Deczki Sarolta

Nyomtatóbarát változat

Kemény István új kötetét az utóbbi évek egyik legszebb könyvborítója ékíti. Albrecht Altdorfer festménye látható a fedélen, a Nagy Sándor csatája. A kép 1529-ben keletkezett, három évvel a mohácsi vész után, de ez itt most nem fontos (vagy legalábbis nem itt fontos). A mindössze másfél négyzetméteres kép az i. e. 333-ban lejátszódott isszoszi csatát ábrázolja, amikor is a makedón király megsemmisítő csapást mért Dareioszra, és ami után beköszöntött a hellenizmus korszaka1. A kép jelentősége többek között az általa kifejeződő történeti tudatban rejlik: abban az anakronizmusban, ahogyan a festő minden gond nélkül saját korának jelmezében és hadi kellékeivel festi meg a csatázókat, mintegy kiemelve őket az időből. Ne gondoljuk azonban, hogy az alkotó naiv vagy tudatlan lett volna, egészen egyszerűen arról van szó, hogy Altdorfer korában „a jelent és a múltat egyetlen közös történelmi horizont fogja át”2, ami a régmúlt eseményt időtlenné teszi, s megfosztja korspecifikus sajátosságaitól. Másrészt pedig a festő allegorikus jelentést is tulajdonít a jelenetnek: Krisztus és az Antikrisztus, vagyis a jó és a rossz végső csatá­jaként értelmezi, kozmikus távlatokat adva az egykori hódító hadjárat egyik legfontosabb állomásának. A csatában a király győzött, s vele együtt egy új világrend, egy új világlátás, új kultúra.

Aligha véletlen, hogy ez a kép lett az A királynál című kötet borítója. Mire is gondolhat az ember egy ilyen cím olvastán? Fölteszem, biztosan nem a modern királyokra, akik öltönyben járnak, és autót vezetnek. Inkább a mítoszok, legendák királyairól lehet szó, akik úgy néznek ki, mint A Gyűrűk Urában. Akiknek lehetnek ugyan gyengéik, de mégis tekintélyt és tiszteletet parancsolnak, és amikor a film mutatja őket, patetikus, de nem giccses zene szól. Hősökkel, csatákkal, dicső tettekkel, igaz szerelmekkel stb. (tehát a mesés kalandfilmek obligát toposzaival) teli világot idéznek fel ezek a hangulatok, a képzeletbeli lovagkort. Máris mintha ott lennénk Albrecht Altdorfer festményén, a hős lovagok között, háttérben a vadregényes hegyekkel, romantikus várakkal és tornyokkal, a sötéten borongó ég alatt, melyből a kép komor tónusával ellentétben felragyog a nap – jelezve, hogy nagy idők, nagy események tanúja a szemlélő.

Olvassuk hozzá ehhez a kötet címadó versét! Egyetlenegy, hosszú mondatról van szó, melyet a csata előtt álló királyhoz intéz valaki. Ez a valaki – ahogy nyíltan bevallja – az ellenség táborából érkezett, de nem áruló, hanem „utazó, vándor, / bölcs és szemtelen” (10). A szereplehetőségek közül kettő az, amely igazán szemben áll egymással az adott helyzetben, hiszen aki az ellenség táborából érkezik, az háborús időkben magától értetődő módon csakis áruló lehet. A beszélő azonban egy egészen másfajta normatív rendet tart érvényesnek, ragaszkodik „civil” szerepéhez, mely akkor is megilleti, ha éppen az ellenség földjén nőtt fel, ott tanult, ott lett szerelmes, és ott a múltja is. Vagyis kiiratkozik abból a rendből, mely a szembenállások mentén szerveződik, és a zsigeri elutasítás jellemzi. Ezt a lehetőséget azonnal hárítja, még ha tudatában is van annak, hogy „szemtelen” viselkedése nem illik a király csatározásaihoz. Ám erről szót sem ejt, mintha nem is lenne neki fontos, hogy itt az övéi és az ellenség fognak megvívni egymással, és ő pont az ellenség királyával próbál beszélni – aki ellen saját földjén vélhetően heves ellenszenvet éreznek. Saját perszónáját kimenti a háborús őrületből, és utazóként, vándorként konstruálja meg.

Ám nem is magyarázkodik túl sokat a királynak, mint azok, akik úgy érzik, hogy ilyesmire semmi okuk nincs. A vers beszélője udvarias szavakkal ecseteli, vajon miért nem érhet rá a király arra a jelen helyzetben, hogy meghallgassa őt. Ez a huszonegy soros versből összesen nyolc sort tesz ki, ami ahhoz képest, hogy fontos mondanivalóval érkezik a csata előtt álló uralkodóhoz, meglehetősen sok. Ilyen helyzetekben tőmondatokban értetik meg egymást az emberek. Ám a beszélő – talán azért is, mert alapvetően afféle vándorként, kívülállóként határozza meg saját magát – időt szakít arra, hogy retorikailag jól felépített, lefegyverzően ékesszóló beszédben mentegetőzzön, kicsit beleélve magát a király helyzetébe. Udvarias, ám nem hízeleg: uramnak szólítja a királyt, de jelzi azt is, hogy talán ez lesz az utolsó estéje – ami nem kis bátorságra vall.

A további kilenc sorban saját magáról beszél, saját helyzetét igyekszik tisztázni, és már előre hárítja az esetleg felmerülő gyanút: nem részeg, sem őrült, és ölni sem akar. A kulcsszó talán az, hogy „egyszerűen”. Egyszerűen kérdezni akar valamit a királytól – mintha egy királytól csak úgy, egyszerűen tényleg lehetne kérdezni bármit is, mintha a beszédhelyzet maga egyszerű lenne, mintha nem az ellenség táborából jött volna, mintha a király nem csatába indulna. Mintha: mégis nekirugaszkodik, mert egy másfajta keretben akarja értelmezni a dolgokat, mint amiben azok vannak. Mert másfajta kontextust tart fontosnak, más földrajzi és politikai determinációkat. Akármilyen történelmi és fontos események zajlanak is körülötte, a vándort nem ez érdekli. Nem az, amit a történelemkönyvekben tanítanak, hanem ami ezen túl, a Legszélén van, ahová éppen igyekszik. Ez a fura vidék nagybetűvel van írva, vagyis nem azt jelenti, hogy valaminek a legszéléről van szó, hanem az abszolút határról, ahonnan már nincsen tovább. Tar Sándor novellája, A térkép szélén juthat eszünkbe, mely olyan életmódokat és embereket ábrázol, amelyekkel nem számolnak a kartográfusok. S ez a vidék néma: nem tudja elmondani, ha baja van, vagy ha mégis, akkor sem éri el vele azt, akinek hallania kéne. De nemcsak a Legszéle hallgat, hanem az Isten is. Vagyis a Legszéle azért hallgat, mert az Isten is hallgat: Istennek kellene megszólalnia végre, hogy elmondja, világ elé tárja a szélek panaszait.

A vándor pontosan ezért tart arrafelé, afféle hírvivői szerepben. Ezért kérdi a királyt, hogy üzen-e valamit még, talán utoljára – jelezve mintegy, hogy ő személy szerint fontosabbnak tartja a Legszéle dolgait, mint a népek csatáit. S eltökélten arrafelé tart, azért hogy „átszóljak vagy átkiabáljak onnan” (10). Nem elég tehát itt elmondani, hanem oda kell menni, és onnan beszélni. A Legszéléről csak a Legszélétől lehet hírt adni. Ezért kell átvágni a háború sújtotta területeken, az ellenség táborán, szemtelenül és bátran bemerészkedni a király elé: hogy hírt lehessen adni a néma vidékről. Mert az Isten hallgat, és ezt a hírnök megunta. A Magasságos emlegetése azt jelzi, hogy olyan világról van szó, ahol tisztelik az Istent, ám pontosan azáltal, hogy hallgat, és az embernek kell a vállára vennie azt, ami az ő feladata lenne, deszakralizálódik is. Ám a vándor nem vádaskodik, egyszerűen csak megállapítja a tényt, és saját szerepét nem túldimenzionálva, hanem éppenséggel magától értetődő küldetésként kezelve veszi át a feladatot.

Nem tudjuk meg aztán, hogy a király üzent-e valamit, és mi lett a csata eredménye. Azt sem, hogy a vándor megérkezett-e Legszélére, és teljesítette-e a küldetését. A versben egyes-egyedül az a fontos, hogy van egy ember, aki felülemelkedik a háborús őrületen, és azokért akar szót emelni, akik a Legszélén élnek, és akikről Isten is inkább hallgat. A vándor nem tűnik voluntarista futóbolondnak, önjelölt prófétának, erről választékos beszéde is meggyőz. Ugyanakkor határozott és eltökélt. Ha sem a királyt, sem Isten nem érdekli, mi történik a Legszélén, akkor ő fog odamenni és szólni. Ez egyszersmind a régi világ csődjét is jelzi, melyben a hatalmasságok nem azzal foglalkoznak, amivel kellene, hanem háborúznak, és hallgatnak a legnyomorultabbakról. A vándor ezért lemegy a térképről, kilép a festményből. Albrecht Altdorfer képe azt a földet ábrázolja, melyet a vándor maga mögött hagyott, hogy elmenjen oda, ahol hallgat az Isten. Ha a képet bevonjuk a vers kontextusába, akkor érthetjük úgy, mint az egyszeri esemény kiterjesztését minden időkre: a háború örök, Isten hallgat. A versnek pedig kiemelt, cím­adó szerepe van; úgy adja meg a kötet alaptónusát, hogy nem köti gúzsba, nem teszi le a garast egy bizonyos tematika és retorika mellett. Utat nyit a közéleti verseknek, ám nem konkretizál semmit, csak ezt: „mert meguntam, hogy hallgat az Isten”. Valamint megalkotja azt a figurát, akivel még majd fogunk találkozni: a kicsit rezignált, visszafogottan dühös, ékesszóló és határozott vándorét.

Aki – ahogyan megy keresztül az életen – finoman rácsodálkozik a dolgokra, és hallatlan precizitással szedi őket ízekre. Valóban, mintha vándorút lenne a kötet, minden vers egy-egy állomás. Pihenőnek mondani azért túlzás, hiszen eléggé igénybe veszik még a rövidebb, szentenciózusabb versek is az olvasót. Mint például rögtön az első vers, az Elégiácska, mely mindössze hatsoros, az utolsó pedig: „Mint a kondenzcsík, most kicsit látszom” (7). Kétértelmű ez a hasonlat, nem lehet teljes bizonyossággal eldönteni, hogy egy kicsit legalább látszom, vagy most csak egy kicsit látszom. Hiszen a kondenzcsík közvetlenül a repülőgép után látszódik, de amikor a gép már elment, elkezd belefoszlani az égboltba, így valójában mindkét megoldás jó lehet. De mindkettő a látszásnak egy feltételhez kötött módjára utal: kondenzcsík csak akkor van, ha repülőgép megy az égen. A látszás pedig? Mi kell ahhoz, hogy látszódjon a vándor, a hírvivő? Ha van miről hírt adni. Akkor látszik, amikor körbejárja, szétszálazza, aprólékosan kielemzi a dolgokat, eseményeket. Ráadásul nem kis önfegyelemmel és önkínzással: a dolgok ugyanis személyes ügyek, személyes és szenvedélyes magán- és közéleti tépelődések, ráadásul olykor egybe is kapcsolódik a kettő. A szenvedélyességet azonban tompítja, visszafogja az olykor játékosra, olykor tűnődőre és olykor kicsit abszurdra hangolt beszédmód, de éppen ez teremti meg azt a távolságot, ahonnan nézve súlyuk, határozott körvonaluk lesz a dolgoknak. Elegáns és ironikus nyelv ez, ugyanakkor sűrű és tömör, és olykor örömmel keveri a regisztereket. Míves, mint a vándor beszéde, és szemlátomást kedveli a szokatlan képzettársításokat, a példázatot, a szerepjátékot, a nagy kité­rőket. Nem ritkán távolról közelít rá a dolgokra, pontosan kimért lépésekkel, s aztán egy váratlan fordulattal – ám minden teatralitás nélkül – mutatja meg, mondja ki magát a dolgot. Fegyelmezett formákban artikulálódó érzelmesség és szenvedély jellemzi ezeket a verseket, némi csúfondárosság és rezignáció.

Mint például az úgynevezett „dalocskákban”, melyekből összesen öt található a kötetben, különböző témákban. A dal a legszubjektívebb, legzeneibb költői műfaj, melyben a költő pillanatnyi kedélyállapotát fejezi ki. De mi a dalocska? Ezek a versek nyilvánvalóan a tartalom és a forma közti feszültséget aknázzák ki, hiszen a látszólag az egyszerűnél is egyszerűbb forma súlyos érzelmi töltetet hordoz. Az Elkésett szerelmi dalocska például könnyed, felszínes társalgási modorban mondja ki azt, hogy „Szívem, szívecském, jobban / kellett volna szeretnem téged” (25). Ilyesmit párálló tekintettel elsuttog unicumos nagy beszélgetéseken is az ember, ám nem biztos, hogy aztán elmélázik az élet értelmén is, s azon, hogy az élet csontjaival vagy ezek nélkül nyújt kellemesebb élményt a kedves vendégnek. S a vége hasonló stílusban összegez: „és én voltam a barom, hogy / nem szóltam időben: téged / szeretlek mindenestül” (25). Hasonlóan könnyed hangvételt üt meg a Romos dalocska is. Az első sort mintha egy kicsit tudálékos férfi mondaná sétálgatás közben: „A romok, szívem, nem célszerűek…” (24), de csakhamar elég messzire vetődik az asszociációs lánc, és a rom-lét kozmikus távlatokba helyeződik, az emberiség pusztulásának idejére, amikor oxigén talán lesz még, de szerelem már nem. A legnagyobb feszültséget pedig a Szélsőséges dalocska hordozza. A gyermekversek poétikai eszközeit alkalmazza, egyáltalán nem gyermekeknek való tartalommal: „Fasisztát festesz a falra, / barnának és feketének…[…] Kicsit hasonlít hozzám, / bár nem vagyok fasiszta…” (21). Hamar kiderül, hogy az, aki fasisztát fest a falra, megegyezik azzal a személlyel, aki a kötetben többször is „szívemként” van megszólítva, vagyis itt is az a perpetvar játszódik le férfi és nő között, melyről több vers beszámol. A magánéleti problémák keverednek az aktuálpolitikai feszültségekkel, melyek még komplikáltabbá teszik az amúgy sem egyszerű viszonyt. De jelen esetben minden bizonnyal határátlépés történt: a fasiszta falra festése, aki hasonlít a beszélőre, finoman szólva is erős provokáció. A beszélő azonban rezignált türelemmel viseli ezeket a „kamaszlányos, vad túlzásokat”, s innentől tágul a vers horizontja is: szügyig járunk a magyar közéletben, melynek egyik kedvenc elfoglaltsága a fasiszta és náci veszéllyel való riogatás (nem minden alap nélkül, tegyük hozzá). S ebből a perspektívából vetődik fel a kérdés: „na jó, de /majd mit tagadok, ha baj van?” (21) – vagyis ha tényleg baj van.

Kemény István költészetére korábban nem volt jellemző, hogy közéleti kérdésekben megnyilatkozott volna, vagyis már maga az jelzésértékű, hogy ebben a kötetben ilyen nagy számmal fordulnak elő úgynevezett közéleti, politikai versek. (S nem mennék bele abba a diskurzusba, mely az utóbbi időkben bontakozott ki erről a fajta költészetről.) Nem teljesen előzmények nélküli azonban ez a tematika Keménynél, olvassunk csak bele a 2006-os, Komp-ország, a hídról3 című, Adyról szóló publicisztikájába, melyben már felvetődik a költészet és a közélet viszonyának a kérdése. Ebben az írásban még pusztán konstatálja, hogy a közügyek valahogy háttérbe szorultak a hetvenes évektől kezdve az irodalomban, és hogy ez így nincs teljesen rendben, de az ebbe a kötetbe felvett versekkel már megpróbálja kompenzálni ezt a hiányt. Sokat írtak már a nevezetes Búcsúlevél című verséről, mely a fentebb emlegetett diskurzus egyik kiinduló darabja, csak egy versszakot idéznék belőle: „Gonosz lettél, vak és régi, / egy elbutult idegen néni, / aki gyűlöletbe burkolózva még / ezer évig akar élni” (36). Az idézett sorok az „édes hazára” vonatkoznak, és a 2006-os írásra rímelnek: „A középkori Magyarország elbukott 1526-ban, az újkori 1944-ben, és ez a frusztrált, de küldetéses maradványország most múlik ki csendesen a szemünk előtt. Nincs itt már önálló kis világ, nincs egek ostromlása.”4

Ugyanebben, Az egyiptomi csürhe című ciklusban kapott helyet a másik sokat hivatkozott vers, a Nyakkendő is. Sokkal szofisztikáltabb, mint az előző, és finomabb utalásokkal, összefüggésekkel játszik. Olykor ironikusan, nézzük csak a kezdő sort: „Az érthetetlennek tűnő okokból elpusztult / Magyarország…” (38). Kérdés, hogy kinek tűnik ez érthetetlennek? A Búcsúlevél írójának és olvasóinak vélhetően nem, a naiv rácsodálkozást csak imitálja a felütés, ám csakhamar kiderül, hogy milyen szoros összefüggés van Magyarország „érthetetlennek tűnő pusztulása” és egy rosszul megkötött nyakkendő között. Feltéve, ha a szóban forgó nyakkendőt egy vidéki, feltörekvő ifjú viseli, és egy idősebb, fővárosi értelmiségi igazítja meg. A vers több oldalról, és a naiv, mesélős hangot mindvégig megőrizve elemzi az aprócska jelenet pszichológiáját, mely végül az „egész hazájukat szétrohasztó gyűlölet”-ben (42) eszkalálódik. A vers hangneme végig tárgyilagos és távolságtartó, mintha valaki egy réges-régi történetet olvasna fel kíváncsi kamasz gyerekeinek. Az A Kossuth téren című vers már közelebb merészkedik tárgyához, olyannyira, hogy a szagát is érezni annak a piaszagú nőnek, aki „bűzlött szegény a gyűlölettől” (14). A vers a tér és a nő leírása után átvált dialógusba, a beszélő immár ahhoz beszél, akit szívemnek szólít, s kettejük dilemmáit rekapitulálja. Hogy igen, látni lehetett előre, hogy ez az egész el fog jönni, és hogy pont ilyen gyűlölhető lesz. És ezzel együtt pont ilyen olcsó és könnyű, ilyen „késztermék-gyűlölet”. Holott valamennyiünk bűne, hogy ez van, hogy ez ilyen lett. „Én mosom kezeim, de mocsokban, vérben – / már nem leszünk tiszták, se te, se én” (14).

A kötetben sok vers ahhoz a nőhöz beszél, azzal civódik, lelkizik, akit szívemnek szólít. Ez a mindennapokban meglehetősen kiüresedett, banális becézés, ám vershelyzetben kihallatszik belőle az irónia, s az, hogy az így szólított személy egyszerre áll nagyon közel a beszélőhöz, de éppen a kommersz becéző formula miatt kicsit el is távolítja magától. A kapcsolat válságának különböző variációi rajzolódnak ki a De még így is majdnem című ciklusban, melybe szintén beszivárog a közéleti tematika. Ebben a ciklusban található a már említett A Kossuth téren című vers, s ebben az Ötvenhat is, mely finoman játszatja egybe a párkapcsolati nézeteltéréseket a forradalomra való emlékezéssel. A két ember más-más közegben nevelkedett, más-más világnézeti panelek között, melyek – mint minden rendes családban – akkor kerülnek egymással konfliktusba, amikor a közelmúlt és a köz­élet eseményeinek megítéléséről van szó. A nő olyan családból származik, amelyben megvetették a katolicizmust, a férfi apja pedig „sebesültet hordott, / és nagyon meg lett büntetve érte” (17). A kérdés a körül forog, ki milyen eszmékben hisz, s halna-e érettük, erre pedig kiváló lakmuszpapírul szolgál az ötvenhatos forradalom. A vers vége szájbarágós lenne, ha nem tompítaná egy leheletnyi játékosság: „Ne gondold, hogy eszmék nincsenek, csak télen a szürke, nyáron a kék ég” (17). A többi versből azonban kiderül, hogy nem ezek a legnagyobb konfliktusok, hanem már minden konfliktus. A Hold felmondta a Földdel kötött szövetségét, és önálló bolygó akar lenni – olvassuk az A huszadik évünk című versben. A beszélő legalább fontolóra veszi ezt a lehetőséget, s elgondolkodik, milyen jól is mutatna az ő szép Holdja a Nap körüli pályán, ám aztán sajnálkozva bejelenti: „nincs módomban elengedni téged” (19). A kimért, személytelen és cirkalmas beszédmódot választja, hogy tudtára adja a Holdnak, hogy nem engedi el. Aztán pedig a fizika profanizált nyelvén próbálja elmagyarázni ennek a kapcsolatnak a természetét: „a földi élethez kellettünk te és én: / te lötyögtetted az óceánokat” és „törvényt sértenél, ha nekivágnál / a naprendszernek” (19). A természeti törvények közé sorolja a kapcsolatot, és annak nyelvén mondja el, mi történne, ha vége lenne. A logikában analógiás következtetésnek hívják azt, amikor a puszta hasonlóság alapján véli úgy valaki, hogy ami egy jelenségre igaz, igaz a másikra is. Nos, ez is ilyen következtetés: attól, hogy a nő el akarja hagyni, még nem következik, hogy „az első lenne, hogy belém csapódnál” (19).

Fontos kötet ez – nem mintha ne lenne fontos Kemény István más kötete. De ez máshogyan. Több „nagy verset” is tartalmaz (ilyen pl. még a fent nem említett John Anderson éneke). Az Isten hallgatását megunó vándor minden pátosz nélkül, bölcs iróniával beszél közös dolgainkról, miközben háború sújtotta vidéken kel át a Legszélére. Tudja: mint a kondenzcsík, kicsit látszunk.

Kemény István: A királynál. Magvető, 2012, 67 oldal, 2290 Ft

Jegyzetek

1 Reinhart Koselleck: A kora újkor elmúlt jövője. Hidas Zoltán fordítása. In: Uő: Elmúlt jövő. Budapest, Atlantisz, 2003.

2 I. m. 18.

3 http://www.holmi.org/friss/17.html

4 Lásd i. m.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges