Halas István

Nyomtatóbarát változat

Perneczky Géza felhatalmazott arra, hogy eláruljam Önöknek, Extrém sportok című kiállítása képeinek többsége fényképek után-alapján-felhasználásával készült. A művész a fényképeket írásvetítővel vetíti ki, és az itt látható műveit így készíti, festi, majd pecsételi. Perneczky Géza művészettörténész és képzőművész, tanár és tanítvány egy személyben. Művészettörténészi, kritikusi vagy ideológusi munkásságát elemezni nem tudom, tehát maradok olvasója és tanulója. Mint képzőművészt, koncept, fluxus és mail art alkotót vagy festőt itt és most nem akarom vizsgálni.

Mivel az itt látható képek jó részének előzménye, alapja fénykép, én, mint fotográfus, feljogosítva érzem magam arra, hogy munkásságát ebből a szempontból tekintsem át.

Lássuk tehát Perneczky Gézát, a fényképészt. Hipotézisem szerint az összes műfaj, amelyben eddigi munkássága publikálódott, kötődik a Talbot és Daguerre által kidolgozott eljáráshoz, a közel két évszázaddal ezelőtt feltalált fényrögzítési módhoz, a fényképezéshez. Vegyük először a művészettörténész munkájához nélkülözhetetlen reprodukciót, az akcióművész dokumentálásigényét, a konceptművész által használt fényképet, vagy az alkotó által használt különleges fotótechnikai eljárások körébe tartozó egyéb másolási eljárásokat (lásd: szamizdatok, pecsétek stb.).

Vegyünk egy-egy műfaji példát, és azon belül is egy-egy művet.

A csendélet. Egyik 1972-ből származó művén tökéletesen exponált, csillogó felületű szappanbuborékot láthatunk, felületén ART felirattal, illetve annak tükröződésével. A centrális perspektíva tökéletes ismerete, a térábrázolás professzionális alkalmazása, valamint a labortechnika magabiztos kézbentartása jellemzik a képet. A kép erősen kötődik a tudományos fényképezéshez is, hiszen gondoljunk bele, milyen bonyolult technikai háttérre van szükség a rövid életű szappanbuborék megfelelő időben történő exponálásához.

Az önarckép. Szintén a hetvenes évek elején készülhetett az az akció-dokumentáció, amelyen a művészt látjuk háromszor is. A mű címe Modulált személy. Ezt az alkotást a finom fényhatások, a tükrök használata, a kiváló ember- és önismeret teszik a fotóművészet egyetemes értékévé.

A különleges technikai eljárások. Ide, még pontosabban az archaikus technikák közé sorolnám azokat a saját kiadású könyveket, kiadványokat, amelyek végső soron szintén fototechnikai eljárás útján jöttek lére (lásd: Perneczky Géza: Hogy van avantgarde, ha nincsen – vagy fordítva, Köln, 1983). Itt kell említést tennem a hetvenes években készült pecsétművekről is, amelyeknek marása során szintén fényérzékeny anyagot használnak, és amelynek tökéletes példája a Geheimnis című műtárgy, és a műfajában irodalmi alkotásként említhető Klorofil című kisregény 1975-ből.

És így jutottunk el a negyedik műfaji csoporthoz, az itt látható életképekhez. A szemfüles fotóriporter a Jászai Mari téren, a Hősök terén fényképezi le a gördeszkázó, skateboardozó, BMX-ező sihedereket. A mozgásábrázolás tökéletes mivolta, a távlatperspektíva kezelése és a kamera felszabadult használata hitelesíti az itt látható képek valódi hátterét: a fényképeket.

Ennyit a fényképezésről, ennyit Perneczky Gézáról, a fotográfusról, a többi a művész és a művészettörténész, illetve a közönség közös dolga. A kiállítást megnyitom.

Perneczky Géza saját munkáiról a következőket írta:

Az „Extrém sportok” cím alá odaképzelem alcímként, hogy „Az utca kultúrája a Hősök terétől a Görzenálig”. Régebben szubkultúrának hívtuk az ehhez hasonló dolgokat, ma már viszont, amikor roppant kétségessé vált az agyonhajszolt és túlintézményesített „magaskultúra” felsőbbrendűsége, helyesebb, ha a tömegkultúra egyik nagyon dinamikus és őszinte ágának tekintjük, olyan produktumnak, amiből az a fajta igazság és szépség árad, ami mindig ott van a gyerekek meghökkentő játékai és szenvedélyes elfogultságai mélyén. Ha követjük őket abba a labirintusba, amit vad színekből, nyers fénycsóvákból és nyaktörő bakugrásokból építettek ki maguknak, akkor váratlanul ott találjuk magunkat a száz év előtt útjára induló avantgárd forrásainál: az akrobatika, a tánc és a felszabadult bohóckodás egyvelegénél, amit az akadémizmussá finomított kései avantgárd, vagy az intellektuális sznobizmussá öregedett posztmodernizmus már réges-rég megtagadott, és gőgösen el is felejtett. Ha persze egy olyan „oldi”, mint én, enged ennek a lidérclángnak, akkor egyben és másban mégiscsak elárulja, hogy nem mai gyerek már, hiszen más nyelvi fordulatok és kifejezések vannak a tarisznyájában. Az én graffitym például azok a pecsétek, amiket mail art-os koromból hoztam magammal, és spray helyett is szívesebben használom az ecsetet és a palettát. Egyébként azonban, ha azt kérdezné valaki tőlem, hogy „Mondja, meghülyült maga, hogy ezeket csinálja?”, oda dugnám az orra alá a nyugdíjasigazolványomat, és boldogan válaszolnám, hogy igen, mert nekem már szabad. Semmi sem érdekel, csak az, hogy kipróbáljam, mit jelent megint elindulni a kályha mellől, és újra kipróbálni, hogy mi a szabadság.

• Kultúra