Hajdu István

Nyomtatóbarát változat

Azt szeretném, ha erről a kiállításról más írna.

Örülnék, ha egy kedves arcú, szelíd tekintetű, jól, de nem excentrikusan, ugyanakkor mégiscsak egyéni módon öltözött, ápolt külsejű hölgy vagy úr mondana véleményt a képekről és a szobrokról.

Boldog lennék, ha olyan szerző vállalkozna a művek elemzésére, akit nem leng körül semmiféle gyanú párája, s akiben belül, önnönmagában sem lakozik rossz előfeltevés sem magamagát, sem másokat illetően.

Aki okos. És bátor, és merész, aki ellenállni kész, akinek nincsenek vágyai, olyanok legalábbis nincsenek, amelyek az igazság kimondásán kívül bármire is irányulnának; vagyis hát, aki megvesztegethetetlen, aki jó. Meg független, elkötelezetlen, csoportérdekeknek, klikkek, szekértáborok akaratának nemcsak hogy nem kiszolgáltatott, de éppen ellenkezőleg: azoktól meg nem érintett, magasan és szálegyenesen fölöttük álló. Ám nem is idegen, kibicszerű szemlélő, a kívüllét kényelmét féltékenyen őrző defetista bekiabáló.

Azt szeretném, ha olyasvalaki írna erről a kiállításról, aki nem cinikus. Viszont imádja a szépet, meg a korszerűt, egyszersmind van érzéke és affinitása a tradicionális iránt is; nem vet el mindent gyökerestől az újdonság varázsának rabjaként, de nem is tartja hisztérikus hajhászásnak az új melletti fiatalos kiállást. Mérlegelni képes tehát, arányérzékkel rendelkezik, fölismeri a régi és az új harmóniáját, s az abból születő értékeket.

Ám van szeme a rútra is. Észreveszi a csúnyában, a látszólag értéktelenben a jó szándékot, az alkotó akaratát és olykor túlságosan mélyen rejlő üzenetét, képes azt megfejteni, megérteni és közvetíteni, s ha kell, segít a művésznek, hogy a message kibontakozhassék az esetleg rosszul formált burokból, és eljuthasson a címzetthez. Vagy épp azon van, hogy minél mélyebbé válhasson a rejtés, titkosabbá a rejtély. Mert van füle a gnózisra.

És jóindulatát kínálja fel a befogadónak is: nem didaktikusan, ám igenis állhatatos készséggel irányítja a megértéshez vezető – esetleg és alkalmasint – tétova lépéseket, melyekkel a néző közelíteni igyekszik a műhöz.

Mindezt szerényen, a háttérbe húzódva, a tolakodás vádjának esélyét sem kockáztatva teszi, mert tudja, nincs rosszabb, mint az, ha híveit-közönségét a száraz mindentudás és a műveltség fitogtatásával bosszantaná fel, majd kedvetlenítené el, avagy fontoskodó okvetetlenkedésével untatná halálra.

De van benne mersz, ha kell, ahhoz is, hogy rámutasson az esetleges hibákra, s okosan, jó pedagógiai érzékkel figyelmeztesse a művészt tévedéseire. Azután pedig – irányt mutatólag – a jó megoldások példatárát nyitva meg az alkotó előtt, perspektívát vetít fel számára, melyből az a jövőre, a lehetőségekre, az esélyekre (személyre lebontva, de a nagy egészbe, a műtörténet folyamatába ágyazva) kaphat útmutatást, tanácsot, szellemi muníciót.

Én igaz szívemből azt óhajtanám, ha erről a kiállításról jó ember szavait olvashatnánk mi és a művészek. Olyan mondatokban gyönyörködhetnénk, melyekből a türelem és a megértés sugározna, amelyekben az érzelem és az értelem egyformán nyilatkozna meg. Szeretetteli alanyok, állítmányok, jelzők és határozók bújnának össze a papíron, hittel teli sorok húzódnának egymás alá nagy-nagy egyetértésben, éppen olyanban, amilyenre mindannyian vágyunk. Igen, hit áradna az írásból, nem egyfajta persze, nem egyetlen kánon kizárólagossága, hanem a jóság esszenciája, a sokféle és jó igazság parazsa aranylana fel. A Vox Humana zengene a szavak által, a Művészetbe és az Emberbe vetett bizalom, melyet a meggyőződött hit erősít végtelenné.

• Kultúra