–Solt–

Nyomtatóbarát változat

– Vajon kiderült-e ebből az 1989 eleji vizsgálatból, hogy számíthat-e állandó közönségre a Beszélő, egy liberális szellemű politikai hetilap?

– Ha egy mondattal válaszolnék, azt mondhatnám, hogy igen. ’89 tavaszán a maihoz képest sokkal zavarosabb időszakban egy kísérleti szituációt teremtettünk ezzel a vizsgálattal. Abban nem hittünk, hogy léteznek ideológiák a társadalomban, inkább optikákat kerestünk, semmint ideológiákat. Felkínáltuk a vizsgált személyeknek végül is három nagy nézetrendszer vagy ideológia elemeit. Az egyik a klasszikus liberalizmus: piacgazdaság, pluralizmus politikai demokráciával, toleranciával. Ezzel szemben állt egy baloldali nézetrendszer, ami az egyenlőséget kínálja fel: a piaccal szemben más technikák alkalmazását, amitől a világ szebb és jobb lesz. És körvonalaztunk egy harmadikat, ami nem önálló ideológia, de mégis ideológiaként is képes működni, ez a nacionalizmus. És egy igazán markáns nézetrendszert tudtunk fölfedezni, a liberalizmust. A vizsgált csoportokban pozitív állításként pusztán a liberalizmus jelent meg, illetve ennek a tagadása.

– Liberális és antiliberális véleménycsoportok?

– Az antiliberalizmus inkább egyfajta félelem a társadalomban. Félelem a szabadságtól, félelem azoktól a liberális politikai elemektől, amelyeket ma Nyugat-Európában láthatnak, és amellyel szemben – ez nagyon fontos – negyven éven keresztül szocializálódtunk. Ezeknek a tagadásával mindennapjainkban együtt éltünk.

– Érthetjük ezt úgy, hogy a nacionalizmus elhárítása a baloldaliság vagy liberalizmus alapvető dilemmájának?

– Igen, végül is ebben a nagy menekülésben a múlt kötelező baloldali ideológiájától két utat talált a magyar értelmiség. A liberalizmust és a nacionalizmust. Egy igen jelentős szociológiai probléma merül fel. A különböző értelmiségi csoportoknál mi magyarázza a liberalizmushoz való vonzódást vagy a liberalizmustól való félelmet? Azt tapasztaltuk, hogy a legerőteljesebb magyarázó tényező a kulturális tőke.

– Mivel lehet mérni a „kulturális tőkét”?

– Nyelvtudással és kulturális fogyasztási szokásokkal közelítettük meg. A kulturális tőke megléte a garancia arra, hogy valaki képes a liberalizmus bizonyos elveit elfogadni. Minél kisebb, minél bizonytalanabb ez a kulturális tőke, annál inkább menekül nacionalizmusba. Ha nem is oldja meg az ő személyes problémáit, mégis a világ problémáit körülötte megoldja, s ez valószínűleg azzal a reménnyel kecsegteti őt, hogy az ő életét is meg fogja oldani.

– Én vitatnám ezt. A nacionalizmus, pontosabban az etnocentrizmus éppen az egyéni problémákat oldja meg. Ha egy olyan politikai berendezkedést teremtünk magunk körül, amelyikben a nemzeti elzárkózás az értékképző, akkor ezen a pályán előnyökhöz lehet jutni, de legalábbis egyenlő esélyekkel startolni, konvertibilis teljesítmény nélkül. Tehát igazából egzisztenciális kérdésekről van szó!

– A nacionalista eszméhez kötődés semmiféle megoldást nem fog nyújtani, mikor olyan kérdésekre kell választ találni, mint például az, hogy mit gondoljon valaki a piacról. Tagadhatja a piac mindenhatóságát, és aggódhat, hogy az ő életében pozitív változást hoz-e, de ugyanakkor tagadni kell a baloldalhoz kötődő elosztási és gazdaságszervező elemeket is. A nacionalizmus nem hoz megoldást ezekre a problémákra. Ugyanakkor a nacionalizmusnál megfigyeltük, hogy bár mint önálló nézetrendszer jelenik meg ma nálunk, de képes feltöltődni, illetve képes együttműködni liberális elvekkel. Úgy gondoljuk, hogy amennyiben ez a feltöltődés vagy egyesülés létrejön, akkor ez semlegesíti a nacionalizmus negatív vonatkozásait, például az intoleranciát, az antihumánus beállítódást. A mintákba bevont nem értelmiségi csoportnál, a nagyipari üzemekből kiválasztott szakmunkásoknál tapasztaltuk a leghevesebb ellenérzést a liberalizmussal szemben. És nem jelentkezik markánsan egy igazi klasszikus baloldali gondolkodásmód sem. Úgy véljük, hogy az ellenkezés mögött az húzódik meg, hogy ez a magasan kvalifikált nagyipari szakmunkásság borzasztóan fél a piactól, a liberális elvektől, a szabadságtól, az individualizmustól, és ezzel szemben próbál valamit találni, csak nem igazán sikerül. Meglepetésünkre azt találtuk, hogy ebből a szempontból tökéletesen közömbös, hogy valaki a második gazdaságban részt vesz-e vagy sem. Pedig feltételezhetnénk, hogy a második gazdaságban való aktív részvétel magával hoz valamifajta liberális vonzalmat. Úgy gondolnánk, hogy ebből a második gazdaságból vezet út az igazi piacgazdaság felé, s a második gazdaságban tevékenykedők nézeteiben a liberális eszmék megkapaszkodnak. Megdöbbentett minket az, hogy ez mennyire nem jött be.

– Tehát illúzió, miszerint a második gazdaság egy rejtett polgári szférát hozott létre itt a szocializmus burkában? Messze vagyunk attól, hogy mint a bábból a pillangó, kirepüljön az adminisztrációs korlátok lebontása után a tervgazdálkodásból a polgári társadalom?

– Ez a mi legfontosabb konklúziónk. Az elmúlt tíz év történéseiből, különösen az elmúlt tíz év új típusú gazdasági folyamataiból nem következik önmagában a liberalizmushoz való megérkezés. Úgy véljük, hogy nincsenek meg a második gazdaságban jelenleg részt vevők klasszikus liberális nagykultúrává válásának a feltételei. Nézeteik jelenleg még bizonytalanok.

– Ez az utolsó kérdésem. Ért-e valami meglepetés ebben a vizsgálatban?

– Igazából három meglepetés ért. Az egyik, hogy van Magyarországon igazán liberális affinitás, orientáció, legalábbis Budapesten és az értelmiségen belül, és tulajdonképpen elég következetes is. Nagyon sok kérdést tettünk fel, és ennél a liberális csoportnál a válaszok nagyon szépen összefüggnek. A másik az, hogy ez mennyire nem kötődik gazdasági tevékenységhez, piachoz, illetve az eddig piacnak tekinthető második gazdasághoz. Sőt, ha van következetlenség a liberális nézetrendszerben, akkor pont itt van. Sokkal jobban tudja kezelni a politikai kérdéseket és az ideológiai kérdéseket, mint a gazdasági folyamatokat. És a harmadik, amiről már volt szó, ez a nagyipari munkásság. Nem vártam, hogy ennyire elutasítók legyenek. Bár itt azért svindli van a dologban, mert az értelmiségnek azok a csoportjai, akik tagadják a liberalizmust, azok rafináltan megpróbálnak ilyen eszméket fölvállalni, mert most illik. Ez a reformszocializmusnak az eszméje vagy valami hasonló. A munkásság, azt hiszem, ezzel nem törődik már. Nem óhajt korszerű, divatos lenni, egyszerűen nyíltan vállalja aggodalmait a liberalizmussal szemben, és ugyanakkor nagyon nyíltan kimondja, hogy nem tudja vállalni az elmúlt negyven év története miatt a baloldaliságot. Jelenleg. Az, hogy mi lesz a jövőben, az egy más kérdés.

• Kultúra