Vlagyimir Szorokin

Nyomtatóbarát változat

23.48. Jar étterem.

Lukasevics, egy kicsi, de stabil bank alelnöke, és Zelgyin, négy szupermarket tulajdonosa egy három személyre terített asztalnál ült. Az esztrád színpadon cigánykórus énekelt. Az asztal mellett dézsás nyírfa állt. Az asztalon csiszolt kristálypalack csillogott, vodkával, és lazac vöröslött.

A két barát részeg volt. A Puskinban kezdték: 8,5 deci Russzkij Sztandart vodka, áfonyaszörp, sör, sózott vargánya, töltött csuka, borjúpástétom, Cézár saláta, birkahús huszár módra, kecsege pezsgőben, tejszínkrém, palacsinta tejszín fondantban, kávé, konyak, calvados.

Aztán a Biscuitben folytatták: 3,8 deci tequila, zöld tea, gyümölcssaláta.

– Nem, Borja – gyújtott rá hanyag mozdulatokkal Lukasevics –, nem komálom a cigányokat.
– Nem tetszik? – Zelgyin megtöltötte a vodkáspoharakat, miközben az asztalra lötyögtette az italt. – Én viszont szeretem, amikor üvöltenek.
– Ugyan már… kész búbánat – Lukasevics fogta a poharát. A nyírfára löttyintette a vodkát. – Szar!
– A vodka? – kérdezte értetlenül Zelgyin.
– Minden.
– Mi minden?
– Nem szeretem az ilyen helyeket. Menjünk a Mosztba! Táncolunk a lányokkal.
– Most rögtön? Gyere, igyunk! Mi van veled, Szasok? – Zelgyin megölelte Lukasevicset. – Minden szuper. Á, igen! – kapott észbe. – Hisz nem meséltem végig!
– Mit? – nézett rá komoran Lukasevics.
– Hát, a harangról!
– Miféle harang? – kezdte nagyon unni Lukasevics.
– Hát, a Megváltó Krisztus templomáé! Basszus harang! G hangolás! Harminckét tonna. A délnyugati hajó fölött van, azt hiszem. Nos. És az a Gazpromos maca, na, akinek tüdőrákja van, megtudta, hogy az alacsony rezgésszám elpusztítja a rákos sejteket. Szponzorálta őket, és minden este fölvitették a harangozóval, és a maca meztelen… Száska, te nyavalyás! Még mindig nem hiszem el, hogy megérkeztél! Bazmeg! Megérkeztél! Megérkeztél, te izzadt valag!!

Zelgyin, az asztali palackot feldöntve, hirtelen mozdulattal Lukasevicshez hajolt, tiszta erőből megölelte. Az asztal megingott. Zelgyin csíkos zakója elrepedt. Lukasevics elbődült, nagy, fehér ujjaival megszorította Zelgyin napbarnított nyakát. Zelgyin megszorította Lukasevics fehér nyakát.

– Moszkvai koton! – ordította Lukasevics, és elkezdték egymást fojtogatni.

23.48. Bontásra előkészített ház a Novatorov utcában.

Két csöves, Valera és Petyuh ült egy romos lakás sarkában egy halom nedves rongyon. A kitört üvegű ablakon kívül keskeny félhold fénylett. A két csöves részeg volt. Egy üveg Russzkaja vodka végénél tartottak. Kora reggel kezdtek inni a jaroszlavi pályaudvaron: egy két és fél decis üveg Isztók, fél vekni fehér kenyér, csirkemaradékok a grill-bárból. Aztán elmentek Szokolnyikiba, ahol üveget gyűjtöttek a parkban, és folytatták: három üveg Ocsakovszkoje sör, két mákkal megszórt zsömle. Aztán egy padon kialudták magukat, elmentek a Novogyevicsi Kolostorhoz, ahol estig koldultak. A szerzemény futotta egy üveg Russzkajára.

– Kész – végzett az üveggel a sötétben Valera.
– Kivégezted? – hörögte Petyuh. – Baszhatom, bazmeg…
– Mi van?
– Remegek, a picsába. Mintha nem is ittam volna. Ha még egy kortyocskát ihatnék!
– Holnap eldzsalunk Izmajlovóba, és gyűjtünk egy rahedli üveget! Holnap! Holnap! – nevetett fel Valera, és gajdolva énekelni kezdett.
– Ne már, hogy holnap! – ütötte meg Petyuh.
– Jaj, bazmeg! Magam alá huggyantottam, tesókám! Megint! Jaj! Jaj, a kurva életbe! – nevetett Valera.
– Faszkalap… görény… – ütötte bágyadtan Petyuh.
– Mi van?!… Menj a picsába! – ütött vissza Valera.

Elhallgattak. Odakint hangosan elment egy tűzoltóautó.

– Hullaszállító? – ásított Petyuh.
– Betontörő – nyilatkoztatta ki Valera.

Elhallgattak egy időre.

– Holnap! Hooolnap, a kibaaaszott! Hoooolnaaaaaap!! – kezdett újra gajdolni és nevetni Valera, nagyra nyitva a sötétben a száját a szuvas fogakkal.
– Dugulj már el, te rohadék! – ordította Petyuh, és torkon ragadta.

Valera elkrákogta magát, és ő is elkapta Petyuh nyakát.

Elkezdték egymást fojtogatni.

23.48. Lakás a Szivcev Vrazseken.

Aleksz táncos és Nyikola webdizájner meztelenül feküdt az ágyban. Halkan szólt Mozart Negyvenedik Szimfóniája. Nyikola cigarettázott. Aleksz Alekszandr Laertszkij Tőgy című CD-jén kokaint terített el. Egy nappal azelőtt kezdték stylist barátjuk születésnapi buliján (0,5 gr + narancslé), aztán a Tabula Rasában (0,3 gr + szénsavmentes ásványvíz) és a Niagarában (0,8 gr + szénsavmentes ásványvíz + két szivar) folytatták. Ezután zöld teát ittak a Rjumkában, majd beültek A klónok támadása reggeli előadására. Ezután kimentek egy dizájnernő nyaralójába, akit alig ismertek (1,3 gr + szénsavas ásványvíz + gyümölcstea + 1,5 deci whisky + almalé + epertorta + szőlő + cukorka + 1,5 deci baracklikőr + eper + zöld tea + eper tejszínhabbal). Estefelé pedig visszajöttek Nyikola lakására (0,4 gr).

– Egészen kevés, Nyikola. Húzzuk föl! – Aleksz két vékony csíkot formázott a Partyija üzletlánc vásárlókártyájával.
– Elfogyott, vagy mi? – kancsalított üveges, szép szemével Nyikola.
– Most tényleg elfogyott.

Műanyag csövön keresztül szótlanul felszívták a két csíkot. Aleksz kokainport törölt fel vékony ujjával, és választékos mozdulattal Nyikola hímvesszőjének makkjához érintette. Nyikola a saját hímvesszőjére nézett:

– Akarod?
– Mindig akarom.
– Figyelj, nem maradt whiskynk!?
– Nem is volt soha.
– Tényleg? – csodálkozott feszülten Nyikola. – És mi van?
– Csak vodkusz. – Aleksz a markába fogta Nyikola heréjét.
– Mindjárt bekómálok – nyújtózkodott Nyikola.
– Hozom.

Aleksz ruganyosan fölállt, és lágy léptekkel kiment a konyhába. Nyikola elnyomta a csikket a vas hamutartóban. Aleksz zajtalanul visszajött a vodkával és egy vodkáspohárral. Töltött. Nyikola ivott. Aleksz eléje térdelt, lassan végighúzta a nyelvét a lila makkján.

– Csak először bársonyosan, sünöcském! – nyalta meg Nyikola száraz ajkát.
– Yer, massa – Aleksz két bársony harisnyatartót vett föl a székről, egy feketét és egy ibolyaszínűt.

Az ágyon feküdtek, összesimultak, összefonódott a lábuk. Aleksz Nyikola nyaka köré tekerte az ibolyaszínű harisnyatartót, Nyikola körbekötötte a feketével Aleksz nyakát. Az ajkuk közelített egymáshoz, kinyíltak, a nyelvük összeért. Elkezdték egymást fojtogatni.

23.48.


Két öregasszony, Nyura és Matrjona térdelt a sötét ikonszekrény előtt, és imádkozott. A mécses kék fénye rosszul világította meg Szent Miklós, a Megváltó és az Istenanya alakját. A gerendaházban nyirkosság terjengett és félhomály volt.

– Jézus Krisztus, Istennek fia, könyörgök, a Szűzanya, a szent életűek és az istenhordozók a mi atyánk és az összes szentek nevében, irgalmazz! Ámen – mondták külön-külön az öregasszonyok, keresztet vetettek, homlokukkal az egyenetlen padlót megérintve meghajoltak, és krákogva nekiveselkedtek, hogy fölálljanak.

Elsőként Matrjona állt föl. Megfogta Nyura csontos könyökét, hogy segítsen neki fölállni.

– Jaj-haj, Istenem!… – Nyura nagy nehezen fölállt, a padhoz ment, leült.
– Tán mégis írsz Vaszilijnak? – kérdezte Matrjona, miközben az asztalhoz ment.
– Nem. Nincsen erőm – mondta nehezen lélegezve Nyura.
– Hát én írtam az enyémeknek. Jöjjenek!
– Az enyém már nyolc hónapja nem volt. Jaj, de hasogat… – nyögött fel Nyura. – Addsza már, mi van ott!?

Matrjona fölemelte a terítőt. Az asztalon a kenyér és a sótartó mellett egy tányér állt, egy palacsintával. Matrjona fogta a palacsintát, Nyura mellé ült, kettétépte a palacsintát:

– Nesze, egyé’! Reggel sütöttem.
– Egyedül? – Nyura erősen remegő sovány ujjaival megfogta a fél palacsintát.
– Há’ mér’ ne?… Egyedül. És vajon sütöttem. Egyé’!
– Eszek…

Szótlanul enni kezdtek. Fogatlan szájukkal rágtak. Matrjona, miután végzett, barna kézfejével megtörölte a száját, fölállt, a könyöke alatt megfogta Nyura karját.

– Gyerünk, Isten nevében!
– Gyerünk… Úristen… – Nyura nagy nehezen fölállt, miközben megrágta, lenyelte az utolsó falatot.

Kimentek a beszakadt padlójú sötét pitvarba. A tetőn lévő lyukakon keresztül fény hatolt át. A gerendán kenderkötél volt átvetve, egy-egy hurokkal a két végén. Matrjona a kötélhez vezette Nyurát. Segített neki, hogy az egyiket a nyakába vegye. Aztán a magáéba vette a másikat. Nyura fején kék pöttyös fehér kendő volt. Matrjona régi fekete, apró fehér pettyekkel díszített kendőjét kötötte a fejére.

Matrjona átölelte Nyura csontos vállát, ránehezedett. Nyura hüppögött és csuklott egyet. A két hurok megszorult, az öregasszonyok alól kifutott a lábuk.

23.48. 7-es számú óvoda.

Az ötéves Rita és Mása nyitott szemmel egymás mellett feküdt az ágyon, és a plafont nézték. A többi negyvenhat gyerek aludt. A fal túlsó felén a dadus és az éjjeliőr szerelmeskedett.

Odakint elment egy autó. Fénysávok siklottak a plafonon.

– Sárkány – mondta Mása.
– Ne-em. Zsiráf – szipogott egyet Rita.

A dadus tompán nyöszörgött a fal túlsó felén.

– És mit csinál ott Nyina Petrovna? – kérdezte Mása.
– Misa bácsival fojtogatják egymást.
– Az hogy megy?
– Meztelenül fekszenek az ágyban, és fojtogatják egymást. Kézzel.
– Miért?
– Gyerek lesz tőle. És élvezik. Apukám gyakran csinálja az anyukámmal. Levetkőznek meztelenre, és gyerünk. És a tieid csinálják?
– Nekem nincs apukám.

Elhallgattak. Megint egy autó ment el odakint. És még egy.

– Jaj… na… jaj… na… Pása… na, nem akarom így…– nyöszörögte a dadus a fal túlsó felén.

Mása fölemelte a fejét:

– Rita. Gyere, fojtogassuk egymást, he?
– Gyerekeink lesznek.

Hallgattak egy darabig. Rita gondolkozott, majd ezt mondta:

– Nem, nem lesznek.
– Miért?
– Mert nem bácsi és néni vagyunk.
– Aha! Akkor gyerünk, he?
– Gyerünk. Csak le kell vetkőzni meztelenre.
– Á, nem! Hideg van. Gyerünk így!
– Ha nem meztelenül, nem sikerül.
– Igen?
– Aha.

Sokáig tartott, mire levetették a pizsamát. Mása ágyába feküdtek. Megfogták egymás nyakát. És fojtogatni kezdték egymást.

Fentnevezett Lukasevics, Valera, Aleksz, Matrjona és Rita a megfojtási folyamat alatt nem látott semmi különösebbet.

Viszont Zelgyin, Petyuh, Nyikola, Nyura és Mása először narancssárga és bíborszín villanások sorát figyelte meg, amelyek fenyegető égővörös ragyogásba mentek át lágyan. Aztán az égővörös fény zavarossá, égszínkékké, sötétkékké vált, és hirtelen óriási, végtelen térséggé tárult. Hihetetlenül tágas, hamuszürke táj volt ez, amelyet a hatalmas telihold világított meg a sötétlila égről. Az éjszaka ellenére nappali világosság áradt el. A hold minden részletében megvilágította egy felégett város alacsony romjait. Csillagok sokasága szikrázott az égen. A romok közt egy mezítelen asszony ment. Fehér, holdfényben fürdő testéből varázserejű nyugalom áradt. Az asszony nem tartozott ahhoz a világhoz, amelynek a hamvain lépkedett. A romok belsejében és a hamuban a robbanás által megnyomorított emberek feküdtek. Voltak, akik nyöszörögtek, voltak, akik már meghaltak. De az emberek nyöszörgése nem zavarta meg az asszony nyugalmát. Lágy léptekkel haladt, a halottakat, a nyöszörgőket átlépte. Valami mást keresett. Végül megállt. A megolvadt téglák közt egy halálosan sérült szukakutya feküdt. A teste nagyobb része megégett, bordacsontjai szőrcsomókon és a bőrén keresztül meredeztek. Nehezen lihegve és halkan szűkölve szülni akart. De már nem maradt rá ereje. Egész eltorzult testével remegve és erő nélkül neki-nekifeszülve, haldoklott. Véres nyál szálazott tárt lilásvörös pofájából, rózsaszín nyelve kibuggyant.

Az asszony a kutya mellé guggolt a hamuba. Két fehér kezét annak a hasára fektette. Megnyomta a hasát. A kutya mocskos, véres lábai kissé szétnyíltak. Halkan felszűkölt. A méhéből kezdtek előjönni a kölykök: az első, a második, a harmadik, a negyedik és az ötödik. Remegés futott végig a szuka testén. Eszelős, könnyes szemével az asszonyra sandított, ásított és meghalt. Pofácskájukkal a szürke hamut bökdösve, bágyadtan mocorogtak a fekete kölyökkutyák. Az asszony a karjára vette, a melléhez szorította őket. És a vak kölyökkutyák szívni kezdték a tejét.

Bratka László fordítása

• Kultúra