Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

A múltkor talán kopottabbnak mutattam a kortárs művészet svédországi tükörének foncsorát, mint amennyire az illő lett volna, de mit lehet tenni, ha arrafelé tényleg nemigen történik semmi. Ami aktuális és valódi, az már régen ott van, és régen ugyanúgy van ott, mint most, és jól is van ott. Stockholm hatvanas években épült üzleti negyedét leszámítva az embernek mindenütt, az egész országban az az érzése, hogy minden jó helyen van, a helyén van, s ott is marad. A vezéreszme a mozdulatlanságba van belesütve, és ez azért – Strindberg vagy Bergman mozdulatait követve –, lássuk be, elég idegesítő. Viszont és ámbár az idegesítőség és idegesíthetőség termékeny is lehet. Sőt.

De beszéljünk másról.

Mi lehet vajon az, ami az észak-balkáni látogatót némiképpen megérintheti a dél-sarkköri tájakon, mármint magán a valóban meghatóan szép tájon kívül – vagy legyünk engedékenyek: a tájban? Például Harkeberg, a jelentéktelen közép-svédországi falucska, amelynek faházai éppolyan sárgák vagy vörösek, mint a többi községéi, csak itt van egy kis gót templom, mely viszont eléggé más, mint a többi. Az áldott emlékű képromboló reformáció Harkebergben csodát művelt ugyanis, pontosabban csodát konzervált, mert meszével megmentette Albertus Pictor – a svéd vagy nem svéd, de mindenesetre az itthoni Aquila Jánosra emlékeztető festő – Biblia Pauperumát. Ki tudja, miért, a valaha élt és elszántan úttörő presbiterek voltak olyan óvatosak, hogy csak lefedték, s nem leszedték a múltat, mely aztán mára előbújhatott épségben és ártalmatlanul, némiképpen azt példázva, hogy nem tagadható meg minden összefüggés a XV. század meg a XVI. s a XX. között.

Albertus krumpliorrú prófétái és szentjei valami németes-realista világlátást (amúgy reneszánszot?) ábrázoltak, négyszáz évvel később a finn származású bankár, Ernest Thid gesztusai és szándékai nemkülönben. A távolság, az időt leszámítva, csak annyi, hogy Thiel maga nem festett, s talán több volt benne az aggodalom, mint Albertusban. Nem ő nyúlt az ecsethez, inkább megrendelt és festetett, meg vásárolt, mint az itthoni Hatvany, meg Nemes, meg Herczog, ám az övé megmaradt, mint Albertusé, s nem pedig olyképpen, mint Hatvanyé, Nemesé vagy Herczogé. A Thiel-villa Stockholmban – nemcsak mert egy szigeten áll – sajátos azilum: a mozgalmasság és az önfeltárulás századfordulós monumentuma. A bankár szeme igen erős lehetett, nézett föl és nézett le: nézett Norvégiára, és kiszemelte Munchot, s nézett Németországra, s kiválasztotta Nietzschét. Aztán fókuszált, megszerezte Nietzsche halotti maszkját, s megbízta Munchot, fesse meg a filozófot. Mindezek után a maszknak berendezett egy szobát, a képnek meg egy csarnokot abban a házban, mely ugyancsak a szertepillantás képességének bizonyítéka: a villában, ami a müncheni, a bécsi és a biztosan saját jegyekkel is dicsekedni képes svéd jugendstilnek egyik kiváló példája. A kert ázott szobrai, a Rodinek, a Wiegelandok, a Maillolok irigy és fájdalmasan vak tekintettel bámulnak a példaszerű épületre, melyben a némely Gauguin-, Lautrec-, Degas-munkák csak asszisztálnak a Strindberg-, Zorn-, Josephson-festményekhez, melyek ugyan gyengébbek, jóval gyengébbek, mint a franciákéi, de mégiscsak ők vannak együtt azzal a hangulattal és szemlélettel, amely a Nietzsche-maszk fölötti kilátást megtervezte a tengerre, az erdőre s persze a madarakra, melyek állandóan ott surrognak az ablakok, a falak körül. Azt hiszem, a filozófia ábrázolásának, megrögzítésének mulatságos öncsődje a sok madár a Thiel-villa (meg szinte minden stockholmi zugoly) körül: nincsen metafizika, csak sikoly és élet, mely kínos, büdös és fárasztó, különösen a hitchkocki méretű és magaviseletű szárnyasok ölelésében.

Látszólag el kell vetemülni ahhoz, hogy életet és művészetet összekeverjünk, vagy egyiket a másik analógiájaként vizsgáljuk. Thiel háza, Albertus megmenekedett falképei s hozzájuk a madarak, az örvénylő anarchia közvetlenül nem ad semmiféle esélyt az összevetésre, ám a praxis más. Jó lenne, de sajnos nem a Nietzsche-maszkos szobából, hanem egy másikból látszik a sziget egyik igen vonzó étterme-kocsmája, mely szinte betemetkezésre hívná fel a látogatót, betemetkezésre az etilszármazékok mérhetetlenül gazdag és színes világába. Amikor Karel Capek járt arrafelé, azt látta és tapasztalta, hogy a svéd élet és tudomány, a svéd élet és irodalom, a svéd élet és élet az életről, az életről magáról szól. Nos, a mozdulatlanság itten zökkent ki talán egyedül a helyéből: a csermely, a bozót és a haraszt ma a Sistem Bolagetről susog; Anders Zorn kívánatos aktjának kicsiny csücskei hiába mutogatnak a kerthelyiség irányába, ottan csak alkoholfreedom terem meg, s nem pedig az élet. (A Sistemben pedig, mint régen a Bajza utcai borbélynál, sorszámot tép az ember, hogy odajárulhasson az óriás kisasszony által védett pulthoz, majd nem csekély pénzért – ugyan bármit –, de valamit vásárolhasson az etilszármazékok közül. A szín, az árnyalat, a tonalitás ebben az esetben másodlagos, vagyis szemponton kívüli. Csak a vívmány, a szocdem magaviselet a pompás, a paradicsomi.)

Hogy Munch életrajzában s a Munchot feldolgozók tudatában a Thiel-villának érdemén alul jut csak hely, úgy rémlik, megvan az oka.

• Kultúra