Skip to main content

Minimum

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Chilf Mária, Szíj Kamilla és Kentaur (Erkel László) kiállításai


Néhány hónappal ezelőtt a Balkon című folyóiratban a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának néhány képviselője arról panaszkodott – többek között –, hogy az ő szemük tükrében a világ nyomorúságainak egyike: hiányzik a „leíró kritika” (így fogalmaztak: leíró kritika – melyről persze semmit nem tudok, fogalmam sincs, mit jelenthet, ám lustán el is hessentem magamtól, hogy mineműségén gondolkozzam), vagy másképpen szólva, az lenne a minimum, hogy ha más nem is, de legalább ez a fajta reflexió létezne (mármint a leíró kritika, mely elnevezés vagy fogalom még önértelmét önhomályába hagyva is kezd megtetszeni), szóval valamicske, ha már a sokacskát nem várhatják el. Harmadszor is elmondom, nem tudom, mit kívántak és mire gondoltak pontosan az élemedni indult fiatalok, annyi azonban bizonyos, hogy kritikát tényleg nemigen kapnak, ám a hiány legalábbis szimmetrikus. Ami nem pusztán annyit jelent, hogy a kicsiny teljesítmény kicsiny vagy semmilyen visszhangot sem csihol, inkább arról van szó, hogy azt a lemondó érdektelenséget, melyet a képzőművészet amúgy is igen sikeresen képes kiváltani a csekélyke számú mazochista szemlélőből, a sápadt és ványadt kiállítások, az unott, mégis forszírozott megfelelések, a követhetetlen, szinte autisztikusan önmagukra vonatkoztatott esztétikai analízisek nem is nagyon lassan most már végletessé és befejezetté teszik, és már csak a végeérhetetlen fáradtság, a teljes kimerülés amúgy költői, egyúttal velejéig realista sugallata marad a termekben és a termek látogatóiban is.

S a minimum szimmetriája tökéletes lesz.

Galádság ugyan, hogy mindezt három fiatal, harminc körüli művész kiállítása kapcsán mondom, ám e pillanatban egyrészt az ő tárlataik illusztrálják a legpontosabban a vizuális és szellemi minimumot, másrészt – mert mindhárman, joggal, viszonylag ismertek, a sokat kiállítók és jól dokumentáltak közé tartoznak – munkáik jellegzetes reflexióknak látszanak a struktúra, a kor művészettel kapcsolatos szemléletére.

Chilf Mária – nekem úgy rémlik – a hatvanas–hetvenes évek arte poverájának, a neonművészetnek (az amerikai Dan Flavin vagy Barry Flanagan munkáinak) és az okkult-misztikus installációknak teremti meg különös pastiche-át álipari vacakságokkal berendezett terében. A földre és falra hintett fehér, rózsaszínes és vasszínű elemek a „gazdag” installációk patentjeit ismétlik – mondom, számomra – keserű, egyben mégiscsak szelíd iróniával, melynek a megfelelés-megfeleltetés, a minimális ráutalás az eszköze: a neont műanyag cső, a rejtélyes elektronikát a padlóra fektetett kábelimitáció, az alkímiát (Beuysra is utaló) viaszformák és öntöttvasdarabok rögön heverő titokzatossága helyettesíti. Chilf Mária a klasszicizálódott minimumot váltja ki és fel egy másfajta, szegényesebb, egyszersmind líraibbnak is vágyott minimummal, a még éppen (talán) értelmezhető vizualitáséval.

Bizonyos értelemben hasonló Szíj Kamilla eljárása is, már ami az analízist és a behelyettesítést illeti. Ha Chilf egy áramlat elemzését végzi el önironikus módon, Szíj Kamilla egy grafikai eljárásét, egyetlen mozdulatét, a karcolásét. Szíj négy lapja a karcot mint a sokszorító grafika, az erőszakos gesztus, a képépítés egyik lehetséges eleme (domborítás), valamint egyfajta lírai minimálmozdulat eszközeként vizsgálja, s ha hinni lehet a lapok sorrendjének, ha elfogadjuk a didakszist, vagy legalábbis elcsábulunk az utolsó lap valódi szépségétől, akkor a karcolás – és a négy mű – igazi értelmét ez a végső, fehéren-fehér, alig észrevehető, a falon ravaszul mélyre helyezett lap adja meg a maga rebbenékeny, finom rajzával. A három másik munka egy, némiképpen Klee-éire emlékeztető vonalhalmazzal egyúttal a rajz befejezhetetlenségét, a lezárhatatlanságot, a különféle színű és faktúrájú papírokkal pedig a már mondott didakszist szolgálja, ám bizonyos, hogy a negyedik nélkül – mely azonban mégsem szintézis, ha már a didaktikánál tartunk – e három munka nemigen maradhatna meg emlékezetünkben.

Szinte üres terekben nyilatkozik meg Chilf Mária és Szíj Kamilla „minimalizmusa”, melyet fogalmazhatunk persze valamifajta redukcióként is, ha ezzel többet mondanánk, s a szót nem foglalták volna már le egy testesebb festői szándék leírásához. Chilf és Szíj a „szakma”, a vizualitás minimumát tárja a néző elé, de még innen maradnak, lábaikat még táncosan emelgetik a penge élén. Az ő gesztusaikhoz és a térrel szemben támasztott igényeikhez képest Kentauré (Erkel Lászlóé) már egészen manierisztikus és színházias, a szó szoros értelmében. Erkel Marat-nak állít szoba-emlékművet, pontosabban Peter Weiss Marat-jának, hiszen a képekkel igazi káddal, pirosra fröcskölt írógéppel, késekkel, s a Weiss-darab szövegkönyvével berendezett helyiség a közvetített élmény és a közvetítettség már-már apoteózisszerű megfogalmazása. A másodlagosság harsog az environnement-ban, s már nem is sugallódik, inkább élesen megfogalmazódik: a megértés minimumával, a gondolkodás folyamatának teljes banálháztartásával találkozunk a hypermangános térben. Mindezt a falakon feszülő festmények – a korábbról már ismert és újabb munkák, az Erkelre jellemző technikájú, „talált”, eredeti vakolatra készült „fürdős” képek – erényei sem módosítják; az irodalmias vérgőz mindent belep, átlátást nem engedélyez.

Chilf Mária kiállítása a Stúdió Galériában május 7-ig, Szíj Kamilláé és Kentauré (Erkel László) a Fiatal Művészek Klubjában május 16-ig látható.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon