Varga Mátyás bencés szerzetes megrendítő és bölcs könyvét olvasva az olvasóban óhatatlanul felvetődik a kérdés, mi is lenne a legtalálóbb, összefoglaló megnevezés e tanulmánygyűjtemény számára: „kereszténység és művészet” vagy pedig inkább: „művészet és kereszténység”? Melyik kérdésre keres választ inkább a szerző, teológiai és esztétikai elmélkedései során, vajon arra, hogy mennyire szemlélhető katolikus keresztény módra napjaink művészete (vagy legalábbis napjaink művészetének az ő számára fontos halmaza), mely első megközelítésre nem árulja el vallásos fogantatását vagy vallásos értelmezhetőségét, vagy inkább arra, hogy mi módon is lehetne ma, a művészet és a világ sokszorosan szekularizálódott körülményei között vallásos művészetet nemcsak alkotni, művelni, hanem egyáltalán elképzelni? A két kérdés elméletileg természetesen átfedi egymást, s tulajdonképpen ugyanannak a dolognak csupán két oldalát képezi – ám a gyakorlatban fontos különbségeket is rejt magában. Vajon kinek, milyen olvasónak vagy olvasórétegnek írta az érzékeny szerző e cikkeket: papként azt óhajtaná, mintegy széles körű didaxis gyanánt, hogy a katolikus közösségek művészet iránt fogékony egyénei nyitottabban viszonyulnának a mai művészet sokszor ezoterikusnak kikiáltott megnyilvánulásai iránt, vagy művészként és művészetpedagógusként azt szorgalmazza, hogy a világi művészek és befogadók is vegyék észre, hogy a művészet legtöbb (Varga meglátása szerint alighanem a művészet valamennyi értékesnek tekinthető) alkotásában észre lehet vagy kell venni a vallásos mozzanatot vagy vallásos értelmezési lehetőséget? Varga Mátyás könyve azért tekinthető kivételesen érdekesnek és kiválónak, mert – miközben hivatásának következtében mindig is saját széles belső közössége számára látszik beszélni, mindaz, amit mond, e bensőséges közösség határain túl is érvényesként tud hatni, még olyan olvasó számára is, aki nem a vallásos élmény vagy meggyőződés terepeként éli meg a művészet mozgását vagy érvényesülését, s aki a művészet rituális meghatározottságát jóval korlátozottabban képes csak elfogadni, mint ahogy Varga teszi.
E könyv legnagyobb érdeme és erénye az, amit címében is állít, azaz a nyitottság. A szerző ugyanis olyan intellektuális bátorsággal és valódi nyitottsággal (s no persze imponáló jártassággal és felkészültséggel) fordul roppant tárgya felé, hogy már maga a vállalkozása önmagában is mint gesztus elismerésre méltó: azt a végtelenül súlyos s egyáltalán nem csak a vallásos közösségekre érvényes kérdést feszegeti: mit is jelent a kortárs művészet mai aktualitása, mit is jelent az a művészi (és persze emberi) állásfoglalás, mely a mai világban való művésziségnek és erkölcsiségnek a hagyományhoz, a sokszorosan történetinek tekintett és így múltba süllyesztett hagyományhoz való élő és ható viszonyát jellemezheti? Tudjuk, sajnos, a művészetet a legújabb (persze már több mint száz éve tartó) korokban a nagyközönség, az iskolai oktatás s természetesen az egyház is általában úgy tekinti, mint a múlt nagy alkotásainak lezárt s elsősorban önmagára vonatkoztatott halmazát, mely mai alkalmazhatóságát (azaz didaxisát, közösségi vagy reprezentációs használatát) tekintve tulajdonképpen a múlt másolását vagy szebben mondva követését követelné meg, s a radikális újítással szemben a legjobb esetben is idegenkedéssel lép fel – Varga ezzel szemben azt az egyszerre nagyszabású és normális álláspontot képviseli, hogy a mai művészetnek, a vallásosnak is, a mai világgal szembeni állásfoglalását kell formaként felmutatnia, nem pedig a régi, akkoriban persze újító és radikális megoldásokat közvetítenie tovább, világnézeti vagy esztétikai következmények nélkül. Ha úgy lenne, ahogy általában tanítják, azaz hogy a mai (vallásos) művészet nem lenne egyéb, mint a régiség szentimentális átfogalmazása, akkor alighanem sem a művésznek nem lenne érdemes kockáztatnia, sem pedig a befogadónak nem állna érdekében esztétikailag tájékozódnia.
Varga, meglehet, rokonszenves didaktikus szempontokat figyelembe véve, néha talán kissé túlhangsúlyozza a mai művészet rossz helyzetének és a régebbi korok művészete vélten jobb szituációjának különbségét (bár abban történetileg bizonyára igaza van, hogy a vallásos közösségek működésének a szocializmus idejében kényszerűen elszenvedett korlátozása a művészeti befogadás terén a vallásos művészet konzervativizmusát elkerülhetetlenül erősítette; persze az is megemlíthető, hogy a magyar vallásos művészet vagy vallásos művészetbefogadás a huszadik században nemigen jeleskedett a modernitás iránti érzékenységgel...), s időnként eltekint attól, hogy a művészet működése és befogadása mindig is jelentős viták és nézetkülönbségek vetélkedésében állt, s a művészet jelenléte alighanem soha nem volt olyan harmonikus, mint ahogy azt a modernitás megjelenése előtti korok esetében oly sokszor szeretnénk elképzelni (pl. csak amiatt is, hogy ahhoz, amit ma „magas művészetnek” nevezünk, csak nagyon-nagyon kevesek jutottak hozzá, s nagyon különböző törekvések nyomán...) – ám alapkérdése mindenkire nézve érvényes és megválaszolandó: a mai művészetben vajon a hajdani szakralitásnak emlékét, visszfényét, továbbélését, feltámadását vagy hiányát keressük vagy találjuk meg (neadjisten esetleg valami egészen mást)?
Azt olvassuk, bátorító iróniával, mintha a művészet és a kultúra ma olyan lenne, mint hajdan a tékozló fiú volt az evangéliumi példázatban – aki eltévelyedett, de visszatérésére volt és van remény, s ha visszatér, megilleti őt a visszafogadásnak tisztessége. Ám a kérdés, mely történetileg s esztétikailag egyaránt felmerül, így szól: volt-e valaha olyan állapota a világnak, ahová a tékozló fiú kultúraként visszatérhet (vagy legalább emlékezhet reá), melyben a művészet otthon volt, s otthonosságát esztétikailag fejthette ki? Azokban a korokban (vagy helyeken: Varga többször hangsúlyozza a nyugati és keleti kereszténység különböző fejlődéséből származó problémákat), mikor – ahogy legalábbis ezt hinni szeretnénk – zavartalanabb volt a befogadás, vajon a művészet olyan hatásfokkal és értelemben funkcionált, s vajon művészetként-e, ahogy ezt ma szeretnénk látni? Varga kitűnő példaként Bach templomi zenéjét említi, mely ma a művészeti szakralitás kétségbevonhatatlan dominanciáját képviselné, a maga korában viszont korántsem volt olyan egyértelmű az áhítatos elfogadása – vajon nem ez lenne az elemzendő alapeset? Mi is ma a különbség (a hagyomány nagyságrend-tulajdonításától eltekintve) Bach és a Varga által elemzett mozgásművészet között?
Varga azt az álláspontot képviseli és járja körül, mely szerint a művészet mindig is a szakralitás egyik megnyilvánulási formájaként élt és él, s azt keresi, hogyan is mutathatná meg, hogy nem-hagyományos keretek között is jelen lehet, akár ígéretként, akár törekvésként, akár akcióként és rítusként a szakrális mozzanat vagy esetleg maga a szakralitás. Művészetelmélete a szakralitás állandóságára épül (érdekes lenne azt is megtudni, mit gondol azokról az elméletekről, melyek a modern művészetben a szakralitás pótlékát, azaz egy művészetvallást látnak, vagy azokról, melyek a művészet fejlődésében és kifejlésében a világ varázstalanításának mintegy leképezését ragadják meg), s a szakralitás változó megjelenítési lehetőségeit boncolgatja. Szemlélete mind a világ, mind az egyház számára tanulságos lehet: miközben a szakralitás kizárólagosságát hangsúlyozza, mindezt nem köti sem az alkotónak, sem a befogadónak társadalmilag vallásos voltához vagy egyházhoz való kötődéséhez: azt várja el (akár mint egy jó strukturalista vagy egy posztmodern hermeneuta), hogy maga a mű képviselje a szakralitást, nem pedig a mű által érintett személyiség hitvallása. Álláspontja alighanem mindenki számára tanulságos lehet: „Úgy tűnik inkább, hogy az alkotás folyamata és az istenkeresésként felfogott hit sok ponton találkozik, illetve: találkozhatna, ha nem lennének diszkvalifikálva egymás számára. Mert sem a műalkotás, sem pedig a hit szempontjából nem az a fontos, hogy milyen retorikai erudícióval beszélnek önmagukról, hanem ennél sokkal lényegesebb az, hogyan beszélnek a világról.” Az persze más, nagyobb tanulmányt igényelne, hogyan is kell ebben a vonatkozásban a „világ” kategóriáját értelmezni.
Varga számára ma az érvényes művészeti megnyilatkozások elsősorban a „szegény” művészet (vagy irányzatosan szólva: a minimal art) területéről jönnek (preferenciáit nagyon szép és érvényes példákon illusztrálja) – teológiailag is alátámasztott nézete szerint az aszketikus, kontemplatív, önkorlátozásra és visszafogottságra törő művek tekinthetők leginkább érvényesnek azon a téren, hogyan is lehet ma a világról nyilatkozni. Az általa hozott műalkotások és produkciók mind meggyőzőek és elfogadandóak – akikről ő ír, azok a recenzens számára is tiszteletre méltó és nagyszabású alkotók, s a szegény művészet érvényessége egy pillanatra sem vonható kétségbe. (Ahogy ő mondja: „...a minimum a megtett első lépés...” vagy: „A minimum a megtett első lépés, amely szemben áll az elgondolt mérföldekkel”.) Ám felmerül egy nagy kérdés: s mi van a „gazdag” művészettel? Ma, meggyőződésem szerint, rendkívül sok pazar és pazarló posztmodern alkotással találkozunk, melyek épp széles világlátásukkal, mindent akarásukkal jelennek meg, s gazdag ornamentikájukkal, színes tarkaságukkal, időnkénti magabiztos nagyratörésükkel akár a barokk művészet nagyratörését imitálják – ha a művészetben a szegénységet preferáljuk, mit kezdjünk El Kazovszkij végtelenül látványos, pompás panoptikumaival (ne feledjük: El Kazovszkij Pilinszkynek volt jó barátja!), Bódy Gábor filmjeinek fergeteges ornamentikájával, Kovács András Ferenc költészetének karneváli tarkaságával stb. Varga rendkívül rokonszenvesen szavaz egy rendkívül rokonszenves és hatásos művészeti irányzat mellett – de adós marad annak megválaszolásával: mit mond azokról a művészekről, akik sem ma, sem a történelemben (pl. a reneszánszban, a barokkban, a romantikában stb.) nem a szegénységre szavaztak.
E művészetszemlélet nyitottságát, bölcs megértését semmi nem bizonyítja jobban, mint hogy olyan művészeti terület felé nyit, melyet nemhogy a vallásos művészetértelmezés, hanem egyáltalán a magas esztétika sem méltatott megérdemlett figyelmére: Varga számára az egyik alapműfaj a testművészet, a modern tánc lesz – szemléletének újdonságát és mélységét az mutatja, hogy a testművészet lehetséges vallásos konnotációt nem egyszerűen a test = áldozat azonosításban keresi, hanem magának a műfajnak rituális eredetében. Varga végtelen (mondhatnám: teologikus) megértéssel fordul a mozdulatművészet felé: számára a test megmozdulása már magában hordozza a szakralitás mozzanatát; ha az alkotó és befogadó ember testi létezőként funkcionál, hogyan mellőzhetné a megmozdulás az emberi szentség lehetőségét? Másrészt Varga végtelen megértéssel és szeretetteljes javallással nézi (szemben egy másik évezredes hagyománnyal) a nevetés és a humor művészeti és erkölcsi lehetőségeit, s – picinyke ellentmondásban a szegény művészet aszketikus komolyságának preferenciájával – elismeri az ironikus művészet létjogosultságát is (az olvasó e cikk esetében igényelné a legintenzívebben a megvilágosító példák sorozatát és erejét); beh jó lenne, ha e teoretikus fejezet kiegészülne majd néhány ironikus mű vagy műalkotás részletes elemzésével is (s beh jó lenne, ha e fontos és támogatandó, teológiailag áttekintett teoretikus állásfoglalás kiegészülne egy hosszmetszetre irányuló esztétikai-történeti áttekintéssel is; hiszen ha belegondolunk, a Varga által idézett ókori evangéliumi tétel: „jaj azoknak, akik örvendeznek!”, olyan közel áll pl. a huszadik század közepi Adornónak aszketikusan komor és örömellenes véleményéhez, hogy már maga ez az analógia is magyarázat után kiáltana!).
E könyv legnagyobb erénye és egyben csekély hibája a tömörsége és alkalmisága – sok mindent s mindig csak fontos dolgot érint, de nagyon kevés tárgyat fejt ki árnyalt szélességben. Nem kritikaként, hanem leírásként mondom: e könyv retorikája kissé tanáros, vagyis inkább kimondani és hangsúlyozni kívánja mondanivalójának szeretetre és megfontolásra méltó lényegét, s erősebben tör a lényeges dolgok kibontására, mint árnyalt analitikájára. Elmélkedései többször adnak generális világmagyarázatot (nagyon sokszor elfogadandó teológiai vagy filozófiai gondolatfolyamok nyomán), mint egyedi műelemzést, műelemzései ezért maradnak meg nemegyszer nemes általánosságok szintjén, s szólnak inkább az (egy) ideális befogadóról, azaz magáról a műleírás mostani szerzőjéről, mint az elemzendő műről – csak példaként: Schmal Károly derék műalkotásainak méltatása során több szó esik Malevics, Kierkegaard, Szt. Ferenc, Lévinas nézetrendszeréről, mint arról, hogyan is néznek ki az adott műtárgyak –, ám minden mondata oly szellemi gazdagságot és nyitottságot mutat, hogy minden olvasó, aki komolyan veszi magát és szemlélendő mű-tárgyát, csak örömmel és haszonnal forgathatja. Az alapkérdés nyitott marad (hiszen erre irányul a könyvnek és szerzőjének nyitottsága): vajon minden elemében és mozzanatában rítus-e a művészet, s megfordítva: ami művészet, az rituális alapon érthető-e meg csak, vagy a rítus egyike marad a lehetséges szemléleti és performatív gesztusoknak. Választ nem kell adni, s az egy adható válasz biztonságában kételkedni kell. A kérdésen viszont vég nélkül csak gondolkodni lehet. S az ily gondolkodáshoz Varga Mátyás könyvénél jobb segítséget keveset tudok elképzelni.
Varga Mátyás: Nyitott rítusok. Kortársunk-e a művészet? Vigilia Kiadó, 2008, 231 o., 1700 Ft
- Kultúra [6]