Mártonffy Marcell

Nyomtatóbarát változat

A Vigilia/Esszék 2006 tavaszától folyamatosan megjelenő kötetei erőteljes és sokak figyelmére méltó ajánlattal kezdeményeznek párbeszédet a bibliai szövetségtörténet és a belőle kiágazó keresztény üd­v­elbeszélés, valamint az európai civilizáció alakulását a modernség összetett tapasztalata felől elemző humánreflexió között. E párbeszéd igénye „kultusz és kultúra” végérvényesnek tetsző – Borbély Szilárd könyvében is előfeltételezett – szétválása után sem némult el, jóllehet nehezen tapintható ki a biblikus és egyházias szókészlet különféle, gyakran ön- és történelemfeledett használati módjai, így a kereszténységre hivatkozó politikai retorika alakzatai mögött. A zsidó-keresztény örökség meggondolt kérdőre vonásának szükségessége, mintegy a kérdésességében való elidőzés feladata ezért óhatatlanul az emlékezet bizonyos elemeinek nyilvános instrumentalizálása ellenében vetődik fel. Fontos vállalkozás tehát a sorozat, amelyet szerkesztője, Bende József a megértés lehető legátfogóbb horizontját szem előtt tartva indított útjára. Szerkesztői koncepciója a Magyarországon főként Babits nevéhez kapcsolódó katolicitásfogalom nyitott jelentését eleveníti fel – a Vigilia című folyóiratot 1968 és 1978 között, haláláig jegyző Rónay György emléke előtt is tisztelegve –, a szerényen elegáns fehér zsebkönyvek azonban már a hit megrendült feltételei és a kereszténység utáni (noha újabban egyszersmind posztszekulárisnak nevezett) korszak adottságai közt kutatják a hiteles megszólalás esélyeit. S ha jellemzőjük a könyv­ről könyvre felépülő szövegvilág sokirányú kiterje­dése, nemcsak a megtiszteltetések ismert kölcsönösségében növekvő dimenziókról van szó – arról, hogy itt megjelenni mindinkább rangot jelent, és viszont: egy-egy alkotó belépése tovább emeli a sorozat eszmei árfolyamát –, hanem élénkülő kommunikációról is; a betű szerint értett eszmecsere és a benne megszülető felismerések sűrűsödéséről, elmélyülő beszélgetésről. A hozzászólások, miközben egymás környezetévé válnak, együtt többet jelölnek és jelenítenek meg. Az irodalom és a benne, illetve általa is formálódó kulturális textus különféle nyelvi mintázatait úgyszólván ön­kéntelenül emelik be a bezárulásra hajló vallási identi­tás-diskurzusba, s viszont: „idegen” tapasztalatok felé tárják ki és így eltérő irányokból teszik megközelíthetővé a tradícióértelmezés (a Vigilia törekvésének megfelelően mindenekelőtt a keresztény hagyománytörténés) terét.

Az Egy gyilkosság mellékszálai egy pár évtizede zajló töprengés dokumentumaként, mondhatjuk akár: soron következő vagy esedékes dokumentumaként vehető kézbe. A folyamatot, a felekezettörténetre rögzülő katolikus emlékezet terápiáját, amelynek megkésettsége és halaszthatatlansága az ember – vagy a Borbély Szilárd művészetében oly hangsúlyos emberi testek – szervezett megsemmisítése után végső érvény­nyel nyilvánult ki a felelős eszmélődés számára, Ma­gyarországon a huszadik században Pilinszky munkássága, nem utolsósorban (rendszerint másodlagosnak ítélt) publicisztikája indította el, és mások mellett Beney Zsuzsa, Balassa Péter, Esterházy Péter, a hozzászólásra megkérdőjelezhetetlenül felhatalmazott Kertész Imre művészete folytatta és folytatja. (A ne­vek­kel csupán irányokra, útszakaszokra és a beszéd le­het­séges regisztereire utalok; az alkotók sora hosszabb, noha korántsem beláthatatlan.) Bizonyos, hogy az ennek a reflexiónak a folytonosságába illeszkedő Egy gyilkosság mellékszálai a megjelenése óta eltelt hónapokban sokaknak vált meghatározó élményévé, s hogy a requiem – vagy triptichonná kiegészült szár­nya­s­oltár –, a Halotti pompa felforgató tapasztalata után nem is történhetett másként. Annál is inkább, mivel az újabb, elegyes írásokat tartalmazó gyűjteménynek köszönhetően „kötetegészen” túl, ami a korábbi recenziók egyike szerint Borbély Szilárd „műveinek alapegysége” (Urfi Péter), immár koherens valóságinterpretációról beszélhetünk. Zömükben a keresztény hittörténet elfojtott evidenciáinak feltárásából részt vállaló írásainak közlésmódját viszont éppen nem a kikezdhetetlen forma, hanem a védtelenség kockázatával közreadott meditáció, időnként a kiszolgáltatottságig bizalmas hang szervezi.

A válogatást négy hosszabb interjú strukturálja. A „tulajdonképpeni” esszék mintha a beszélgetések közeit töltenék ki, vagy fordítva: mintha utóbbiakat a beszélgetések kötőanyaga építené egybe. Az élőbeszéd leiratai a megküzdött bizonyosságban fennmaradó kétségek megosztását, a határtapasztalatokról való beszéd dilemmáit és a hit nyelvi formáinak elégtelenségét, némelykor pedig a teológiai eredetű fogalmak szabad újrarendezhetőségét, a szükségessé váló transzgresszió termékenységét (és hívőként, nem paradox módon, tapintatos felajánlását) fogadtatják el olvasói rokonszenvre számító, személyes alapként. E gesztust a szerző Az igazi nevem nem ismerem című beszélgetésben – legutóbbi verseiről szólva, de a prózai szövegekre is kiterjeszthetően – a következőképpen magyarázza:

„Az általam művelt blaszfémia apokriffé próbálja alakítani a hagyomány rögzített értelmezését. Azonban azt is el szeretné érni, hogy megpróbálja kimozdítani a teológia dogmáit. Ez, tudom, nagyravágyó célnak látszik, de csak arról van szó, hogy ennek a könyvnek a kontextusán belül akarja mindezt elérni. Ezt persze aligha érheti el. Csupán azt szeretném elérni, hogy azok, akik olvassák ezeket az írásokat, és a hit fontos számukra, azok hitük megélésében nézzenek szembe a blaszfémiával, ezekkel a blaszfémiákkal. Az ateisták pedig csak gondolkodjanak el az ilyen szöveghelyek értelmén, hisz számukra ezek nem provokatív dolgok. Ez a legtöbb, amit akarhatok.”

Ugyanakkor az apokrif megszólalás megszerzett szabadságának is köszönhetően Borbély Szilárd anali­tikus készsége nem korlátozódik irodalmi elmélkedéseire, illetve (ezúttal is megvilágító) irodalomkritikusi fejtegetéseire – a Vigilia-kötetbe felvett irodalmi esszékre: Kertész Kaddisáról, Nádas Péter Saját halál című könyvéről, Ferencz Győző Radnóti-monográfiájáról, József Attila születésének centenáriumáról –, hanem a kereszténység jelenkori állapotának (részint aktuális közállapotainak) és kilátásainak vonatkozásában is pontos észrevételekben mutatkozik meg. A főként a Halotti pompa keltette várakozás mellett az esszék gondolatvilágának egyidejű összetettsége és áttetszősége, de ezen belül a szubjektivitás szerepének jelentésteremtő újjáértékelődése is indokolhatja a recepció kivételes érdeklődését és az egyöntetűnek látszó szakmai elismerést.

A könyv középpontjába, ki tudja, szándékoltan koncentrikus szerkesztés eredményeképpen-e vagy a biztos szimmetriaérzék sugallatára, a Különös centenárium című fényképleírás került, amely (óhatatlanul?) ikonikus összegzéssé válik, és egyúttal kapcsolatot létesít a Pilinszky János gondolkodásában az 1965-ös auschwitzi utazástól kezdve hasonlóképpen központi jelentőséget öltő fényképpel. Borbély Szilárdnál egy 1903-ból származó, konvencionális esküvői kép szemléléséből bontakoznak ki azok az asszociációk, amelyek kimondatlanul s részben kimondottan összefüggést teremtenek a Halotti pompa versein, az Egy gyilkosság mellékszálain és az utóbb megjelent, Árnyképrajzoló című prózán áttűnő, feldolgozhatatlan trauma – a 2000. december 24-ének hajnalán történt rablógyilkosság – elbeszélése és elbeszélés-fragmentumai, a tragikus egyszeriségében is személytelen működésként észlelt erőszakos halál tömeges mértéke, a krisztusi történés, a bűn és a történelmi felelősség tematikája, valamint a halál és a meghalás értelmének és értelmetlenségének a szövegek mindegyikén végighúzódó kérdése között. A „mellékszálak” szóképét magyarázó esemény a kimondhatóság megtalált mértékével, a mondhatóvá távolítás eljárásaival kivonja magát a szabadon megbeszélhető dolgok köréből, miközben mindvégig jelen van, együtt artikulálódik a halál szociális, egyetemes történeti és metafizikus-üdvtörténeti valóságával. A kötetszervező beszélgetés-műfaj elsőbbsége korántsem jelenti tehát a forma esetlegességét, különösen mivel az interjúk epizódjai, a személyes, az alkotói és a kutatói életút tapasztalatai minden esetben alapvető felismerések eredeti együtt­állását rajzolják ki. Az író mint beszélgetőpartner fegyelmezetten gondolkodik, amikor pedig egy-egy szöveget, főként a halotti versek súlymértékével mérve, mégis didaktikusabbnak érzünk, érdemes megfontolnunk a tanítás tétjét. A gyakran felvetődő dilemma, hogy a műalkotások jelentéssűrűségét veszteség nélkül oldja-e szerzőjük műfajváltása, az értekezések alkalmibb jellege, vagy puszta adalékokról, afféle „műhelyforgácsokról” beszélhetünk-e inkább, itt kevésbé tűnik időszerűnek. A beszédmódok közti átmenetek sokfélesége ugyanis emlékezetünkbe idézheti azt a körülményt, hogy a biblikus hagyomány műfajok közti mozgásának hatása kivételes jelenség. Olyan, amely kilép az írásbeliség immanens alakulástörténetéből, s a történelem és a benne közvetítődő hitek, hiedelmek, ideológiák közös drámájában formálódik tovább.

Borbély Szilárd a keresztény gondolkodás legfőbb teendőjét az Auschwitz utáni szituációból kiinduló európai keresztény teológia némely, régiónkban egyelőre kevéssé ismert törekvésével összhangban a felelősség és a részvét kinyilvánításának önmagában inkább eljelentéktelenítő (noha nyilván nem megkerülhető) ismétlésein túlmutatva a hit válságának radikális komolyan vételében, a halált, a másik halálát, s kivált a megalázott másik saját haláltól való megfosztódását elfedő reprezentációk, helyettesítések – egyebek közt a merőben absztrakt teologizálás – elutasításában jelöli meg. Abban a szolidaritásban, amely, kivált ha belegondol feladatának mértékébe, sohasem ünnepelheti saját sikerét. Ha elbeszélésbe kezd, legfeljebb kudarcára kereshet szavakat, s a jel és jelöltje, szó és cselekvés közti távolság megvallására vállalkozhat. E távolság mérlegelése azonban a helyettesítő mítosz új megértésének, a lerombolásából származó töredékek akár szertelenül játékos újrarendezésének az idejét is elhozza. Borbély Szilárdnál a szenvedés mint érték és mint értelemadó teológiai kategória elutasítása nem azonos a szenvedéstörténetek meg­értéséről való lemondással. A történelmi emlékezet számára pedig különösen nem jelentheti a szolidáris – és alkalmasint katartikus – részesedés megtagadását.

„Én úgy hiszem, és a magam bőrén úgy tapasztaltam – hangzik az Egy gyilkosság mellékszálai egyik főszó­lama –, hogy a szenvedés nem emel fel, csak az öröm. A szenvedés mítoszaihoz tartozik, hogy nemesít, mint a munka, hogy felemel. Csak a nevetés, a játékosság, a szeretet képes ilyesmire. […] A Soában a kereszténység lerombolása, Krisztus halálának értelmetlenné válása lehet a kereszténység nyugtalanító tapasztalata, amivel aligha lehet őszintén és bátran szembenézni. Az ilyesmit nem szereti senki. A szenvedés komoly­sága alibi, ha tetszik, perverzió. A haszid történetek arról az örömről szólnak, hogy az ember teremtményi volta más teremtményekhez viszonyítva, mindig másokhoz, más dolgokhoz képest bír jelentéssel. És nincs abszolút értelme, kinyilatkoztatott jelentése semminek. Ahogy az írásnak sincs, úgy a dolgoknak sincs; az összefüggések folyton felborulnak, átrendeződnek. Csak a kutató elme, a nyelvre hagyatkozó fogalmazás fedezheti fel Istent. És amikor rálel, el is veszti szeme elől. És ha újra észreveszi, akkor nevet. Isten egy viccben is megmutatja önmagát nekünk, vagy a szavak véletlenében. Vagy egy történetben, ha elmeséljük másoknak.”

Ha bármely eleven hagyomány nyelvteremtő aktivitást felétételez – valamennyi összetevőjében: mint megszólítás és meghallás, mint megértés és továbbmondás –, akkor meghatározó módon van jelen benne, az alapító elbeszélésektől kezdve a történet törései­ben létrejövő poétikai képződményeken keresztül egészen napjaink emlékezetműködésének alakzati sokféleségéig, a sorstapasztalattal szembeni tanácstalanság és az eljövendő nyelv felé való odafordulás. Ezt figyelembe véve az is megkockáztatható, hogy Borbély Szilárd belátásai nemcsak közelebbi – irodalmi – kontextusukban, hanem, horribile dictu, a belőlük meríthető szakralitás-minták tekintetében sem pusztán alanyi közbevetések, hanem sokkal inkább az önmeghaladás küzdelmét és kudarcait, képtelenségét és képtelen bekövetkezéseit tanúsító szöveghagyomány belső mozzanatai.

Borbély Szilárd: Egy gyilkosság mellékszálai. Vigilia/Esszék, Vigilia Kiadó, 2008, 212 oldal, 1700 Ft

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges