Skip to main content

A Cigarettás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Leszáll a hideg pára,
esteledik – az arca, leszáll
a lóról, elég magas így is.
Mellém lép. Érzem a tüzét,
lesüti a szemem.
Valamit odacsúsztat.
Az ikrek tárgya, mondja,
de nem mozog a szája;
fogom a kis pakkot,
puha a fogása, textil
nincs rajta, csak a pára.
Eltelt pár nap és hold,
mire megnéztem:
magam láttam benne,
de lehet, hogy el-
tévedtem.

(Amit értek, nincs itt)

Hideg van. Rágyújt.
Végre olyat csinál, amit értek,
egyik oldalról sem ér-
hetek a kesztyűjéhez. 
Régi nóta: érzi,
szólásra akarom bírni,
s még csak nem is fázik.
Nagy játékos, nyitja is
a száját, de aztán visszahúzza
a rózsaszín ékszert,
ne fogadjon rá,
ne lássa a középszer:
nincs itt az ideje,
nem is csinál pompát.

(Piszkosul kéne)

Nem tudom, hányadik
ez a reggel, remeg
a kezem, piszkosul
kéne, hogy ébresszen,
de csak csilingel a porcelánnal,
kesztyűben nehéz behozni
ennyi szépet: ennyi hátrányt;
és egyedül is nehéz,
de nem hívhatom a sárkányt,
akit lealtatott bennem,
nem adhatok neki feketét.

(A Gúny)

Nem adhatok neki feketét,
a koffein belőle a jót kiszedi.
Milyen pongyola szó a jó:
szól máris az álomsuba alól,
de nem hallgatok rá,
mert meglop, ő már csak ilyen:
sok arcot ad, de elveszi a régit,
felhazudja a sötétet az égig.
De kettőnk közé nem áll:
ezt tudom, ha mást nem is,
nem kap feketét,
szorítóba, sarokba engem 
már nem visz, nem szorít.

(Pongyola szó)

Az íze hol vér, hol áfonya,
álmatlan titok, nyugtalan
pink: szájában fel-le jár.
Megenném, mint a macska-
nyelvet vagy a fruttit,
de ezt a nyelvet nem vágták
fel, mégis bekötném,
ha odaengedne, de félek,
fordítva van ez is elrendelve.
Befognám, mint a kancát,
de az álom lókeze lecsukja
a villanyt, és felkapcsolja
a szellemet: pongyola szó,
mondanám a jobbat,
de szememre veti, akarom
mondani: dobja,
a sötét neglizsét.

(Kicsi a szó)

Nem értem, mért lassít,
ott a kocsi, meg minden,
de ő lóháton megy, 
a ködguba alatt puska
nincsen, csak egy nagy
seb, szivárog is
a szürkület belőle:
álmomban sem ér-
hetek a kesztyűjéhez;
nincs november,
de már hordja, vakít
is, mint a kalapja.
Még mindig nem látom
az arcát, illetve látok
valamit, ami volt már.
De kicsi a szó, 
magas lóra nem száll.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon