Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Néhány hónappal ezelőtt a Balkon című folyóiratban a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának néhány képviselője arról panaszkodott – többek között –, hogy az ő szemük tükrében a világ nyomorúságainak egyike: hiányzik a „leíró kritika” (így fogalmaztak: leíró kritika – melyről persze semmit nem tudok, fogalmam sincs, mit jelenthet, ám lustán el is hessentem magamtól, hogy mineműségén gondolkozzam), vagy másképpen szólva, az lenne a minimum, hogy ha más nem is, de legalább ez a fajta reflexió létezne (mármint a leíró kritika, mely elnevezés vagy fogalom még önértelmét önhomályába hagyva is kezd megtetszeni), szóval valamicske, ha már a sokacskát nem várhatják el. Harmadszor is elmondom, nem tudom, mit kívántak és mire gondoltak pontosan az élemedni indult fiatalok, annyi azonban bizonyos, hogy kritikát tényleg nemigen kapnak, ám a hiány legalábbis szimmetrikus. Ami nem pusztán annyit jelent, hogy a kicsiny teljesítmény kicsiny vagy semmilyen visszhangot sem csihol, inkább arról van szó, hogy azt a lemondó érdektelenséget, melyet a képzőművészet amúgy is igen sikeresen képes kiváltani a csekélyke számú mazochista szemlélőből, a sápadt és ványadt kiállítások, az unott, mégis forszírozott megfelelések, a követhetetlen, szinte autisztikusan önmagukra vonatkoztatott esztétikai analízisek nem is nagyon lassan most már végletessé és befejezetté teszik, és már csak a végeérhetetlen fáradtság, a teljes kimerülés amúgy költői, egyúttal velejéig realista sugallata marad a termekben és a termek látogatóiban is.

S a minimum szimmetriája tökéletes lesz.

Galádság ugyan, hogy mindezt három fiatal, harminc körüli művész kiállítása kapcsán mondom, ám e pillanatban egyrészt az ő tárlataik illusztrálják a legpontosabban a vizuális és szellemi minimumot, másrészt – mert mindhárman, joggal, viszonylag ismertek, a sokat kiállítók és jól dokumentáltak közé tartoznak – munkáik jellegzetes reflexióknak látszanak a struktúra, a kor művészettel kapcsolatos szemléletére.

Chilf Mária – nekem úgy rémlik – a hatvanas–hetvenes évek arte poverájának, a neonművészetnek (az amerikai Dan Flavin vagy Barry Flanagan munkáinak) és az okkult-misztikus installációknak teremti meg különös pastiche-át álipari vacakságokkal berendezett terében. A földre és falra hintett fehér, rózsaszínes és vasszínű elemek a „gazdag” installációk patentjeit ismétlik – mondom, számomra – keserű, egyben mégiscsak szelíd iróniával, melynek a megfelelés-megfeleltetés, a minimális ráutalás az eszköze: a neont műanyag cső, a rejtélyes elektronikát a padlóra fektetett kábelimitáció, az alkímiát (Beuysra is utaló) viaszformák és öntöttvasdarabok rögön heverő titokzatossága helyettesíti. Chilf Mária a klasszicizálódott minimumot váltja ki és fel egy másfajta, szegényesebb, egyszersmind líraibbnak is vágyott minimummal, a még éppen (talán) értelmezhető vizualitáséval.

Bizonyos értelemben hasonló Szíj Kamilla eljárása is, már ami az analízist és a behelyettesítést illeti. Ha Chilf egy áramlat elemzését végzi el önironikus módon, Szíj Kamilla egy grafikai eljárásét, egyetlen mozdulatét, a karcolásét. Szíj négy lapja a karcot mint a sokszorító grafika, az erőszakos gesztus, a képépítés egyik lehetséges eleme (domborítás), valamint egyfajta lírai minimálmozdulat eszközeként vizsgálja, s ha hinni lehet a lapok sorrendjének, ha elfogadjuk a didakszist, vagy legalábbis elcsábulunk az utolsó lap valódi szépségétől, akkor a karcolás – és a négy mű – igazi értelmét ez a végső, fehéren-fehér, alig észrevehető, a falon ravaszul mélyre helyezett lap adja meg a maga rebbenékeny, finom rajzával. A három másik munka egy, némiképpen Klee-éire emlékeztető vonalhalmazzal egyúttal a rajz befejezhetetlenségét, a lezárhatatlanságot, a különféle színű és faktúrájú papírokkal pedig a már mondott didakszist szolgálja, ám bizonyos, hogy a negyedik nélkül – mely azonban mégsem szintézis, ha már a didaktikánál tartunk – e három munka nemigen maradhatna meg emlékezetünkben.

Szinte üres terekben nyilatkozik meg Chilf Mária és Szíj Kamilla „minimalizmusa”, melyet fogalmazhatunk persze valamifajta redukcióként is, ha ezzel többet mondanánk, s a szót nem foglalták volna már le egy testesebb festői szándék leírásához. Chilf és Szíj a „szakma”, a vizualitás minimumát tárja a néző elé, de még innen maradnak, lábaikat még táncosan emelgetik a penge élén. Az ő gesztusaikhoz és a térrel szemben támasztott igényeikhez képest Kentauré (Erkel Lászlóé) már egészen manierisztikus és színházias, a szó szoros értelmében. Erkel Marat-nak állít szoba-emlékművet, pontosabban Peter Weiss Marat-jának, hiszen a képekkel igazi káddal, pirosra fröcskölt írógéppel, késekkel, s a Weiss-darab szövegkönyvével berendezett helyiség a közvetített élmény és a közvetítettség már-már apoteózisszerű megfogalmazása. A másodlagosság harsog az environnement-ban, s már nem is sugallódik, inkább élesen megfogalmazódik: a megértés minimumával, a gondolkodás folyamatának teljes banálháztartásával találkozunk a hypermangános térben. Mindezt a falakon feszülő festmények – a korábbról már ismert és újabb munkák, az Erkelre jellemző technikájú, „talált”, eredeti vakolatra készült „fürdős” képek – erényei sem módosítják; az irodalmias vérgőz mindent belep, átlátást nem engedélyez.

Chilf Mária kiállítása a Stúdió Galériában május 7-ig, Szíj Kamilláé és Kentauré (Erkel László) a Fiatal Művészek Klubjában május 16-ig látható.

• Kultúra