Magyar Csaba

Nyomtatóbarát változat

Hócsizma

Dr. Lantos István matematikus harminhét évesen, a téli bevásárlás közben döbbent rá, hogy zavarják a gondolatai. Folyton elvonják a figyelmét a fontosabb feladatoktól, így most is elfeledkezett arról, miért is küldte a felesége a bevásárlóközpontba.

Azt is elkeserítőnek találta, hogy bár kiválóan bánik a számokkal, a bankszámláján található összeg minden bizonnyal legalább egy nagyságrenddel kisebb, mint a világító szarvasagancsokkal és egyéb dísztárgyakkal kereskedő volt osztálytársáé, aki az osztásnál hagyott fel matematikai tanulmányaival.

Dr. Lantos a matematika mindeddig gyönyörűnek talált struktúráit egyszerre olyan kopottnak és szürkének látta, mint egy évek óta felújításra szoruló háztömböt, sőt a prímszámok tulajdonságainak vizsgálatával eltöltött másfél évtizedet is teljesen haszontalannak ítélte meg. Munkásságának eddigi eredményei éppoly csekély érdeklődésre tarthatnak számot, akár egy absztrakt festő sötétszobában készült művei, állapította meg Lantos professzor a csillogó üzletek között szédelegve.

– Hócsizma! – jutott váratlanul az eszébe idejövetelének az oka. – Hányas lába is van a gyereknek? – gondolkodott el ismét a különböző méretű lábbeliket válogatva.

– Harminc és negyven közötti prímszámból szerencsére csak kettő van – derült fel a professzor, majd fia életkorát is figyelembe véve a 37-es mellett döntött, habár ilyen méretben csak zöld színűt árultak.

– Nem baj, legalább könnyebb lesz kiszúrni a domboldalon – nyugtázta döntését némi elégedettséggel, hiszen nemegyszer előfordult, hogy gondolataiba merülve szem elől tévesztette folyamatosan helyét változtató csemetéjét.

– 9410 Ft lesz – közölte a pénztárosnő.

– Jé, ez három egymást követő négyzetszám összege! – villanyozódott fel az összeg hallatán Lantos professzor, és tulajdonképpen már az sem érdekelte, hogy egy fillér sem maradt a pénztárcájában.

Védd magad

A küzdelemtől felajzottan álltunk a tetem körül. A kutyák kimerülten lihegtek mellettünk, egyikük törött gerinccel feküdt néhány méterre, egy másik felhasított oldalát nyalogatta.

A púpos szörnyeteg élettelenül hevert a lábunknál. Kifordult szemével, sárga agyarával, félig leszakított ormányával, a vértől iszamos talajra lógó nyelvével visszataszító látványt nyújtott.

Öten is alig bírtunk végezni vele, pedig sörétes puskával, szamurájkarddal, vasvillával és baltával támadtunk rá. Hetekkel ezelőtt bukkantunk először szokatlan nyomaira a domboldalban. Sanyi bácsi messziről látta is az erdőből előtűnő irdatlan, foltos állatot. Egy csapásra izgatott szóbeszéd és találgatás tárgya lett a kocsmában és a vegyesboltban. A lehetőség, hogy valamiféle soha nem látott ragadozó tévedt a környékre, felborzolta a kedélyeket. Amikor pedig néhány napja eltűnt a 13 éves Szabó Lajoska, nyilvánvalóvá vált, nem babra megy a játék, meg kell védeni magunkat. Ettől kezdve kisebb csapatokba szerveződve, állandó készenlétben álltunk.

A Bogdán gyerek szúrta ki a legelőn ólálkodó szörnyet. Sikoltozva rohant a hírrel, mi pedig nem tétlenkedtünk. Ráeresztettük a kuvaszokat, majd felfegyverkezve nekirontottunk. A behemót állat meglepően lomhán mozgott, és elég ostobának is tűnt. Csak akkor kezdett el őrjöngeni, amikor az egyik kuvasz belemart a hasába. A hatvankilós ebet egyetlen ökleléssel vagy három méterre lódította.

De addigra mi is ott voltunk. Előbb beleeresztettük mind a két patront, aztán ütöttük, vágtuk, ahol értük. A vértől és a kuvaszok morgásától egészen belevadultunk. Azt is csak utólag állapítottuk meg, hogy félelmetes agyarai ellenére milyen ügyetlenül védekezett. Csak a Bogdán Pistát sikerült megtaposnia, de ő is megúszta egy lábtöréssel. Végül amikor megadta magát, az Ökrös hentes végzett vele, gyakorlott mozdulattal mártotta a szívébe a kardot.

Aztán csak fújtattunk az izzadságot törölgetve, és kijózanodva figyeltük a rettenetes állat haláltusáját. Sohasem láttunk hozzá hasonlót. Az állatorvos sem tudta megmondani, miféle lehet. Másnap az egyetemről kellett leküldeni egy szakértőt. Jó darabig ő is a tarkóját vakargatva vizsgálta a tetemet. Amikor megkérdeztük, mi a baja, csak annyit mondott, kár volt agyonverni. Véletlenül keveredhetett ide, ártalmatlan, gumóevő fajta.

Sas az égbolton

A Vezér diadalittasan dekázgatott a szobájában Napóleon mellszobra előtt. A nagy francia hadvezér lelki rokonának tartotta magát, habár annak bukását elkerülhetőnek vélte.

A tükör előtt belefejelt egyet-kettőt a labdába, majd amikor a Híradóban azt hallotta, hogy „...72 órát adott...”, ballal kegyetlenül bebikázta az ellenkező oldali felső ficakba. A bőr a plafonon gellert kapva nagy erővel verte ki az ablakot, majd valahol odalent kötött ki.

Szitokszó hallatszott az utcáról, ám a Vezért mindez cseppet sem érdekelte, hiszen szinte határtalan volt a jókedve. Végre sikerült győzelmet aratnia legádázabb politikai ellenfelén, aki pökhendiségével már nagyon a begyében volt.

– Most a földbe döngöllek! – gondolta, és csinált néhány fekvőtámaszt. Bár tizenötnél megállt, biztosra vette, akár kétszáz is simán menne.

– Kicsi a bors, de erős – jutott eszébe kedvenc közmondása. Már épp azon volt, hogy az utóbbi időben elhanyagolt hasizmait is megdolgoztassa, amikor hirtelen furcsa, bizsergő érzése támadt a karjaiban.

Kissé megemelte és megrázta őket, hátha elmúlik a zsibongás, azonban legnagyobb meglepetésére valami egészen más történt. Miközben karjaival lefelé csapott, a lendület szinte megemelte a padlóról. Az újabb próbálkozásra még határozottabban érezte, hogy elemelkedik a talajról.

A Vezér ekkor határozott és erőteljes mozdulatokkal verdesni kezdett a karjaival, majd mámorosan a levegőbe emelkedett. Előbb a szobájában tett két próbakört, majd egy kecses mozdulattal átlibbent a kitört ablakon.

Már nemcsak a karjaiban, de egész testében érezte a furcsa bizsergést. Ráfeküdt a szélre, és nyílegyenesen hasította a levegőt.

– Sas vagyok! – vijjogta a Vezér az égbolton szárnyalva. Ám azt már nem vette észre, amint odalent a Vadász célzásra emeli a fegyverét.

Holdséta

Azt mondják, a központi emlékrendező eredetileg múzeum volt. Mindenesetre a széles lépcsősor alátámasztja ezt a teóriát. Azelőtt egy hónap is eltelt két alkalom között, ám egy ideje már hetente jövök kezelésre, egyénre szabott program szerint.

Egy-egy kezelés, vagy ahogy itt nevezik, szűrés, mindössze húsz percet vesz igénybe. Teljesen veszélytelen és rutinszerű eljárás, tulajdonképpen otthon is elvégezhető lenne, dehát az előírások megszabják, hogy szakképzett személyzet az erre a célra kijelölt intézményben lássa el a feladatot. A hatóságok a lehető legkisebbre akarják csökkenteni annak a kockázatát, hogy bárki ne a számára legharmonikusabb emlékekkel távozzon.

Rendszerint fél hatra érkezem. Egyenesen a munkahelyemről jövök. Az azonosító kártyám ellenőrzése után felküldenek az egyik kezelőbe. A rendező hatalmas épület, többször megpróbáltam megbecsülni, vajon hány kezelőszobából állhat, és azt is, hány lehet a városban. Az biztos, hogy legalább két emlékrendező jut minden kerületre, de mostanában nehezemre esik fejben tartani a számokat, és hiába értem el valaha kiemelkedő eredményt egy intelligenciateszten, a bonyolultabb gondolatmenetek vagy összefüggések megértéséhez nem tudok kellőképpen összpontosítani.

Talán a korommal jár mindez, és ha időnként zavar is, szerencsére nem akadályoz a munkámban. Sőt, nemrégiben elő is léptettek. Felmerült bennem, az sem kizárt, az előmenetelemnek valami köze lehet a gyakoribb szűréshez, de mint az utóbbi időben oly sokszor, hamar elveszítettem a vizsgálódáshoz szükséges szellemi energiát.

Általában is kevésbé érdekelnek a körülöttem levő dolgok. Nem hiányoznak az ismerőseim, és a családommal is csupán a megszokás tart össze. Együtt kelünk és vacsorázunk, de nem beszélünk egymással. Már a közös emlékek sem kötnek össze bennünket, ha egyáltalán maradt belőlük valami. Egy-egy beállított fotó régmúlt családi ünnepekről. Ugyanakkor a változtatásra sem érzek semmiféle késztetést. Ráadásul úgy veszem észre, a jelenlegi állapot tökéletesen megfelel mindenkinek. Hogy miért alakult így, nem tudom, és nem is izgat különösebben. A gondolkodás pedig kimerít. Azt hiszem, a munkámon kívül csakis a holdséta érdekel.

A kezelések után tökéletes nyugalom tölt el. Üres vagyok ilyenkor, mint a világtalan szeme, mint az edény, amiből kiszivattyúzták a levegőt. A széles lépcsősoron lefelé jövet árnyékként úszom el a rendezőbe igyekvők között. Az út a parkon át, a tóparton vezet, és amióta korábban sötétedik, a hold is feljön, mire végzek. Derült időben erősebben világít a gyalogösvény mellett pislákoló közlámpáknál.

A hazaút nem több, mint fél óra. Kényelmes tempóban, zavartalan nyugalommal sétálok az ezüsttel hímzett díszcserjék között, gondok és érzelmek híján. Csend vesz körül, mintha odafent a semmiben vezetne a gyalogösvény. Nem vernek port a lépteim.

És nagyritkán elfog valami, egy érzés, egy gondolat emléke, mely mintha mindig ugyanaz volna, és amely azután egész héten érik és nő bennem, és csak azt tudom, mire a végére jutnék, eljön az ideje az újabb kezelésnek.

Gondolkodom, tehát…

A műszaki áruház egyik polcán akadtam rá a tetszetős kis készülékre. Két darabból állt, egy tenyérbe simuló, hűvös tapintású, ezüstös kockából, valamint a hozzá tartozó homlokpántból. Féláron kínálták, ám az eladó legyintve jegyezte meg, így sem fogy, mert állítólag elvonja a figyelemet a hasznosabb teendőktől. Az sem kizárt, hogy a készüléket teljesen kivonják a forgalomból, ugyanis a hatóságok legújabb ajánlása szerint kifejezetten káros. Használói elhanyagolják megszokott teendőiket, nem járnak bevásárlóközpontokba, felelőtlenül élcelődnek kedvenc politikusaikon, sőt a közkedvelt tévésorozatokat sem követik többé. Ehelyett csillogó szemmel bámulnak maguk elé, mindenféle kellemetlen ötletekkel állnak elő, vagy csak töprengenek cél nélkül.

– Kinek kell ez? – tette hozzá a barna köpenyes eladó fitymáló hanghordozással.

Én mégsem hagytam magam lebeszélni, sőt némi izgalmat is éreztem gyomortájékon, mint gyerekkoromban egy várva várt esemény előtt.

Ha hinni lehet a leírásnak, nem mindennapi élményben lesz részem, lelkesedtem a pénztártól távozóban. De ha mégsem válna be, legfeljebb visszacserélem valami másra.

Tűkön ültem, hogy délután végre kipróbálhassam az új szerzeményt. Gondosan a fejemre illesztettem a homlokpántot. A két végén található apró korong előírásszerűen simult a halántékomhoz. Finom bizsergés fogott el, majd hamarosan egy máshoz nem hasonlítható érzés kerített hatalmába. A tudatom mintha megtisztult volna minden felesleges tartalomtól, ugyanakkor hihetetlenül felfokozódott a koncentrációm. Mindezt a legkisebb erőfeszítés nélkül értem el.

A felkínált menüből próbaképpen egy francia filozófust választottam. Alig néhány másodperc elteltével eddig ismeretlen, elsöprő áradat ragadott magával. A felismerés olyan eleven erővel hasított belém, mintha eredetileg is az enyém lett volna. Különös eszmefuttatások, a lét alapvető kérdéseire adott válaszok, a logika szabályait követő érvek és ellenérvek sorjáztak bennem anélkül, hogy másnapi teendőim, a jövő heti bevásárlás, kollégáim előmenetele vagy akár a gondosan porciózott hírmorzsák egy pillanatig is az eszembe ötlöttek volna. Mondhatom, felemelő tapasztalat volt. Gyakorlatilag az egész hétvégét a hintaszékben töltöttem.

– Hát te meg mit csinálsz? Kibírhatatlan a viselkedésed! Két napja elvarázsolt pofával ülsz egy helyben – szűrődött be valahonnan egy jól ismert hang.

– Csak még egy percet – nyögtem ki nagy nehezen, aztán beláttam, igaza van. Kikapcsoltam a készüléket, és eltávolítottam a homlokpántot. Egy perc sem telt el, máris kezdtem magamhoz térni. A Heisenberg-féle határozatlansági reláció pszichológiai alkalmazására vonatkozó utolsó gondolatom, mely úgy-ahogy még rémlett, egy csapásra elveszítette mind az értelmét, mind pedig a jelentőségét.

Tíz perccel nyolc után a tévéhez ültem. A felügyelő éppen az árokba fordult az autójával. Felszisszentem, és rágni kezdtem egy ropit.

Micsoda akaraterő

A jógi öt éve nem ivott. Tíz éve nem evett. Húsz éve nem szólalt meg. Sohasem aludt. Már azt is találgatni kezdték, egyáltalán lélegzik-e. Hosszú, verdeső szakállából időnként vágtak egy keveset. Mozdulatlanul tűrte, akár az arcán és a testén futkosó legyeket. Mindössze egy turbánt és egy, a derekára csavart ágyékkötőt viselt. Igaz, arrafelé mindig dögmeleg volt.

A kis térből, ahol emberemlékezet óta lábait perecbe fonva, szálfaegyenes tartással ült, rövid időre turistalátványosság lett. Az ország távoli vidékeiről zarándokoltak el a jógit megtekinteni. Külföldiek is érkeztek szép számmal. Kattogtak a fényképezőgépek, a gyerekek a szakállas aszkétát bökdösték. Az még csak nem is pislogott.

Aztán fogyatkozni kezdtek a zarándokok, elmaradtak a turisták. A jógi hozzánőtt a városképhez, mint valami porosodó vagy éppen esőverte, unalmas szobor. Mindössze egyszer vitték el néhány napra, hogy egy kutatócsoport megvizsgálja az életfunkcióit.

Talán teljesen el is feledték volna, ha egyszer csak nem jelentkezik egy üzletember, aki felismerve a kínálkozó lehetőséget, elhatározta, megkísérti a jógit. Egy tévéstábot is hozott magával.

Előbb százezret ígért, ha iszik egy kortyot, majd öszázezret, ha eszik egy falatot, végül egymilliót ajánlott egy kimondott szóért. A tévénézők visszafojtott lélegzettel figyeltek. Az izgalom a tetőfokára hágott. A jógi szeme sem rebbent.

– Micsoda akaraterő! – álmélkodtak az emberek. – Micsoda akaraterő!

Madárfütty

– Nem tudok aludni ettől a ricsajtól! – fordult Varró István hajnalban a feleségéhez.

– Én nem hallok semmit – motyogta az asszony álmosan.

Az epilepsziája miatt három éve leszázalékolt darukezelő egy darabig forgolódott, ám nem sokáig bírta.

– Megnézem, honnan jön ez az átkozott madárfütty.

A hallgatag férfi alapvetően békés természetű volt, többnyire felesége társaságában egész nap otthon tartózkodott. Mivel az olvasástól megfájdult a feje, a beszéd pedig untatta, ha csak tehette, folytatásos sorozatokat vagy tudományos fantasztikus filmeket nézett, bár ez utóbbiak Varrónét mindig felidegesítették.

A hajnali csivitelés azonban kihozta a béketűrésből a darukezelőt. Csupán egy sebtében felrántott melegítőalsóban és egy trikóban indult el otthonról.

Felesége kora délután kezdte keresni, és miután estig sem lelt rá, értesítette a rendőrséget. Hiába bizonygatta, hogy férje sohasem maradt ki, a diszpécser felvilágosította, a hivatalos kutatás megindításáig néhány napot várnia kell.

– Nagyon aggódom Pistáért – mondta Varróné a sógorának másnap reggel, amikor a rokonság mozgósítható tagjaival ismételten az eltűnt darukezelő keresésére indult.

Délutánra váratlanul szerencsével jártak. Varró István a lakásától másfél km-re, egy lezárt gyártelep húsz méter magas ipari kéményén gubbasztott.

– Jó itt fent – mondta a mentésére kirendelt tűzoltóknak.

– A madárfütty már megszűnt – nézett körül –, de én maradnék még egy kicsit.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges