Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Egy hétig fürkészte a járókelőket a Csontváry-terem kirakatában Szkok Iván homorú és szomorú panoptikumának nem épp legfrissebb darabja, a ragadós tekintetű öntvény mint a hét műalkotása a Képcsarnok számára (mert hát annak, aki le tudta venni szemét a gipszasszonyról, aki kivonhatta magát a festett delej alól, annak talán nemhogy egy hétig, de néhány percre sem volt alkotás a mű, csak tárgy magában), szóval Szkok munkája, ha másra nem, a képkereskedelem hamisságára mindenképpen figyelmeztet, önkéntelenül is.

Pauer Gyula és Méhes László régi leleményeinek harsány át- és összehangszerelése ugyanis rikító illuzionizmusával a helyzet illuzórikusságát is illusztrálhatja éppen. Egyrészt, mert az olyan-mintha effektusra épít, másrészt, mert ügyetlen, harmadrészt, mert drága, negyedrészt, mert túl könnyen kiszámítható. A dolog egyetlen szempontból nem hasonlít a kortárs művek hazai kereskedelmére: míg Szkok munkája létezik, a magyar „galériaipar” mindenek ellenére csak a vágykép szintjén működik, s bár az optimális épp a fordított lenne, tennünk az ügyért nem sok adatik.

Nem, mert az a helyzet, mely a világot, már ami a műkereskedelem világát a nyolcvanas évek végén, de még a múlt évben is jellemezte, s amiben okkal, ok nélkül sokan láttak-láttunk megváltó pillanatokat, mozzanatokat, talán már soha sem tér vissza. Néhány éve egy-egy nem véletlenül és rendesen megdizájnolt amerikai festő – így a már klasszikus Jasper Johns, Willem de Kooning vagy Robert Rauschenberg – némely képéért rettenetesen sok pénzt fizettek; percek alatt milliomosok lettek az olasz, német és amerikai újvadak is, Van Gogh, Cézanne vagy Renoir jól eladott munkáiból pedig szanálni lehetett volna a magyar ipart. Ám mindez elmúlt, a helyzet szinte hetek alatt megváltozott. Mondják, hogy betett az üzletnek Szaddám Huszein a maga háborújával, mondják, hogy az általános recesszió sem használt, de ezek valószínűleg nem igazi érvek. Magukban az elképesztő árakban lehetett a hiba és az ok: a hisztérikusan kiforszírozott milliókban; melyek kioltották önmagukat és a reprezentált értéket; túlnöveltségükkel mindent gyanússá tettek, mindent, amiről addig csak szegényemberesen és szabadon, az autonomitás szabadságával kellett (illett) beszélni. A pénz kirángatta a művészetet arisztokratikus elkülönültségéből, s bár bizonyos szemekben addig sem jelentett többet tőzsdei holminál, most már szinte mindenki számára azzá válva összeomlasztotta saját piacát, miközben amúgy is kioldalgott a kulturális divatból. Az önálló tárgy helyett a kiállítás, a berendezett, koncipiált tér hordozza a kilencvenes évek „üzenetét”, mely persze nem pénzellenes, sőt, de már másképpen szereti magát a korpa közé keverni, mint korábban.

Úgy hírlik – Párizstól Stockholmig –, hogy a kicsik megtörve rángatják lefelé mára már teljesen feleslegessé vált biztonsági rácsaikat, a nagyok meg fázósan húzzák összébb magukon vásznaikat, melyeket komoly kedvezménnyel is hagynának másoktól, mindenféle vevőktől tezauráltatni, de hiába. A nagy bumm elmúlt.

Mi közünk van persze mindehhez, hiszen bennünket még csak a szaga se csapott meg ezeknek a pénzeknek?

Végeredményben ma, hogy vége a dalnak, tényleg semmi. Nemcsak azért, mert innen alig is vásároltak valamit, hanem mert ide a nagy árak sem meg a nagy pénztárcák sem jöttek be, itt eddig sem ziháltak a kasszagépek a galériákban; abban a kortársak közelébe merészkedő háromban vagy négyben, ami számunkra adatott.

Így hát nekünk végeredményben majdnem jó is, a dolgok nem érintenek bennünket, az életünk – ebben a tekintetben – épp olyan, mint volt. Amilyen Szkok gipsznője: akárhonnan nézzük a magyar galériákat, azok mindenünnen ugyanúgy néznek ránk vissza. Persze, amelyik még bír. Mert egyik-másik lecsukta már a szemét. Elhibázott ár- és szellemi koncepciója vitte a sírba a Pandora Galériát, mely idén tavasszal nyílt nagyralátó tervekkel, a NA-NE riasztóan nyugodt, Roszkov sem nagyon állít ki, s a Fortuna utcából is régen jött meghívó. Azt hiszem, a Qualitás, meg a Luttár és a Műgyűjtők Galériája sem a kortársakból, hanem a magyar fél- és egész klasszikusokból él, Koller úr Petőfi Sándor utcai, meg többi boltja pedig csak bolt.

Na, de hát ki az a bátor és merész, aki ellenállni kész, akinek nincsenek vágyai, és fenntart, sőt/vagy kinyit galériát? Rejtély, de a múlt héten megint lett kettő Pesten. Mindkettő rossz helyen ugyan, de dacosan és nagyralátóan, mint a már majdnem egy éve (és még mindig) működő Várfok utcai.

A N° 5 az Apáczai Csere János utcában Molnár Sándorral kezdett. Molnárnak egy, a nyolcvanas évek közepén-végén festett, kis képekből álló sorozata látható itt, kereskedelmi szempontból talán hasznos és érthető módon, amúgy meglehetősen elbizonytalanítva a nézőt. Az absztrakt portrék (?) mintegy szétoldják az ugyanebben az időben készített, hatalmas, lángoló, barokkos munkák energiáit és feszültségét, s talán – a szó szoros értelmében – aprópénzre váltják azok értékeit. Az az elementáris és dühödt panteizmus, mely Molnárnak a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján készített műveiről sütött, s amely a Műcsarnokban valamikor 1981-ben fantasztikus tárlaton sugárzott szét (akkor „példaszerűen” katasztrofális sajtót hozva a festőnek), már amúgy is sokat, túlságosan is sokat finomodott-tompult, e kicsiny képeken pedig valósággal kialudt.

Mindettől függetlenül, Molnár Sándor a legjelentősebb magyar festők egyike, a N° 5 tulajdonosai tehát csak a pénzüket, nem pedig kóvedjüket tették kockára.

Nem így a Majakovszkij Király utcában nyílott Eve-Art Galéria, mely programjában a kezdő és ismeretlen művészek pártfogolását hirdette meg. Első kiállítójuk Baksai József, akinek festményei mintha Tóth Menyhért és az angol Frank Auerbach műveitől inspirálódtak volna. Vastag, már-már plasztikussá, domborműszerűvé „fejlesztett” munkái némiképp nyúlós expresszivitást sugallanak, a tarjagos festék elfedi az indulatok valódi erejét.

Visszanéz hát néhány vakmerő a Vörösmarty téri kirakatra, s remélhetőleg keményén szemez vele, s nem is csak percekig. De a dolog persze nem ilyen egyszerű. Nem, ennél sokkal, de sokkal egyszerűbb.

• Kultúra