Skip to main content

Kutya

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Először csak feküdt egy fehér, hullámos kartondobozban, amit kibeleztünk neki. Kigurult, másnap átmászott rajta magától, körbeszagolt, itt fogok lakni köztetek, az orrára volt írva, különben a csuklójára kötötték a nevét, nem vettük le. Jó, ha hord egy jelet, nehogy elvesszen a ligetben, és sose lássuk többé a védtelent. Túl kicsi és törékeny lényként látta meg a világot, majdnem ottmaradt a szülésnél, és ez meg is látszott rajta. Azt hitték, nincs odabent már semmi, mikor hirtelen és váratlanul előbújt az anyja hasából, egy harci nyomással lökte ki az élőkhöz.

Folyton édesen szunyókált, mint egy harmadnapos csecsemő. Néha azért a szemével nevetett, ha ránéztünk, vakkantott, aztán aludt megint tovább. Bömbölt ételért, tejért, cukorért, majd újra álomba itta magát. Folyt a nyála. Lábai felhúzva a derekáig, mint egy eltaposott béka az aszfalton. Ujján a köröm kaparóállásban fordult visszafelé, de igazán még fogni se tudott vele. Végtagjai semmire sem kellettek neki. Testét lazán szétterítve fészkelte be magát az ágyába, gyakorlatilag semmi hasznát nem vette a vonalainak. Úgy tűnt, csak a bőr érdekli.

Szívni és dörgölni szeretett, Szájnak becéztük. Adtunk neki bimbót, legalábbis az élő gumimásolatát, erre ő azonnal a csutorára harapott nyüszítve, megállás nélkül dolgozott vele, a legmélyebb kútból felhozta volna szájpadlásához a vizet, olyan szomj tört rá. Úgy ivott, hogy majdnem belehalt. A zabálás kimerítette, megelégedéssel bújt vissza papírágyába, tudomása így is csak meleg ölekről volt, oda fészkelt volna, ha madárnak születik. De ha madárnak születik, törve lett volna a szárnya. Vagy meg sem születik így, csak másképp, úgy meg el sem hoztuk volna, és akkor nem lenne a mi kölykünk. Folyton csukott szemmel járt. Először ijedve azt hittük, nem lát, nem hall, hiányoznak szervei. Nem is járt, gurult inkább, hiszen szétcsúsztak a lábai, sehogy sem tudott elindulni magától, kézen fogva lehetett vezetgetni, úgy tanult meg járni, folyton kapaszkodott valamibe, asztalba, karfába, szék lábába. Néha mozdulni is alig tudott, ilyenkor át kellett őt kézzel rakni, mint egy babzsákot. Beletört a derekam. Jártunk kezelésre, tornáztatták, kézzel stimulálták, nyújtották és erőltették a járást, megtanulta végül, de sokáig, hetekig keresztbe álltak a combcsontjai, és erős lúdtalppal lépegetett. Gyorsan ment, mert lassan sokkal nehezebb.

Harmatgyenge állapotban fogtuk ki. Tanakodtunk, mi legyen, elhozzuk-e egyáltalán, kibírja-e az utat hazáig, vagy jobb volna neki a teremben maradni, ahol a többi csenevész lakott a születése után. Vajon túléli az első hetet? Persze, vigyék csak, biztatott a portás, mind így mennek el a szülést követve, gyakorlatilag életjel nélkül. Az, hogy nehezen bírják, úgyis mindegy, itt csak beleszürkülnek. Lehet, hogy erős lesz, erősebb, mint gondolnák, a semmiből is szokott lenni uralom. Az ilyen dolgok nem kiszámíthatók, egyáltalán, én is katona voltam, aztán most itt ülök egész nap egy kalitkában, pedig fordítva is lehetett volna. Akiben erő van, túléli a bántást, megerősödik a betegségtől. Az erőt még nem lehet látni egy ilyen friss testen. Tessék jól gondozni!

Lebiggyedt a feje, tartani nem igazán bírta. Kezei, lába, mint rongyok tapadtak a törzséhez. Mintha nem az övé volna az ujja, az arca, körmei. Álltak keresztbe, összevissza. Jöttek a három szomszédok megnézni, vajon micsoda született a mi házunkban. Köszöntés helyett hallgattak. Volt, aki megpillantotta, aztán kiment a vécébe. Sietve mentek. Adjon Isten, ezzel a két szóval mentegetőztek. A boldogság cseppjéhez hozzátapadt egy szemtelen frász, félrenéztünk, ha gratulálni mertek, tudtuk, hogy sajnálnak, hogy a mienk csenevész, és hogy azt hiszik, meg sem éri a hajnalt. Hogy nekünk ilyen született. A szívük mélyén talán még szurkoltak is érte, hogy így legyen, hogy legyen már vége, dobogtak azért, hogy nekünk jobb legyen, eltűnjön innen a féreg. De nekünk jó volt így, még ha majdnem bele is haltunk. Ha ő nem volna, mi lenne? Üres doboz, üres az ágy is. Hogy kell altatni, etetni, nevelni, öltöztetni? Mi lesz, ha nagy lesz? Semmit sem tudtunk róla. Csak csináltuk sután. Meg sem lepődtünk, mikor az első szava az volt: vauvau. Vagy úgy inkább, angolosan csücsörítve: bow-wow.

Forró, meleg nyár, kettő elment. Elmúlt egyéves, aztán elmúlt még egy negyed, élt még, nemhogy élt, túlélt. Jártunk ide-oda, játszani, fejlődni, takargattuk pelenkával az arcát, pedig már rég nem kellett volna, nyoma sem volt a születési hibáknak. Rossz szokásból betegnek tituláltuk, másnak. Kinyomkodta belőle a dévénytornász a frászt. Élt, mint egy kis virág. Növekedett, hogy elérje az asztal tetejét, és fellépjen a sámlira.

Mikor megjött, bemutattuk neki az ikreket, hamar megszerette őket. Először csak kicsit, aztán nagyon. Egy szobába kéredzkedtek, közösen játszottak papást, mamást, autóst, montessori-karikákkal, bébitaxit tologattak, formabedobósoztak, befáslizták őt, ágyba dugták, és kockából várat építettek neki. Szekrényben kakilt ő is. Csörgőket harapdáltak, és együtt, egyszerre csüccsögtek a koszos pelenkákkal. Szájukba dugták apránként, ha készen voltak, kezdték újra elölről vacsoráig. A fakanál és a tányéralátét lett a kedvenc. Neveltük őt, mintha a sajátunk volna. Mindenki úgy hívta, úgy köszöntötte az utcában, hogy ő a mienk már, örökre kértük, elintéztük az oltásokat, más papírokat, bejelentettük az apehnál és megrendeltük a tébékártyáját. Nem bántott senkit, pedig erős lett.

Mígnem egy szép napon jól megharapta őt a fiam. Visított, egy fél órán át nyögött és ordított, kijött a vállából egy nagyobb darab. Hívtuk az orvost, nem bíztunk benne, hogy megéri, azt hittük, elvérzik azonnal, kibírta. Teltek a percek, közben egyre halkabb lett az ordítása, egyre csendesebb a harapás helye, már nem bugyogott a vér, csak szivárgott, fekete, sűrű patakká vált a parkettán, ahogy felitta és megtöltötte a fabarázdák lyukas tetejét. Ott feküdt a játékok között, a babaszoba közepén. A fiam később tanult meg járni, a fiamnak gondjai voltak, a fiam imádta. Meg akarta büntetni, ilyen lett az édes kisfiam. Ösztönös, mondta a gyógypedagógus, ne büntessük érte, szorongatott helyzetben volt, túl szerette volna élni, és védekezett. Az ember is harap, ha az ember a kutya.

Érkezett az orvos. Kerékpárját leparkolta a ház elé, ollóval és egy nagy szatyorral a kezében jött fel. Hamar ideért, csak pár perc telt el, miután felhívtuk az állatügyeletet. Körbenézett, kezet fogott. Hideg, őszi kézzel. A gyerekeket kiküldte. Meg sem kérdezte, hol van, érezte a szagát már a lépcsőházban. A vizsla élt még, halkan szuszogott, feküdt hangtalanul, néma tartásban, kiterülve keze, lába, szétcsúszva a gerince mellett, néha szippantott egy nagyobbat az orrával, elbódította a sok elveszett vér. Fertőtlenítette, injekciózta, bekötötte. Kért tőlem vizet és ételt, mossam meg és adjak neki enni. Itassam is, minél többet. Hogy legyen új vére. Töltöttem tejet, megcumiztattam, a mellemhez is odaengedtem az arcát. Hozzáértem háromszor a sebe pereméhez. A fiam bocsánatot kért, és megharapta a saját kezét, jó mélyen. Kiabált egyet, aztán némán tűrte. Vinnyogott rám. Úgy kért, hogy hagyjam abba, vagy mentsem meg, fogalmam sem volt, mi lesz. Libabőrös lettem, hogy elveszítem őt.

Az orvos kiment vizelni, kért törölközőt, utána kezet mosott a szappannal, és megszárította a kezét, letörölte az arcát. Szó nélkül állt egy ideig. Utána magabiztosan a cuccához kapott. Elővett a nagy, fehér spáros szatyrából egy hosszú, fekete zsákot. Széthúzta, a férjemet kérte meg, hogy segítsen kifeszíteni és szétnyitni, a hideg párában bizonyára összeragadtak az oldalai. Rángatták, húzkodták. Majd feltépték, így is jó lesz, mondta. Célnak megfelel. Bement a szobába, minket kizárt. Pisszentett. Csend lett, levegőt sem vettünk, úgy féltünk tőle és a haláltól, amit behozott a lakásunkba. Tizenegy perc telt el, néztem az órát a mobilomon, fülemben halk percegéseket hallottam. Kattogtak a másodpercek törtjei. Amióta megjött az orvos, elfelejtettem lerakni a telefont a kezemből, néha hadonásztam is, nem emlékszem pontosan. A szomszéd kutyája törte fel a feszült némaságot, beleugatott. Aztán négy macska kezdett rá odakint, nyígtak, akár a csecsemők, öblös oázásuk ömlött az ablakon át, cukkolták a kölyköt. Az megint bentről vakkantott egyet, aztán nyekk. Kihúzták az utolsó préseket a száján át. Végre kinyílt az ajtó. Angyalok szökhettek ki, nem láttam élesen.

Az orvos kilépett a gyerekek szobájából, izzadt volt, zsebkendőt kért, hoztam neki nedves törlőkendőt, az éjjeliszekrényen tartottam. Elpakolt, leült az ebédlőasztalunkhoz, kár, hogy ilyen éles a foga annak a gyereknek, mondta. Egy­évesen még nem szokott kibújni, csak a tejfoguk. Kért egy tollat. Különben talán meg lehetett volna menteni. Kiállított egy számlát, aláíratta velem, meg egy leletet, az volt a halotti bizonyítvány, erre az esetre nem kell többet ebtartást fizetnünk, kivéve, ha elhoznánk a telepről egy másikat. Ugye nem tervezik, kérdezte, tekintettel a körülményekre, nem volna tanácsos.

A kutya nem játékból volt, de ő nem tud különbséget tenni. Gondolja, hogy direkt tette? Nem tudom, fogalmam sincs, mi az ösztön, nekem rég nincs olyan, legyőztem. Korán érkezett, és lassan tanul, járni se bír még. Helyette harap, és mióta harap, kinőtt az összes nagyfoga. Nagyon szelíd, okos fiú, szeretik, sőt a csodájára járnak, mert göndör haja van hátul. Szőke, a cipőboltban megint angyalkának becézte egy öreg néni, meg is simogatta a cipőkanállal. Abba is beleharapott, mert megijedt, közben pedig irtózik a fájdalomtól. Nagyon haragudhatott, hogy így elvesztette a fejét, hiszen alig bírja tartani, annyi izma sincs, mint egy légynek. Persze, védi, értem, ez a dolga, anya.

Megírta a papírokat, összepakolt, megkérdezte, elvigye-e. Hát, nem is tudom, jó lenne, mondta a férjem, hiszen itt két baba lakik, csak kerülgetnénk a zsákot. Az orvos felrakta a biciklijére a szatyrot,  még simán ráfért a kormányra. Lógott lefelé súlyánál fogva a fülön, a gyerekek szobája ablakából figyeltem, hogy egyensúlyoz vele a padka és az autók között. Csak feküdt egy szatyorban, nem volt már szorítása, lifegett ide-oda. Néha belerúgott, ahogy tekert, vagy a lánchoz csapódott. Lukas lehetett, mert cseppenként szállt le a vére a vizes aszfaltra. Követni tudtam a nyomát, aztán egyszer csak kiesett a képből.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon