Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

A budapesti Műcsarnok – újranyitása alkalmából és örömére – az európai művészeti kontextusba igyekezett önmagát és a magyar művészetet csatlakoztatni, ha jól látom a szándékot; bele kívánt helyezkedni egy élőnek tételezett struktúrába, melynek részeit, alkotóelemeit mindenütt egyformán vagy legalábbis hasonlóan értelmezett elvek támogatnak meg. A Műcsarnokkal együtt tizenöt európai kiállítóhely próbált igazolást prezentálni arról, hogy ez a művészeti szövet valóságos, vitális és virágzó, adni és befogadni kész; más tekintetben: az intézmények tevékenysége valami közös nevezőn összevethető, szerepük egy objektív, mondjuk kontinentális szempontból azonos mércével megítélhető.

A mutatvány nem sikerült, de értelme sem volt.

A koncepció ugyanis már eleve hibásnak mutatkozott. A tizennégy vendég „Kunsthalle” jó része nemcsak kiállítási csarnok, hanem múzeum is, némelyikük nem néz túl a helyi érdekeken, a regionális szemhatáron, míg akadnak közöttük olyanok, amelyek jelentős nemzetközi szereppel és ranggal bírnak, vannak intézmények, amelyek héjként pusztán befogadnak kiállításokat, s olyanok, amelyek valamifajta kultúrpolitikai missziót is teljesítenek. Felépítésüket és funkciójukat tekintve tehát van is meg nincs is közös vonásuk; ami van, az abból fakad, hogy kortárs művészettel foglalkozik mindahány, ami nincs, az onnan ered, miszerint mindegyik más közegben, másképpen értelmezett és kitűzött közvetlen céllal dolgozik. Az elképzelés nyilván az lehetett, hogy az új Műcsarnok valamifajta mintát akart venni megújulása indoklásához, egyúttal csatlakozni valami elitklubnak tételezett halmazhoz, ám ez már a januári sajnálatos események folyományaként eleve kudarcossá vált. De ha minden maradt is volna a régiben – s ennek következtében a szervezés-rendezés esetleg nyugalmasabb körülmények között zajlódhatott volna –, vajon honnan kívánta volna a mintát levenni a pesti Kunsthalle? Az etalont melyik adta volna: a Werner Hofmann által naggyá tett hamburgi vagy a kisszerűségétől feltehetőleg soha megszabadulni nem képes stockholmi? De egyébként is, hogyan vethető össze például a tallini és a badenbadeni kiállítóhelyek programja és funkciója, s miféle konzekvenciák vonhatóak le tapasztalataik alapján a mi számunkra?

Mindez persze csak néhány módszertani kérdés érdektelen visszhangja, a válasz esélyétől is igen távol. S nemcsak azért rejlik a felelet a messzeségben, mert a Műcsarnok programja tisztázatlan, ugyanakkor a társnak és példának vágyott külföldieké követhetetlenül más és más, továbbá a magyar művészet anyagi-szellemi támogatottsága és reputációja kicsiny, hanem annak okán is, miszerint maga a képzőművészet és funkciójának értelmezése keveredett válságba, következésképpen krízisben van minden „hely” is, melyben, melyen, melyről és melyből a művészet megnyilatkozhat. Úgy tetszik, éppen a Gesamtkunstwerk és az intermediális törekvések amúgy és külön-külön magasztos ideája űzte-űzi végső zavarba a „beaux arts”-t, húzza meg a történelem végének vonalát a tradicionálisnak mondható vizuális műfajok útjába, s teszi anakronisztikusan romantikussá a képnek, mint meditációs objektumnak a fogalmát. Ezzel párhuzamosan – egyik egyszerűen praktikus következményként – azonnal ellent is mond az összművészeti, és/vagy intermediális alkotás lényegében rejlő demokratizmusnak: az óriásművek fogyaszthatatlanok a szegények, a mi számunkra; kiállíthatatlanok, megvásárolhatatlanok, elkészíthetetlenek. A szép, új vagy a régi, piszkos falak között marad nekünk a reprodukció, a redukció, a másolat és a félreértés… esetleg a lélek cizellálva.

Így, és ezért, kicsit oldalvást, úgynevezett vadászpillantással nézve a kiállítást persze élesebb fényben és érzékenyebb foncsorú tükörben látszanak a két egész és két fél sztártól, a francia Christian Boltanskitól, az osztrák Hermann Nitschtől, valamint a dán Per Kirkebytől, és a ma már kevéssé fontos német Ansgar Nierhofftól eltekintve amúgy eléggé jelentéktelen mesterektől származó munkák. Így és ezért üti szíven az embert az a szinte egyenakarat, amellyel az Ego nyilatkozik meg valami megalomániás szenvedéllyel északon, északnyugaton és északkeleten, azután pedig itt nálunk; a legfárasztóbb formában a svéd Marianne Lindberg de Geer kb 400 darabból álló, bosszantóan nagy, Magamra gondolok című „ikonosztázán”, melyen rémes közhelyként önmaga, expresszívnek szánt arcmását illeszti az összes jól ismert képi toposzba, Einstein nyelvnyújtós fényképétől Munch sikolyának reprodukciójáig, a legunalmasabban az angol Simon Patterson, aki egy amerikai légitársaság belföldi járatainak útvonaltérképére az általa kedvelt személyiségek neveit írta a városoké helyére, ugyancsak hatalmas méretben. A legkínosabb módon pedig Csáky M. Calibán. Csáky Lakoma című beteg, hermafrodita gipsztorzója akaratlanul is a szado-mazochisztikusan pszichologizáló képzőművészeti gondolkodás paródiájaként mutatkozik meg, s Hermann Nitsch klasszikussá lett Orgia-Misztérium Színházának dokumentumképei mellett esetlen, Krafft-Ebinges freudizmusa talán még emészthető is lett volna. Ám a kiállítás egyik legjobb, legfinomabb és legokosabb sorozata, Herskó Judit munkái közvetlen szomszédságában, azok környezetébe beletolakodva csak a magyar anyag válogatójának, rendezőjének elképesztő érzéketlenségét illusztrálja. (Ahogy nem bizonyít egyebet a terem másik két kiállítójának Harmos Csillának, de főleg Gyenis Tibornak az ottléte sem.)

A tárlat fő műve Christian Boltanski munkája, mely a Halott svájciak című installáció egyik darabja, s természetesen az itt szereplő Kunsthallék legjelentősebbikét, a hamburgit reprezentálja. (S mert nem a németek tulajdona, hanem egy magángaléria gyűjteményéből való, jelzi a „képviselet”, a reprezentáció, a kölcsönzés művészetszociológiai érvényét, a „határtalanság” ideájának kézzelfoghatóságát.) Boltanski műve – fémdobozok embermagasságú, U alakba formált fala, minden dobozon egy-egy fénykép, a „fal” tetején íróasztallámpa-sorral – a különös svájci szokáson épül fel: a gyászjelentések a lapokban mindig fényképpel, s hosszas méltatással jelennek meg, tömegesen, mintha valami nyomtatott kolumbáriumot adnának az újságok olvasóik reggelije mellé. A munka a halálban „klasszicizálódni” vágyó énnek emel egészen különös emlékművet, a hiúságnak, a nyomhagyás szándékának, s vele szemben a tömegbe simulás utolsó gesztusának megrögzítésével.

Az Ego enyhe verítékillata lengi be hát a frissen nyílt termeket a Hősök terén, pici elmúlás párával és hiábavalóság-szaggal fűszerezetten. A szél egyelőre eltéved Közép-Európa legnagyobb és legszebb Kunsthalléjának falai között.

• Kultúra