Magyar Csaba

Nyomtatóbarát változat

Az új műsorvezetőnő

Rögtön elsőre rokonszenvesnek tűnt az új műsorvezetőnő. A régit is kedveltem, csupán a fontos ügyekben hazudott, akkor is alig megfoghatóan, finoman csúsztatva. Hogy miért váltották le, nem tudom, de hát új garnitúra, új seprő.

Ez a mostani azonban már a külsejével is elüt a megszokottól, talán ázsiai származású lehet. Természetellenesen nagy, húzott szemével, cseresznyét formáló ajkaival, kis, lapos orrával, háromszögletű arcával, magas, erőteljesen domborodó tar koponyájával úgy fest, mint a fantasztikus filmek idegen lényei, akik csak véletlenül keveredtek a világunkba. Mégis, bizalmat kelt bennem, amint a képernyőről egyenesen rám szegezi tekintetét. Mosolya zsongító, bársonyos hanghordozással siklik az aznapi hírek keltette hullámverésben, biztonságot és derűt sugározva. Mintha egy óceánjárón ringatóznék a hosszú, viharos út végén a kikötőhöz közeledve. Kicsit el is álmosodom, noha még nincs nyolc óra sem. Lassan elbódít a puhán búgó hang, de még inkább a hatalmas szempár, melynek tüzében teljesen elrévedek. Ez a szempár mintha külön is beszélne hozzám.

– Az ősi japán szokáson alapuló új kormánytervezet szerint a hetvenöt évnél idősebbeket egy erre a célra létesített táborban helyezik el a Mátrában, hogy ott magukra hagyják őket. A nyugdíjkorhatár egyúttal 74 évre tolódik ki – hallom egyre nehezülő szemhéjjal. Nem baj, gondolom az új műsorvezetőnőn csüggve, minden bizonnyal így helyes.

Valamit mond a gazdasági világválságról és az ennek hatására bevezetni kívánt kényszerintézkedésekről, mindez azonban hidegen hagy, ehelyett végtagjaim különös lebegésére leszek figyelmes. Már nem is érzékelem, hogy a fotelomban ülök.

– Teljesen ellazulsz, tested pihekönnyűvé válik. Mintha egy falevél lennél, amit felkapott a szellő. Súlytalan vagy, és boldog – simogat a búgó hang, melyet egyszerre belülről hallok. Soha életemben nem észleltem még ehhez fogható tökéletes nyugalmat. Lúdbőrös leszek az örömtől.

– Jót akarunk neked, csakis jót. Bízz bennünk, velünk jobb lesz a világ – súgja az új műsorvezetőnő, s én hiszek neki, tiszta szívemből.

Más szelek

Visszagondolva, a változás körülbelül három hónapja kezdődődött, amikor a lépcsőfordulóban összefutottam a harmadikon lakó Horváth úrral. Horváthékat békés, halk szavú lakóknak ismertem meg, akikkel az idők során barátságos köszönő viszonyt alakítottam ki. Egymás üdvözlésén kívül a lakógyűléseken szót is váltottunk néha. Így megtudtam róluk, hogy néhány éve vonultak nyugdíjba, s az idejük nagy részét televíziózással töltik. Azt is szóvá tették, hogy hiába dolgoztak szorgosan, alig sikerült valamit megtakarítaniuk, így sajnálatukra gyermekeiket sem tudják kellőképp támogatni, pedig nagy szükség volna rá ebben az ínséges világban. Sőt, a már addig is szerénynek mondható életvitelüket is kénytelenek voltak még inkább visszafogni.

Ezért is lepődtem meg annyira, amikor a lépcsőfordulóban felbukkanó Horváth úr nyakában megláttam a vaskos aranyláncot, melyet feltűnően, a melegítőfelsőjén viselt. Az aranyláncon valami dísz himbálózott, talán egy fej, de ebben nem vagyok biztos. A meglepetéstől néhány pillanatot késve, épp köszönni akartam, ám Horváth úr megelőzött.

– Mit bámulsz, köcsög? – mordult rám egyszerűen, de annál nagyobb nyomatékkal.

A durva megszólítástól elöntött a düh, végül mégis jobbnak láttam elengedni a fülem mellett. Volt valami kihívó a férfi tekintetében, és a szája szegletében is megbújt egy kegyetlen kis mosoly. Horváth úr erőteljesebbnek is hatott a szokásosnál, lehet, hogy nemcsak a tévét nézi, hanem fekvőtámaszokat is csinál.

A balul sikerült találkozás annyira felkavart, hogy a szomszédaimnak is beszámoltam róla. Azt tanácsolták, ne vegyem a lelkemre, biztosan ivott az öreg. Két nappal később azonban újabb incidens rázta fel házunk megszokott életét. Este hét körül egyszerre éktelen hangzavar riasztott fel az olvasgatásból, valaki teljes hangerővel bömböltette a rádióját. Elsőre a Karsai gyerekekre tippeltem a földszintről, de amikor néhány perc elteltével nem bírtam tovább, és kiléptem a folyósóra, megdöbbenve vettem észre, hogy Horváthné szolgáltatja az idegtépő effekteket, láthatólag feldobott állapotban. Az asszony az ajtót és az ablakokat kitárva egy rockegyüttes frontemberére emlékeztető mozdulatokkal, partvissal a kezében vonaglott lakása előtt a folyosón. Együtt énekelt az előadóval. Nem sejtettem, hogy angolul is tud. Szinte megbénultam a látványtól. Amikor némiképp magamhoz tértem, és a fülemre mutogatva próbáltam jelezni, hogy vegyen vissza a hangzavarból, legnagyobb megrökönyödésemre az asszony előbb a középső ujját mutatta, majd felém köpött. Bármennyire felháborított a közönséges jelenet, mégsem kerülte el a figyelmemet a Horváthné karján kéklő tetoválás. Úgy láttam, egy arcot ábrázol, mely, ha nem is tudtam pontosan kivenni, mégis ismerősnek tűnt.

Szinte biztosra vettem, a Horváth házaspárnak elment az esze. Néhány nappal később a liftben a látogatóba érkező idősebbik fiuknak szóvá is tettem a furcsa változást, ám ő érzékeltette velem, nem kíván erről a témáról társalogni. Pedig nyilvánvaló, hogy tudja, mi folyik, a nappalim ablakából észrevettem, amint egy órával később egy vadonatúj Harley-Davidsonon távozik.

Ettől kezdve az időm nagy részét a konyhában töltöttem, melynek folyosóra nyíló ablakán át szemmel tarthattam Horváthék bejáratát a harmadikon. Elhatároztam, ezentúl rendszeresen megfigyelem őket, és ha szükséges, akár a hatóságot is értesítem.

A korábban oly csendes házaspár rendkívül aktív és zajos társasági életbe kezdett. Vendégeik szinte egymásnak adták a kilincset. A legkülönfélébb alakok fordultak meg náluk, köztük jól öltözött üzletemberek, partiéhes tinédzserek, művészfélék, és megjelent néhány, a médiából ismert aktuális celeb is. Annyira furdalt a kíváncsiság, hogy egy alkalommal én is megpróbáltam beszivárogni hozzájuk, ám az ajtajuk előtt álló tagbaszakadt kidobóember visszatessékelt, miután nem tudtam megmondani az aznapi jelszót.

Talán a lottón nyerhettek egy nagyobb összeget, az változtatta meg őket ennyire, próbáltam magyarázatot keresni. Hiszen régebben nem volt semmijük. Aztán ez az elméletem is összedőlt, amikor beállított hozzám az aktatáskás ügynök.

Aznap délután is a konyhaablak mellett főttem a levemben, mert Horváthék már megint randalíroztak odafent, festékpatronnal lövöldöztek egy kiálló tetőcserépre. Mikor pedig összeszedtem a bátorságomat, hogy szóljak nekik, Horváthné azonnal rám fogta a puskáját. Kész szerencse, hogy elhibázott, mert különben vége a munkába járó fehér ingemnek, amit mérgemben magamon felejtettem. Egyszerűen nem értem, hogy vetkőzhettek ki ennyire önmagukból.

Az ügynök hat felé csengetett. Nem vártam látogatót, így csak a szellőzőablakot nyitottam ki. Közepes termetű, szürke öltönyös ismeretlen állt előttem. Elsőre azt hittem, valami térítőféle lehet. Szándékom ellenére mégsem tudtam elküldeni. Sőt, ajtót nyitottam neki. Volt a tekintetében valami delejes, úgy nézett rám, mint aki a vesémbe lát.

– Van egy üzleti ajánlatom – tért rögtön a lényegre. – Nyilván maga is tudja, egyeseknek ezekben a nehéz időkben is jobban megy. Sokkal jobban. Maga meg hiába küszködik nap mint nap, teszi a dolgát, mégsem jut előbbre. Töprengett már valaha azon, ennek tényleg így kell lenni? Ez lenne magának megírva? Pedig látja, a szerencse forgandó. Biztosan emlékszik, Horváthék sem éltek odafent mindig ilyen nagy lábon. Örültek, ha egyáltalán a felszínen tudtak evickélni. Most meg ők az élet császárai. És még csak nem is kellett sokat tenniük érte. Mindössze kötöttek velem egy szerződést. Ha idekanyarítja a nevét – mutatott egy söralátét méretű paksaméta aljára –, ezentúl maga is gondtalanul élhet.

– De hát nincs ingyenebéd – vetettem közbe gyanakodva. – Miféle szerződést kínál nekem?

– Ez csak egy lehetőség. Nem kényszerítem semmire. Maga dönti el, akar-e velem társulni, vagy holnap reggel felül a villamosra, mint eddig, abban bízva, majd csak lesz valahogy. Nézzen körül képzeletben! Látja az utastársait? Úgy gubbasztanak a helyükön, mint a bebábozódott hernyók. Csak belőlük sohasem válik pillangó. Na? – bökött türelmetlenül a papirosra. – Aláírja vagy sem?

– Eladjam a lelkem?

– Miért, nem azt viszi vásárra mindennap?

Felmentem a harmadikra. Horváth úr nyitott ajtót. Alaposan végigmért, majd amikor meglátta az arckifejezésem, ölelésre tárta a karját.

– Mostantól más szelek fújnak – mondta.

– Az biztos – vigyorogtam. Elkértem tőle a festékes puskát.

A vágy megmaradásának törvénye

– Tesókám, egy utolsó kör? – nézett Ragyás reménykedve Madárra. Kora délután óta ivott a borszagú kispesti talponállóban, illetve csak akkor, ha valaki hajlandó volt fizetni helyette. – Egy óra múlva ütközök a spanommal, harminc rugóval lóg nekem – folytatta Ragyás, mintegy biztosítva kopasz cimboráját arról, hogy hamarosan megtérül a befektetése.

– Ne dumálj, Ragyás, sose lesz neked ennyi lóvéd. Te vagy a csórók hercege.

– Miért, te vagy itt a király? Visszajövök, és megveszlek kilóra.

Ragyás hiába húzta a homlokába a sötétszürke sísapkát, a metsző fagy így is belemart a járomcsontjába. Több mint húsz perce lépett ki a kocsmából. A puha járású férfi a hidegben rövid dzsekije zsebébe bújtatta a kezét. A metróaluljáróban hiába toporgott, társa nem jelent meg. Harminc helyett csak nyolcezerrel tartozott, de az is jól jött volna. Ragyás szitkozódva vette tudomásul, hiába koptatta a lábát. Telefonálni sem tudott, mert lejárt a kártyája.

Nemigen volt hova mennie, és a jeges levegő percek alatt kisöpörte belőle a fűtőanyagként is szolgáló kétszer fél deci rumot meg azt a pár üveg sört, amit előzőleg elfogyasztott. A cigarettája is fogytán volt. A férfi arra gondolt, a sitten legalább fűtenek.

Valami melegebb hely után kutatott a sísapka alól kilesve, de a szürkületben csak a hiányos vakolatú falak között verődött a tekintete. Az utca fölé kifeszített dróton függő lámpát rázta, zörgette a szél. Ha ezt tudja, Ragyás inkább szárazon ücsörgött volna zárásig a kocsmában. Szinte örömet érzett, amikor megpillantotta a tér sarkán a trafikot. Szerencséjére még világítottak bent. Azonnal a bódé felé kanyarodott, s habozás nélkül benyitott.

A trafikok amúgy is vonzották, gyerekkorában szívesen csellengett körülöttük, és ha a tulaj nem figyelt eléggé, megfújt, amit csak tudott: rágógumit, gyufát, cukrot, sőt egyszer egy gombostűre szúrt szarvasbogarat is. Ám a biztonságos hátsó polcokon tárolt matchboxokhoz sohasem sikerült közelférkőznie. Pedig nagyon szeretett volna magának egyet, különösen a bogárhátú autóra fájt a foga.

A mackós, kék műszálas kardigánt viselő trafikosnő felnézett az ajtónyitást jelző hangra. Tizenöt éve települt a térre, és ez idő alatt látott már egyet s mást, de az ajtón berontó sísapkás, bevert orrú férfi cseppet sem volt bizalomgerjesztő. Tett is egy lépést a pult alatt tartott könnygázspray felé.

– Mit adhatok? – fordult a férfihez.

– Semmit – vakkantotta Ragyás. Nem volt beszédes kedvében. A délutáni ivászat után amúgy sem maradt egy vasa sem. Habár csak melegedni jött, azért a belépés pillanatában felmérte, hogy senki sincs a közelben. A nő nem tűnt ellenfélnek, a kihalt környék pedig magabiztossá tette.

Ragyás alaposan körüljáratta a szemét a szűk bódéban. Szinte a mennyezetig telepakolták mindenféle holmival, apró csecsebecsével. Egy darabig a cigarettásdobozokkal megrakott polcot vizsgálta, majd a túloldalon, az átlátszó falú dobozkákba csomagolt autómodelleken akadt meg a tekintete. Ragyás hezitált.

– Egy piros Marlborót és egy gyufát – szólalt meg.

– Hatszázhetven forint – nézett rá a trafikosnő várakozón.

Ragyás kotorászni kezdett, majd a pult felé lódult. A trafikosnő késlekedés nélkül előrántotta a könnygázspray-t, azonban a férfi gyorsabb volt nála. Elöntötte az indulat, mint verekedés közben mindig.

Teletömte a zsebét cigarettával, és a pénztárgépből is kiszedte, amit talált benne. Néhány ezer forint lehetett. Biztosra vette, az aznapi bevétel nagyobbik részét a trafikosnő elrejtette valahova, de keresgélni most nem volt ideje, ráadásul a könnygáztól köhögött, és alig tudta nyitva tartani a szemét.

Valami azonban a trafikban marasztalta. Lábujjhegyre állva épphogy le tudta emelni a felső polcról a bogárhátú modellt. Kivette a dobozból, aztán kedvét vesztve forgatta egy darabig. Egyáltalán nem olyan volt, mint az emlékeiben. A sarokba vágta a kisautót.

A pult alól nyöszörgés hallatszott. Ragyás odébblökte lábával az ájult nőt, majd sietősen kilépett a sötétbe.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges