Margócsy István

Nyomtatóbarát változat

Varga Mátyás bencés szerzetes megrendítő és bölcs könyvét olvasva az olvasóban óhatatlanul felvetődik a kérdés, mi is lenne a legtalálóbb, összefoglaló megnevezés e tanulmánygyűjtemény számára: „kereszténység és művészet” vagy pedig inkább: „művészet és kereszténység”? Melyik kérdésre keres választ inkább a szerző, teológiai és esztétikai elmélkedései során, vajon arra, hogy mennyire szemlélhető katolikus keresztény módra napjaink művészete (vagy legalábbis napjaink művészetének az ő számára fontos halmaza), mely első megközelítésre nem árulja el vallásos fogantatását vagy vallásos értelmezhetőségét, vagy inkább arra, hogy mi módon is lehetne ma, a művészet és a világ sokszorosan szekularizálódott körülményei között vallásos művészetet nemcsak alkotni, művelni, hanem egyáltalán elképzelni? A két kérdés elméletileg természetesen átfedi egymást, s tulajdonképpen ugyanannak a dolognak csupán két oldalát képezi – ám a gyakorlatban fontos különbségeket is rejt magában. Vajon kinek, milyen olvasónak vagy olvasórétegnek írta az érzékeny szerző e cikkeket: papként azt óhajtaná, mintegy széles körű didaxis gyanánt, hogy a katolikus közösségek művészet iránt fogékony egyénei nyitottabban viszonyulnának a mai művészet sokszor ezoterikusnak kikiáltott megnyilvánulásai iránt, vagy művészként és művészetpedagógusként azt szorgalmazza, hogy a világi művészek és befogadók is vegyék észre, hogy a művészet legtöbb (Varga meglátása szerint alighanem a művészet valamennyi értékesnek tekinthető) alkotásában észre lehet vagy kell venni a vallásos mozzanatot vagy vallásos értelmezési lehetőséget? Varga Mátyás könyve azért tekinthető kivételesen érdekesnek és kiválónak, mert – miközben hivatásának következtében mindig is saját széles belső közössége számára látszik beszélni, mindaz, amit mond, e bensőséges közösség határain túl is érvényesként tud hatni, még olyan olvasó számára is, aki nem a vallásos élmény vagy meggyőződés terepeként éli meg a művészet mozgását vagy érvényesülését, s aki a művészet rituális meghatározottságát jóval korlátozottabban képes csak elfogadni, mint ahogy Varga teszi.

E könyv legnagyobb érdeme és erénye az, amit címében is állít, azaz a nyitottság. A szerző ugyanis olyan intellektuális bátorsággal és valódi nyitottsággal (s no persze imponáló jártassággal és felkészültséggel) fordul roppant tárgya felé, hogy már maga a vállalkozása önmagában is mint gesztus elismerésre méltó: azt a végtelenül súlyos s egyáltalán nem csak a vallásos közösségekre érvényes kérdést feszegeti: mit is jelent a kortárs művészet mai aktualitása, mit is jelent az a művészi (és persze emberi) állásfoglalás, mely a mai világban való művésziségnek és erkölcsiségnek a hagyományhoz, a sokszorosan történetinek tekintett és így múltba süllyesztett hagyományhoz való élő és ható viszonyát jellemezheti? Tudjuk, sajnos, a művészetet a legújabb (persze már több mint száz éve tartó) korokban a nagyközönség, az iskolai oktatás s természetesen az egyház is általában úgy tekinti, mint a múlt nagy alkotásainak lezárt s elsősorban önmagára vo­nat­koztatott halmazát, mely mai alkalmazhatóságát (azaz didaxisát, közösségi vagy reprezentációs használatát) tekintve tulajdonképpen a múlt másolását vagy szebben mondva követését követelné meg, s a radi­kális újítással szemben a legjobb esetben is idegenkedéssel lép fel – Varga ezzel szemben azt az egyszerre nagyszabású és normális álláspontot képviseli, hogy a mai művészetnek, a vallásosnak is, a mai világgal szembeni állásfoglalását kell formaként felmutatnia, nem pedig a régi, akkoriban persze újító és radikális megoldásokat közvetítenie tovább, világnézeti vagy esztétikai következmények nélkül. Ha úgy lenne, ahogy általában tanítják, azaz hogy a mai (vallásos) művészet nem lenne egyéb, mint a régiség szentimentális átfogalmazása, akkor alighanem sem a művésznek nem lenne érdemes kockáztatnia, sem pedig a befogadónak nem állna érdekében esztétikailag tájékozódnia.

Varga, meglehet, rokonszenves didaktikus szempontokat figyelembe véve, néha talán kissé túlhangsúlyozza a mai művészet rossz helyzetének és a régebbi korok művészete vélten jobb szituációjának különbségét (bár abban történetileg bizonyára igaza van, hogy a vallásos közösségek működésének a szocializmus idejében kényszerűen elszenvedett korlátozása a művészeti befogadás terén a vallásos művészet konzervativizmusát elkerülhetetlenül erősítette; persze az is megemlíthető, hogy a magyar vallásos művészet vagy vallásos művészetbefogadás a huszadik században nemigen jeleskedett a modernitás iránti érzékenységgel...), s időnként eltekint attól, hogy a művészet működése és befogadása mindig is jelentős viták és nézetkülönbségek vetélkedésében állt, s a művészet jelenléte alighanem soha nem volt olyan harmonikus, mint ahogy azt a modernitás megjelenése előtti korok esetében oly sokszor szeretnénk elképzelni (pl. csak amiatt is, hogy ahhoz, amit ma „magas művészetnek” nevezünk, csak nagyon-nagyon kevesek jutottak hozzá, s nagyon különböző törekvések nyomán...) – ám alapkérdése mindenkire nézve érvényes és megválaszolandó: a mai művészetben vajon a hajdani szakralitásnak emlékét, visszfényét, továbbélését, feltámadását vagy hiányát keressük vagy találjuk meg (neadjisten esetleg valami egészen mást)?

Azt olvassuk, bátorító iróniával, mintha a mű­vészet és a kultúra ma olyan lenne, mint hajdan a tékozló fiú volt az evangéliumi példázatban – aki eltévelyedett, de visszatérésére volt és van remény, s ha vis­szatér, megilleti őt a visszafogadásnak tisztessége. Ám a kérdés, mely történetileg s esztétikailag egyaránt felmerül, így szól: volt-e valaha olyan állapota a világnak, ahová a tékozló fiú kultúraként visszatérhet (vagy legalább emlékezhet reá), melyben a művészet otthon volt, s otthonosságát esztétikailag fejthette ki? Azokban a korokban (vagy helyeken: Varga többször hangsúlyozza a nyugati és keleti kereszténység különböző fejlődéséből származó problémákat), mikor – ahogy legalábbis ezt hinni szeretnénk – zavartalanabb volt a befogadás, vajon a művészet olyan hatásfokkal és értelemben funkcionált, s vajon művészetként-e, ahogy ezt ma szeretnénk látni? Varga kitűnő példaként Bach templomi zenéjét említi, mely ma a művészeti szakralitás kétségbevonhatatlan dominanciáját képviselné, a maga korában viszont korántsem volt olyan egyértelmű az áhítatos elfogadása – vajon nem ez lenne az elemzendő alapeset? Mi is ma a különbség (a hagyomány nagyságrend-tulajdonításától eltekintve) Bach és a Varga által elemzett mozgásművészet között?

Varga azt az álláspontot képviseli és járja körül, mely szerint a művészet mindig is a szakralitás egyik megnyilvánulási formájaként élt és él, s azt keresi, hogyan is mutathatná meg, hogy nem-hagyományos keretek között is jelen lehet, akár ígéretként, akár törekvésként, akár akcióként és rítusként a szakrális mozzanat vagy esetleg maga a szakralitás. Művészetelmélete a szakralitás állandóságára épül (érdekes lenne azt is megtudni, mit gondol azokról az elméle­tekről, melyek a modern művészetben a szakralitás pótlékát, azaz egy művészetvallást látnak, vagy azokról, melyek a művészet fejlődésében és kifejlésében a világ varázstalanításának mintegy leképezését ragadják meg), s a szakralitás változó megjelenítési lehetőségeit boncolgatja. Szemlélete mind a világ, mind az egyház számára tanulságos lehet: miközben a szakralitás kizárólagosságát hangsúlyozza, mindezt nem köti sem az alkotónak, sem a befogadónak társadalmilag vallásos voltához vagy egyházhoz való kötődéséhez: azt várja el (akár mint egy jó strukturalista vagy egy posztmodern hermeneuta), hogy maga a mű képvi­selje a szakralitást, nem pedig a mű által érintett személyiség hitvallása. Álláspontja alighanem mindenki számára tanulságos lehet: „Úgy tűnik inkább, hogy az alkotás folyamata és az istenkeresésként felfogott hit sok ponton találkozik, illetve: találkozhatna, ha nem lennének diszkvalifikálva egymás számára. Mert sem a műalkotás, sem pedig a hit szempontjából nem az a fontos, hogy milyen retorikai erudícióval beszélnek önmagukról, hanem ennél sokkal lényegesebb az, hogyan beszélnek a világról.” Az persze más, nagyobb tanulmányt igényelne, hogyan is kell ebben a vonatkozásban a „világ” kategóriáját értelmezni.

Varga számára ma az érvényes művészeti megnyilatkozások elsősorban a „szegény” művészet (vagy irányzatosan szólva: a minimal art) területéről jönnek (preferenciáit nagyon szép és érvényes példákon illusztrálja) – teológiailag is alátámasztott nézete szerint az aszketikus, kontemplatív, önkorlátozásra és visszafogottságra törő művek tekinthetők leginkább érvényesnek azon a téren, hogyan is lehet ma a világról nyilatkozni. Az általa hozott műalkotások és produkciók mind meggyőzőek és elfogadandóak – akikről ő ír, azok a recenzens számára is tiszteletre méltó és nagyszabású alkotók, s a szegény művészet érvényessége egy pillanatra sem vonható kétségbe. (Ahogy ő mondja: „...a minimum a megtett első lépés...” vagy: „A minimum a megtett első lépés, amely szemben áll az elgondolt mérföldekkel”.) Ám felmerül egy nagy kérdés: s mi van a „gazdag” művészettel? Ma, meggyőződésem szerint, rendkívül sok pazar és pazarló posztmodern alkotással találkozunk, melyek épp széles világlátásukkal, mindent akarásukkal jelennek meg, s gazdag ornamentikájukkal, színes tarkaságukkal, időnkénti magabiztos nagyratörésükkel akár a barokk művészet nagyratörését imitálják – ha a művészetben a szegénységet preferáljuk, mit kezdjünk El Kazovszkij végtelenül látványos, pompás panoptikumaival (ne feledjük: El Kazovszkij Pilinszkynek volt jó barátja!), Bódy Gábor filmjeinek fergeteges ornamentikájával, Kovács András Ferenc költészetének karneváli tarkaságával stb. Varga rendkívül rokonszenvesen szavaz egy rendkívül rokonszenves és hatásos művészeti irányzat mellett – de adós marad annak megválaszolásával: mit mond azokról a művészekről, akik sem ma, sem a történelemben (pl. a reneszánszban, a barokkban, a romantikában stb.) nem a szegénységre szavaztak.

E művészetszemlélet nyitottságát, bölcs megértését semmi nem bizonyítja jobban, mint hogy olyan művészeti terület felé nyit, melyet nemhogy a vallásos művészetértelmezés, hanem egyáltalán a magas esztétika sem méltatott megérdemlett figyelmére: Varga számára az egyik alapműfaj a testművészet, a modern tánc lesz – szemléletének újdonságát és mélységét az mutatja, hogy a testművészet lehetséges vallásos konnotációt nem egyszerűen a test = áldozat azonosításban keresi, hanem magának a műfajnak rituális eredetében. Varga végtelen (mondhatnám: teologikus) megértéssel fordul a mozdulatművészet felé: számára a test megmozdulása már magában hordozza a szakralitás mozzanatát; ha az alkotó és befogadó ember testi létezőként funkcionál, hogyan mellőzhetné a megmozdulás az emberi szentség lehetőségét? Másrészt Varga végtelen megértéssel és szeretetteljes javallással nézi (szemben egy másik évezredes hagyománnyal) a nevetés és a humor művészeti és erkölcsi lehetőségeit, s – picinyke ellentmondásban a szegény művészet aszketikus komolyságának preferenciájával – elismeri az ironikus művészet létjogosultságát is (az olvasó e cikk esetében igényelné a legintenzívebben a megvilágo­sító példák sorozatát és erejét); beh jó lenne, ha e teoretikus fejezet kiegészülne majd néhány ironikus mű vagy műalkotás részletes elemzésével is (s beh jó lenne, ha e fontos és támogatandó, teológiailag áttekintett teoretikus állásfoglalás kiegészülne egy hosszmetszetre irányuló esztétikai-történeti áttekintéssel is; hiszen ha belegondolunk, a Varga által idézett ókori evangéliumi tétel: „jaj azoknak, akik örvendeznek!”, olyan közel áll pl. a huszadik század közepi Adornónak aszketikusan komor és örömellenes véleményéhez, hogy már maga ez az analógia is magyarázat után kiáltana!).

E könyv legnagyobb erénye és egyben csekély hibája a tömörsége és alkalmisága – sok mindent s mindig csak fontos dolgot érint, de nagyon kevés tárgyat fejt ki árnyalt szélességben. Nem kritikaként, hanem leírásként mondom: e könyv retorikája kissé tanáros, vagyis inkább kimondani és hangsúlyozni kívánja mondanivalójának szeretetre és megfontolásra méltó lényegét, s erősebben tör a lényeges dolgok kibontására, mint árnyalt analitikájára. Elmélkedései többször adnak generális világmagyarázatot (nagyon sokszor elfogadandó teológiai vagy filozófiai gondolatfolyamok nyomán), mint egyedi műelemzést, műelemzései ezért maradnak meg nemegyszer nemes általánosságok szintjén, s szólnak inkább az (egy) ideális befogadóról, azaz magáról a műleírás mostani szerzőjéről, mint az elemzendő műről  – csak példaként: Schmal Károly derék műalkotásainak méltatása során több szó esik Malevics, Kierkegaard, Szt. Ferenc, Lévinas nézetrendszeréről, mint arról, ho­gyan is néznek ki az adott műtárgyak –, ám minden mondata oly szellemi gazdagságot és nyitottságot mutat, hogy minden olvasó, aki komolyan veszi magát és szemlélendő mű-tárgyát, csak örömmel és haszonnal forgathatja. Az alapkérdés nyitott marad (hiszen erre irányul a könyvnek és szerzőjének nyitottsága): vajon minden elemében és mozzanatában rítus-e a művészet, s megfordítva: ami művészet, az rituális alapon érthető-e meg csak, vagy a rítus egyike marad a lehetséges szemléleti és performatív gesztusoknak. Választ nem kell adni, s az egy adható válasz biztonságában kételkedni kell. A kérdésen viszont vég nélkül csak gondolkodni lehet. S az ily gondolkodáshoz Varga Mátyás könyvénél jobb segítséget keveset tudok elképzelni.

Varga Mátyás: Nyitott rítusok. Kortársunk-e a művészet? Vigilia Kiadó, 2008, 231 o., 1700 Ft

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges