Nyomtatóbarát változat

Bán Zoltán András: A Trilógia, mint a címéből is látszik, három regényből áll. Az első címe A nagy füzet, a másodiké A bizonyíték, a harmadiké A harmadik hazugság. A három regény külön jelent meg, mégpedig 1986-ban, 1988-ban és 1991-ben, franciául. Tehát noha a szerző magyar származású, voltaképpen francia irodalmi műről van szó. Az első regényt Bognár Róbert fordította, a másik kettőt Takács M. József. Mindezeket az adatokat azért mondom fel, mert szerintem elég fontosak a mű tárgyalása szempontjából. Az első regény, meglátásom szerint, eléggé elkülönül a másik kettőtől, és ez a fordításon is érződik. Nyugodt lélekkel mondom, hogy Bognár Róbert fordítása sokkal jobb, mint a másik két regényé. A fordítás azért nehéz, mert minimális nyelvi eszközökkel dolgozó prózáról van szó. Szinte csak kijelentő mondatok vannak benne, nincsenek bonyolult leírások, a jelzők egészen lapidárisak stb. stb. Hogy mi lenne a könyv cselekménye, azt nagyon nehezen tudnám megmondani. Nekem egyébként az volt a gyanúm, hogy A nagy füzet, tehát az első regény nem azzal a szándékkal íródott, hogy folytatódni fog. Az első regény teljesen zárt világ, és megnyugtatóan véget is ér mind a cselekmény, mind a formálás tekintetében. Azt gyanítom, hogy a nagyon nagy siker szorította arra a kiadót, hogy felkérje Agota Kristófot, írjon még két regényt. A következő két regény mintegy kibontja az elsőnek a világát. Úgy látom, hogy ezt nem jól teszi. Mondok egy példát. A nagy füzetben meglehetősen absztrakt minden, két fiú szereplőről van szó, akiknek nincs nevük, ikrek, és minden alkalommal együtt szólalnak meg, a többes szám első személyű megszólaláson kívül nincs más narráció a könyvben. A második regényben aztán már nevet is kapnak a szereplők, a többi szereplő is, nemcsak a két kisfiú, és az egész kezd valahogy konkretizálódni, és mindenekelőtt ez az, ami egy kicsit lerontja az első regény furcsa, titokzatos hatását.

Németh Gábor: Egy kis kötözködés: mégis van külön megszólalás: „egyikünk” és „másikunk”, így van külön megjelölve a két fiú. Amire elég nehéz később magyarázatot találni.

B. Z. A.: De a lényeg az, hogy a két embert végül is nem lehet elkülöníteni egymástól.

Angyalosi Gergely: Én még egy olyan szövegrészt is találtam, mikor Agota Kristóf így ír: az „unokanővérem azt mondja”. Lehet, hogy egyszerű tollhiba, vagy fordítói elnézés, vagy a szerző maga nézte el, hiszen olyan szigorú fegyelmet kényszerít önmagára ebben az első részben, hogy tényleg nem lenne szabad egyes számot használnia. Hamar megértjük ezt a játékszabályt, ezért nagyon furcsa, hogy mégis becsúszik egy ilyen hiba.

B. Z. A.: Nyilván azt is el kellene mondanunk, hogy a regény 1945 előtt, tehát a világháború alatt, Magyarországon játszódik, legalábbis az első rész. Magyarországot idézőjelbe kell tennünk, mert ezt explicite nem mondja ki a szerző, de mégis ez a gyanúnk; és aztán a második-harmadik regényben a történet a rendszerváltás utánig tart.

Radnóti Sándor: Maga az első rész délvidéki kisvárosban játszódik. Van valami szerves fantasztikum az első részben, ami abból az ismert pszichológiai tényből adódik, hogy az ikreknek gyakran befelé záruló, egymásra vonatkoztatott és egymással versengésben lévő, ám ugyanakkor egymást állandóan kihívó és provokáló belső világa és belső életük van, amely fedett a külvilággal szemben. Ezért bár többes számban beszélnek, de mintha egy karakter volna a kettő, mintha egyetlen lénynek a két fele volna a két fiú. Ez az ismert pszichológiai tény ad fantasztikus keretet ennek a történetnek, amely egyben lehetővé teszi az erős absztraháltságot a regényben.

Egyébként az volna az igényünk, hogy dúsabb vagy tartalmilag gazdagabb legyen a szövegben megjelenített világ. Itt ez az igényünk talán nem lép fel, és tényleg kerek és eléggé nívós regény az első. A következő részeknek egészen más a stílusuk, döbbenetesen más. Szerintem a második és leginkább a harmadik rész rendkívüli minőségromlás az elsőhöz képest. A szerzőnő abban excellál, hogy szisztematikusan bizonytalanná teszi a szüzsét. A nagy füzet utáni könyvekben például rendszeres elbizonytalanítja azt az alaptételt, hogy itt két emberről van szó, egy ikerpárról, vagy pedig arról, hogy az egyik fiú elképzel magának egy ikerpárt vagy egy ikertestvért, vagy maga az egész történet nem létezik. És ebből le lehet vonni bizonyos bölcseleti következtetéseket a történet bizonytalansága, a szubjektum ítélőerejének bizonytalanságai és hasonlók tekintetében, de számomra rendkívül művivé válik a dolog, egyszóval mesterkéltté és mesterségessé.

N. G.: Nagyon hasonló élményem volt. Mindaddig, amíg naivan tudtam olvasni a könyvet, addig élveztem, addig érzéki módon hatott, tetszett a stílus, hogy milyen különösen kattognak ezek a mondatok. Van valami matt, nyers, sáros, fekete, ködös világa az egésznek, ami szimpatikus és érdekes volt. De azt érzékeltem, hogy ez a narráció valamilyen módon aláaknázza magát. Ha az írás aktusába belegondoltok, akkor nyilvánvaló, hogy írni csak egyedül lehet. Van egy ikerpár, aki többes szám első személyben beszél, de csak valamelyikük ír kettőjük közül. Tehát ha feltételezzük, hogy ketten vagyunk, és el kell döntenünk, hogy melyikünk az, aki lejegyzi a történetünket, az a státusunkban nagyon erős pozícióváltást okoz, ez a váltás viszont reflektálatlanul marad a mű nyelvi világán belül. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki ír. Meg szeretném tudni, hogy hogyan döntöttek arról, hogy ki ír, és kíváncsi vagyok, hogyan működik ez a fajta narráció a továbbiakban. És aztán nem kapok semmiféle visszajelzést. A könyv erős spekulativitása érdekes, mert valamiféle nyomozói magatartásra kényszerít, de ugyanakkor egyre messzebb távolít a szövegtől mint érzéki élménytől.

A. G.: Érdekes, hogy döbbenetes közösség alakult ki közöttünk az értékelést illetően. Nekem is az a véleményem, hogy az első rész jóval eredetibb, jobb, érdekesebb, mint a további részek, de ettől még nem kevésbé fontos az a kérdés, hogy milyen a kapcsolat az első és a további két rész között. Hiszen tulajdonképpen ez az ikerpár mintha azért lenne, hogy elválasszák őket. Az aláaknázás kifejezés azért tetszett nekem, mert ez az ötlet, hogy egy ikerpár beszél, ami az egész mű álomszerű lebegését biztosítja, ez már kihívja a következő írói gesztust, hogy „akkor fejtsük ki ezt a dolgot”. Éppen a kifejtés az, ami az ellaposodáshoz, az elszürküléshez, néha a giccsességig való élelmességhez vezetett, és ami nagyon rosszat tett a műnek. De mint prózai kísérlet, szerintem mégis érdekes a második és a harmadik rész is. Csakhogy azokban oly mértékben dominál a kitaláltság, hogy valóban lehetetlenné teszi a közvetlen átélést. Még annyit tennék hozzá, hogy a történelmi helyszín, a történelmi azonosíthatóság és a fikció viszonya meghatározó. Éppen az az első rész érdekessége, hogy majdnem egészen biztosan lehet tudni. Magyarországról van szó, de ugyanakkor annak is van funkciója, hogy ez nincs kimondva. A regény nagyjából egy fiktív földrajzi és történelmi helyszínre van betájolva, és ez nagymértékben hozzájárul az egész művészi hatásához.

B. Z. A.: Egy helyen egész konkrétan Magyarországról van szó. Bár ez sincs kimondva, de nyilvánvalóan 1956-ban vagyunk, és valaki elkezdi énekelni, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat és jövendőt”. Egyébként kíváncsi vagyok, hogy ezt hogyan fordították vissza franciából. Elnézést a léha viccért. Fontosnak tartom felidézni a 29. lapon található szöveget. Az ikrek éppen írják azt a bizonyos Nagy Füzetet, és ezekben a mondatokban mintha Agota Kristof saját esztétikája lenne megírva. Felolvasom: „Nagyon egyszerű szabály alapján döntjük el, hogy a fogalmazás jó vagy nem jó. Igaznak kell lennie. Azt kell leírnunk, ami van, amit látunk, amit hallunk, amit csinálunk.” Azt hiszem, az első részben voltaképpen ennek az esztétikának az alapján dolgozik maga Agota Kristof is. Itt hoz is egy példát. „Tilos például azt írni, hogy Nagymama olyan, mint egy boszorka, de azt szabad írni, hogy az emberek úgy nevezik Nagymamát, hogy a boszorka.” Azt látom, hogy ezt az esztétikát elég következetesen megvalósítja az első részben. És a trilógia második-harmadik részében mintha elfelejtené.

N. G.: A 30. oldalon egyébként aztán általánossá is emeli ezt a szabályt, mert az utolsó bekezdés így hangzik: „Azok a szavak, amelyek érzéseket jelölnek, igen homályosak, jobb, ha kerüljük a használatukat, és ragaszkodunk a tárgyak, az emberek és önmagunk leírásához, vagyis a tények hű leírásához.”

R. S.: Nagyon faktuális világ ez, minden érzelmi momentum, minden hasonlat, ami valamilyen emóciót mozgósítana, az kimarad belőle. Nagyon hasonlít a wittgensteini világleíráshoz.

B. Z. A.: „Minden, ami mondható, az világosan mondható?” Ilyesmire gondolsz?

R. S.: „Minden, ami mondható, az világosan mondható; a világ mindaz, aminek esete fennáll…” és így tovább, és így tovább.

A. G.: Egyébként a magyar prózában egyik méltatójának, Bodor Ádámnak a stílusához áll rendkívül közel. Nem véletlen, hogy ő találta meg a borítón szereplő ajánló szövegében a legpontosabb kifejezéseket. „Szenvtelen, kimért, mégis dinamikus, jeges tárgyilagosság, és az egésznek mégis van valami sejtelmes fantasztikuma.” Bár én is csak az első részre gondolom ezt igaznak.

R. S.: Fölmerül egy kérdés, amely a modern regényekben valahogy sűrűbben fordul elő, mint régebben, gondolom. Arról van szó, hogy egy teoretikus probléma nagyon világosan felmerül egy mű alapján, amely probléma azonban nem azért merül fél, mert olyan esztétikai jelentőséget tulajdoníthatunk a műnek, hogy ennek alapján bukkan fel az elméleti probléma, hanem mintha a probléma elválna magától a műtől. A Trilógiánál jelentősebb könyvről is el lehet ezt mondani, például A rózsa nevéről, Umberto Eco híres könyvéről. Agota Kristof regényével kapcsolatban nagyon világosan meg lehet fogalmazni egy elméleti problémát, miközben mintha megegyeznénk abban, hogy a második és harmadik rész eléggé csapnivaló. A teoretikus probléma az, hogy meddig lehet feszíteni egy fikción belül azt a lehetőséget, hogy elbizonytalanítsuk a fikciót. Szóval mik azok a minimális feltételek, amikre még szükség van, hogy valamelyest bele tudjunk helyezkedni ebbe a világba. Mintha az írónő ezt feszegetné állandóan a történet végtelen elbizonytalanításával. Magyarul az a kérdés, lehet-e egy fikción belül végtelenül elbizonytalanítani a fikció alapjait.

A. G.: Nekem éppen az volt az egyik problémám, hogy egyáltalán nem végteleníti el ezt az elbizonytalanítást. Úgy éreztem, hogy a regény kap egy egészen plauzibilis lezárást, visszatér az elég avítt, szerepcserés qui pro quo jellegű történet kliséihez, és ezt én rendkívül nehezményeztem. Azt kell mondanom, hogy a bizonytalanság is az első részben funkcionált a legjobban. Gyakorlott olvasó számára az első rész közepe táján fölmerül, hogy netán itt nem két emberről van szó, hanem csak egyről. De ott nagyon termékeny bizonytalanságról van szó, amely állandó interpretációs igényt vált ki. És amikor elkezdi megtervezetten és konceptuálisán kibontani ugyanezt a problémánkat, akkor lőttek az egésznek. Mert ahhoz nem elég merész, hogy mondjuk a nouveau roman megoldásáig menjen el, ahol tényleg a végletes elbizonytalanítás a döntő.

R. S.: Igen. Teljesen egyetértünk, azt hiszem, ezúttal kivételesen, nemcsak az értékítéletben, hanem abban is, hogy az első rész rendelkezik valamiféle fantasztikus stilizációval, ami a másodikban, harmadikban megszűnik. Ezekben jóval realisztikusabb a tárgyi világ. Konkrétumok tömege jelenik meg. Megjelenik egy elbeszélő, megjelenik egy hang, aki elbeszél. És mégis van egy fantasztikus elem a második részben is, az nevezetesen, hogy nincs, aki emlékezzék a másik testvérre. A másik testvér az első rész végen disszidál az apjával, ha az a férfi az apja, ha disszidál, ha van másik testvér. Csupa „ha”, ami fokozza a bizonytalanság érzését. A második rész egy másik típusú fantasztikus stilizáció kiindulópontja lehetne, néhány év eltelik, és a felejtés világában nincs, aki emlékezne bármire is. A rendőrkapitány azt mondja, hogy nincs ember, aki emlékezne a maga testvérére, semmilyen bizonyítéka nincs ennek. De ez az elem ebben a második regényben már hagyományos regényelemként jelenik meg, és nem válik alapjává egy fantasztikus stilizációnak.

N. G.: Ha szabad ezt a kifejezést használnom, a regény hazugságszerkezete nem olyan típusú, hogy közelítene az igazsághoz, vagy finomítana valami vélt igazságon. Hasonlítsuk össze Akutagava A vihar kapujában című novellájával. Ott mindenki előadja a saját variációját ugyanarról a történetről, és bár ezek a változatok kizárják egymást, mégis úgy érezzük, hogy egyre többet tudunk meg. A Trilógiában viszont egyre kevesebbet tudok meg.

B. Z. A.: Ez azért van így, mert Agota Kristof ténybeli hazugságokkal dolgozik, nem? Itt a hazugság mást jelent, mint A vihar kapujában, mert ott kiindulópont, hogy ugyanarról a történetről van szó, bárki mesélje is el. Ott életigazságokról és élethazugságokról van szó. Agota Kristófnál azt nem tudjuk pontosan, hogy mi is történt voltaképpen, itt tényekről van szó, amelyek vagy igazak, vagy nem. Tehát vagy igaz, hogy két testvér van, vagy nem igaz. Vagy igaz, hogy az az apjuk, aki disszidált, vagy nem igaz. Evvel kapcsolatban felolvasnék pár mondatot a 381. oldalról: „A gyermek aláírja a jegyzőkönyvet, amelyben három hazugság található. A férfi, akivel nekivágott a határnak, nem az apja. A gyermek nem 18 éves, hanem csak 15. Nem Clausnak hívják.” És akkor most mi van?

R. S.: Igen, a féligazságok fennállása a kérdés: vagy így van, vagy nem. Ebben egyetértek.

A. G.: De maga a megállapíthatóság – mint elv – nincs megkérdőjelezve.

B. Z. A.: Persze. Egyébként azt hiszem, hogy a harmadik regény címe, A harmadik hazugság nyilván az egész formára is vonatkoztatható. Tehát azt is jelentheti, hogy a Trilógián belül ez a harmadik regény a harmadik hazugság. Ezzel Agota Kristof mintha valami olyasmit akarna mondani, hogy az egész Trilógia egy hazugság. De lehet, hogy ebben tévedek.

Agota Kristof: Trilógia. Magvető, Budapest, 1996, 452 oldal, 990 Ft

• Kultúra