. I.: Az író megtanulja a korszakot, körülnéz, elolvassa az útleírásokat meg a forrásokat. De hogy csinálja meg az író azt a történelmi szerkezetet, amelyben bonyolultan függnek össze a dolgok? Ezt hogy vetíti bele az író a történeti anyagba, holott a történeti anyag első pillantásra valószínűleg nem ezt a szemléletet sugározza?

S. Gy.: Az anyag azt adja vissza, amit keresünk benne. Már rengeteg anyagot elolvastam, jegyzetek tömegét tároltam, és fogalmam nem volt, mihez kezdjek ezzel a mérhetetlen anyaggal. Kellett egy-két pillanat, amikor alapvető döntést hoztam. Az egyik az volt, amikor rájöttem, hogy a hétköznapok közegében kell az egészet lejátszatnom. Nagy és súlyos döntés volt. Ha mai tárgyú regényt ír az ember, és a mai hétköznapokat ábrázolja, akkor bizonyos dolgok maguktól adva vannak, nem kell kutatni, csak körül kell nézni. Ez a döntésem ebben az esetben azt jelentette, hogy a források 90%-át újra kellett olvasnom, a hétköznapi élet megnyilvánulásaira vadászva, addig ugyanis ezekre egyáltalán nem figyeltem. Az, hogy mivel van borítva a jeruzsálemi templom oldala, és hány (egyébként fölösleges) ember dolgozik rajta, benne van Flaviusban, csak nem szoktuk észrevenni, én se vettem észre korábban. Mindenkit az érdekel, hogy ki gyilkol meg kit, meg hogy milyen a császár nemi élete – a többire nem szoktunk odafigyelni. De ha tudom, hogy az egész regény a mindennapi élet közegében játszik, akkor más a helyzet.

A másik döntő pillanat az volt, amikor végre eldöntöttem, ki legyen a főhős. Ez sem volt magától értetődő, és ez végképp eldöntötte, hogyan is tekintsek az egész anyagra. Összefoglalva azt mondhatom, ha jól kérdezem a történelmet, akkor jól felel, ha rosszul kérdezem, akkor rosszul.

M. I.: Ebben a regényben a klasszikus történelmi regény egyik jól bevált sémáját alkalmazod, mikor egy tulajdonképpen jelentéktelen történelmi figurát mozgatsz, akinek történelmi szerepe nincsen, de mégis kapcsolatba kerül egyrészt a társadalomnak nagyon széles és mindenféle alsó rétegeivel, másrészt pedig a nagypolitikával is érintkezik, „történelmi senkiként” Pilátussal vacsorázik, a császárgyilkosságnak is szemtanúja lesz, a leendő császár környezetének beltagjaként működik. Ezt a fogást hogyan találtad meg? Vagy ez is szándékos mintakövetés volt a klasszikus középponti hősnek nevezett figura alkalmazásával?

S. Gy.: Ezt a sémát szépen leírja Lukács György a regényelméletében, de hát abból lesz elmélet, ami korábban már gyakorlat volt. Ezt a fajta főhőst, az ún. középszerű főhőst, Walter Scottnál szokták fellelni, de szinte mindig mindenki használta, talán már az ókori regényben is használták, legalábbis pl. a Satyrikon erre mutat. Kézenfekvő megoldás, a kérdés csak az, mennyire legyen karakteres a főhős. Ha a történelemben adva van egy nagyon karakteres figura, akkor nyert ügyünk van. Boguslawski például ilyen karakteres figura, őt csak ki kellett bontanom, mint a szobrot a márványból. Mickiewicz is ilyen: nála őrültebb figurát nemigen találni, csak meg kellett írni. De egy 2000 évvel ezelőtti fiktív történet esetében az írónak erőfeszítéseket kell tennie, hogy a főhős hogyan is maradjon középen. Ne csak középszerű alak legyen, hanem karakteres is. Ezzel a problémával sokat tudtam vacakolni, lassan jöttek az ötletek, milyen tulajdonságokat ruházzak rá, és ezekkel hogyan próbáljam megmeríteni a társadalom szélsőséges bugyraiban. Kiábrándító lehet, amit mondok, de írás közben számító módon erős hatásokra törtem, az olvasók érzelmein is játszani akartam, és mivel az esendő figurákat jobban szeretjük, mint a hősöket, mert az esendő figura olyan, mint mi vagyunk, vele tudunk azonosulni, a főszereplőmet esendőnek formáltam. A hősöket bámulhatjuk, irigyelhetjük, de szeretni nem fogjuk őket.

M. I.: És azt a középpontiságot hogy számítottad ki, hogy Uri mindig a zsidók, rómaiak, görögök között legyen? Több vallás között legyen. Földrajzilag is állandóan a között állapotában legyen, igazából sehol se legyen otthon. Ennek milyen számítás volt az alapja?

S. Gy.: Egyrészt az volt a cél, hogy végig tudjam hajszolni az egész korabeli világon, másrészt volt mélyebb oka is. Azt szerettem volna megírni, milyen feltételek kellettek ahhoz, hogy a kereszténység megszülessen. Rengeteg negatívumból születik meg a kereszténység, abból, hogy a világot úgy, ahogy van, nem lehet elviselni. Súlyos, mély válságban volt akkor a világ, azóta is ebben vagyunk benne, aminek a bizonyítéka, hogy a kereszténység ma is működik. Ha nem létezne, akkor már kijutottunk volna a válságból, amelyben megszületett. Arra volt szükségem, hogy a főhősöm elvileg válhasson kereszténnyé, ezért olyan helyzetből indul és olyan kalandokon megy végig, amelyek mintha predesztinálnák arra, hogy keresztény legyen. Akkoriban Rómában már rengeteg szekta versengett egymással, és bármennyire tagadják és elhallgatják is azóta mind a keresztények, mind a zsidók, a római zsidó közösség lett a leghamarabb kereszténnyé, és Róma, a birodalom fővárosa lett a kereszténység bölcsője. Az érdekelt, a főhősöm, akinek muszáj lenne kereszténnyé válnia, mégsem lesz azzá. Ez azért volt becsületes eljárás a részemről, mert nem vagyok hívő. Eddig ehhez a korszakhoz az irodalomban csak hívők nyúltak, mindegy, hogy Gárdonyinak vagy Sienkiewicznek hívták őket. Azt írták meg, miért törvényszerű, hogy a kereszténység győzzön, és ezért önmagában minden egyes ilyen regény, akkor is, ha nem Jézus áll a középpontjában, üdvtörténeti jellegű, a főhőst mindig eljuttatják a bizonyosságba, a megváltásba, az üdvösségbe. Nekem ez nem megy. Nem vagyok hívő, és nem vagyok ideológus. Ezért a főhősöm szkeptikus és kiábrándult, józan figura maradt.

M. I.: Egyszer azt mondtad, hogy Az Ikszek című regényeddel csak annyi bajod van, hogy kihagytad belőle a vallást. A Jövevény viszont lényegében a vallás születéséről, működéséről, tébolyáról és megváltó erejéről beszél, a Fogság pedig a sokféle vallás egymás mellett éléséről próbál valamilyen nagyon érdekes struktúrát fölmutatni. Miért érdekel ennyire a vallás, és miért éppen a vallás érdekel ennyire?

S. Gy.: Az ember felelőtlenül kezd írni, nem tudja, nem is tudhatja, mivel jár az egész, de ha nem hagyja abba, előbb-utóbb rájön, hogy a választott szereplőit lelkileg mélyebben is ábrázolni kellene. Meg kéne ismerni őket, aztán meg le is kéne írni őket. A nyolcvanas évek elejére, Az Ikszek írása közben eljutottam a felismerésig, hogy hit nélkül ember nincsen, és hogy a hitnek a nagy világvallások a letéteményesei. Nem lehet megúszni, hogy egy író a hőseinek a hitéletével és vallásos képzeteivel foglalkozzék. Először absztrakt módon foglalkoztam ezzel. Megírtam A Békecsászár című darabomat, amelyben a különböző hitek egy elképzelt Rómában vetélkednek egymással egy elképzelt világháború utáni nullponton. Furcsa, költői, elvontan filozofikus darab lett belőle, arról szól, hogyan épül föl a semmiből egy társadalom, s hogyan lesz a sokféle hitből egy babonaságokból felépülő társadalom új babonavilága, ami persze megint csak államinak és hazugnak bizonyul. Később a lengyeleknek is hála, elkezdtem konkrétabban gondolkodni ezekről a dolgokról, és A Jövevény után, amelyben a keresztény és a zsidó misztika benne van, logikusnak tűnt a következő lépés: meg kell néznem, miből származik a kereszténység. Ezt a pályát elég sokan befutják. Olvastam egy kiváló amerikai szerző műveit, Rodney Stark a neve, ő kezdeményezte a 80-90-es években az amerikai vallásszociológiai forradalmat. Azzal kezdte, hogy megkérdezte a mai amerikai szekták tagjait, hogy miért is váltak szektatagokká, majd tíz év múlva is megkérdezte őket. Közvetlenül a szektához való csatlakozás után az volt a domináns válasz, hogy magányosak voltak, és féltek a haláltól; a hit, a vallás jóformán nem szerepelt, ám tíz év múlva már az első helyen állt. A következő korszakában tanulmányozta a mormonokat is, majd vizsgálni kezdte a kereszténységet. Ezt az utat a magam módján én is megtettem. Eljutottam oda, hogy meg akartam vizsgálni ezt a forradalmat. Szerintem a visszafelé belátható időben a kereszténységnél nagyobb forradalom nem volt. Ma ez alig látszik, mert régen intézményesült, beleszülettünk, és nem látjuk, micsoda óriási változást hozott a kereszténység a mentalitásban, a szellemben, az intézményrendszerben. Alexandria azért szerepel nagy súllyal a könyvben, mert ott jött létre először olyan helyzet, amely a kereszténység létrehozását létszükségletté tette. A görög–zsidó szembenállás óhatatlanul háborúhoz vezetett, és mindenütt háborúhoz vezetett az akkori világban, ahol zsidók és görögök éltek együtt, és gazdaságilag vetélkedtek egymással. Mindenütt az alexandriai pogromot ismételték meg később, a zsidó háborúban. Pál apostol azzal hozta létre a kereszténységet, hogy a Jézus-hit elfogadását könnyűvé tette a görögök számára, ezzel kivitte a zsidóság köréből; a zsidók és a görögök közti megbékélést, ami addig politikailag és üzletileg – vagyis racionálisan – nem ment, vallásilag – az irracionalitás világában – lehetővé tette. Hihetetlen, váratlan fordulat, nem árt újra meg újra belegondolni.

Tartottam tőle, hogy a felfogásom ki fog hívni vallásos és egyházi ellenérzéseket is, de ez nem tartott vissza semmitől, mert az író úgy is működik, mint egy vadállat, ha nekiindult, nem áll meg. A kisagyamban benne volt, hogy ebből botrány lehet. Meglepetésemre nem lett botrány, vannak keresztény egyházi emberek, akik nagyon szeretik, és semmi bántót nem találnak benne, és a zsidókat sem bántotta, sőt. Ez nem azt jelenti, hogy egyesek ne támadtak volna meg azzal, hogy merőben a keresztényellenes gyűlöletem íratta velem ezt a regényt; szokták feltételezni, hogy gyűlöletből írjuk a műveinket, holott művek másból, mint szeretetből, nem tudnak születni.

Meg szokták kérdezni, hogy Jézus a regényben miért idős, miért van elhízva. Valóban nem illik bele a megszokott Jézus-képbe. Ennek is nagy szakirodalma van persze. Magamtól nem jutott volna eszembe, hogy Jézus ebben az időben negyven év körül járt, pedig logikus, és nagy az egyetértés, hogy jó pár évvel Krisztus előtt született. Az egyházak is így tartják számon, mégis meglepő, ha az ember nem 33 évesnek, hanem 40 évesnek ábrázolja. Ez a kor akkoriban idősnek számított. Jézus kereszthalálának nagy orvosi irodalma van. Megírták, hogy azért csak három órát szenvedett a kereszten, mert nehéz volt a teste, az izmai pedig már gyengék, ugyanis a fiatalabb és erősebb emberek akár egy vagy másfél napot is kibírtak. Nekem azonban nem Jézus életkora volt a fontos, hanem az, hogy Uri apafigurát láthasson benne, az ő apja ugyanis pont ennyi idős. Ebben a részben is annak a kísértésnek akartam kitenni, hogy kereszténnyé válhasson. Várakozást keltettem ezzel a jelenettel is, hogy látszólag megfeledkezzem róla néhány száz oldal erejéig.

M. I.: Azt mondod, hogy hősödet, Urit szándékosan esendőre vetted. Az azonban roppant érdekes, hogy az igazán nagy történelmi gazemberekbe is állandóan belelátod az esendőséget és a törékenységet, és olyan típusú hősi figurát, amilyet az előbb fölvázoltál az esendővel szemben, nem szoktál ábrázolni. Ebben a regényben is számtalanféle történelmi figura működik, császárok, főpapok, hóhérok és mindenfajta népségek: azt hogy csinálod meg, hogy a különböző, ha tetszik, nagyon durva, és amennyire téged ismerlek, a te lelki alkatodtól távol álló figuráknak a bonyolultságát is el tudod képzelni? Egyszerűbben: hogy jön össze egy Caligula egy jámbor pesti firkásznak a tudatában?

S. Gy.: Egyértelműen, csak és kizárólag gonosz hősöm valóban nincs. Döntés kérdése is a dolog, de egyben írói fogyatkozásom is. A nagyon nagy írók a förtelmes figurákat is kiválóan ábrázolják belülről, lásd Shakespeare meg Dosztojevszkij figuráit. Én nem tudok ilyeneket írni, és lehet, hogy ez az életben derék dolog tőlem, de az életművem értékét alább szállítja. Jobb lenne, ha én is meg tudnék írni ilyen figurákat, ha bennem is meglenne az a nagy és förtelmes gonoszság. De hát nincs meg. A gonosznak beállított figurákat is csak úgy tudom megírni, ahogy belülről meg tudom élni őket, és az néha kevés. Lehet, hogy Caligula sokkal förtelmesebb figura volt, mint ahogy képes voltam megírni. Van azonban a dolognak másik oldala is: Caligula szerintem zseniális politikus volt, aki megjátszotta az őrültet, és hülyeségeket beszélt, miközben politikusként zseniális ötletei voltak, például ő akarta elsőként áthelyezni a birodalom székhelyét Rómából Alexandriába. Úgy akarta megsemmisíteni a római szenátust, amelyik szemben állt vele, hogy elszökik Alexandriába, kiéhezteti Rómát, mert onnan kapta Róma a gabonát, tehát importra szorult, és így a szenátus a saját dugájába dőlt volna. Caligulát már várták a hajók, amelyek átvitték volna Alexandriába, és utolsó pillanatban tudták csak kivédeni a cselt, és meggyilkolták. Ha valamit egyszer kitaláltak, azt előbb-utóbb meg is csinálják, erről szól a történelem. Nero ugyanezt akarta, őt is meggyilkolták. Végül Vespasianus került úgy Rómába császárnak, ahogyan Caligula kitalálta: Alexandriából támadta meg Rómát, és leváltotta az előző dinasztiát. Azt látom, hogy Caligula okosan művelte a szemét dolgait, meglehet, őrült is volt, fene tudja, nem érdekes, de politikusként okosan átgondolta a dolgot. Nem tudom, hogy a Fogság legrémesebb figuráját mennyire sikerült megírnom: ez Tiberius Julius Alexander, a regényben Tija, akiről a zsidó lexikonok azt mondják, hogy a legnagyobb zsidó áruló a világtörténelemben, s ez valószínűleg igaz is. Hihetetlen aljasságokat követett el, talán nagyobbakat, mint Caligula vagy Nero. Hideglelős figura, de olyan oldottan igyekeztem előadni, hogy az okosságát élvezni lehessen. Menet közben aligha sejti az olvasó, milyen elvetemült mészárossá válik a végére. Ezért érdemes írni, ezért van az, hogy az alkotás folyamata magában hordozza a díját: olyan szereplők lelkébe fészkelheti bele magát az író, akik nagyon messze esnek az alkatától, s így több, egymástól gyökeresen különböző éle­tet élhet meg a saját egyetlen élete alatt.

A március 16-ai, Nyitott Műhelyben tartott estünkön elhangzottak szerkesztett, rövidített változata.

Az est a MASZRE támogatásával jött létre.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges