Kiss Noémi

Nyomtatóbarát változat

4.

A nyári szabadság Szabadkán a palicsi fürdővel indul. Az időjárás alapján már akár májusban is lehetne fürdeni a tóban, de nem sokan akarnak, hiába meleg a víz, koszos és poshadt. Korhadtak a deszkák, a fürdők padlója tönkrement, és üresek a lejárók. A női és a férfi fürdő is elkoptatta régi fényét, koedukálódott. Mintha késő ősz volna, olyan kihalt. Az emberek többsége a szálloda halljában vagy egy villa verandáján nézi a televíziót, kalandfilm megy éppen, halljuk a tenger zúgását, a puskákat, repülnek a molotovkoktélok. Palicsról hiányoznak a zöldek, sehol egy aktivista, aki kikotorná a tavat.

Hoztunk fürdőruhát, de Marika megtiltja, hogy beugorjunk a stégről. Útközben, a Vígadó felé megsimogatjuk egy férfinek a lábát. Értelmetlenség persze egy szobrot birizgálni, de milyen jóérzésű cselekedet, és nem büntetnek meg érte. Megtudom, hogy ők ketten minden évben legalább egyszer megsimogatják Vermest, és ezentúl nekem is kötelességem lesz ennek a gnóm, önelégült férfinek áldozni. Vermes Lajos úszó, akinek kissé félreméretezett szobra avantgarde művészet. Megsimogatjuk, ezúttal a lába között is. Vermes felszisszen. Mindez nem elég. A lábára taposunk.

Beülünk végre a Vígadóba, és fogast ebédelünk. Nem, mégsem emlékszem jól. Ők ketten csak salátát ettek, mert egy új fogyásteszt szerint hizlal a hal. Én olyan éhes vagyok, hogy hiába idézik a többiek kívülről a fogyókúrás cikket a szerb Fakanál magazinból, elsőnek rendelek. Két akaraterő társaságában fo­gyasz­tom el hát Palicson sovány ebédemet. Rendelek még egyet, így lesz gazdag ebéd. Végül mind a hárman palacsintával fejezzük be a tóparti, verandás oázisban. A magnóból Falco szól, és az Amadeus, mikor felállunk az asztaltól. Habsburg-hely ez is, nem is csodálkozunk.

Visszafelé két apró szobrot találunk, finom női kéz munkáját. Őket is megsimogatjuk. Apró öreg nénik ülnek egy padon, összekulcsolt kézzel. Ikrek. De ha sokáig nézed őket, kiderül, hogy igencsak különböznek, ez benne a játék, látod, int Marika, el kell találni, ki segít kinek, melyik segít a másikon, vagyis: ki fog hamarabb meghalni kettejük közül. Egyelőre egyik sem, remekül néznek ki.

Elindulunk, de útközben meglátunk egy pan­ziót, erre mindketten felsikítanak. Jihajjjj! Na még egy utolsó kávé, ide jár a Tolnai Ottó. A panzió étterme majdnem üres, beatzene szól, aztán rock, pop és diszkó. Rendelünk három süteményt (ők persze ismét lemondanak a fogyókúráról): 1 suhajda, 1 minyon és 1 sacher. Marikának csokis a szája, de felpattan az asztaltól, és elkezd táncolni. Lerúgja a szandálját, mezítláb ugrál. Beatles, obožavam ovu stvar! − kiabálja. Mire visszaérek a mosdóból, már mind a ketten táncolnak. Láthatólag a pincért egyáltalán nem zavarjuk, sőt. Kata megfogja a kezét, és erővel odahúzzák magukhoz. Élvezi, ahogy szorosan közrefogják, és lassan beborítják a karjukkal az arcát. Aztán már nemcsak a karjukkal, hanem a mellükkel, aztán már nemcsak a mellükkel, hanem a csípőjükkel. A pincér alacsony, peckes, borostás kamaszfiú. Épp az ajkukhoz ér a feje búbja, a szája pedig a csöcsükhöz. Szakállával Marika dekoltázsát csiklandozza, és a nyakláncán lógó keresztet egyszer csak megcsókolja, de a száját sajnos nem éri el. Nevetnek és rázzák magukat. Beszállok, akaratomon kívül kezdek neki a vonaglásnak. A pincérfiú kábítószer. Felugrik az asztalra, leveszi a köpenyét, alulról istenítjük, hálótrikóban folytatja, letolja a nadrágját, feláll a fasza. Hangosan kacagunk. Csitt! Na! Elég lesz, fordul ki Marika. Nem szeretem a disznólkodást. Húzza fel a nadrágját! A magnóhoz ugrik. Lehalkítja. A fiú a pulthoz szédeleg, kissé ijedtnek tűnik, kijön belőle a déli főzelék, de mi úgy csinálunk, mintha észre sem vennénk.

Ennyi volt Woodstock, súgja Marika halkan, ugye? – bólintok. Induljunk! Lerakom a pénzt a sütikért, és az autóhoz megyek. Ők még elmennek a mosdóba, belötykölik a hónaljukat, és befújják magukat. Berakok egy cédét. Az országúton folytatjuk a mulatozást. Immáron zavaró férfiak nélkül. Szabadkáig dalolnak, kiabálnak a fülembe, a Love you-nál sikítanak.

A homok éjszakánként hihetetlen bravúrokra képes. Szőlővé válik, szabadtéri színpaddá, pannon iszappal teli tóvá. A nappal kócosan és féltékenyen ébred. A homok lepereg a fenekére. Ingerli. A tó alá süpped. Az évek alá, amelyek rárakódtak az iszapra meg az algákra. A Zsolnay-kerámiákra. A nádra meg a sásra. A homok kvarca tükör, mely emlékezik, és eltöpreng a történéseken. Nem moccan, várja a válaszokat. A nappal jól tudja, hogy Palicson minden homok. A levegő is, a víz is, a holdfény is. Ezért lehetséges a tó fölé hajolni, és a vén vízben megpillantani a régi felhőjárást. Látni a sorsot, amint habozás nélkül érkezik, kérlelhetetlenül. Előre látni a homokszemek forgatagában, me­lyeket a szél hallatlan magasságokba kerget. A homok mindennek értelmet ad.  A bor ízének, a víz hullámverésének, az oroszlán üvöltésének, aki egyedül a homoknak köszönhetően marad meg itt az állatkertben a tó közelében. Szívós kitartásával az egész Palicsot beborítja a homok. Áthidalva az időt, keresztezi az évszakokat, összeköti az embe­reket és az eseményeket. Vagy éjszaka széthordja őket, ha úgy támad kedve. Palics minden reggel más arccal ébred. Csak azok ismernek rá, akik állandóan itt vannak, füttyentenek egyet, és szemrebbenés nélkül kimondják egy számukra ismerős dal szavait: „Palics díszlet a szélnek”.  

5.

Beérünk Szabadkára, messze vagyunk a központtól, ezúttal a perifériáról közelítjük meg. A magam részéről halkan settenkednék, de mellettem teli torokból énekelnek a lányok, és mivel elmúltak már negyven, fazékhangjuk van. Főzni bezzeg nem szoktak! Szingli módjára élnek. Igaz, főzni én sem szoktam.

Nemhiába mondták egykor, hogy a legterebélyesebb város. Theresiopolis egy nagy falu. Hosszú, rázós utat kell megtenni, míg a hivatalokba ér az ember. Mindenütt mozgás, építkezés, teherhordás, bevásárlás. Nagy a dugó, várom, hogy zöld legyen. El kell kanyarodni?, kérdezem. Nincs válasz. Nem, már mondtuk az előbb, és dalolnak tovább, I remember you… Egyenesen, csak előre menjél!

Magas panelház mellett haladunk el. Marika jelzi, hogy ki akar szállni, mert itt lakik az anyja. Beteg! De nem tud, mert sodor előre a forgalom, mert nehéz sávot váltani, mert bedugult a fülem, és mert belülről lezártam a központi zárat, hiába feszíti az ajtót. Megkerülöm a központot, végül egy buszmeg­állóba sikerül lehúzódnom, kirakjuk. Csak pár má­sod­percünk marad, hogy elbúcsúzzunk tőle. Utálom a hosszú búcsúzást! Kiszáll, én is, kinyitom a csomagtartót. Megpuszil mindkettőnket. Megyek majd Pestre, vigyázzatok! Vidáman integet hátrafelé. Marika sarkon fordul, és elindul a magas házba. Ko­pog a járdán a cipője sarka, s ha homokra lép, visítva csikorog.

Újra az országúton vagyunk. Ide még nem kell vízum, idáig bárki kijöhet. Marika nem fog meglátogatni minket, mert nem kap vízumot. Mire kap, már nincs kedve Pestre utazni, Bécsbe sincs, Berlinbe sem megy, marad Belgrádban, a korzón.

Kicsit erősebben nyomom a gázt, sötétedés előtt vissza kell érnünk Zomborba. Hazafelé kétszer megállítanak a rendőrök a külföldi rendszám miatt, szarakodnak a zöldkártyával, de szerencsére egyszer sem szondáztatnak. Persze, hiszen csak kávészagunk van, nem igaz? Kis néger lakik a szánkban, Julius Meinl, a fekete rabszolga, aki segít a bajban, és akit jól kihasználunk, mi monarchia-mániások.

Puszták, girhes lipicai lovak és színes házak, némelyik még földből és sárból van, olyan öregek, hogy inkább fiatalnak, gyereknek, éretlennek, elkészületlennek tűnnek, amolyan mendemondák, semmi valóságszaguk. Itt születik az élet, Bácskában fogan Európa, és sárból van. Az emberek folyton a szemedbe néznek, hogy éleszd fel őket; csípnek, fognak és beléd markolnak, a nap eleveníti meg őket. 

„Hogyan kell embereket csinálni, hogy lettek”, tette fel egyszer a kérdést egy kislány néhány megbízható személynek. Először is a nagymamának, anyunak meg a nagynénjének. Mind egyetértettek azzal, amit a ház és az utca kétségbevonhatatlan tekintélye mondott: „Sárból”, jelentette ki a nagymama. „Szóval sárból”, ismételte meg a kislány, elment az udvarban álló kúthoz, megtöltötte a vödröt, és rálöttyintette a vizet a homokozó alkotóműhelyére. „Délben, amikor nincsenek árnyékok”, egészítette ki anyu a nagymama kijelentését, „kirakod az embereidet a napra, és a nap majd megeleveníti őket”. Mivel a folyondár virágai minden reggel, amint megpillantották a napot, kinyíltak, délután pedig, amikor a kertet öntözték, összezárták szirmaikat, anyu kijelentése logikusan hangzott. Minden a földből nő ki, az udvar más udvarokban gyökerezik, melyeket házak kötnek össze egymással, a háztetőkön pedig gerlék jelzik, hogy kihajtott, amit elültettek a kertben. Végül is apu és a nagymama ültetnek mindent, az eső megöntözi, a nap előcsalogatja, s kisarjadnak. Miért ne lehetne így az emberekkel is? 

6.

Utolsó nap, reggel. Elhatározzuk, hogy kimegyünk a tejpiacra, majd ott reggelizünk. Ébredés után gyorsan magunkra kapjuk a ruhát, véletlenül mind a ketten miniszoknyát, gyorsan feldobunk valami sminket, irány a belváros. Már a kereszteződésnél érezni a tej és a túró illatát, de még piros a lámpa, tilosban állunk, türelmetlenül várakozunk. A tejpiac mellett alakították ki az állatpiacot, egymás hegyén-hátán a lovak, átvágjuk magunkat a fiatal állatok csomópontján és a galambok ketrecén, gyors, körömcipős léptekkel ugrálunk a kecskék és kacsák között, kutyák rohangálnak a pultok alatt. Kaki és pisi. Beljebb mell­­tartókat, bugyit, szerszámokat és használt telefonokat árulnak, az áruk többsége ide is Kínából érkezett, Hamburgon és Budapesten keresztül.

Még oda sem érünk a tejesedényekhez és a túrósbödönökhöz, de már két komoly afféron va­gyunk túl. Először egy régi iskolatárs üdvözöl minket az állatpiac kijáratánál. Magas, barna férfi, overálban. Kijelenti, hogy délután átjön egy kávéra. Mi elutazunk, mondjuk, de nem érdekli, mentegetőzünk, akkor is benéz, ő egyáltalán nem tolakszik, ő egyszerűen nem bírná ki nélkülünk, most, hogy megtudta, a városban vagyunk, csak beszélgetni szeretne. Vova − később kiderül, hogy így hívják − nyilván arra célzott, hogy egyáltalán nem beszélgetni akar. Ne gyere, mondjuk határozottan, kissé felemelkedve a földtől, mert elutazunk. Búcsúzóul átölel mind a kettőnket, pedig engem nem is ismer, annál jobban szorít, én is az osztálytársa leszek, megfogja a fenekemet, mindegy, mert azt hiszem, ezzel végre sikerül megszabadulnunk tőle. Megpuszilja a homlokunkat. Elmegy, és mi letöröljük őt. A szemével sokáig követ minket. Egy olyan nyálas, tolakodó csókot, mint Vova szája, nem olyan könnyű ma­gunkkal cipelni a tejeshez, de azért egyhamar elfelejtjük. Kiderül, hogy egyikőnk sem az osztálytársa, Kata legalábbis biztosan nem, csak összekeverte valakivel. Beszélgetni a régi iskoláról, a többiekről, a flörtökről, melyek huszonöt évvel ezelőtt voltak, de mintha csak ma lettek volna, röhögünk Vova próbálkozásán.

Irány a tejfölös! Gyerünk a túróhoz! Várj csak! A piac bejáratánál egy asztalnál cipőfűzőt lehet kapni, megállítom Katát. Már hónapok óta középbarna fűzőt keresek. Az öreg pultján legalább százötvenféle van kirakva. Ötven barna, ötven fekete és ötven színes. A cipőfűzőárus, mikor odamegyünk hozzá, elkezd szerbül hadarni valamit. Rám se hederít, csak Katát bámulja, hozzá fohászkodik. Aztán egyszer csak az öreg hirtelen kijön a pult mögül, addig én szedegetem az állványról a fűzőket, biztosan csak a pontos időre kíváncsi, vagy el akarja adni az összes cuccát. Először csak szelíden beszélnek egymással, aztán egyre kajánabbul vigyorog, kezdi fogdosni Kata blúzát, mintha valamit követelne. Ideges lesz, visszaszalad a pult mögé, sebes léptekkel, bütyköl lent a táskájában, kotorászik, izzadni kezd a homloka, majd pár perc múlva újra kijön, mutatja az igazolványát, kiabál, hangosan magyaráz. Nem tudom eldönteni, hogy mérges-e, vagy csak akarnok. Megijedek. Próbálunk kihátrálni, elkezdem húzni Kata szoknyáját, aztán a fejét fogom, hátha az segít, és az öreg számára világossá válik, hogy mi nem hozzá jöttünk, erre egyre mérgesebb. A cipőfűzője sem kell. Nem loptunk, mondd meg neki! − ki­abálom. Kata nem válaszol. Az öreg egyre erőszakosabb. Vitatkoznak. Valamivel gyanúsít minket, nem értek egy szót sem, úgyhogy a hangsúlyokból próbálok következtetni. Ne, ne! Da, da! Az öreg végül lehiggad, mert valaki hátulról megfogja a vállát. Elfutunk.

Á semmi, csak el akart venni feleségül. Azzal a feltétellel, ha megmutatom előtte a fogaimat. Győzködött, hogy nyissam ki a számat. Minek? Épp a fogaid kellettek neki? Persze, abból akarta megtudni, hány éves vagyok. Nem hitte el. Miért, megmondtad?  Persze mondtam, hogy negyvenhárom. Magyar nőt keres, azt mondta, azok szorgalmasak, és nem kell nekik annyi szex. De neked kell, nem mondtad? Hülye. Így udvarolt? Igen, igazi trubadúr a cipőfűzős. Vitt volna a falujába, mutatta a lakcímét, igazolványát, hozni akarta a spórolt pénzét, mindent felajánlott, módosnak mondta magát, az áruháza jól megy. Mivel nem akartam kinyitni a számat, megharagudott. Mélységesen megsértettem. Remélem is!

Mindent beszereztünk, ami a bevásárlócédulánkon szerepelt, sőt, még többet is: zombori túrót, kecs­kesajtot, tejfölt, kajszibarackot, almát és két nyug­­­ágyat a kőbányai teraszra. Visszamentünk a szülői házba. Harcsapaprikás volt tésztával, zombori módra. Fényképeket készítettünk. Aztán kiültünk ebéd után pihenni az udvarra, ahol az eperfa és az akác egy szem árnyékot sem adott délben. Száraz forróság ült a kerítésre. A felfuttatott folyondár és rózsák száradtan fordultak el a naptól, de érett már a szőlő, nagy szemek ültek rajta, nemsokára itt a szüret. Szomorkás hangulatban bújtak el a szülők a délutáni pihenőjükre, egyáltalán nem örültek neki, hogy visszamegyünk Pestre. Ekkor valami egészen különös dolog történt. Különös, bántó és életbe vágó.

Mikor ebéd után kiültünk a kertbe, egyszer csak csöngettek. Vártunk. Megint csöngettek, kivártuk, hosszan nyomták. Ki lehet az délidőben? Ilyenkor nem szokás vendégségbe menni. Mikor harmadszorra jó hosszan csengett, kimentünk. Kinyitottuk az ajtót. Ott álltak mindketten. Ünneplőben, virággal, kalapban. A cipőfűzőárus és az osztálytárs. Először meghajoltak. Udvariasan. Zavarunkban fogalmunk se volt, mit tegyünk. Átvettük a virágot, behívtuk őket a konyhába. Pálinkát és kávét adtunk nekik. Elfogadták, de nem itták meg. Másért jöttek. Egyre izgatottabbak voltak. Látszott, hogy ők halálosan komolyan gondolják, és kivárnak, ha kell. Bármire képesek, elszántak, házasodni szeretnének. Mi meg csak játszottunk volna, egyáltalán nem vettük komolyan őket. Kacagtunk, mint a csitrik. Nevettünk rajtuk, de kicsit féltünk, az az igazság, hogy kurvára beszartunk. Ők csak csendben ültek, és vártak egy szóra, igen, da, da, ezt kellett volna mondani nekik. Nem is értettem az egészet. Szűziesek már nem lehettünk, akkor miért éppen mi? Kezdett komolyra fordulni a látogatás, mert ott maradtak, mozdulatlanul, ültek és vártak. Már majdnem három óra volt, lassan indultunk volna haza, de ott meredtek a konyhában a kérők. Egyre ingerültebb lett a hangulat, légyzümmögés, kaffogás, hűűűűű meg háááá, már nem nevettünk, síri csend lett, és a kitartó várakozás hangja töltötte ki a konyhát, a szobát, sőt az egész házat és az udvart és a várost.

Végül az apja mentette meg a helyzetet. Felkelt, mikor kijött a konyhába, fagyos lett a tekintete, megpillantotta a két izzadó, merev férfit, megérezte a zakatoló mélyrepülésünket az asztal másik sarkában, az ujjunkat olyan bizonytalanul tartottuk a szájunk széléhez, hogy biztos volt a baj. Nem kérdezett semmit, hagyományból tudta, mit akarnak. Nem!, kiáltott. Annyira meglepődött, hogy őszintén és bátran kétségbe vonta szándékaik komolyságát. Hazugság! Ezek hazudnak! Ilyen nőt nem vesz el az ember. Ilyet nem vesz komolyan. Ledérek, éretlenek, nem tudnak főzni, kicsapongó életet élnek, folyton mászkálnak ide-oda, miniszoknyában, könyvekkel és újságcikkel, nem jók azok feleségnek. Nemigaz? Fordult hozzánk. Da. Igen. Naugyemegmondtam!

Csönd lett megint. Mi persze jól megsértődtünk az apjára, utáljuk az igazságpofonokat. Kivártunk. A cipőfűzőárus köhögni kezdett, majd szitkozódni, hirtelen annyira önérzetessé vált, hogy vörösödött a nyaka, kérte, azonnal engedjük ki. Az osztálytárs megvárta, míg bepakolunk. Ő is integetett a szülőkkel együtt, mikor kikanyarodtunk a Kaszinó utcán, még sokáig lehetett látni magas, görbe alakját, pontosabban egészen addig, amíg el nem értük a kereszteződést, aztán nyoma veszett. Ettől a pillanattól fogva egy láthatatlan, idegenbeli fejezetté vált az egész kisváros, a szülők és a kerti folyondár.

Útközben többször megkérdőjeleztük hirtelen hozott döntésünket, végül miért is nem mentünk bele? A házasság mentőkapszula, a magány viszont ijedt kapkodás, vágyakozás, túl sok bor és pogácsa a pesti kocsmákban. Letelepedhettünk volna délen. Cipőfűzőt árulni a forgatagban, istenem, egy szerelővel sétálni a korzón!

Mindezt inkább a néprajzi hagyomány, mintsem a fatális véletlen vagy a lelkünk viharos hullámverése diktálta, úgyhogy feleslegesen lepődtem meg rajta. De meglepődtem, hogy hirtelen férjhez kívánkoztam. Ám ha ez nem történik meg, Zombor nem biztos, hogy Európa legizgalmasabb városa lesz számomra, így viszont az lett, de legalábbis a legcsaládcentrikusabb.

Mire a házasság lehetőségét alaposan kiveséztük, beértünk a Soroksári útra. Megint eltévedtünk. Jöttek az ismétlések. Újra felhívtuk a férfit, ezúttal az én telefonomról. Közben ő is halálosan megsértődött, hogy három napig nem kapott választ a telefonjaira és az utolsó, Dögölj meg! üzenetére. Beszámolt róla, hogy egy újsághirdetésben talált feleséget, vegyük úgy, hogy ez az utolsó, legeslegutolsó gesztusa. Majd precízen leírta az utat. 

7.

Kirakom Katát a központban, és őrült sebességgel vezetek hazáig, fáradt vagyok, és kiszáradt a torkom. A víz elfogyott a pillepalackból, a mellettem levő ülésen csak az üres műanyag maradt, kupak nélkül. Igazából Kata hiányzik. A tejet nem érem el. Beállok az udvarra. T. segít bevinni a táskámat és a bevásárlószatyrokat, szólok, hogy vigyázzon, el ne törjön a cserép, amit a piacon vettem, beviszi és eltörik. Lezuhanyozok. Hajat mosok. T. elrohan valahova. Siet, bekiabál a zuhanyfülkébe, hogy csak későn jön haza. Savanyú túró- és tejszag teríti be a konyhát, az emlékezet rothadó baktériumai, az öregedés para­zitái. Zomborból idáig zötykölődött a hátsó csomagtartóban, nincs baj, csak szétfolyt a forró nyári délutánban.

Eltakarítom.

Leülök a géphez. Megnyitom, felmegyek a hálóra, és nézem a postát.

Marika levele már meg is érkezett. Elküldte a verse folytatását, de ez már nem vers volt, hanem próza, nemcsak egy város, hanem a Balkán. Elolvasom, kilépek, és elmegyek lefeküdni. Álmomban színes hódfarkú cserepek esnek a fejemre, kerámiák hullnak, és cipőfűzők tekerednek a lábamra. Semmi közük a valósághoz. Hajnalban felébredek. Tiszta víz a párnám, hőség van, reggelig csak hánykolódok. Nem tudok visszaaludni, próbálom előhívni a mondatait. Csoda történik. 

Fejünk fölött a NATO fenyegetései és Oroszország védelme. A szülők betegségei és tehetetlenségük. Nem tehetünk semmit, hogy megállítsuk a vizet, mely finoman kihímezi a mennyezet és a padló közti felületeket. Cseppre csepp. A zárt térben fenyegető özönvíz közönséges ténye új lehetőségeket ígér. A piac közel van, lehet adni-venni. A barátaink végrendeletet írnak. Továbbra sem hajlandók jelen lenni. A vadgesztenye megszelídül, hogy megvédjük.

Palics geográfiai ficam. Tér és idő szakadása. Terheltség és ideges túlérzékenység. Hazugság cigányul, cigány módra, fájdalommentesen, ártatlanul, mint a rajzfilmekben. A homok hazugsága a megbízhatóságról. A vízé az áttetszőségről. A tóé a határtalanságról. Szép hazugság, mely egy istentelen napon csöppent a szembe és a fülbe, amikor megszólaltak a süket harangok, amelyek kitartóan szólnak a környező templomokból. Hazugság a Tiszával a háttérben, a fürdéssel a csupasz vízben, mikor agyagcsizmákkal érsz ki a partra. A háttérben hegedű, csembaló, nagybőgő és odaadó tekintet. A sikamlós, fényes, muszlinruhás éjszakában a füvek sóvár susogása, egy madár szárnycsattogása. A Tisza gyöngédségeket suttog a tónak. Elképesztően csábító jelenet, amint résre nyílnak a női strand kabinjainak ajtai. Számtalan ajtó. Mindenütt csönd, halk hangok. Már csak a szél simogatja a zöld víz közvetlen közelében feledett nyugágyat. A csendet híreli, a bomlott csembalót, az ajtófélfák közé szorult akvarellkertek színeit. A homok közepette, melybe beletúrt a szél, s beleírta itteni, palicsi tartózkodásának értelmét. Hét kilométerre Szabadkától. A szél az idő keresztrejtvényét fejti. És előkészíti a jövendő, pirkadó nap alakzatát. A napét, melyet még nem nőtt be a fű. 

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges