Deczki Sarolta

Nyomtatóbarát változat

Harminc történet és harminc testrész. Ahogyan egy kritikus már kiemelte (Károlyi Csaba: Harminc kicsi testrész. ÉS, LV. évf. 28. szám, 2011. július 15.), úgy áll össze a kötet a harminc rövid prózából (címe szerint mindegyik valamelyik testrész története), ahogyan az emberi test az egyes testrészekből. A test egyes tagjai nincsenek feltétlenül szoros kapcsolatban egymással – példának okáért a hátunk és a lábunk nagyujja vagy akár az orrunk egészen különböző funkciót látnak el –, de az egész normális test úgy áll össze, hogy van benne csont is meg vér is meg máj, meg van kar stb., egészen a legparányibb alkotóelemekig. Vagyis maga a test is egy titokzatos és bonyolult kozmosz, melynek működése nagyon finom és összehangolt munkát igényel az egyes testrészektől. Ezen analógia mentén mondhatjuk, hogy a kötetbeli történetek is hasonlóképpen épülnek föl: sok-sok egymáshoz nem hasonlító elem, melyek mégis kapcsolatba, nem ritkán szimbiózisba kerülnek egymással. Ott sántítana a hasonlat, hogy a test elvileg egy zárt, komplex egész, míg a történetek végtelenül nagy számúak. De hiszen a testek éppúgy nem függetlenek egymástól, mint ahogyan a történetek sem – e szempontból tehát telitalálat a kötet alcíme: Szövegtest. Nagyon is sokfajta asszociációt, analógiát hív be a testnek és a szövegnek ez az egymásra montírozása, mind a jelen kötet esetében, mind pedig egyáltalában véve.

Történetek kavarodnak egybe testrészekkel, majd más történetekkel, testekkel, melyek egyes részeinek ismét csak megvan a maguk külön története: egy végtelenbe táguló kiazmusról van szó, amelyben bármi bármikor kapcsolatba kerülhet bármivel. Bármely test bármely másikkal, annak a történeteivel, részeivel stb. Ahol a felületek érintkeznek, azon a törésvonalon egy új történet tör fel, mely hordja magán a régmúltak nyomait, ám maga is új szövegek forrásvidéke lehet. S hasonlóképpen a testek és a testrészek: egyik test érintkezésbe kerül a másikkal, és az érintkezések újfajta viszonyokat hoznak létre. Az agyban növekvő daganat az oka a szép orvosnő és a páciens randevújának, és az utóbbi halála után adják el a villányi kis házat, ahol az új tulajdonos birtokába került még az a csergetakaró is, amely úgy szúrta a szép doktornő hátát szeretkezés közben. És a ház új gazdája annak az idős hölgynek az unokája, aki gyerekkorában a Teréz körúton lakott, és a családból egyedül ő élte túl a holokausztot. És teljesen véletlenül téved oda gyerekkora helyszínére, ahol még nem is olyan rég az az idős nő lakott, akinek a fia viszont a daganatos férfi lányának a szeretője, stb., stb. Az élet maga par excellence testi létezés, a testünk révén pedig folyamatos interakcióban vagyunk más életekkel, vagyis más történetekkel, más szövegekkel.

Úgy hangzik ez elsőre, mint egy teleregény: valamilyen viszonyban mindenki van valakivel. A test és a történetek összekötnek, ez a nexus pedig egyik ember történetévé teszi a másik ember történetét, mint ahogyan egyik testet a másik sorsává. Érintetlen senki sem marad, és sosem lehet tudni, melyik momentum válhat fontossá egy másik ember története és teste számára. Akiben van némi fogékonyság a spirituális dolgok iránt, az azt is mondhatja, hogy lám, minden kapcsolatban van mindennel, és mindenki mindenkivel. A közhelyeknek azonban olykor megvan a maguk igazsága, melynek könyörtelenül érvényt is szereznek. S nemcsak hogy széttéphetetlenül egymásba szövődnek a szálak, hanem ráadásul meghökkentő konstellációk jönnek létre. Hátborzongató találkozások, fatális véletlenek, melyektől senki sem védett. Bármikor egymás mellé kerülhet két test, egybeszövődhet két történet, melyeknek a józan ész és a logika szerint semmi közük nem lett volna egymáshoz.

Vagyis ez így nem teljesen igaz. Nehéz lenne megmondani, hogy a józan ész és a logika milyen konstellációkat támogat, milyeneket tűr és mit tilt – hiszen az életben és a történetekben nem feltétlenül a józan ész és a logika érvényesül. Sőt, alighanem pórul is járnánk, ha így lenne. Mindezzel együtt persze mégis van valamilyen várakozás a jövőbeli események megjósolhatóságát illetően, mely aztán nem ritkán látványosan csődöt mond. Ennek ellenére mégis sokan körmük szakadtáig ragaszkodnak a jövőről és az életről alkotott elképzeléseikhez, még akkor is, ha a valóság már kiosztott nekik pár khmm…, mondjuk, kokit és sallert. A kötet egyik legnagyobb erényének pontosan azt tartottam, hogy úgy mutatja fel ezeket a véletleneket és fordulatokat, hogy egyrészt izgalmas fikciónak tűnnek a történetek, másrészt azonban mégis abszolút hitelesnek.

Úgy fonja-kanyargatja a történetek szálait a narrátor, hogy azok egybeszövik a valóságot a fikcióval: a valóság mesésen hihetetlennek tűnik, a fikció pedig realisztikusnak. Jobban mondva, lehetetlen eldönteni, hogy most a narrátor vagy maga a sors van inkább vicces kedvében. Hol ez, hol az. De ha egy lépéssel tovább gondoljuk, akkor akár azt is mondhatjuk, hogy az úgynevezett sors és a narrátor voltaképpen egy­­azon hatalom. Számos utalás támasztja alá ezt a feltételezést, de ugyanakkor el is bizonytalanítanak. Nagyon finoman és sejtelmesen tartja mozgásban a tör­téneteket együtt is és külön-külön is ez a játék, mely ráadásul több szinten is jelen van. Először is – mint láttuk – a valóság és a fikció között jelenik meg ez az ambivalencia, ez az ide-oda játék, aztán pedig a narráció szintjén.

A történetmesélő voltaképpen olyan, mint egy vidéki pletykás nagynéni, aki tud mindenkiről mindent, és nagyon is tisztában van az összefonódásokkal – vagyis akár azt is mondhatjuk, hogy ő a mindentudó elbeszélő prototípusa. Aki pontosan tudja, ki kivel, miért és hogyan. Ám – mintha már túl sokat tapasztalt volna, és már mindegy lenne – kicsit szórakozottan bánik az eseményekkel, és hol a saját szeszélye szerint igazgatja őket, hol pedig mintegy vállat vonva engedi át a terepet a sorsnak és a valóságnak. Eljátssza, mintha már nem emlékezne pontosan, és valójában nem is lehet eldönteni, hogy az emlékezet csapja-e be az elbeszélőt, vagy az elbeszélő a történetet és az olvasót. Hol úgy tesz, mint aki sajnálkozik a történetek alakulásán, hol pedig majdhogynem közömbös. Közben pedig reflektál saját magára is; mit kellene tennie egy tisztességes elbeszélőnek, vagy éppen konstatálja, hogy az események megelőzték a narrációt, és az elbeszélőnek már nincs ideje közbeavatkozni. S mintha mindegy lenne, próbálkozik a különböző variációkkal – melyeknek azonban messze nem közömbös a végkifejlete. Olykor bizony fárasztó, modoros ez a játék (éppúgy, mint a vidéki, pletykás nagynénik), nemkülönben a „jövő feketefenyőjére” való többszöri hivatkozás.

Vissza-visszatérő formula, hogy többféle lehetséges valóság is rendelkezésre áll (mintha a nagynéni a rádióját csavargatná otthon, és válogatna az adók között), és hol a narrátor a szemfülesebb, hol a sors. Hol egyik dönt, hol másik. És amikor a sors dönt, akkor jellemző, hogy mindig a legrosszabb verzió jön be: véletlenül terhes marad egy fiatal lány, és beteg gyereke születik, akit a sorsára hagy; leoperálják egy egyedülálló nő egyik mellét; daganatot találnak az agyban, stb. Nem világméretű tragédiák éppen, de elegendőek ahhoz, hogy életeket, sorsokat tegyenek tönkre, és mélyen belenyúljanak más sorsokba és történetekbe. Általában rosszul végződnek ezek a mesék: halál, öngyilkosság, betegség, szakítás, csalódás stb. Még sincs olyan érzése az olvasónak, hogy sorstragédiák, katasztrófatörténetek történnek – még ha valójában azok is. Az esetlegesség és a szükségszerűség kiszámíthatatlansága mindig több lehetőséget tart játékban – akár olyanokat is, melyekre álmában sem gondolna az ember –, és ez azt a látszatot kelti, mintha lenne másik lehetőség is. Vagy lehetett volna. S mivel bármi bármikor bárkivel megtörténhet, ezért az, ami valójában meg is történik, az ebben a karneváli kavargásban már korántsem tűnik akkora tragédiának – vagyis van ebben a történetmesélési módban valamilyen nagyon finom akasztófahumor is. Vannak olyan történetek, melyeket máshogy nem lehet elviselni.

A harminc történet tehát ilyen-olyan szálakon kapcsolódik egymáshoz; együttesen kiadnak egy mikrokozmoszt, noha a végtelenségig lehetne folytatni a mesélést. Mint ahogyan a test is több résszel bír, mint amelyek az egyes fejezetcímekben meg lettek idézve, éppígy a történetek száma is tetszés szerint növelhető lett volna. Megtudtunk pár dolgot az egyes szereplőkről, ám többnek a sorsa maradt nyitott. Bár talán azzal sem járna jobban az olvasó, ha mindenkiről megtudnánk a végkifejletet, hiszen a sors – az elbeszélő szerint – úgyis minden esetben a legrosszabb megoldást választja. Így legalább marad némi esélyük.

Tóth Krisztina prózájára jellemzőek (korábban is így volt) a rövid, csattanós történetek. A sűrű atmoszféra, az utalásosság és a balladai hangvétel. Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy prózát is hasonlóképpen ír, mint verset. Asszociatív módon; látszólag teljesen különböző motívumok kezdenek el egymásba kavarodni, egyre erősebb hatást gyakorolni egymásra, majd a végkifejlet szinte szükségszerűen következik az eredendően esetleges történésekből. A kötetbeli rövid novellákra is ez jellemző. Például a bordó hajú tanárnő nekilát mézeskalácsot sütni a rokon gyerekeknek, ferde szemű kis arcokat csinál, és ezekről jut eszébe a saját, Down-kórral született gyereke. Házassága állóvíz, és a férje hiába veti fel, hogy talán lehetne még gyerekük. Az anyajegyek története című novella is hasonlóképpen épül fel: a súlyos beteg, agydaganatos építészmérnök tizenhét év után véletlenül találkozik egykori szeretőjével, és tudata mélyéről azon nyomban feltolul a nő hét anyajegyének a neve, melynek felsorolása annak idején a szerelmi játék része volt. A nő nevét a roncsolt agy már nem tudja felidézni, az anyajegyek azonban felbukkannak az idő mélyéből. Vagy ott vannak a teafilterek, melyek egy szakítás teljesen mellékes és esetleges kellékét szolgáltatják, s csak akkor nő meg a jelentőségük, mikor teázás után szerelme elhagyja a férfit. Pár novellával később pedig az elhagyott szeretővel találkozunk ismét, aki kiszáradt teafilterekből alkotja meg szerelme emlékművét, egy fekvő férfitestet torzóban. S a művészet az a motívum, amely Jean-Philippe-et (így hívják a művészt) a Balkánra vezérli, ahol számára követhetetlenek a „fennálló szerelmi és határviszonyok” (137). Egy performansz közben ismerkedik meg azzal a magyar fiúval, akivel és haverjaival el akar utazni az Adriára – hogy aztán egyedül ő élje csak túl az utat. (S itt persze ismét csak bele lehetne menni abba, hogy a francia férfi egy görög zsidó nő gyermeke, akinek a legjobb barátnője egy román-magyar nő, akinek a fia… stb.)

Ez a végkifejlet azonban mintha sántítana kicsit. Lássuk csak: öten utaznak egy autóban, a művész és négy tökrészeg siheder. Jean-Philippe kicsit elalszik, majd „ijesztően nagy csendre ocsúdott, és az volt az első gondolata, hogy akkor megint túlélt valamit” (138). A részeg száguldozásban mindenki meghalt, csak ő nem. Túl frivol lenne erre azt mondani, hogy no, hiszen a történetekre éppen a furcsa véletlenek jelenléte a jellemző – ezt a csattanót akkor is keresettnek érzem. Vagy haljon meg Jean-Philippe is, vagy maradjon más is életben. S nem ez volt az egyetlen történet, mely kicsit sántított. Kicsit kurtán-furcsán lett befejezve A talp története is, noha az egyik legerősebb atmoszférájú darab. Nem előzmények nélküli a sztori, sok mindent megtudunk már az egyes szereplőkről a korábbi novellákból is. Az asszony férjének szeretője van sok éve, és nemrég halt meg az anyósa, aki élete utolsó négy évét náluk töltötte, pokollá téve a család életét. Beszélni már nem tudott, csak értelmetlen szavakat hadarni, mint például „ripacsvödör pinaló” (103), és „áradt belőle a szemrehányás és a pisiszag” (115). Ebben a novellában több motívum is egymásba fonódik, melyeknek aztán végzetes következményeik lesznek. Az asszony az árnyékok furcsa játéka miatt hirtelen észrevesz egy sötét foltot a falon a kanapé fölött, és erről eszébe jut az a sötét folt, amit az öregasszony feje hagyott hátra, ám lakásfelújításkor lefestették. A nő játszadozik a villannyal, és hol látja, hol nem a foltot. A férje el fogja hagyni, hiszen a szeretője nem vár tovább rá. Bemegy hát egy gurtniért a kamrába, és felköti magát a könyvespolcra. Hazatérő férjét pedig megcsap­ja a szobából áradó pisiszag. Struk­turálisan tehát telitalálat a novella, ám mintha a motívumok egyszersmind kényszerpályára is terelnék a történet szövését: a nő öngyilkossága számomra legalábbis nem tűnik túlságosan motiváltnak. Egy jómódú nő nem öli meg magát egy hűtlen férj miatt, kiváltképp nem egy kihűlt házasságban, még akkor sem, ha az anyós teljesen kikészítette. Más okra pedig nem tud következtetni az olvasó. A pisiszag motívumának visszatérését talán máshogy is meg lehetett volna oldani, kevésbé drámaian és hatás­vadász módon.

A hát története is hagyott némi hiány­érzetet maga után, talán pontosan azért, mert túl sokat vállalt magára. Hat és fél oldalba bele van sűrítve a vidéki mélyszegénység látlelete, a cigányság problémái, a konfliktusok a többségi társadalommal, a kitörés kísérlete és annak lehetetlensége is: a testvérpár fiatalabb tagja meghal a végén. S ráadásul mindezen végigvonul egy nagyon erős motívum: a csóka, melyet az öcs talál és ápolgat még falun. Nem tud nem eszünkbe jutni Tar Sándor egyik legprecízebb novellája, a Csóka, mely hasonlóképpen a kitörés remény­telenségéről szól, s szintén halállal végződik. A kisebbik fiú halálának előzményei egy másik novellából derülnek ki (A has története), mely előbb található a kötetben. Itt a jellegzetes narrátori játékra bukkanunk: elbeszélőnk három verziót is kipróbál, mire megállapodik a valós történéseknél, noha mindhárom verzió külön-külön is megállta volna a helyét. Így, együttesen viszont ez is túl sok. Túl didaktikus, gondolok itt az ilyen mondatokra: „A ruháit az anyja szépen kimosta, aztán hó elején vett neki egy kínai Puma pólót a segélyből…” (96), vagy a jószívű budai polgár szentbeszéde: „ne raboljál meg bűnözzél, fiam, csak azért, mert cigány vagy. Szedd le szépen azt a sok ragasztót a képedről, aztán gyere velem haza, akad nálunk kerti munka épp elég, csak embereld meg magad” (97). Ezek olyan sztereotip fordulatok, melyeket persze akár idézőjelben, ironikusan is lehetne érteni. Nem ironikusan értve azonban túlságosan is direkt módon játszanak rá közkeletű sztereotípiákra.

Ugyanakkor az volt az érzésem, hogy még a gyengébb darabok is elég erősek, azok is markánsan magukon viselik a szerző (és nem a narrátor) keze nyomát. A harminc kicsi történet olyan, mint egy szövetminta a testből: a mikrokozmoszból következtetni lehet a makrokozmoszra. És a harminc éppen elég is, hiszen körülbelül ez az a terjedelmi határ, ami elevenné teszi a történetfüzért, ennél több már túlterhelte volna a szerkezetet. Egy novella lógott ki a sorból, ami semmilyen szállal nem kapcsolódik a többihez: A nyelv története. Tematikájában is egészen más, mint a többi, és a szereplők sem bukkannak fel semmilyen másik novellában. Hogy utánozzam kicsit a narrátort: ez a kakukktojás-történet azért került bele a füzérbe, hogy a teljes esetlegességet mutassa fel, hogy az összefüggések hálóján legyen egy lyuk, egy értelmezési rövidzárlat, de nem is, tévedek, ez azért került bele, mert az elbeszélőnek valamiről eszébe jutott a nyelv, és arról egy történet, vagy talán éppen azért, mert a görög menekülteknek van valamilyen közük a félig görög, félig zsidó nőhöz, akinek a fia Jean-Philippe. Lehet találgatni.

Mint ahogyan az összes többi történet esetében is nagyon sok van rábízva az olvasó fantáziájára és értelmezői leleményességére. Egyes szereplők és motívumok nyújtanak némi támpontot az értelmezéshez, de felfejteni és összerakni az eseményeket, a szereplők éle­tét és szövevényes viszonyait izgalmas puzzle-játék. Bár ha a hasonlatnál maradunk, akkor ez egy háromdimenziós puzzle lenne, több felülettel, mélységekkel, üregekkel. Olyan, mint a történetek. Vagy olyan, mint a test.

Tóth Krisztina: Pixel. Magvető, 2011, 166 oldal, 2490 Ft

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges