Deczki Sarolta

Nyomtatóbarát változat

Darvasi Lászlónak a tavalyi könyvhétre megjelent nagyregénye szemlátomást megosztotta a kritikusokat. Ennyi idő elteltével már nagyjából kirajzolódnak azok a törések a recepcióban, melyek elválasztják egymástól azokat, akiknek tetszett a regény, azoktól, akiknek nem.

Az utóbbiak között a legszélsőségesebb álláspontot Radics Viktória képviseli, akinek jóformán egyetlen sorával sem tudok egyetérteni. Olyan dolgokat kér számon a regényen, amiket annak esze ágában sem volt teljesíteni. Olyan ez, mintha valaki egy szegedi halászcsárdába tér be vacsorázni, aztán azért kéri a panaszkönyvet, mert nem bajai receptúra szerint főzik a hallevest. S voltaképpen a többi elutasító kritikával kapcsolatban is hasonló érzésem volt: nem a saját belső törvényeiből akarják értelmezni a regényt, nem annak a logikáját igyekeznek megfejteni, hanem prekoncepciókkal közelítenek hozzá. Márpedig a Virágzabálók nem az elvárásokhoz igazodik, hanem megteremti a saját törvényeit. Merész szöveg, bátran kísérletezik – még ha ez nem is minden esetben sikeres. Vannak a regényben túlírt, erőltetettnek ható jelenetek (Jézus Krisztus és Szűz Mária a Stephansdomban – ez azért kicsit sok volt) – de ezek ellenére, vagy inkább ezekkel együtt, mégis az utóbbi évek regényirodalmának egyik legkiválóbb darabja.

Kétségtelen, hogy vannak olyan dolgok, amikor egészen egyszerűen ízlések, habitusok vagy éppen érzések döntenek, márpedig a Virágzabálók éppen az a regény, melynek befogadása kapcsán ezeket semmiképpen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ha valakinek megfekszi a gyomrát a sok-sok szépség, a mívesen kidolgozott nyelv (ahogyan Bárány Tibor mondta: elémelyedik tőle), akkor ez egy olyan érv, mellyel szemben nem sok mindent lehet felhozni. Mint ahogyan azt is meg lehet érteni, ha valakinek egy idő után az idegeire megy a sok, semmilyen határt nem ismerő mesés elem. Én általában sokkal jobban kedvelem a puritánabb, szikárabb mondatokat és a kevésbé szertelenül burjánzó történetszövést. Nem szeretem, ha agyoncicomázott passzusokkal szédítenek, és pontosan ezért nekem is voltak előítéleteim a regénnyel kapcsolatban – csakhogy abban a szerencsés élményben volt részem, hogy ezek egyhamar odalettek. Sokszor építő, ha az előzetes várakozások kereszteződnek, hiszen ezzel az ember arra kényszerül, hogy újragondoljon egyet s mást – ezért pedig kifejezetten hálás vagyok a regénynek. A másik furcsa tapasztalat pedig az volt, hogy a Darvasi-mondatok csak egymás mellett hatnak, a szöveg egységében, annak világában, és más szövegkörnyezetben elfonnyadnak. Mikor a kritikákban olvastam kiragadott részleteket, azok olykor bizony giccsesnek és tudálékosnak tűntek. S kell egy kis idő annak is, hogy az olyan figurák, mint Mama Gyökér, Koszta Néró és társaik jelenléte természetesnek tűnjék, ne pedig az írói fantázia szertelen kicsapongásának.

Nem rajongok a szentenciaszerűen megfogalmazott okosságokért, de a Virágzabálókon gondolkodva egyre többször jutott eszembe William Blake egy aforizmája A pokol közmondásaiból, mely valamikor még tízes éveimben ragadt meg a fejemben. Így hangzik: „a Mértéktelenség útja vezet a Bölcsesség palotájába”. Véletlenül ilyesmit nem jegyez meg az ember, az pedig ismét csak nem lehet a véletlen műve, hogy az olvasás élménye valahogyan kicsalogatta az elme valamelyik eldugottabb szobájából. Egészen röviden összefoglalva azért nagyon motivált a két szövegnek ez az egymást értelmező találkozása, mert a regény pontosan ezeket a jegyeket viseli magán: szinte minden regiszterében a mértéktelenség jellemző rá, ez azonban valami mélységes bölcsességet mutat fel. Vagyis nem konkludál felé, hanem (mint ahogyan a cseppben megmutatkozik a tenger) minden egyes aprócska jelenet, legyen mégoly jelentéktelen, legalábbis részesedik ebben a nagy, természeti erőként vagy törvényként jelen levő és ható bölcsességben.

Számomra ez a teljesen öntörvényű, minden gátat átszakító szövegáradás több szempontból is a szabadság regénye. Valamilyen zsigeri, ösztöni szabadságé, mely nem hezitál és nem óvatoskodik, hanem arra árad, és azt csinálja, ami neki tetszik. Vagy inkább, amit saját benső törvényei parancsolnak neki. Mert talán az az egyik legfontosabb jegye a sok-sok történetnek és szereplőnek, hogy nem érvényesek a szokásos konvenciók, vagy ha igen, akkor könnyedén félre lesznek söpörve. Nem érvényes a realitáselv, nincsenek rossz közérzetet okozó morális parancsok, aggályos esztétikai normák, nem kötnek az idő és a hely törvényei, de még az életé és a halálé sem. Talán egyetlen törvény érvényesül csak: az egykedvű és konok létezésé. A regény könnyedén és elegánsan minden egyebet félrepöccent, és arra árad, amerre kedve tartja. Ahogyan Győrffy Miklós írja róla: „mértéktelen és öntörvényű, mint a természet”.

Ezért sem értem Darabos Enikő bírálatát, aki ebben a sokfelé hasadásban, a párhuzamos valóságok egyidejűségében, az egy témára kidolgozott többféle variációban s leginkább az olvasóval meg nem osztott titkokban valamiféle ködösítést, manipulálást gyanít. Azt írja, hogy szorongást keltő, nyugtalanító és frusztráló, hogy a narrátor bevezet egy utcába, és nem mondja el sem azt, hogy mi keresnivalónk van ott, sem azt, hogyan keveredünk ki onnan. Szerintem a mesélő inkább nagykorúként kezeli az olvasót, és bízik annak hedonizmusában és nagyvonalúságában. Hogy nem akarja feltétlenül okadatolni, megmagyarázva tudni a dolgokat, hanem annak veszi őket, amik, és úgy, ahogy vannak. Vagy akár egyidejűleg annak ellenkezőjeképpen. Engem ez egy­általán nem nyugtalanít vagy frusztrál, hanem éppen ellenkezőleg: inkább fel­szabadító, hogy a történet olyan mo­hó szívóssággal burjánzik, mint a növényi lét. És egyáltalán nem zavaró, hogy a realitáselv helyét átveszi az öröm­elv, sőt. Nem gondolom, hogy ez egy naiv befogadói stratégia lenne, sokkal inkább bizalomról van szó. Márpedig enélkül egy ilyesfajta regény valóban nehezen élvezhető. Nem arról van tehát szó, hogy manipulál a narrátor, hanem játszik. Éppúgy játszik a legnagyobb dolgokkal, mint az egészen kicsinyekkel, és ebbe a játékba vonja bele az olvasót. Aki ezzel nem lesz sem kicselezve, sem kilóra megvásárolva, hanem az elé a feladat elé lesz állítva, hogy átgondolja, mit is kezd ő a saját érzékiségével, és egyáltalán, a világ érzéki karakterével.

Mert a Virágzabálók az én olvasatomban mindenekelőtt az érzékiség regénye. A túláradó, mértéktelen és eleven érzékiségé, mely a regény minden egyes mozzanatát áthatja. Az érzékiség azonban nem korlátozódik a szerelemre és az ösztönökre, hanem elsődlegesen az érzéki minőségek intenzitását jelenti, vagyis mindazt, ami az öt-hat érzékre tartozik: az erőteljes színeket, szagokat, tapintási élményeket, ízeket, hangokat, valamint intuíciókat, érzelmeket, szenvedélyeket. A szövegáradat semmilyen szinten nem köti magát a racionalitás fegyelméhez, hanem abban leli kedvét, hogy erőteljes érzékleteket, érzéseket ír le, mesebeli alakokat szerepeltet, és szabadjára engedi a fantáziát. Mintha a narrátornak is mindegy lenne, akár ugyanazt a dolgot is sokféleképpen meséli el, mert nem az igazság a fontos, hanem a mese, nem a rációnak, hanem az érzékelésnek van elsőbbsége. Kétségtelen, nagyipari esztétizálás zajlik a regényben; minden mozzanatnak, eseménynek, szereplőnek, helyszínnek és tárgynak a festőisége az elsődleges, legyen szó akár kínhalálról, akár érzelmekről.

Szegeden játszódik a legtöbb jelenet, a szereplők olykor kiruccanást tesznek a császárvárosba, a Nyírségbe, vagy átutaznak Budapesten, de a dél-alföldi vá­ros és annak sajátos kultúrája, hangulata, atmoszférája az, ami az egész regényre rányomja a bélyegét. Jellegzetes szegedi utcákon, tereken, városrészeken laknak, illetve fordulnak meg a szereplők, valamint nagyon nagy szerepe van a Tiszának is. De ez eddig nem több, mint puszta topográfia, melyet felhasználva az is tudna regényt írni Szegedről, aki életében be nem tette oda a lábát. Ami miatt a Virágzabálókat lapozgatva mégis eltéveszthetetlenül és minden kétséget kizáróan Szegeden érzi magát az olvasó, az azért van, mert a nyomtatott oldalakból szinte kipárolog a Tisza nehéz szaga, a földnek, a fáknak, a házaknak, utcáknak az illata, érezni a levegő és a fény sűrűségét, karcolnak a Boszorkánysziget bokrai, és látni a disznófejet a Széchenyi téri platánfán. Ez talán helyismeret kérdése is, de a lapokból kiárad egy csakis Szegedre jellemző atmoszféra, még akkor is, ha másfélszáz évvel ezelőtt is játszódik a történet. Krúdy Hét bagoly című regényéhez tudnám talán hasonlítani e szempontból a Virágzabálókat: mint ahogyan abban a régi Budapest képein keresztül ott érezzük a mait, éppúgy az egykori Szeged is a jelenkorit idézi annak utánozhatatlan és összetéveszthetetlen egyediségében. Hiszen „a Szegedet körbehálózó erek olyanok, akár az egymással keveredő emberi sorsok”. (20.) Éppígy keveredik a múlt és a jelen is.

A dél-alföldi város azonban nem csupán primer érzékiségében jelenik meg, hanem lakóin keresztül is, ami a viszonyok kuszaságát, heterogenitását mutatja fel. Több kritikus is kiemelte, hogy egy multikulturális, több etnikum által lakott városról van szó, melyek egymáshoz való viszonya a történelmi körülmények függvényében változik. Mások a szerbek, a magyarok, a németek, a zsidók és a cigányok, méghozzá festőien mások. Abban igaza van Radics Viktóriának, hogy az egyes népcsoportok bemutatása meglehetősen sablonos, sztereotip elemekre épül, és anekdotikus tömörséggel van elintézve. Ebben azonban nem tudok megbocsáthatatlan morális vétséget látni. Egyrészt azért, mert a narrátor nem elfogult: egyik nép sincs jobb színben feltüntetve, mint a másik, vagyis nincs kulturális aszimmetria a viszonyok között. Politikai aszimmetria igen, de azért nem a narrátor, hanem a történelem a felelős. A másik pedig az, hogy egyáltalán nem volt célja a narrátornak a „nemzeti karakterek” és bonyolult  viszonyok árnyalt, részletekbe menő ábrázolása. Ehelyett erőteljes színekkel, lendületes ecsetkezeléssel dolgozik, érezhetően élvezi a mázolást. Eközben egyik népcsoport sem szenved kárt, hiszen bármennyire is van valóságalapjuk ezeknek a kliséknek, mégis jóval nagyobb szerepe van a mese áradásának, a fikcióképzésnek. A narrátor kölcsönvesz néhány elemet a valóságból, de ezek mintegy elrugaszkodási pontul szolgálnak a teremtő képzelet számára. Ez a technika valamit mégiscsak felvillant a mai Szegedből is, de ami még ennél is fontosabb, hogy afféle történelmi parabolaként működik ez a vibráló és erős színű festmény. Megmutatkozik rajta a régió népeinek egymáshoz való viszonya, a több évszázados közös történelem és az ennek során együtt vagy egymás ellen létrejött szövetségek, status quók, illetve ezek ingatag mivolta a vérengzésekben, háborúkban, pogromokban. Márpedig ezek a népek közti relációk viszonylag konstansnak tekinthetők, és úgy látom, a regényben elnagyoltan megrajzolt konkrétumok éppen ezt a magasabb szintű általánost, az esszenciális állandót akarják felmutatni.

A véres események fő gócpontja persze a forradalom és szabadságharc, de ez ebben a régióban és ebben az ábrázolásban messze túlmutat önmagán. Mintha egy már több évszázada, időről időre elfojtott és újra meg újra fellobbanó harc folytatódna: egyik nép a másik ellen. Öldöklések, erőszakolások, lopások, bitangságok szaggatják a történelem durva szövetét a Délvidéken, ám díszként fel-feltűnik olykor egy nemes lélekre, a szív jóságára valló cselekedet is. A Virágzabálók egyáltalán nem klasszikus történelmi regény, a történelem csupán kopott kulisszája az eseményeknek, de éppen ezért elválaszthatatlan tőlük: ami megtörtént, az csak akkor, az adott körülmények között történhetett meg. A nagybetűs történelem tehát nem kiiktatható, ám jelenlétében mégis önmagán túlra mutató, és olyan létállapotként értelmeződik, ami nem az idő lineáris rendjébe esik, sőt eltűri önmaga kétségbe vonását. Vagyis nemcsak hogy eltűri, hanem a regény logikája szerint csak akkor tudunk történelemről beszélni, ha az események lineáris lefolyása mellett számot vetünk az idő magába fordulásával, örvénylésével is, ami elbizonytalanítja vagy éppen elhanyagolható epizódok sorozataként mutatja fel a hivatalos históriát.

Vagy éppen nevetségessé teszi. E szempontból talán szimptomatikus érvényű Gilagóg esete Habreddel, az Igazmondóval. A vajda abban a reményben óvja és neveli az öreg csecsemőt, hogy majd az meséli el az igazságot, a cigányok világtörténetét. Habred azonban csu­pán egyet hajtogat: adjatok pénzt! Én ebben mélységes iróniát látok: az igazságra, a történések hiteles ismeretére irányuló patetikus vágy profán kigúnyolását. (S való igaz: az embernek nemegyszer nagyobb szüksége van pénzre, mint igazságra vagy történelemre.) A szükségletek győzelmét a megismerhetetlen ideál felett. Csakhogy mindkét oldal ki van játszva egymás ellen: az igazság vágya éppúgy karikírozott, mint a csillapíthatatlan pénzéhség.

S amúgy is, sag schon, mi az, hogy a cigányok világtörténete? Éppoly abszurd, mint megírni az őrület történetét. Derrida legalábbis udvariasan ezzel kezdte ki Foucault nagyszabású vállalkozását. Történetet írni annyi, mint racionalizálni, a nyelv, a grammatika rendjébe erőszakolni azt, ami lényegénél fogva nyelven és ráción túli. Az őrület története a csend története, márpedig ha ezt meg akarjuk szólaltatni, akkor csakis azon a nyelven lehet, mely egyszersmind rákényszeríti a saját rendjét és logikáját. Éppily képtelen vállalkozás megírni vagy elmondani a cigányok világtörténetét is. Hiszen ha azokat a sztereotípiákat vesszük kiindulási alapul, melyeket a regény, akkor a cigányság pontos történelem nélküli, a természethez erősen kötődő nép. Ősidők óta nomád életet élnek, nincsenek krónikáik, csak legendáik, dalaik és varázslataik. Meghitt viszonyban vannak a természet erőivel, és nem csinálnak gondot sem az életből, sem a halálból. Még ha le is települnek, akkor is a város szélére. Ennek fényében pedig nem tudom nem bolond tréfának látni azt az ötletet, hogy éppen a cigányság egy sarja, az Igazmondó legyen az, aki arra hivatott, hogy népét legalább szimbolikusan belekényszerítse a nagy történelembe. E szempontból Habred a hol dühös, hol rimánkodó kéregetéssel kiválóan oldotta meg világtörténelmi feladatát.

Csakhogy ennek a motívumnak is önmagán túlmutató jelentősége van. Hiszen a cigányság legalább annyira különbözik az összes többi néptől, mint amennyire azok valamennyien hasonlítanak rá. Ugyan melyik nép lenne az abszolút igazság birtokában, melyik ismerné tökéletesen saját történelmét? Vagy ha ismernék is, mire mennének vele? Ha pedig megfontoljuk mindazt, ami fentebb a történelem kapcsán terítékre került, akkor talán még inkább alátámaszthatóvá lesz az az állítás, hogy a cigányság életformája voltaképpen a regénybeli népek és szereplők létmódjának metaforája. Hiszen voltaképpen mindenki így él a regényben: belesodródva a történelembe, de mégis kilógva belőle, és sokkal inkább természeti, mintsem társadalmi lényként. Mindenkinek sokkal nagyobb szüksége van pénzre, mint igazságra, még akkor is, ha olykor eszükbe jut, hogy jó lenne megismerkedni vele. A természet és a hol finom, hol nyers érzékiség sokkal parancsolóbb úr, mint az együttélés formális szabályai. Mintha mindenkinek nomád cigányvér folyna az ereiben. Meg is akarnak állapodni, meg nem is, hűségesek is akarnak maradni, meg nem is. A mitikus figuráknak filogenetikusan legalábbis mindenképpen több közük van a cigánysághoz, mint a városlakókhoz. Koszta Néró, a szerb fűmuzsikus, Mama Gyökér, Levél úr és Féreg úr és a Kócmadonna olyan mesebeli lények, akiknek sem az igazsággal, se a történelemmel, de még a realitással sincs túl sok dolguk. Radnóti Sándor a „vegetáció szellemeinek” nevezi őket, s annál is inkább találó ez a megjelölés, mert míg a civilizációtól messze vannak, addig valamilyen őserőt jelképeznek, mint a természeti népekre jellemző mitikus tudat teremtményei. Csak egy olyan világban van létjogosultságuk, ahol a halált ki lehet küszködni az ember testéből tulipánhal alakjában, ahol a sebek virágsziromra hasonlítanak, és vándorolnak az ember testén, ahol tekintetes Széchenyi gróf tűnődve lehajol, és megeszik egy kínai krizantémot – és ahol bármi is történjék: ármány vagy szerelem, háború vagy béke, folyton-folyvást szól a fűmuzsika. A mesebeli és a reális egyáltalán nem válik el egymástól, hanem a teremtő képzelet úgy árad, mint a gátjait vesztett Tisza, és tobzódásában csudás figurákat és jeleneteket vet a felszínre.

Koszta Néróról például azt tudjuk, hogy már több száz éves, Koszovo Poljéból vándorolt Magyarországra, és éppoly lelkesedéssel tesz magáévá vénséges vénasszonyokat, mint apácának szánt ifjú leányokat: szexuális étvágya mértéktelen és határtalan. Csak szeretni nem tud, udvarolni nem tud, mígnem végül megszerzi ma­gának feleségül a bolond és csak énekelni tudó Kócmadonnát, akivel elszántan és vége­érhetetlenül szeretkezik a föld alatt. Minden mestersége annyi, hogy egy fűszálon zenél. A másik három figura pedig szintén a növényi létet szimbolizálja, annak elpusztítójával, a féreggel együtt. De így kerek a világ, ez a mértéktelenség bölcsessége: az élet mértéket nem ismerő áradása mellett bármikor megjelenhet a pusztulás.

Sok halál van a regényben, sok gyötrelem és sok kínlódás. Ezeket azonban a felfokozottan poétikus nyelv nem elmismásolja, elmaszatolja, hanem ebben is valamilyen egykedvű bölcsességet vélek felfedezni. A kínzás, a halál nem azért nem naturalisztikus ábrázolásban, hanem átesztétizáltan jelenik meg, hogy el ne borzadjon a kedves olvasó, hanem mert a regényből egyszerűen hiányzik a hamis pátosz. Ha úgy vesszük, hiányzik a részvét is. Ám abban a narrátori döntésben, hogy egyazon nyelven beszél mindvégig, legyen szó akár a leggyönyörűségesebb szeretkezésről vagy hosszas testi kínokról – ebben én józan tárgyilagosságot látok. Egy olyan kamerát, mely türelmesen és olthatatlan kíváncsisággal rögzíti az élet mégoly apró mozzanatát is, ám magát puszta médiumnak tekinti, és nem akar állást foglalni. Nincs moralizálás, hanem az élet felfokozott intenzitása és a szépségesen áradó nyelv van.

Márpedig ez érvényes a regény fő vonalát képező szerelmi szálra is. Egy nő és három férfi, akik ráadásul testvérek. Nem tudni, melyikük nemzette Pelsőczy Klára korán meghalt gyerekét, hiszen azon az éjszakán mindhárom férfival szeretkezik. Ez alighanem a szimmetria kedvéért történt így, hiszen ha biztosan tudnánk, kié a gyermek, akkor ez felborítaná azt az egyensúlyt, ami minden furcsasága mellett mégis megvan ebben a szerelmi sokszögben. Klára a középpont, körülötte keringenek a férfiak ilyen vagy olyan minőségben és relációban, ő pedig mindhármukkal mindhalálig tartó szerelmi viszonyban áll. Ám vannak jócskán más férfiak is az életében, mint ahogyan a triász is bőséggel bonyolódik egyéb kisebb-nagyobb kalandokba.

Klára figurája azért is tetszik különösen, mert – noha nincs különösebben egyénítve, és semmi esetre sem kidolgozott jellem – egy olyan nő, aki magától értetődő természetességgel élvezi a saját testét és szexualitását. Idegen tőle mindenféle prüdéria, frusztráció és gátlás: hús-vér, érzéki nő, márpedig nem sok ilyennel találkozni a magyar irodalomban. Nem üvegházi nebáncsvirág, és nem probléma számára a saját érzékisége és érzelmei, hanem ez az élete. Nincs benne semmiféle erkölcsi skrupulus sem a három férfihoz, sem a másokhoz fűződő viszonyában; ha feltámad benne a vágy, akkor szeretkezik azzal, akit megkíván. Szeretőit sem titkolja sem a férje, sem a világ elől, mert minek. Olyan lenne, mintha azt akarná titkolni, hogy barna haja van. Ezzel együtt azonban egy bölcs asszony, akinek mély és erős érzelmei vannak.

Imre a férj. Megszállott botanikus „gerillakertész”, aki teleülteti a várost virá­gokkal. De nemcsak Szeged városa, hanem a regény is telisded-teli van virágokkal. Van, aki szerint nyomasztó is a virágok jelenléte. A virágokat falják, leszakítják, ápolják, ültetik, eltapossák, és virágok jelzik a halált is. A virágok okozzák Imre vesztét is. Nevezetes előadása után, amikor kihallgatják, akkor is csak annyit mond, hogy „virágokról beszélek. […] Én… tudja… csak a virágokhoz értek” (340.). Az előadás címe: Virágzabálók, ami ironikus módon utal vissza magára a regényre. Azért az irónia, mert egyáltalán nem derül ki, hogy mi hangzott el a szegedi kaszinóban: ahány beszámoló, annyi verzió. Ezzel a narrátor valóban mintha gúnyt akarna űzni az olvasóból, hogy egy látszólagos kulcsjelenetet szinte teljes homályban hagy. De ez inkább túlságosan átlátszó trükk, afféle narrátori huncutság, és nem érdemes neki bedőlni. Akkor sem lennénk sokkal okosabbak, ha szóról szóra megtudnánk, mi hangzott el az előadás során. Ha a legvadabb verziót vesszük, akkor Imre ’48-at éltette, és szidta a császárt felmenőivel egyetemben. Márpedig ez nem olyan delejesen titokzatos. Ezért nem is gondolom, hogy ez az előadás lenne a mű üres centruma, ahogyan Szilasi László állította. Üresnek lehet üres, mert nem sokat tudunk róla, de annyira nem zavaró. Valamilyen frappáns ötlettel biztos meg lehetett volna oldani, de akkor meg eltűnik ez a dramaturgiailag termékeny titokzatosság. És azért nem centrum, mert a regénynek egyszerűen nincs centruma. Mint ahogyan nincsen centruma az áradó Tiszának és a növényi lét sok egymásba fonódó ágának-bogának sem.

Péter, a mitikusan nagy erejű férfi Imre testvére. Látszólag ő éli a legszabadabb életet, ide-oda csavarog a világban, számos szeretője van, ám a róla szóló könyv bukott emberként jellemzi. Ölelésében összeroppannak a nők, anyja elvesztését nem tudja kiheverni, nincsen rendes, polgári otthona és asszonya, hanem kódorog összevissza. Klára mégis ilyennek szereti, és ilyennek várja. S Péter egyszer csak megjelenik a házban, és elővesz egy csöppnyi likőröspoharat a szíve felől, amiből egy csepp sem löttyent ki. Másik holtig tartó szerelme pedig Zsófia, a nyírségi földbirtokos- és költőnő, a Sivatag virága. És mégis Bécsbe nősül, Schütz doktor lányát veszi feleségül, a többszörösen özvegy, bolond nőt.

Pallagi Ádám pedig féltestvére Imrének és Péternek, anyja a fiúk apjának volt a szerelme. Egy régi történetben találkozunk vele először, amit Klára apja mesél a kislánynak: „egy forró nyári napon, amikor a lösz keményre száradt, egy fiút szögeztek rá a társai, kifeszítették, akár Jézust a rómaiak, rákalapálták a szerencsétlent a mederfalra, és hagyták, hogy kiszenvedjen. Éppen virágzott a kérész! Mintha e csodás esemény is a büntetés része lett volna, a rovarok a jajgató fiú szájából röppentek elő, hogy aztán forogva hulljanak a Tiszába” (38–9.). Aztán Klára sokat álmodik ezzel a történettel, és „amikor évek múlva Frei kalaposasszonyságtól hazatérőben ez az arc minden különösebb előzmény nélkül elébe ereszkedett a portól szikrázó Fő tér forgatagában, egyáltalán nem csodálkozott. Gyerekkorától készülődött arra, hogy Pallagi Ádámot felismerje, s amikor a pillanat megtörtént, nyugalom áradt szét benne” (39.).

Schütz bácsi figuráját érdemes még külön kiemelni. Nem mintha több egyéni karaktervonást tudnánk hozzá rendelni, mint a többiekhez, hanem a történetben betöltött kivételes szerepe miatt. Kicsit az az érzése az embernek ugyanis, mintha ő tartaná kezében a szálakat. Rálátása van valamennyi szereplő életére, belső lelki rezdüléseikre, s befolyást is gyakorol rájuk. Ha segítségre van szükség, mindig ott terem, és igyekszik mindenki életében mindent elrendezni. Nagy sokára derül csak ki, hogy az ő lánya az a Sperlné, akit Péter végül feleségül vesz. Vicces, hogy dühös káromkodását (sájsze! him­meldon­nervetter krucifix!) az ijedt cigányok varázserejű formulaként értették.

S végezetül éppen róluk kell pár szót szólni, hiszen nem csupán személyükben, de metaforikusan is nagyon fontos szereplői a történetnek, mint arról már volt szó. A cigányok világában, táborában mintha hatványozottabban fordulnának elő a rendkívüli, mesés események és lények. Mint például Habred alakja és fogantatása. Anyja egy boszniai temetőben lett viselős vele egy viharos éjszakán, majd belehalt a gyermek születésébe, aki száj nélkül, ráncosan jött a világra. A cigányok nyomorúságosan élnek, folyton éhesek és büdösek, ám van egy nagyon is sajátos világuk. (A Kusturica-film, a Cigányok ideje jutott az eszembe, mely szintén nem finomkodik, de nem is moralizál, és amelyben szintén igen nagy szerepe van a csodás elemeknek.) Majdnem giccses ez a kép, és kétségtelen, hogy valóban kissé rájátszik a sztereotípiákra. De nincs szó semmiféle idillről, ideológiáról még kevésbé. Hanem ismét csak arról, hogy árad a történet, és közben bőkezűen ontja magából a csodát, a mesét.

Nos, végezetül a szerkezetről pár szót. Öt könyvből áll a regény, Klára, Imre, Ádám, Péter és a cigányok története külön nagy fejezetekben van elmesélve. Öt különböző nézőpont, de még véletlenül sem kerekedik le az egész egy nagy történetté. Egyik mozzanat hol megtámogatja a másikat, hol ellentmond neki. Akár ugyanarról az eseményről is több magyarázat van forgalomban egyidejűleg. Így éppoly valószínű, hogy Péter ölte meg Pallagi Ádámot, mint hogy Koszta Néró. Imre előadására pedig kiváltképp mindenki máshogyan emlékszik. Érzésem szerint akár Schütz bácsinak is lehetett volna egy külön könyvet szentelni, vagy akár a kisszínésznőnek (aki, Klárával ellentétben, a női sors szomorú és nyomorúságos oldalát volt kénytelen végigszenvedni – talán vele kapcsolatban érhető tetten részvét a narrátor részéről). Szóval semmi sem indokolja, hogy pont öt könyv, és pont 672 oldal lett a regény – de vajon jobban jártunk volna-e, ha megnyugtatóan lekerekedik? A spontán rendszerező érzék talán elégedett lenne, ám a regény minden egyes sora éppen ezzel az érzékkel járatja a bolondját.

És vissza az elejére, amikor is megkockáztattam azt az állítást, hogy a Virágzabálók az érzékiség regénye, az érzékiség ünneplése; a semmilyen gátat, konvenciót nem tűrő érzékiségé. Ám nem csupán a gyönyör érzéki karaktere érdekli a narrátort, hanem minden, ami a testre, az öt érzékre és a lélekre tartozik, vagyis a fájdalom, a kín, a bánat és harag éppúgy, mint a szagok, ízek és látványok. A regényben megjelenő népek, szereplők, sőt, fantázialények és csodás események éppoly átérzékítettek, mint a fentebb már tárgyalt Szeged városa. Azt is mondhatnánk, festői és romantikus ez a regény, hiszen csakis a szenvedélyek, a túlzások, a nem mindennapi dolgok érdeklik. Ennyiben mértéktelenség jellemzi, ám paradox módon éppen mértéktelensége mutat fel egy minden racionális megfontoláson túli bölcsességet; az érzékiség és a természet bölcsességét.

Darvasi László: Virágzabálók. Magvető, 2009, 674 oldal, 3990 Ft

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges