Skip to main content

Maurer tükre

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ha normális és csak egy kicsit is jól – a szó minden értelmében – szituált országban élnénk, bátran és nyugodt szívvel „illetném szóval” Maurer Dórát könyvéért; ismerve azonban a körülményeket, a művészeti publikációk helyzetét pedig, dicsekvés nélkül mondhatom, nagyon is jól, nem tehetek mást, mint hogy örülök a kötet megjelenésének. De fordítsuk is ki és magyarázzuk meg azonnal az iméntieket: Maurer önkönyvéről beszélek, amelyet magyar és osztrák alapítványok segítségével saját maga volt kénytelen kiadni, vállalva a publikálás-publikáltatás minden ellentmondását, nehézkességét és nehézségét; vállalva a szerzők animálását s ezzel együtt a csapdák önkezű, személyes megásását és felállítását is.

A könyv ugyanis – mint tipográfiai tárgy – a Maurerre mindig is jellemző szellemes precizitással, unalomtól nem érintett pedantériával készült; tiszta, jól működő szerkezetként funkcionál. (Talán csak az első, németül írott tanulmány széttördeltsége, s egyáltalán, a szövegek fordíttatásának logikája zavaró, hiszen az egyik dolgozat a magyaron kívül csak németül, a másik pedig csak angolul, M. D. írásai pedig többnyire mindhárom nyelven olvashatók. Ez igencsak megnehezítette a képszerkesztést is, mert Maurer kénytelen volt valami illusztrációt applikálni minden szövegrészhez, minek következtében a munkák egy része szinte „nyelvfüggő” aszerint, hogy az olvasó melyik nyelvet preferálja. S egyetlen megjegyzés a képválogatással kapcsolatban: a 133. oldal „megdolgozott” fotója – konkrét festmény és szociológiai érzékenységet jelző fénykép vegyítése, egy félreértés nyomaként – bátran kimaradhatott volna.) Alaposnak látszik az apparátus is: a biográfia és bibliográfia, de főképpen a képanyag bőséges és reprezentatív, híven követi az életműnek a hetvenes évektől majd’ máig tartó ívét.

Úgy rémlik, Maurernak mint szerkesztőnek a két tanulmánnyal valami olyasmi célja lehetett – valószínűleg annak következményeképpen, miszerint a bécsi művészettörténész, Dieter Ronte írása már vagy öt éve készen volt, tehát ismerhette, hogy az egyik a másikat magyarázza, pontosabban fókuszálja, másképpen nézve a helyzetet: Ronte elomlóbb, lelkesebb, „távlatosabb” szemlélete Beke László konkrétabb, tárgyszerűbb, közvetlenebb nézőpontjába sűrűsödhessen. Ha tényleg ez a szándék vezette, nagyon is józanul döntött, mert Ronte háromtételes dolgozata valóban rászorult egy, a kontúrokat élesebben megfogalmazó pályarajzra.

Ronte írása ugyanis – a minden sorában megfogalmazott szeretet, rokonszenv és értés/megértés-szándék ellenére – nem annyira Maurerről, mint az interpretálni vágyásról, az értelmezés vágyáról szól (persze joggal és nem véletlenül: lássuk be, a művészetről beszélni majdnem lehetetlen, nem is sikerül szinte egyikünknek sem). A tanulmány Maurert egy egyetemes művészeszmény foncsorában tükrözteti – Leonardótól, Goethétől, Baumeistertől és másoktól vett vendégszövegek kollázsával kísérve –, minek révén eláltalánosodik a dolog jócskán, olyannyira, hogy megváltozik magának a művészetnek a története is (a 29. o. visszavetített reneszánszértelmezésével), majd fals összevetések konstruálódnak Maurer „védelmében” (a nyomhagyás gesztusának félreértése Maurer és például a Poirier házaspár munkáinak érvénytelen összehasonlítása révén, 30. o.), rejtélyes és elharapott ellentétezések ugyancsak Maurer „érdekében” (a „Habsburg-katolicizmus” a művész konceptualizmusával és konkrét festészetével szemben mit jelent vajon? – 33. o.). Belebonyolódik a szerző azután bizonyos, szerencsére nem hosszú, nyelvfilozófiai fejtegetésekbe is, melyekből eredmény nélkül hátrál ki, s csak lírai utalásokat hagy maga mögött (34. o.), ahogy nagyon röviden, mintegy udvariassági gesztus gyanánt figyelmeztet Maurer és a klasszikussá lett magyar konstruktivizmus kapcsolatára is. (Bár, szerintem, ehelyett okszerűbb lett volna a De Stijl-hatásokat s az ötvenes-hatvanas évek német, belga, francia és lengyel konkrét művészetét vizsgálnia e tekintetben.)

Dieter Ronte tanulmányának egyetlen passzusa hoz új, pontosabban és főként érvényes gondolatot. Husserl és a hatvanas–hetvenes évek egyetemes művészetének viszonyát meglehetősen kevesen vizsgálták vagy említették egyáltalán, s most itt Ronte felveti a kapcsolódást – joggal. Az olvasó innentől kezdve azonnal várná persze már azt is, hogy éppen Husserl révén, aki jelentékeny, bár talán kimondatlan hatással volt közvetlenül a concept artra, a fenomenológiát említve tehát a bécsi szerző rámutat, majd rátér Maurer Dóra konceptualizmusára, és konceptuális művésznek is nevezi talán, ám ez nem történik meg, marad a humanizmus és általában az ideák világa, metafizikailag.

Beke László tanulmánya sokkal tényszerűbb, s mint mondtuk, szinte konkretizálja a Ronte által sugalltakat. Erénye, hogy felsorolja azokat a kulcs- és hívószavakat, amelyek nélkül Maurer munkássága nehezen nyílik meg, s Beke fogalmi leltára végül is teljes. Elég nagy baj viszont, hogy írása meglehetősen rövid és vázlatos, a monografikus igény éppen csak hogy fölsejleni látszik.

Maurer Dóra munkáinak prezentációja és interpretációja között e pillanatban tehát csak egy olyan ösvény húzódik, mely méltatlanul keskeny az életmű értékeihez képest, ámbár tagadhatatlan: legalább már van. A szomorú azonban az, hogy rögtön elővetődik a kérdés: ki, hogyan és mikor szélesítheti az utat, s kerülhet közel esélyekhez és lehetőségekhez, amelyek egy valódi és tágas Maurer-monográfiához vezethetnek.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon