Nyomtatóbarát változat
Mint a nem teljes oeuvre-t bemutató gyűjteményes kiállítások általában, Fehér Lászlóé is a megrendezés pillanatának szempontjait juttatja érvényre, vagyis azt illusztrálja, mit tart és tartat fontosnak a festő pályáján.
Úgy rémlik, Fehér számára a közvetített és közvetett narrativitás révén született munkák időszerűek manapság, azok a művek, melyek egyrészt saját életének, öntörténetének, másrészt a „köztörténet” önmagára is vonatkoztatható, még inkább önmagára is vonatkoztatni vágyott epizódjainak inspirációjára készültek. Döntése teljesen érthető és okszerű: a válogatás konzekvens képet ad az életműről – majd’ húsz év munkásságáról beszélünk –, a narrativitás, s mondjuk ki, a fénykép által le- és kiképzett valóság sugallta „élet” megragadásának szándéka Fehért pályája kezdetétől izgatta.
Korai munkái, melyekből itt most csak hangsúlyos jelzéseket láthatunk, hétköznapi jeleneteket, máskor a zsidó hitéletből kiragadott jellegzetes pillanatokat rögzítettek hyperrealista módon, ügyelve a fotószerű kivágás, a fekete-fehér vagy rosszul exponált színes fénykép esetlegességeinek, a rontásnak, a leképezés véletlenjeinek hű megtartására. A reggeli metróutasok kábaságát vagy az imához készülő zsidó férfiak szigorú áhítatát megfestve Fehér egyfajta szociologikus, riportázsszerű s igen hatásos festészetet művelt, mely pontosan vágott egybe az amúgy a korban – a hetvenes évek második felében – a magyar vizuális kultúrában nagyon is „benne levő” attitűddel: a nem ideologikus eredetű és nem vezényelt társadalmi érzékenységgel. Ez a magatartás végeredményben jócskán esztétizálás, s bizonyos értelemben festészetellenes is volt, jóllehet – akárcsak Fehér László esetében – látszólag gyakran a legkonzervatívabb és konvencionálisabb mezben, a precízen megfestett képen nyilatkozott meg. (Hasonló a helyzet Birkás Ákos koncept-hyperrealizmusával is a hetvenes évek derekán.)
Effajta képeinek sorát Fehér egy sajátos, nem túl sok darabból álló szériával zárta, a hatalmas maceszokat – finomkásabban fogalmazva – pászkákat ábrázoló festményekkel. A nagy vásznakon semmi más nem jelent meg, csak a macesz óriásira nagyított, kétdimenzióssá lett faktúrája, mely a végletes méretváltás folytán textúrává, szinte írássá vált. E festmények – számomra akkor, a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján és most is – igen fontosak voltak és maradtak, hiszen velük Fehér egészen sajátos és eredeti módon fogalmazta meg a festészet-mint-jelenség, a festészet-mint-élet s a valóság viszonyát. Én úgy értettem és szeretném érteni ma is, hogy e kapcsolatban Fehér László tudatosan adott helyet és szerepet a kovásztalan kenyérnek, mely a vásznakon valami fanyar, egyszersmind megható reprodukció képében tűnik fel, s nemcsak a sütemény etnográfiko-kuriozitása vagy élvezeti értékei miatt, hanem valóban célzás gyanánt a zsidó kép(v)iszonyra s a mindenben ellenállhatatlanul megmutatkozó esztétikumra.
A maceszfestmények a Kiscelli Múzeumban nem láthatók, ahogy nem kapott hangsúlyt Fehér átmeneti periódusa sem. Úgy látszik, sem a metaforikus fogalmazás, sem a színes, az új-festészet hatásától megérintett, Dufy-s, meg persze főleg olaszos expresszivitás nem fontos most a festőnek; a pálya egységességének bizonyítására különös szigorral készült. Így a hyperralista műveket folyékony dramaturgiával követik az ugyancsak fotót használó, s ugyancsak a monochromitáshoz közel eső munkák.
A nagyjából a nyolcvanas évek közepe óta készülő, egységesnek szánt, csak az alapszínek kezelését illetően eltérő festmények – ha a hyperrealista képek a közvetített realitáson, akkor ezek az újabbak – a közvetett valóságon, az alanyiságon épülnek. Témájuk a festő gyermekkorának, az ötvenes évek második felének vidéki helyszínein rögzült fényképvalóság; a képek emléket állítanak magának az emléknek s az emlék megképzett-megképződöttségének is. Ezeken is felsejlik valamifajta históriai-szociológiai érzékenység, de erősebb a rezignáltság, a fátyolos, de gyakran sajnos banalitásba toccsanó nosztalgia s a fád, de meg mégis bánatos malícia: csak az emlék szép, nem annak tárgya, sugallják a vásznak.
A festmények szereplői, a gyerek, a szülők, a rokonok pusztán halovány kontúrokként lebegnek a fekete-sárga, fekete-rózsaszín, fekete-fehér, olykor matt, máskor nedvesen, nedvezve csillogó háttér előtt, s „szituálásukhoz” csak egy-egy épületrészlet vagy maradvány ad segítséget. Fehér fogalmazásmódja, a könnyeden rajzolt, de a fényképszerűséget jól követhetően őrző, áttetsző figurák, a nyolcvanas évek elején ismertté lett amerikai David Sale leleményét idézik, ám Fehér kezén az alakok, éppen a lecsupaszított világ s a mozdulatlanság meg a jelenetezés végtelen, de persze pontosan érthető kisszerűsége folytán egészen másról szólnak. Vagyis hát éppen a kisszerűségről beszélnek – furcsa kontrasztként igen dekoratívan s látványosan „megcsinálva” –, az elliffent történelemről és főként történetekről, melyek hasonlítanak a mieinkre is, akár. A kemény hátterek előtt felderengő figurák s a velük kicsit közhelyessé túlmondott, metafizikussá tett bánat egyfajta világlátás vagy gondolkodási mechanizmus, módszer illusztrációja. A világ, az élet – ennek érvényében – elég egyszerű, s elég rossz is, de legalább múlik. Még ha fáj is.
Friss hozzászólások
6 év 16 hét
8 év 42 hét
8 év 45 hét
8 év 45 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 47 hét
8 év 49 hét
8 év 50 hét
8 év 50 hét