Skip to main content

A macesz és az elliffent történelem

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Fehér László kiállítása a Kiscelli Múzeumban


Mint a nem teljes oeuvre-t bemutató gyűjteményes kiállítások általában, Fehér Lászlóé is a megrendezés pillanatának szempontjait juttatja érvényre, vagyis azt illusztrálja, mit tart és tartat fontosnak a festő pályáján.

Úgy rémlik, Fehér számára a közvetített és közvetett narrativitás révén született munkák időszerűek manapság, azok a művek, melyek egyrészt saját életének, öntörténetének, másrészt a „köztörténet” önmagára is vonatkoztatható, még inkább önmagára is vonatkoztatni vágyott epizódjainak inspirációjára készültek. Döntése teljesen érthető és okszerű: a válogatás konzekvens képet ad az életműről – majd’ húsz év munkásságáról beszélünk –, a narrativitás, s mondjuk ki, a fénykép által le- és kiképzett valóság sugallta „élet” megragadásának szándéka Fehért pályája kezdetétől izgatta.

Korai munkái, melyekből itt most csak hangsúlyos jelzéseket láthatunk, hétköznapi jeleneteket, máskor a zsidó hitéletből kiragadott jellegzetes pillanatokat rögzítettek hyperrealista módon, ügyelve a fotószerű kivágás, a fekete-fehér vagy rosszul exponált színes fénykép esetlegességeinek, a rontásnak, a leképezés véletlenjeinek hű megtartására. A reggeli metróutasok kábaságát vagy az imához készülő zsidó férfiak szigorú áhítatát megfestve Fehér egyfajta szociologikus, riportázsszerű s igen hatásos festészetet művelt, mely pontosan vágott egybe az amúgy a korban – a hetvenes évek második felében – a magyar vizuális kultúrában nagyon is „benne levő” attitűddel: a nem ideologikus eredetű és nem vezényelt társadalmi érzékenységgel. Ez a magatartás végeredményben jócskán esztétizálás, s bizonyos értelemben festészetellenes is volt, jóllehet – akárcsak Fehér László esetében – látszólag gyakran a legkonzervatívabb és konvencionálisabb mezben, a precízen megfestett képen nyilatkozott meg. (Hasonló a helyzet Birkás Ákos koncept-hyperrealizmusával is a hetvenes évek derekán.)

Effajta képeinek sorát Fehér egy sajátos, nem túl sok darabból álló szériával zárta, a hatalmas maceszokat – finomkásabban fogalmazva – pászkákat ábrázoló festményekkel. A nagy vásznakon semmi más nem jelent meg, csak a macesz óriásira nagyított, kétdimenzióssá lett faktúrája, mely a végletes méretváltás folytán textúrává, szinte írássá vált. E festmények – számomra akkor, a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján és most is – igen fontosak voltak és maradtak, hiszen velük Fehér egészen sajátos és eredeti módon fogalmazta meg a festészet-mint-jelenség, a festészet-mint-élet s a valóság viszonyát. Én úgy értettem és szeretném érteni ma is, hogy e kapcsolatban Fehér László tudatosan adott helyet és szerepet a kovásztalan kenyérnek, mely a vásznakon valami fanyar, egyszersmind megható reprodukció képében tűnik fel, s nemcsak a sütemény etnográfiko-kuriozitása vagy élvezeti értékei miatt, hanem valóban célzás gyanánt a zsidó kép(v)iszonyra s a mindenben ellenállhatatlanul megmutatkozó esztétikumra.

A maceszfestmények a Kiscelli Múzeumban nem láthatók, ahogy nem kapott hangsúlyt Fehér átmeneti periódusa sem. Úgy látszik, sem a metaforikus fogalmazás, sem a színes, az új-festészet hatásától megérintett, Dufy-s, meg persze főleg olaszos expresszivitás nem fontos most a festőnek; a pálya egységességének bizonyítására különös szigorral készült. Így a hyperralista műveket folyékony dramaturgiával követik az ugyancsak fotót használó, s ugyancsak a monochromitáshoz közel eső munkák.

A nagyjából a nyolcvanas évek közepe óta készülő, egységesnek szánt, csak az alapszínek kezelését illetően eltérő festmények – ha a hyperrealista képek a közvetített realitáson, akkor ezek az újabbak – a közvetett valóságon, az alanyiságon épülnek. Témájuk a festő gyermekkorának, az ötvenes évek második felének vidéki helyszínein rögzült fényképvalóság; a képek emléket állítanak magának az emléknek s az emlék megképzett-megképződöttségének is. Ezeken is felsejlik valamifajta históriai-szociológiai érzékenység, de erősebb a rezignáltság, a fátyolos, de gyakran sajnos banalitásba toccsanó nosztalgia s a fád, de meg mégis bánatos malícia: csak az emlék szép, nem annak tárgya, sugallják a vásznak.

A festmények szereplői, a gyerek, a szülők, a rokonok pusztán halovány kontúrokként lebegnek a fekete-sárga, fekete-rózsaszín, fekete-fehér, olykor matt, máskor nedvesen, nedvezve csillogó háttér előtt, s „szituálásukhoz” csak egy-egy épületrészlet vagy maradvány ad segítséget. Fehér fogalmazásmódja, a könnyeden rajzolt, de a fényképszerűséget jól követhetően őrző, áttetsző figurák, a nyolcvanas évek elején ismertté lett amerikai David Sale leleményét idézik, ám Fehér kezén az alakok, éppen a lecsupaszított világ s a mozdulatlanság meg a jelenetezés végtelen, de persze pontosan érthető kisszerűsége folytán egészen másról szólnak. Vagyis hát éppen a kisszerűségről beszélnek – furcsa kontrasztként igen dekoratívan s látványosan „megcsinálva” –, az elliffent történelemről és főként történetekről, melyek hasonlítanak a mieinkre is, akár. A kemény hátterek előtt felderengő figurák s a velük kicsit közhelyessé túlmondott, metafizikussá tett bánat egyfajta világlátás vagy gondolkodási mechanizmus, módszer illusztrációja. A világ, az élet – ennek érvényében – elég egyszerű, s elég rossz is, de legalább múlik. Még ha fáj is.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon