Skip to main content

Ifjúsági regény

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kemény István: Kedves Ismeretlen

Bizonyos vonatkozásokban talán megvilágító erejű lehet Kemény István regényét az életmű egészében elhelyezni, és arra figyelni, milyen párbeszéd jön létre nemcsak a különböző műfajok és műnemek, hanem az egymásból alakuló alkotói fázisok között is. Az eddig megjelent kritikák azonban már elvégezték ezt a feladatot, s feltették azokat a kérdéseket a könyvnek, melyeket ilyenkor illik, úgyhogy ezeket én most megspórolnám magamnak. Annál is inkább, mert a cím szellemében az tűnt számomra a legizgalmasabb megközelítési módnak, ha figyelmen kívül hagyom a regény előéletét, és – kedves vagy nem kedves – ismeretlenként kezelem.

Mielőtt elkezd sántítani az analógia, továbbfűzném még egy gondolattal, mely talán pontosabban leírja ezen ismeretség természetét. Olyan benyomásom támadt ugyanis, hogy olyan olvasni ezt a történetet, mint kontaktusba keveredni egy bizonyos embertípussal. Akivel kölcsönös respektus mellett remekül lehet órákig beszélgetni, akinek adunk a véleményére, de akivel sohasem fogunk meghitt, bensőséges barátságot kötni, és sohasem jön létre véd- és dacszövetség. Nos, valami ilyesmi érzésem volt a regénnyel kapcsolatban: olvastatja magát, kedves, szórakoztató, jól elvagyok vele, de nem mozgat meg. Nem változtatja meg éltem, nincs aha-élmény. Pedig majdnem, de aztán meg valahogy mégsem. Nagyon felcsigáz, magával sodor valameddig, de aztán meg jól ott hagy. Az érzések, benyomások azonban még nem érvek. S pontosan ezért nem hagy nyugodni a kíváncsiság, vajon mi az oka annak, hogy ez a különben teljességgel olvasóbarát regény valamiért mégis egy kicsit idegen – ha nem is teljesen ismeretlen – maradt számomra.

Talán azért, mert túl sokat vállal, és ehhez képest a megvalósítás kicsit kapkodósra sikerült: ebből is, amabból is kimaradt valami, amit jobban ki lehetett volna dolgozni, és akármilyen könnyedén siklik az olvasó tekintete egyik lapról a másikra, mégiscsak támad valami hiányérzet. Könnyedén szörfözünk a szöveg felszínén, ám nincs tőkesúly, ami megtartana, és nem engedné, hogy a hullámverés játékszere legyünk. Jó lenne hosszabban, ráérősebben elidőzni itt-ott; diskurálni, vagy csak nagyokat hallgatni a kedves ismeretlennel, de ha egy kis időre megakadna a beszéd, akkor félő, hogy kínos csend állna be. A történetnek lankadatlanul peregnie kell, hogy a szerkezeti hiányosságok, kidolgozatlanul maradt jellemek és helyzetek ne tűnjenek fel rögtön. De pontosan azért cseles a regény, mert a szükségből csinál erényt: egymásba szövődnek a szálak, nagyon sűrű az utalások hálója (mely a narrátor számára afféle fedezékül szolgál), széles az idő- és térbeli perspektíva, pergők és poénosak a dialógusok, valamint az utolsó lapokra majdnem minden lekerekedik, és úgy ér véget, mint egy tündérmese. Krizsán Tamás gyerekkorában beleszeret Olbach Emmába, majd fiatal felnőttként találkoznak, összeházasodnak, gyerekeik lesznek. És élnek, amíg meg nem halnak.

Közben pedig megtörténik mindaz, aminek meg kell történnie ahhoz, hogy az ember utólag visszanézve, majd’ húsz év távolából, végleg lezárt fejezetként és valamelyes egységként tudja kezelni a saját fiatalkorát. Egy szakasznyi élet van itt elmesélve, egy ettől-eddig intervallum: nem véletlen, hogy a fülszöveg is nevelődési regényként hivatkozik rá, valamint a kritikákban is sűrűn előfordul a fejlődési regényként való megnevezés. Szóba jöhet még továbbá családregényként, hiszen a Krizsán és közvetve az Olbach família krónikája is részletesen kibomlik előttünk, történelmi regényként sem elhibázott emlegetni, tekintve, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek, amikor a történet játszódik, hál’ istennek már mögöttünk vannak. Ifjúsági regénynek pedig nem a hajdani csíkos-pöttyös-delfines könyvek mintájára nevezném, hanem mert több kritikus is kiemelte, hogy a voltaképpeni főszereplő nem más, mint az egykori fiatalság. Elvégre az ifjú Krizsán Tamás tanulóéveiről van szó, és emellett még sok mindenről.

Nagyon sokszor az az olvasó érzése, hogy a mindentudó elbeszélő (az ifjú főhős) saját személyét mintegy visszavonja a szövegből, és hosszú fejezeteken át alig tudunk meg róla valamit. Annál többet a barátairól, családjáról, Nyékről, a Korvin Könyvtárról, bonyolult emberi és történelmi viszonyokról stb. Aztán ismét felbukkan, és saját életmozzanatainak prizmáján keresztül kapunk rálátást a történésekre. Furcsa játékról van szó: a narrátor hol belehelyezi saját magát az események fő sodrába, hol kivonul belőle, és csupán krónikásként van jelen. Mintha nem bízna abban, hogy a saját személyes élményein keresztül is sikerülne megfesteni azt a széles tablót, mely a regény legfőbb ambíciója. Így aztán Krizsán Tamás is felemás szerepbe kerül: mint narrátor a legjelentősebb, ám szereplőként messze nem a legjobban megrajzolt figura. Ez az eljárás indokolt akkor, mikor a történelem szürke eminenciása meséli el nagy emberek, események krónikáját, mint mondjuk Serenus Zeitblom Adrian Leverkühn életét. De jelen esetben egyáltalán nem világos, miért oldalog ki Tamásunk a saját életéből, a saját történetéből, és bízza inkább a haverjaira, hogy fenntartsák az olvasó érdeklődését.

Ha ennyire tud mindent, ha ennyire hangsúlyozott az omnipotens narrátor szerepe – aki nemegyszer jelzi is, mit tudnak és miről nem értesültek még szereplői –, akkor őróla magáról miért nem tudunk meg többet. Félreértés ne essék: nem gyötör a kíváncsiság, hogy megismerjem Krizsán Tamás felnőtté kupálódásának összes kínját és gyötrelmét. De ezek nélkül meg valahogy az ifjúság hitele vész el. Ezt a megoldást tehát elhibázottnak érzem: miközben az ifjúságnak a történetét olvassuk, maga az ifjú vértelen, egydimenziós figuraként jelenik meg. Persze, kiderül róla ez-az, de végső soron mégsem marad más a regény végére sem, mint egy kedves ismeretlen. Mintha a saját életét, lelkét nem tartaná elég izgalmasnak ahhoz, hogy többet megtudjunk róla. S ebben az értelemben nem is beszélhetünk fejlődési vagy nevelődési regényről, mert éppen a fejlődésnek az íve hiányzik. Eljutunk a-ból b-be, felnőtt a gyermek – és kész. Pedig talán éppen ezek a hiányzó lelki mélyfúrások adnák meg a történetnek azt a tőkesúlyt, ami egybetartaná a sok-sok sziporkázó kisebb történetet.

Mert a regény szerkezetét mozaikosnak tudnám nevezni: egyik miniatűr helyzetrajz, anekdota, mikroportré követi a másikat, akár azt is mondhatjuk, hogy egy csomó jó sztori egymásba fűzéséről van szó. Nem esik szét teljesen, erről szó sincs, hiszen valamelyest motiváltak az egymásból következések, az egymásba fonódások, és – mint fentebb is megjegyeztem – elég erős az utalások hálója. Az inkább a problémám, hogy a rengeteg kisebb anekdota mögött nem tisztán kivehető a történet gerince. Van valami esetleges abban, ahogyan az események egymás mellé és mögé kerülnek, mint egy örökké rendetlen és túlzsúfolt régiségboltban. De miért is lenne ez baj, hiszen „igaziból” is eléggé kusza és véletlenszerű minden. De néha mégis ülepednek, érnek a dolgok, perspektívát kapnak, és súlyt. Ez a sztori pedig kicsit olyan, mint egy kalandregény: megállás nélkül történnek a sorsfordító események, a nagy beszélgetések, vicces vagy éppen szívfájdító élethelyzetek, nagy pörgés van, s ez így egyvégtében kicsit sok. Ez a sűrítettség éppen a távlatok lehetőségét teszi csaknem lehetetlenné, hiszen egymás mellé zsúfolva az egyes dolgok veszítenek a jelentőségükből. Nem lehet igazán komolyan aggódni Széles Emőke nem várt terhessége miatt, mert a figyelmünket máris leköti Patai szarkeverése, Tamás szerelme és versei, Gábor aggodalmai stb. És éppen ezért marad súlytalan Tamás összes kamaszkori csetlés-botlása is, még akkor is, ha olykor hírt kapunk róla, hogy tényleg van neki lelke. De a kaleidoszkóp máris perdül tovább, és végül egymásba mosódnak a figurák és az események. Ugrál a figyelem, és nem ragad meg sehol.

De különben nagyon tetszetősek ezek a kisebb történetek, példának okáért Széles Emőke és Kornél viharos szerelme, Patai Péter élete és munkássága, a könyvtár alagsorának lakói, a Szalai házaspár kapcsolata és működése, és így tovább. Valamint nagyon fontos az apa időgépépítő mániája – bár számomra a Wartburgból fabrikálódó masina motívuma egy kicsit erőltetett volt. Szó se róla, hűen tükrözi a nyolcvanas évek „vissza a jövőbe” lelkesedését – de science fictionnek túl kevés, míg az időhöz való viszonyunk szimbólumaként meg túl sok.  Kiváltképp, mikor a regény végén a fiú átveszi az apa feladatát, és maga is nekilát megépíteni a maga időgépét, vagyis megírni a maga történetét – ez így már túl direkt.

Szóval megannyi kisebb-nagyobb ötlet, magában is megálló történet, melyet a narrátor nagykanállal adagol az olvasónak. És mindez együttesen meg is teremt valamilyen sajátos atmoszférát: hogyan éltek, hogyan lehetett élni és felnőni a Kádár-kor második felében, milyen politikai-emberi kompromisszumokkal járt ez az élet, valamint milyen örök, kortól és történelemtől független vágyak, bűnök, szorongások és esetlenségek mozgatják a szereplőket. S a sok-sok kisebb történet fel van rajzszögezve a Nagytörténet égboltjára, anélkül egyáltalán nem értelmezhető. Mi volt az apa szerepe ’56-ban, miért emigráltak az Olbach házaspár gyerekei, hogyan lett fontos ember Patai: közös nyomorúság, közös sérelmek, fájdalmak és torzulások.

A nagybetűs történelem azonban még egy tágabb horizontba ágyazódik bele, mely csak olykor-olykor jelenik meg a regényben: Közép-Európába. Hogy aztán az igaziba vagy a mitikusba, s hogy egyáltalán van-e igazi, az már messzire vezetne. A regényben van, és ez a lényeg. Erről a valóságosan létező Közép-Európáról szól Olbach úr fő műve, a legfontosabb részeitől megfosztott A Kelet hajnala. A sokak által ismert és olvasott esszéregény azonban ismét csak mitikus dimenzióba emeli át a történetet: e hányattatott sorsú, egzaltált földdarab afféle, a kollektív tudattalanba beépülő léttapasztalattá válik. Egy effajta értelmezésre utal a regény egy másik fontos motívuma, a Duna is. Az igazi is, meg a mitikus is. Az igazi is meglehetősen rejtélyes: sok titkot suttognak arról, hogyan akarták és miért Rákosiék elterelni a Dunát. Mivel a regény helyszínein mindenhol jelen van a folyó, ezért maga is részese lesz a történetnek. Többször visszatér az Anyuka egy megjegyzése: „olyan a Vár, mintha egy ősállat inná a Dunát” (196). S a Vár együtt említése a Dunával azért sem mellékes, mert ott van a Könyvtár, melyhez így vagy úgy a regény csaknem minden szereplőjének köze van valahogy. De mindemellett van még egy másik, még igazibb Dunánk is. A narrátor figyelt fel a folyó azon „szokására”, hogy néha „megemelkedik, kiárad a medréből, és pár órára elárasztja teljes vízgyűjtő területét […] Fontos vidékek ezek mind, pokoli közelmúlttal és sivár jelennel. Anyátlan-apátlan árva, különös és kísérteties területek. Ezeknek a közös démona a Duna. Jó démon, csak a hatalma kevés ahhoz, hogy segítsen a rábízott roppant területen. Annyit tud tenni érte, hogy nem hagyja magára. Ezért időnként meglátogatja, végighallgatja panaszait, együtt érez vele. […] ...nem víz árasztja el ilyenkor Európa negyedét, hanem – lélek. A Duna maga valamiféle közös lélek. […] Lélekáradás” (140). A Duna a közös sors, közös hányattatások szimbóluma is, mely mindenki életének egyaránt osztályrésze e régióban. A Duna egyrészt jelképezi ezt a magatehetetlen sodródást, másrészt pedig enyhülést hozó, jó démon is.

Krizsán Tamásnak fogalma sincs, mit kezdjen magával, és mit kezdjen az életével. Néhány homályos és nem kellőképpen komolyan vett cél – inkább a mások életének a statisztája ő, szürke egérke Kornél és Emőke nagy szerelmi drámája mellett, és még az is külön büszkeségre ad okot számára, hogy egyszer végre hazaviszi egy merev részeg cimboráját – mint a „nagyok”. Sodródik, mintha rábízná magát a mitikus Dunára. És nem rajta múlott, hogy végül szerencséje lett. A körülmények szeszélye hozta úgy, hogy végül mégis összejött a gyerekkorában kinézett lánnyal, és férj-feleség lettek. Talán ez a szál volt az, mely számomra a leginkább motiválatlannak tűnt. Mert ilyen nincs. Vagy ha mégis van, akkor máshogyan. Kellett volna még valami hozzá, hogy életszerűnek tűnjön, így azonban inkább népmesés jellege lett, azzal a különbséggel, hogy ez esetben a legkisebb fiú nem áll ki semmilyen különösebb nagy próbát a királylány kezéért.

Persze, ha valaki azt mondja, hogy egy felnőttsorba érő embernek éppen elég nagy próba a saját kamaszkora, akkor nem tudnék ellene mit felhozni. Az ember egy kicsit belehal – a regény egyik szereplője valóban öngyilkos lett –, de legalábbis belefut néhány másnapos hajnalba, és megtanulja, milyen az, amikor kizuhan saját magából. De aztán persze úgy-ahogy helyrepofozódik minden, kifakulnak az álmok, és gyerekek születnek – akiket vészhelyzetben talán szintén meglátogat majd olykor a Duna.

Összességében tehát túlságosnak érzem a regény ambícióit; néhány nagyobb és kevesebb kisebb villanás bőséggel elvitte volna a hátán az egészet. Vagy másik esetben legalább még egy kötetet meg lehetett volna tölteni ezzel az anyaggal, lassabban hömpölygetve, komótosabban – ahogy a Duna folyik. Mindkét megoldás megérte volna.

Kemény István: Kedves Ismeretlen. 2009, 467 oldal, 3490 Ft

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon