Magyar Csaba

Nyomtatóbarát változat

Mézszínű az ég, örvendezett Heki. Már hajnalban kijött, hogy zavartalanul élvezze a napfelkeltét. Hanyatt feküdt egy törölközőn, és a hullámverést hallgatva egyszerre elfogta a szabadság érzete. A homoksávon sirályok kutattak partra vetett rák és kagyló után. Hekit egészen feldobta a napsütés és a sós tengeri szél.

Körülbelül fél órája maradt az indulásig. Elővett egy szalámis szendvicset, és kényelmesen elmajszolta. Az előző délután a narancsfarmon készült fotót is előkotorta. Egy hete, a szüret miatt vezetett le Floridába, de csavarogni is szeretett a nehezen megszerzett kisteherautóval. Ezzel az úttal tartozott magának, hiszen nyolc éve, amikor terhes barátnőjét hátrahagyva lelépett, azt hajtogatta a haverjainak, fog még narancsot szedni a kertjében. Itt ugyan más ültetvényén szüretelt, a narancsillat azonban a saját birtokán sem lett volna kellemesebb. Heki javíthatatlan optimista volt, hitte, az amerikai álom egyenesen róla szól. És a fotó is jól sikerült. Heki ritkán üzent, most mégis elhatározta, a képet hazaküldi az ismerőseinek.

Egyre erősebben tűzött a nap, ezért Heki feltápászkodott a homokból. Amúgy is ideje volt indulni, hogy másnap délutánra visszaérjen Princetonba. Nem akart elkésni az orosz pékségből, ahol már három éve dolgozott feketén, éjjelente fánktésztát nyújtott és dagasztott. És előtte még aludni is szeretett volna egy órát. Heki becsülte az állandó munkát, eleget volt alkalmi benzinkutas, pizzafutár, takarító vagy éppen kertészsegéd. 

Heki elindult az előző este lemosott, piros Toyotája felé. A pickup csillogott a napsütésben. A férfi beült, és elindította a motort. A rádióból bömbölni kezdett a country. A forró utastérben Heki teljes fokozatra csavarta a légkondicionáló gombját. Aztán a szélvédőnek támasztotta a fényképet, hogy útközben is szemre essen. Heki narancsfával a háttérben, két mexikói idénymunkás között állt. Egy fejjel magasodott föléjük. Noha csak néhány napot töltöttek együtt, átfogta a vállukat, ahogy jó barátok szokták. Heki fogát villantva mosolygott a kamerába, és egészen úgy festett, mint aki megcsinálta a szerencséjét.

Ismerős tetemek

Sokasodnak a halottaim. Mostanában alig múlik el egy hét anélkül, hogy rá ne akadnék valakire az öltönyök között, vagy a tölgyfa szekrény hátsó falának dőlve, de volt, aki a szekrény alján az összehajtogatott téli pulóverekre hajtotta a fejét, mintha csak épp aludni tért volna be. Már félve fogom meg az ajtó gombját, hiszen bármikor kifordulhat egy újabb tetem. De hát hűvösre fordult az idő, és mégsem járhatok kabát nélkül.

A legjobb, amit ilyenkor tehetek, óvatosan kiemelem őket a szekrényből, s még a megtermettebbeket is lecipelem az emeletről, mert odalent mégiscsak tágasabb. Megigazítom a ruhájukat, ha kell, meg is fésülöm őket, s helyet szorítok nekik. Nem könnyű a feladat, a nappaliban némelyik fotelben már többen is ülnek, és az ebédlőben is foglalt az összes szék.

Esténként leülök közéjük a szőnyegre, kényelmesen, ahogyan régi ismerősök között szokás, és csak nézem a nyugodt arcukat, amint mozdulatlanul, már-már kihívóan várakoznak. Balra a bőrfotelben egy fiatalos arcú, szakállas művészféle gubbaszt kopott pulóverében. Vele szemben egy széles vállú, sportoló külsejű, tenisznadrágos férfi kucorog többedmagával a kanapén, míg az olvasólámpa mellett egy szemüveges alak támaszkodik féloldalasan a hintaszék karfájára, mintha egy matematikai formulán merengene. Kint az ebédlőben egy őszes aranyifjú fordul az ablak felé szálfaegyenes tartással, csak a viszkis pohár hiányzik a kezéből. Látszik rajta, még holtában is élvezi az életet.

Sokszor megpróbáltam megfejteni, vajon miért éppen ők és miért épp nálam bukkantak fel. Habár koruk és öltözékük eltérő, egyre inkább erősödik bennem a gyanú, nem csak a kék szemük köt velük össze. De hát belőlem nem vált sem művész, sem matematikus, sem teniszező. Mi több, mintha mostanra megdermedt volna körülöttem az idő, már a fizikai élvezetek sem hoznak lázba. Teljesen mindegy, hogy az utcáról hozzám vagy a szomszédaimhoz csengetnek be. Pontosan úgy élek, mint ők, észrevétlenül kicserélhetnének velük. A tetemek mégis mindannyian az én nappalimban kötöttek ki. Vagy lehet, hogy másoknál is fürtökben gubbasztanak a halottak?

Ez az utolsó is, akit néhány napja hoztam le az emeletről, olyan természetesen vegyül el a többiekkel, mintha gyerekkori barátaihoz tért volna vissza. Jobb híján őt is a bőrfotelben ültettem le a szakállas mellé. Álmodozó arckifejezéssel dől előre, szája szegletében alig kivehető gúnyos mosoly bujkál. Kordbársony zakója belső zsebében egy noteszt találtam. A szinte olvashatatlan macskakaparásból nagy nehezen kisilabizáltam pár mondatot… Talán valami költő lehetett. A notesz láttán ismét elfogott az a furcsa érzés, a többiekhez hasonlóan hozzá is közöm van. Olyan ismerősen csengtek a szavai.

Váratlanul a másnapi értekezlet jutott az eszembe, elhessentve az iménti gondolatot. A főnököm is jelen lesz, és még dolgoznom kell a beszámolón.

Megint a költőre esett a tekintetem. Hirtelen bosszúság fogott el. Egészen összegyűrte a vasalt ingeimet.

Az eltérített

„Az ufológiában az eltérítés egy olyan eseményt jelöl, amikor távoli csillagokból érkezett földönkívüli lények embereket ragadnak el ágyukból, autójukból vagy egyéb helyekről, hogy aztán az űrhajóik fedélzetén megvizsgálják őket, és nem éppen humánus eszközökkel orvosi beavatkozásokat végezzenek rajtuk. Az eltérítések okairól, céljairól, illetve a végrehajtóik kilétéről szinte azóta folyik a vita, hogy az eltérítések megkezdődtek a hatvanas évek elején. Nemrégiben egy új elmélet látott napvilágot, miszerint az eltérítéseknek vajmi kevés köze van idegen lényekhez.”

Rácz János heves szívdobogással, szorongva ébredt. Megint visszatérő álma gyötörte, utazást nyert a semmibe. Hiába húzódozott, egy a kiadó marketing-igazgatójára emlékeztető szakállas alak a díjkiosztón torkaszakadtából üvöltött vele: „a nyereményt át kell venni!”

Máskor álmából felriadva úgy érezte, csupán néhány pillanat van hátra az életéből, olykor pedig saját jelentéktelensége hasított szinte fájdalmasan a tudatába. Az első kávéval aztán többnyire sikerült elhessenteni a zavaró gondolatokat.

Most viszont a kissé görbe hátú lektor szorongása görcsössé fokozódott. Szokása szerint ébredés után azonnal bekapcsolta a tévét, hogy még félig kábán végighallgassa a reggeli híreket. Ám aznap már az első mondatok elűzték az álmosságot a szeméből. A kopaszodó férfi ijedten hőkölt fel az ágyában, hiszen az elhangzottakból semmit sem értett, holott a jól ismert műsorvezető olvasta be a híreket. Bár az egyes szavak értelmét külön-külön képes volt felfogni, mégis a belőlük összerakott mondatok jelentés nélkül hullottak darabjaikra az agyában.

Rácz János hiába váltogatta rémülten a csatornákat, még az autóreklámokat sem tudta követni, a lakáshitel-konstrukcióban pedig már az első törlesztőrészletnél elveszítette a fonalat. Kikapcsolta a televíziót, mosdatlanul magára kapott valamit, és lerohant a szemközti kisboltba.

A barnára sült új tulajdonosnő hiába fogadta mosolyogva vevőihez igazított dekoltázsában, a lektor teljesen bepánikolt, amikor rájött, az újságcímek épp olyan idegenül hatnak, mint a tulaj tejfehéren csillogó köszönése.

Rácz János nem értette, miként változhatott meg ennyire a világ egyetlen éjszaka alatt. Remegő lábbal lépett ki az üzletből, a jelenség okát kutatva. Pillantása zavartan cikázott a lejtős utcán, és még idejében sikerült elkerülni a találkozást egy Floridában megrendezett MLM tanfolyamról nemrégiben visszatért környékbeli ismerősével.

„Offshore adóoptimalizálás a megoldás a globális kihívások korában”, visszhangzott a lektor tudatában egy újabb értelem nélküli mondat. Megpróbálta maga elé képzelni az adóparadicsomot, ám ehelyett egészen más képek vetültek a tudatába. Sötétzölden fluoreszkáló, félgömb alakú helyiségben ült egy a fejére erősített, hajszárító burára emlékeztető eszköz alatt. A Sikerstratégia hét lépésben című kiadványt olvasta fel, miközben egy valótlanul hosszú, szalagszerű kéz bátorítólag szorongatta a vállát. „Elfelejtesz mindent”, csendült újra a fülébe a géphang.

A zaklatott lektor céltalanul járkált fel-alá a környező utcákban, míg végül elhatározta, hazaindul. A gyalogátkelőnél a zöldre várva, a kellemetlenül szúrós szélben borzongva húzta össze magán sebtében felkapott, vékony kabátját. A görnyedt testtartású férfi ujjába belevágott a nejlon bevásárlószatyor.

Már lelépett a járdáról, amikor majdnem elsodorta a fékezés nélkül elsuhanó fekete egyterű. Az ENYEM-1 rendszámú limuzin vezetője füléhez emelte telefonját. Rácz János a távolodó autót figyelte, s egyszerre úgy érezte, helyrezökken a világ.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges