Skip to main content

Amikor az Úr­jézus a földön járt…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Az Igazgyöngy Iskola kiállításának egyik megnyitó szövege

Vajon miért színesebbek a képek, mint a világ? Ha például a poros és megfakult Andrássy útról vagy a szürke kősivatagra emlékeztető Hősök teréről besétálunk a Szépművészeti Múzeumba, a képeken egy színes világ látható. De vajon miért van az, hogy a világ nem emlékeztet arra a színpompás világra, amelyet a festett képek ábrázolnak? Nem lehet, hogy ezek a gyerekek látják jól, mert még tiszta a szemük? És mi tévedünk, amikor mindenütt csak a fakót, a kopottat, a porosat látjuk? <--break->És vajon milyen viszony fűzi a gyerekek képeit ahhoz a világhoz, amely körülveszi őket? Ezeknek a gyerekeknek a lakóhelyéről készült fotók szerint a világ szürke és kopott, málló vakolat a falakon, pusztuló házak megroggyanva, a kivillanó sivár beton és az üresen ásító kertek. Szürke por, amely mindent belep. A megbélyegző szegénység díszletei. De vajon akkor mégis miért olyan káprázatosan színesek ezeknek a gyerekeknek a képei, hogy nem is emlékeztetnek arra a világra, amelyben a rajzok és a festett képek megszülettek? Talán bennük élnek ezek a pompás színek, ezek a kavargó, szabálytalan, merészen egyéni világról való képzeteket lefestő imaginárius képek? A világ színek és formák káprázatos hálója lenne mégis, amelyet pontosan csak a mesék mondanak el, és mégis csak a színek és a formák izzó kavalkádja áll közelebb a valósághoz? De létezik olyan, hogy valóság?

És vajon miért nem tudjuk elviselni mi, felnőttek, hogy a világ is színes legyen? A színek sokféleségét a világ nem kívánja a maga ábrázataként viszontlátni. A gyerekek azonban színes festékek nyelvén kétségbeesetten üzennek arról, hogy „hát nem látjátok, milyen szép a világ?”. És játszani hívnak egy másik világba, amelynek ők a lakosai, amely olyan, mint egy idegen bolygó, egy kincses sziget, a mindennapok paradicsoma, ahonnan mi fogjuk majd kiűzni őket a neveléssel. Ahonnan, emlékszem (és talán mélyen, valahol, halványan még mindannyian emlékszünk), engem is kiűztek egyszer ebbe a világba.

Gyerek és gyerek között is különbséget tesz a világ. Vannak, akiket hamarabb, vannak, akiket később kényszerít belépni ebbe a varázstalanított, színtelen, mese nélküli valóságba. És vajon miért vannak kizárva gyerekek abból a világból, amelyben más gyerekek álmokat szőhetnek a jövőről, és terveket kovácsolhatnak holnapra? Vajon miért van az, hogy a világ színeit egyes gyerekek csak papíron láthatják, de soha sem a valóságban? Vajon miért kell lemondaniuk a mesékről, amelyben királyfiak és királylányok lehettek, és miért csak kiskondások, a legkisebb szegénylegények maradhatnak, és miért győzi le őket a sárkány mindig? Vajon mi az a gonosz varázslat, ami kitörli a színeket a szemükből, a mesékből pedig csak a veszteseket hagyja közöttük? De vajon akkor mégis miért szeretik a gyerekek a meséket?

Sok éve jelent meg egy antológiában Osztojkán Béla regényének egy részlete. Közel húsz éve már ennek. A szerző aztán még húsz évig dolgozott a regénnyel. Közbejött egy nem remélt rendszerváltás, aztán elmúlt újra egy álom. De az a történet, amelyet most ebből a könyvből idézni fogok, már akkor is készen állt, valamikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Amikor egy útkereszteződésben megállnak, a Mojna nevű cigány fiúnak mond tanító mesét a nadályárus Haragos Eszti, felmutatva a kopott pléh­krisztusra:

„Ő a mi Úrjézus Krisztusunk. Mondok néked róla egy nagyon régi verset. Valamikor annyi búza termett a földeken, hogy az emberek nem győzték betakarítani. Az Úrjézus Krisztus, aki akkor még az angyalokkal együtt lent járt a földön, hogy elhintse közöttük, földi halandók között az igazi jóságot, éhesen betért egy istentelen magaviseletű nagygazda házába. Az emberek itt vigadoztak, dúskáltak a sok ennivalóban. Csak úgy folyt a szájukon kifelé. Krisztus Urunk, aki látta ezt, így szólt magában: »Megkérdezem már tőlük, hogy ebben a házban, a mérhetetlen gazdagság mellett van-e jóság és van-e emberség?« Amikor a konyhába ért, ezt mondta a gazdánénak: »Adjál nékem, jó asszony, egy kis kenyeret. Adjál nékem, mert már három napja nem ettem falatot sem.« Az asszony, aki a gyerekének a fenekét törölte ki éppen egy darab foszlós kaláccsal, ezekkel a szavakkal válaszolt: »Nincsen nékünk kenyerünk, jó ember. Nincsen itten annyi sem, amennyit egy légy a szárnyára tudna venni. Nem láttuk mi annak három napja színét sem!« Az Úrjézus Krisztus ezzel szomorúan kiballagott. Ment egy kicsit, ment, mendegélt, ott aztán bezörgetett egy másik házba. Itt a gazda azzal fenyegette, ha nem kotródik, hát ráuszítja a kutyát. Megint ment, megint mendegélt a koldusnak öltözött királyfi, de a következő helyen sem kapott szidásnál egyebet. Urunk, Jézus-Krisztusunk erre nagy haraggal kiment a földekre. Ott hirtelen megszelídült, és így szólt: »Istenem Uram! Mennyei Jóatyám! Bocsássad meg a Te Fiadnak a mostani cselekedetét!« Akkor kitárta a karját, és magához ölelte az összes búzamezőket, e szavakkal: »A dúskálás, úgy látszik, elveszi az emberektől a jóságot. Zsíros lesz a szívük, és gőgösségükben már arról is megfeledkeznek, hogy éppen a Te Szent Tested, a Te Szent Szereteted szolgál jóságos eledelül nékik, és pocsék falánkságukban, Uram, nemcsak hogy az árva koldust nem látják, de nem látnak már Téged sem, aki pedig a legjobb vagy hozzájuk. E búzából azért néhány szemet visszaadok, egy marékra valót elhintek újra. Ne legyen ezután kenyér a földön, csak annak, aki keserves verítékkel dolgozik érte!«”*

Amikor az Úrjézus a földön járt, Haragos Eszti meséje szerint, maga sem tudta megváltoztatni az embereket. Csak a világ dolgaiba tudott beleszólni. Mondjuk a valóságnak nevezett dolgok felett bírt hatalommal. Az emberek szívében nem volt képes más törvényeket elültetni. A magvető példázata csak a mesében érvényes. Abban a szép mesében, amelyet Evangéliumnak hívnak. Az Úrjézus is csak a magvakat tudta visszavenni, hogy kevesebb legyen. De nem tudott adni. Büntetni tudott, hogy ezáltal a szűkösség közelebb hozza az embereket egymáshoz. Haragos Eszti Úrjézus Krisztusa úgy gondolkodott, hogy ha elvesszük a gazdagságot a gazdagoktól, a szegénységben meglágyul majd az emberek szíve. A mese azonban épp az emberek közötti megosztottság magyarázatára született, és épp hogy a szűkösséget, a szegénységet kellett értelmeznie. Azt, hogy miért nem adnak azok, akiknek van még valamijük. Miért hazudnak azoknak, akiknek nincs már semmijük.

A mesében említett legendás bőség azonban sohasem volt. A mese utólag mutatja fel a világot gazdagnak és szépnek. A tanulság lehangoló, hiszen az emberek szíve fölött még az Úrjézus Krisztusnak sem volt hatalma. De akkor ezek szerint csak ez a szürke és sivár világ lenne a valóságos? Aligha. Mert újra és újra megszületnek a gyerekek, akik a színek nyelvén beszélnek. Ugyan­azokat a pompás világokat festik le. Ugyanazokat a meséket élik meg. De mikor lesz, amikor ugyanolyan esélyeket kapnak majd, mint a többiek?

* Osztojkán Béla: Átyin Jóskának nincs, aki meg­fizessen. Fekete Sas Kiadó, Bp., 1997, 214–215.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon