Kiss Noémi

Nyomtatóbarát változat

Az étterem neve valamilyen paprika vagy hagyma, nem is emlékszem, esetleg lángos és bundás kenyér lehetett volna még, vagy palacsintafaló. A falon kardok és kaszák lógtak, fegyverek csillogtak, a képen kék és zöld szarvas bőgött, a másikon egy tehén, őzike és aztán szürke pingvinek. Mellette köcsögök. Ártatlanul és szűziesen ültünk, mint akik épp férjhez szeretnének menni. Pedig nem szerettünk volna, halkan suttogtunk egymás fülébe, nehogy feltűnést keltsünk, de így is feltűntünk. Körülöttünk ötvenes, poharazó arcok dőltek a szék támlájának, vártak. Vörössel festették az önbizalmat az arcukra, úgy láttam, délceg katonák, csata után. Szakálluk kinőtt és bolyhosodott. Potenciális udvarlók, alig várták, hogy kacsinthassanak. Ha viszont kacsintottak, attól úgy elpilledtek, hogy összeragadt a szemük, elaludtak. Észre sem vették, mikor kimentünk, az asztalon feküdtek hajnalig, örök vesztesen. Másnap újra feleség után nézhettek, esetleg a közeli Piedone játékterembe mentek, bár több szerencse ott sem érte őket. Féltek, mert valaki egy macedón mese nyomán azt súgta még óvodás korukban: ha nem kapják meg, amit akarnak, levágják a péniszüket.

Katát akkoriban ismertem meg. Kerek arcú, kék szemű, vastag ajkú nő, hol csinos, hol kissé elhanyagolt, ilyenkor befelé forduló, néha pedig rettentően kitárulkozó és lehengerlő. Pogácsát majszoltunk és ittunk, aztán felváltva kimentünk pisilni, a pálinkától egyre hangosabban beszéltünk, nyerítve, elég kellemetlenül vihogtunk.

Kata a vajdasági Zomborban született, ezért értett a mezőgazdasághoz, a tejhez és a túróhoz, na jó, a borokhoz is, ezenkívül több nyelven beszélt, szerbül, horvátul, bosnyákul, ja és németül, angolul picit, de Kelet-Európában az nem kell, mosolygott, mikor mondta, mert tudta, hogy ez már rég nem igaz. Nem vagyok hajlandó azt a gyarmatnyelvet megtanulni! Valahogy fennköltebb dologra vágytunk Budapestnél, fennköltebbre Kőbányánál, vagy póriasabbra, nem is tudom. Házasságra, pénzre, szerelemre, egy roppant ügyes szeretőre, ilyesmikre, szigorúan titokban, mert amúgy mindketten eljátszottuk egymásnak a boldog feministát. Mozogni akartunk, de akár a világ is felfordulhatott volna körülöttünk, mi mindig nyugodtan ülve maradtunk, úgy éreztük, a világ tetején csücsülünk Budapest legszegényebb kerületében.

Jó lett volna futni, száguldani, lélekben megemelkedni, testben gazdagodni, robogni, repülni. Ezt tettük, csak fejben. Aztán egyszer csak váratlanul Kata minden különösebb előzmény nélkül felajánlotta, hogy látogassuk meg a szüleit, s ha már ott vagyunk, elmehetünk Szabadkára, csak egy köpés, és ott tényleg gyönyörű lesz a világ. Elmúlt a tél, elmúlt a tavasz, jött a nyár, és már indultunk is.

2.

Természetesen sok csomagja volt. Pontosan négy táskája, két nehéz és két könnyű. Előbbiben borok és ajándékok, művirág, utóbbiban lenge nyári öltözékek, rúzs, púder és piaci cigaretta. Kata hihetetlen göncöket hozott: hat nyári ruhát, szoknyákat, láncok, fürdőruhák, egy bikini, négyféle sort, pólók, három különböző méretű törölköző, régi könyvek, no meg két vastag szótár, amit olvasni fog útközben. A legújabb magyar helyesírás is nála volt, és az idegen szavak szótárának friss kiadása. Kata műfordító. Legszívesebben a hátsó ülésre rakta volna minden holmiját, már kezdte pakolni, de megakadályoztam. A pillepalackos vizet azért a sebváltóra tette, és útközben egy poharat rakott a kézifékre, végig dohányzott.

Eltévedtünk.

Telefonáltunk egy férfinek, vagyis ugyanannak az embernek, akivel korábban esemesezett, és aki feleségül akarta venni úgy kábé egy éve: talán nem kellett volna, de bajban voltunk, és ha baj volt, ez a jó szándékú férfi segített. Az esküvő még ráért, a döntés is, se igent, se nemet nem kellett azonnal mondani. Segített, hiszen ő magyar férfi, csukott szemmel is tud vezetni. Sőt, jobb, ha ő vezet, mi csak maradjunk nyugton, és vegyük el a kezünket a kormányról. Azért én rajta hagytam a kezem, a telefonból érkeztek az utasításai, először Katának, aztán tovább nekem, és aztán a karomnak. Közben terebélyes, nagy, vonzó alaknak képzeltem, pedig csak az öblös hangját hallottam. Mély volt, semmi feleslegeset nem mondott. Kata halál szerelmes volt belé, mikor telefonáltak. Mikor találkoztak, rendszeresen kiábrándult. Ő kivezet bárhonnan, kiabálta, mikor lenyomta a gombot, életed bármelyik sötét lyukából a felszínre hoz, ilyenkor úgy szeretem, szálldosott, bizsergett, ami persze hamar elmúlt nála, amolyan narkotikum volt ez a férfi, pótszer. A mélyhangú persze tudomására hozta, hogy a segítségért hálát vár, nem most, jaj persze, nem kell azonnal, majd ha visszajöttünk, a hála ráér, annál édesebb, minél tovább tartozunk. A helyes úton robogtunk, mikor csak megkérdőjeleztem Kata szerelmét. Nem tudom, sziszegte a fogai között. Néha úgy félek, hogy megüt. Megüt? Igen, megütött, képzeld. De igen, talán, szeretem. Biztosan megérdemlem. Aztán megint, nem tudom. Nem érdekes, hagyjuk. Nem, nem szeretem, azt hiszem.

Délnek indultunk, végül nem az autópályán, mert arra nagy a dugó a szabadságos vendégmunkások miatt, Hercegszántó felé mentünk, a határ után Zombor irányába kanyarodtunk. Ne, ne arra, mégse Zombor felé kéne, mondta kissé határozatlanul. Eszébe jutott, hogy a szülei Bezdánba mehettek. Rettentő hőség volt, negyedik napja 39 fok árnyékban, biztosan a Duna-parton vannak, a horgásztanyán. Biztos? – kérdeztem kétkedve. Hááááát, nem, nem tudom, hagyjál, menj csak előre!

Apja horgászott egy óriási fűz alatt, mikor megérkeztünk. Anyja összegömbölyödve sziesztázott egy szófán a teraszon. Nemrég ebédelhettek, még nem volt elmosogatva, finomfőzelék és fasírt, istenien fűszerezve, borssal, paprikával és majorannával, gyorsan bekaptuk a maradékot. Örültek a lányuknak, nekem is, mintha én is a lányuk volnék. Egy óra múlva megint ettünk, elővették a mélyhűtőből a tegnapelőtti halászlevet, azt is befaltuk, egy kövér ponty, ketten, tésztával. Bezdán kincse úszott a szánkban: egy igazi paprikás rácponty, hagymás sűrítményben. Te drága, nézett ránk az anyja, na eljöttetek végre a kisbarátnőddel! A tányér szélére ragasztottuk a szálkát. Pálinkáztunk, Kata közben mesélt rólam, és a maradék szálkát már a fűbe dobta. Engem is simogattak, biztattak, mintha árva, bizonytalan és éhes volnék, mint a lányuk. Pedig vastag voltam, teletömve kellemetlen és állandóan ismétlődő, rendszertelenül felbuggyanó érzelmekkel. Csak hallgattam őket, és az olyan jó volt. Panaszkodtak. Aztán fel kellett állni, kihúzni magunkat, behúzni a hasunkat, ki a mellet, és elindulni sétálni a Duna partjára a háborús emlékművekhez. Az anyja teljesen átvette az irányítást, mi csak kóbor vendégek voltunk az érett és bölcs szülői háznál, amolyan idegen kosztosok.

Megtekintettük a kárókatonákat, és felkerestük a szerb háború maradványait, a partizánokat és a halászokat. Benéztünk a csárdába, ami össze volt kötve a stéggel. A halászok, mikor megvolt a beúsztatás, kimerték a hálót, a pontyot feldobták a pucolóasztalra, a gyerek megpucolta, és egy másik gyerek bele­eresztette a bográcsba, a sűrű, hagymás lébe, rögtön szervírozták, mert folyamatosan érkeztek a vendégek. A csárdából szép panoráma nyílt a Dunára, beültünk. Folyt a víz, és folyt a Duna, és folyt az anyjából a szó. Mentek lefelé a zavaros örvények. Ettünk még egy halat, aztán Kata elment úszni. A stégeknél eltűnt a víz alá. Én félnék a harcsától a helyedben, kiabáltam neki a kavargó víz irányába, de ő csak kacagott, csiklandozta a víz, felbukott, nagy levegőt vett, és eltűnt megint. A vízbe lógó damilokat húzkodta, hiába kiabáltak a horgászok, teljesen rácsavarodott három horogra, csak ment, kapált a nyakas ötlete után.

Újra a stégen ültünk, mikor pontban három óra harmincötkor megérkezett a svájci túrahajó Schaffhausenből, rajnai zászló volt ráfestve, és hátul fehér kereszt lobogott piros alapon. Kijöttek a horgásztanyákról és a nyaralókból integetni az emberek. Hejhóóóó! Halihóóó! Da, da! Kiabálták. A hajóról visszaintettek az utasok, ja, yes! Német, osztrák és holland fehér inges, szőkék, barnák, feketék, nyakkendős turisták, pezsgőztek és lazacot ettek uzsonnára, unalmasan úsztak lefelé a Duna-deltáig. Francosok, mi?, kiáltott az anyja, de nem várt választ. Jaj, Svájc!

Mindannyian egyszerre vettünk a vágyakozás közben egy nagy levegőt. Visszasétáltunk a nyaralóba, összepakoltunk, bezárták, és beültek a Yugójukba, mi meg az én autómba. Bezdánból Zomborba kocsiztunk. Jaj, de jó lesz, böreket fogunk enni, olyan zsírosat, mint Bácska földje. Jobbra és balra hatalmas kukoricatáblák mellett haladtunk, ezüstös sárga éllel csillogott rajtuk a nap. Hetek óta nem esett egy csepp sem, száraz a föld a szállások körül, de a kukoricalevelek még nem száradtak el. Hervadtságnak és fonnyadtságnak egyelőre semmi jele, itt szívós a talaj, ha égeti a nap, akkor is hetekig bírja. Kibírt az már többet is! Rajtunk kívül senki sem hajtott a forró aszfalton. A láger mellett robogtunk el, az egykori gyilkos tábor, ma játszótér gyerekeknek. Annak idején itt gyűjtötték össze az embereket a kitelepítés előtt, egy tér, ahonnan kilökték a zsidókat, később a svábokat és a magyarokat.

Megérkeztünk. A városban mindenütt építkezések voltak, még csak a földmunkák kezdődtek el. Ezen a nyáron kezdték eltakarítani Zomborban a háború nyomait. Nagyon lassan haladtak, mert nem kapnak rá támogatást, és ez visszaveti az amúgy is lassú déli tempót. A városháza termei kietlenek, a kasszák és a páncélszekrények konganak az ürességtől. Ami pénze maradt itt az embereknek, azt hatalmas sírkövekre költik.

Csak egy nővel ismerkedtünk meg a második napon, de ő is halott volt. Másnap a temetőben találtunk rá, és egy céduláról olvastuk le a nevét, fehér kalapos, fekete ruhás asszony hozta ki. Nadrágban jött, Csihás Benő, bogyósfa-ültető polgármester emlékműve mögött ült a biciklijén, és a szájában tartotta a gyászjelentőt, mikor észrevettük. Az egyik kezével a ragasztót kereste, a másikkal cigarettázott. Meglátott minket, intett, odamentünk, és innentől fogva egy órán át hallgattuk 95 éves, elhunyt anyósa életét, aki sohasem találkozott orvossal, mielőtt eltávozott, ennyit jegyeztem meg abból, amit a kalapos mondott.

Zombor főutcáján járni tényleg olyan, mint Milan Konjocic´ fiákeres képei. Csak a lovak és a fiá­kerek hiányoznak, de szemmel oda lehet festeni őket, és akkor a régi idő is előbújik, csupán néhány karika és ecsetvonás a korzó. A részekből összeáll a régi kalamajka. Zsong a belváros, zsivaj van. Kockaköves, elmosódott, színes és szürreális minden. Hangos sikolyok, nevetés, gyerekzaj hallik. Tele az étterem és a kávéház. Élet lepi el a széles utcákat, kamaszok bicikliznek este tíz után. A menekültek kitörött ablakú hoteléből hangos zene szól, táncolnak. Nyáron az utcán keresnek társaságot a crnagorácok, többségük egész nap kóborol a városban, vagy a tejpiacon dolgozik. Könyvesboltot keresünk, de nem találunk, senki sem tudja megmondani, hol van. Eltűnt, ahogy nyoma veszett a kaszinónak, az iskolának és az óvodának. Fene nagy baj volt, hogy Kata egyetlen ismerőssel sem futott össze, azt mondja, ez zavarja, de ha meg találkozunk valakivel, akkor meg az.

3.

Későn ébresztem, nehezen kelünk mind a ketten. Második nap, indulunk Szabadkára.

Először elmegyünk a kávézóba, ahol találkát beszélt meg a barátnőjével. Sonnenberg Salamon háza mellett keressük, de a közelben adják ki a magyar vízumokat, úgyhogy hosszú sorok kígyóznak, alig találjuk meg a bejáratot. A ház tetején mérges kis porcelán­angyalok ülnek, mintha azt várnák, hogy a konzul fejébe lőhessék a bosszúság nyilát. Kicsit előbb odaérünk, mint Marika. Megint csörög Kata telefonja, pityeg, zörög, zakatol, kiabál. Na, mondd meg, mit csináljak vele, kérdezi tehetetlenül, de fogalmam sincs, miről beszél, hiszen nem ismerem azt a férfit. Hallgatok. Közben megjön a barátnő. Csinos, magas, szemei élesek, mint a tű, mellei peckesen csúcsosodnak. Nekem rögtön megtetszik. Fekete, magas pincér veszi fel a rendelést, ez teljesen feldob mindhármunkat.

Szakíts vele, és kész!

Szabadkán átfúj a szél, olyan lapos. Ha széttárja a város a karját, ha nem, szüntelenül színes csíkok áramlanak az utcáin, és a ligetek itt is mintha festettek volnának. Csevely, moraj, csámcsogás, csupa népies zaj, igazi nép nélkül. Egy viruló kultúra, melynek nincs saját országa. Még pontosabban, a Vajdaság egy külön ország, melynek nincs egyetlen nyelve sem, hanem sok nyelve van. Légyzümmögés a főtér szélén, gyerekkiáltás a szökőkutak felől, és sikítozás a vendéglő teraszán. Pompás város, még forró, nyári délidőben is élettel van teli. Számtalan kapzsi flörtöt látunk a platánok alatt, majd ezután jönnek a kútnál a beragadt, hosszú, délies csókok. A játék lényege: két nő egy férfival, aztán cserélnek. Porcelánok és tulipánok, zöld, kék és sárga díszek a tetőn, apró balkonok és széles teraszok. A görbe házak homlokzatai széthúzzák az arra szédelgő idegen pupilláját. Minden túl édes, barátságos és élveteg: a véget nem érő, hosszú utcák, az alacsony, vastag házak a méretes szobákkal, mindez csak egy furcsa látszat, megtévesztés. A házak mögött sírás, szégyen és szerelem lapul.

Törött ablakok, repedt sarkak. Ott van a téren a szakadás, a szagok, a rom, a bűz csata után. Az irigység és a kardoskodás, a kiközösítés és a megszégyenítés. A hullákat nem lehet egyik pillanatról a másikra eltakarítani, ezért ott fekszenek még mindig az utcán, test nélkül. Mindenhol emlékművek, szobrok, költők és forradalmárok, mindegy, ki hol állt régen, most már egy oszlopon van a fejének a helye.

Ide sosem találnék vissza. A főtér csupán kirakat, még nem az igazi város: egy nagy átbaszás van itt, szabadság helyett kerámiák.

Körbe-körbe járunk, tekergünk Marikával a város egyik nevezetességétől a következőhöz. Ha találunk valami kellemeset, ő boldogan felsikít. Mi tapsolunk. Megnézünk minden híres helyet, ha elfogynak, megint kezdhetjük elölről, aztán újra a főtéren ülünk egy padon. Ők beszélgetnek. Tűz a nap, ricsaj száll a déli fülledt melegben a városháza körül, néha segélykiáltásnak hallom, pedig nem az. Egyébként nem történik semmi, a nyári szabadság sörözik egy fiatal lánnyal a szökőkútnál. Hamar megunjuk mások csókját nézni. Elgyalogolunk a Nagytemplomba, Avilai Szent Teréz házába. A templomban Kata megfogja a kezem, titokban, hogy Marika ne lássa, még a végén féltékeny lesz. Meleg, izzad, a homlokát lehajtja, mintha imádkozna, mire én meglököm, ne hazudjon. Velem akartál kettesben imádkozni? Igen, de csak titokban szeretné. Kérne valamit kettőnknek istentől. Észre­veszem, hogy még mindig nem kapcsolta ki a telefonját, a képernyőn neonkandúrok lóbálják a mancsukat. Nem, nem akarom a közös imát, csak magamért vállalok felelősséget. Kata folyton tőlem várja a megoldást. A szerelemben nincsen barátság, sajnálom, nem tudok segíteni. Kimegyünk. Kint elkérem a telefont, és bedobom egy kukába. Tulajdonképpen egy kicsit tényleg szerelmes vagyok Katába, és iszonyúan bosszant az az ember. Tovább korzózunk, mintha mi sem történt volna, szeretnénk megfigyelni a város egyéb vonzó testrészeit.

Beszélgetnek, egy régi osztálytársukról, aki eltűnt a háborúban, de megkerült tavaly, és nagyon gazdag lett, csak beszélnek, röhögnek, vinnyognak és kiabálnak. Kullogok utánuk, régi emlékeket kergetnek az utcákon, Marika úgy hajt, hogy alig tudok velük lépést tartani. Magas, tenyeres férfiakat hoznak szóba, nem sokat értek belőle, csak a hangsúlyokat tapogatom, ki a jó, és ki az, aki irtó rossz az ágyban. A rosszakat törlik a telefonból. Szabadkai sztorik, gyerekes viccek, szerelmi játékok, komolytalan, múltbeli tények, melyek ma már semmit sem számítanak, de azért még a béna, tréningnadrágos Pétert is felkeresnék legszívesebben, azonnal. Szabadka nekik gyerekszemet ad, nekem nem, nekem csak port, tűző napot, szelet és két új barátnőt.

Aztán egyszer csak Marika kézen fog mind a kettőnket. Húz, hogy menjünk tovább, a hajamba markol, és láthatatlan pórázt tesz ránk. Innentől fogva nem szabadulhatunk a bűvköréből, szükségünk is lesz rá.

Mikor a restaurálás alatt álló zsinagógához érünk, elővesz egy ernyőt, a fejünk felé teszi: nehogy rátok essen egy kődarab Komor Dezső és Jakab Marcell 1902-es épületéből! Kacag. Gyerünk, keressünk emlékeket! Marika mindent megérint, amit lehet. Fog és simogat, tapizza a múltat. Üres helyek, lövések nyomai láthatók a falakon. Az imaház igencsak hiányos, a lépcső és a karzat sincs meg. De mi úgy teszünk, mintha megvolnának, mintha most régen volna, és mindent megengednének nekünk. Úgy teszünk, mintha meghatódnánk a zsinagóga szépségén, ezen a romhalmazon, és persze majd meg is hatódunk mindjárt, de annak egészen más lesz az oka: MARIKA.

Majdnem meghal. Egy kerámiadarab gurul ki a cipőm alól, ahogy lépek, Marika meg egyszer csak le­esik a lépcsőről, úgy kell őt visszahúzni függőlegesbe. A kezünkben tartjuk vezérünket. Prüszkölünk a portól. Milyen jó lenne nyáron egy szanatórium falai közt szédelegni! Mint Hans Castorp Davosban Madame Chauchat-val… Átlátni mindenkin. Marikának röntgenszemei vannak, és folyton a múltat emlegeti. Azt hittétek, meghaltam, mi? Buta libák! Egy nő bármikor bármibe bele tud halni.

Újra suttogni kezdenek az osztályról. Leválok. Róth Miksa festett üvegei jönnek, nem lehet tőlük kilátni. Üvegszilánkokon taposunk, régi vitrázsok darabjain lépkedünk. Arrébb megyek, fürkészem a terepet, először a mennyezetet, valahogy túlzásnak tűnik minden, fenyegetőnek, boldognak és giccsesnek: égkék falfestmények, rózsaszín boltívek, sárga és vörös csíkok a kopott felületen. Közben mindketten visszafordulnak, az oldalbejárathoz mennek, és a lépcsőhöz állnak.

Marika váratlanul elkezd kotorászni a ridikül­jében. Egy papírt vesz elő, ceruzával van ráírva valami. Nem tudom kivenni, túlságosan ráhajol a papírra, mert hiúságból nem vesz szemüveget. Fürkészi a cédulát, ami egyre nagyobb lesz, ahogy kihajtogatja az ujjával. Elkezdi olvasni, először magában. De mivel olyan teátrálisan csinálja, megkérjük, hogy folytassa hangosan, mi is szeretnénk tudni, mi az a gyűrött papír, amit a táskájában hord. A kéziratom, feleli büszkén. Csitt! Kihúzza magát, a fenekét hátranyomja, melleit pedig kidomborítja, mint aki ismeri a törvényt. A fejét felhajtja, és megigazítja a haját. Marika költő. Egy szép, érett későnyári almára hasonlít. Tükörsimára van törölve pirospozsgás arca, először illóolajok repülnek ki a füle tövéből, és aztán szövegbuborékok nőnek a szája mellett. Halkan, de magabiztosan olvas:

Díszlet a szélnek

Első levél Sarának
Mély steril csöndből írok neked most
melyben már nincsen otthon sem támpont
csak fogak közt szűrt hírek a valóságról
mint mikor gyakorlod a távolba-köpést
ám ahol te vagy akár a hangyaboly
nyüzsgés a most és az akkor között
a tisztáson mely elvesztette etimológiai jegyeit
Mennyivel fiatalabb lennél
ha a helyeden maradsz
a mélyedésben a kő és a tóratekercs közt
itt a zsinagóga lépcsején
a vitrázs és kavargó beszélgetéseink alatt
hallod még mindig azok a harangok szólnak
csengetnek az iskolában a szünetnek vége van
a magasból ugyanazok a madarak röppennek
a kovácsoltvas kerítés peremére
s a pécsi kerámia ellenáll az átoknak
azokénak akik megbuktak a pályázaton
mely a várost szabta volna át
Csak a látóhatár változott
azóta hogy az előre-hátra
bukfencet gyakoroltuk
a palicsi homokban kacagva
víz ellen fel a magasba…

Marika világ életében a korzón érezte jól magát, akkor, amikor olyan kávéházban és éttermekben üldögélhetett, ahol kivétel nélkül az összes férfi kedves, jó, régi ismerősként üdvözölte. De ez a Marika most könnyezni kezdett.

Néhány sort kihagy, mert elcsuklik a hangja. Ez nem lehet, ez nem is ő! Marika elérzékenyült. Kacagni próbál, de nem megy, nyöszörög, egyszerre nyelünk egy nagyot. A torkunkon fut le a vers. Pécs, hogy jön ez most ide, mondom, a könnyítés végett, hátha így elterelem a szót a sírásról. Kerámiák! Ez csodálatos! Kiabál Kata. Aztán könnyezünk mi is, mint a kőbányai korzó ismert álmodozói, szép a vége, az istenit, micsoda távlatok. A szerelem mindent felülmúl! Elképzelem Sarát, amint a távolba köpést gyakorolja. Ezek szerint, te nem is érted? Mondják mindketten hümmögve. Dehogynem! Az egyik legvidámabb vers a szutykos múltról, amit valaha hallottam. Kemencében sült, ropogós, olyan életszerű, mint, mint…. mondjuk egy kenyér! Találok egy rossz hasonlatot. Akkor a tej vagy a bor. Egyre rosszabb lesz. Csak kicsit kormos, odakozmált, megégett. És íme a bizonyíték arra, hogy a költői hajlam nem száll el a fiatalsággal. Marikának ismertté kéne válnia! Szerelmesnek kellene lennie, teszi hozzá Kata. De hát engem mindenki ismer! Kiabálja. Kissé sértett és dühös lesz azért, amit mondunk. Aztán megcirógat, mint egy plüsskutyát, te még nem érted az életet, nem a vers a lényeg, hanem a papír és a feneked.

Feltöltekezem selymes ujjbegyéből áramló bo­szor­kányos energiájával. Lehet, hogy költő leszek, de nem, inkább nem, ha ahhoz fenék kell, akkor nem. Ha csak mell, akkor talán.

Lányok, gyerünk már!

Még a múltban révedezünk, mikor Marika már újra sikít, felszólítása hirtelen visszarángat minket a jelenbe, és visszaránt a valóságba. Vége a simogatásnak, kalapáccsal üti a fejünket. Kávéházról kávéházra, gyerünk, az az élet titka! Az égre fehér habok gyűlnek, ettől szürke fény vetül a homlokzatra. Végül tényleg beülünk egy drapériás kávézóba, csak hogy Marika egyik fiúját köszöntsük. Hátramennek, megbeszélnek valamit. A rúzs elkenődik Marika száján. Aztán be az autóba, és irány a palicsi vígadó! A zsinagóga lapos ködbe vész. Korog a gyomrom. Marika veri a combját az éhségtől, Kata is éhes. Milyen jó volna futkosni egy illatos konyhán. Azt sem bánjuk, ha ütöget az idő, ha kacag a vasfoga, ha kövér lesz a combunk a nagy ebédektől, és megnő a hasunk.

Nyalókát, kávét és fagyit szeretnénk, tortát; sült, mandulás pisztrángot, esetleg egy jó, fűszeres fogast. Titokban belerakom a fejemet egy tálba. Az ebéd Vojvodinában mindig titok, vagyis olyan, mint a mesékben: terülj-terülj asztalkán tálalják fel a pincérek a szecessziós étteremben.

Folytatjuk Belgrádot. Marika mesél a napernyős teraszokról, a hatalmas tenyerű, izmos férfiakról, a fülledt éttermekről. A lövésekről és a rombolásokról, a lélek zavarairól. Marika rettentő gyorsan képes témát váltani, mondjuk úgy, ahogy mások kezet törölnek. A legérzékenyebb mondatok buborékok formájában pattannak ki a szájából. Ő a társalgás királynője és a viták pénzosztó királya. Logikus, heves és érces, szellemes, túlzó, szelíd és erotikus. Egy belgrádi flörtnél tartottunk, a körmeit igazgatja, na, annál nincs jobb, nekem, érett rókának elhiheted. Gyerekesen nevet, cigarettázik, és vörös bundája nő a haja helyén, ha a teraszok életéről mesél. Megtudom, hogy egy évvel ezelőtt jöttek vissza Szabadkára a lányával. A háború után a családjával Belgrádba mentek. Az anyanyelve szerb, s bár kiválóan beszél magyarul, szerbül ír. Még egyetlen könyve sem jelent meg magyarul, amit én nagyon sajnálok, és háromszor elmondom, hogy mennyire csodálkozom rajta. Aztán megint bekattan. Hirtelen eszébe jut, hogy mégis inkább sietnie kellene haza. Az anyját ápolja, akit ma sem lehetne hosszabb időre egyedül hagyni. Mindent elfelejt, és feldúlja a lakást. De jó neki, akkor ő elfelejtette a háborút. Igen, de azóta képtelen egyedül élni, na, neki menni kell, értsük meg, tényleg beteg az anyja. Megértően elengedjük, persze, mi képzeletben még Belgrádban vagyunk. Aztán Marika hirtelen meggondolja magát, nem, mégsem megy haza, még nem. Megyek veletek Palicsra!

Ahogy a nap átfordul a horizonton, már nem éget, nem okád tüzet. Lassan elkezd fújni a meleg délutáni szél. Megeszünk két narancsot. A semmiből homokot hoz a fuvallat, és rászitálja az aszfaltra. Betömi az úton a gödröt, a földet, a házak keramikus fedelét, a természet egyszerű temetést rendez. Minket is megfúj, először be az autóba, át a városon, majd belök Palicsra.

Az írás folytatását áprilisi számunkban olvashatják.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges